1814-ben Sir Walter Scott rámutatott, hogy a Gulliver utazásai szoros intertextuális kapcsolatban áll számos különféle forrással. Ezek az ókori szerzők (például Hérodotosz, Arisztotelész, Plinius, Solinus és Philosztratosz) műveitől kezdve Lukianosz, Cyrano de Bergerac és Rabelais fiktív utazásain át egészen Defoe és Dampier modern kori útleírásaiig terjednek. Ezen belül, Sir Walter szerint a Lagadói Akadémia kifigurázása Rabelais Pantagruel című művének ötödik könyvének XXII. fejezetén alapul. Ezt Swift egyik levelének részlete is alátámasztja:
„Ami pedig a száztízezer font előteremtésének tervedet illeti, az éppoly hiábavaló, mint Rabelais-é, aki egy döglött szamár hátsó feléből akart szelet kinyerni.”
Ez az idézet felismerhetően leírja azt a kísérletet is, amelyet egy orvos hajt végre, akit Gulliver Lagadóban meglátogat – azzal a különbséggel, hogy ő nem egy szamáron, hanem egy kutyán alkalmazza a fújtatót. Swift ismerte Rabelais műveit, és átvette annak tudományos „projektorokat” kifigurázó szemléletét, és újra alkotta azt a Gulliver utazásaiban.
„A Pantagruel ötödik könyve (franciául: Le cinquiesme et dernier livre des faicts et dicts héroïques du bon Pantagruel) posztumusz jelent meg 1564 körül, és Pantagruel és barátai további utazásait krónikusan dolgozza fel.” […] „Az utolsó kötet Rabelais-nak való tulajdonítása vitatott. Az ötödik könyv csak kilenc évvel a halála után látott napvilágot, és sok olyan anyagot tartalmaz, amely egyértelműen kölcsönzött (például Lukianosz Igaz történetek [II. század] és Francesco Colonna Hypnerotomachia Poliphili [Poliphilus álma; XV. század] című művéből), vagy gyengébb minőségű, mint az előző könyvek. Donald M. Frame a Gargantua és Pantagruel fordításához fűzött jegyzeteiben azt feltételezi, hogy az ötödik könyv befejezetlen anyagokból állhatott, amelyeket egy kiadó később foltozott össze. Ezt az értelmezést nagyrészt Mireille Huchon is támogatta Rabelais Grammairien (Rabelais, a nyelvész) című könyvében, amely az első, amely szigorú nyelvtani elemzést nyújt a témáról. J. M. Cohen a Penguin Classics kiadás bevezetőjében megjegyzi, hogy a 17–48. fejezetek annyira jellemtől idegenek voltak, hogy mintha más személy írta volna őket, és az ötödik könyvet »ügyetlenül foltozta össze egy képzetlen szerkesztő«.” Wikipedia
Az ötödik könyvnek nincs magyar nyelvű fordítása.
A XIX–XXIII. fejezetekben az utazók a Kvintesszencia királyságban tesznek látogatást, vagyis az alkimisták és a sarlatánok világát ismerik meg. A királynő Arisztotelész unokahúga, akit Kvintesszenciának neveztek el. Ez a szerző számára lehetővé teszi a skolasztikusok kigúnyolását, akik könyveket írnak az entelékheia és endelékheia közötti különbségről. Részt vesznek egy gyógyító szeánszon, amelyet a királynő tart, gyógyító dallamokat játszva a betegeknek. Ezután fogadja őket, és dagályos, hosszú beszédet tart, majd meghívást kapnak egy csodálatos lakomára. Az étkezés után szemtanúi lesznek, hogy az udvar nemesei mily meglepő módszerekkel gyógyítanak – ez pedig újabb alkalmat nyújt a sarlatánok kifigurázására. Később találkoznak a királynő tisztségviselőivel, akik egytől egyig különös feladatokon dolgoznak. Végül tanúi lesznek a királynő rendkívül szokatlan vacsorájának.
Huszadik fejezet
Hogyan gyógyította a
Kvintesszencia
a betegségeket dalokkal
A második galériában a kapitány megmutatta nekünk a hölgyet, fiatal volt, noha legalább ezernyolcszáz éves, gyönyörű, törékeny, pompásan öltözött, udvarhölgyei és nemesemberei körében. A kapitány így szólt hozzánk:
– Nincs itt az ideje, hogy beszéljetek vele, csupán figyelmes szemlélői legyetek annak, amit tesz. Ti a birodalmaitokban ismertek királyokat, akik pusztán kézrátétellel bizonyos betegségeket, mint például a görvélykórt, a nyavalyatörést, a negyednapos lázat, csupán kézrátétellel. A Királynőnk minden betegséget meggyógyít, anélkül, hogy megérintené a betegeket, csupán azzal, hogy egy dalt játszik nekik, amely összhangban van a betegség természetével.
Ezután megmutatta nekünk az orgonát, amelyen ezek a csodálatos gyógyítások történtek. Igen különös volt a szerkezete. A sípok anyaga kassziafa, a billentyűké rebarbara, a pedáloké turbit, a billentyűzeté szkamónia, a fújtatóé pedig guajakfa volt.
Egy ilyen dal nem utalás az orvosok betegeikhez intézett tanácsaira? A dal kíséretéből pedig egy patika jut az eszünkbe. A konzultációt a gyógyszerek, azaz a gyógynövények követik. Ezen a ponton egy kis kitérőt kell tennünk.
Rabelais korában az orvoslás alapját továbbra is az ókori görög orvosok, különösen Hippokratész és Galénosz tanításai képezték. Ezeket Rabelais is tanította és kommentálta eredeti görög szövegekből. Hippokratész minden betegségben a négy testnedv – haima (vér), kholé (sárga epe), melankholé (fekete epe), phlegma (nyálka) – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta. Az ezen alapuló humorálpatológia – vagyis a testnedvek elmélete – volt az orvoslás alapja Rabelais korában, mely egészen a 19. századig meghatározta az európai gyógyítást. A gyógyításban a hangsúlyt a testnedvek egyensúlyának visszaállítására helyezték, így a gyakori kezelések között szerepelt a hánytatás és az érvágás. Ekkoriban az orvosok felé az is elvárás volt, hogy a kezelés látványos legyen. Ha a betegnek hasmenése lett, hányt vagy vérzett, a terápia szemmel láthatóan hatásosnak bizonyult.
Ha átnézzük az alábbi gyógynövények listáját, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a testnedvgyógyítás alkalmas eszközei:
Kínai fahéj (Cinnamomum cassia) – Már az ókorban is ismert és használt fűszer és gyógynövény volt, és a 16. században is előszeretettel alkalmazták Európában. A korabeli főbb felhasználása: emésztési problémákra (puffadás, hasmenés, hányinger és hányás, gyomorbántalmak), légúti megbetegedésekre (megfázás és influenza, köhögés és rekedtség), fertőtlenítésre (például gyomor- és bélrendszeri fertőzések), reumára és ízületi fájdalmakra, vérkeringés javítására, női bajokra.
Kasszia (Cassia fistula) – Trópusi fa, melynek hosszú, babhüvelyszerű termését (gyümölcsét) és annak édes, ragacsos belsejét használták gyógyászati célra. Főbb felhasználása: hashajtásra, lázcsillapításra és gyulladáscsökkentésre.
Rebarbara (Rheum rhabarbarum) – Elsősorban erős és megbízható hashajtóként volt ismert és használt gyógynövény. Főbb felhasználása: hashajtásra, emésztésjavításra és epehajtásra, gyomor- és bélgyulladásokra, tisztításra.
Növényi turbit (Ipomoea turpethum) – Főbb felhasználása: erős hashajtásra, vízhajtásra, különféle betegségek „tisztító” kezelésére.
Szkamónia (Convolvulus scammonia vagy Scammonia orientalis) (szulákfű) – Az egyik leggyakrabban használt és legdrasztikusabb hashajtó volt a korabeli orvoslásban. Főbb felhasználása: erős hashajtásra, féreghajtásra, vízhajtásra, egyéb betegségek „tisztító” kezelésére: ízületi gyulladásra, köszvényre, fejfájásra, epilepsziára vagy akár a bőrbetegségekre (pl. lepra).
Guajakfa (Guaiacum officinale) – Gyakran „lignum vitae” („élet fája”) néven is emlegették, rendkívül népszerűvé és értékes gyógynövénnyé vált Európában, különösen az újvilági felfedezések következtében. Főbb felhasználása: szifiliszre, reumára és ízületi gyulladásra (köszvény), bőrproblémákra, anyagcsere serkentésére és méregtelenítésre, lázcsillapításra és verejtékezés elősegítésére, szájüregi és torokgyulladásokra.
Amikor éppen az orgonák csodálatos és különös szerkezetét szemléltük, absztraktőrök, szpodizátorok, massziterek, preguszták, tabasinok, sasaninok, némaninok, rabrebánok, nerszinek, rozuinok, nédibinek, néarinok, szégámionok, pérazonok, sésininek, szárinok, szotrinok, abótok, enilinek, arkasdarpaninok, mébinek, giborinok1 és más tisztségviselői bevezették a leprásokat. A királynő eljátszott nekik egy dalt – nem tudom, melyiket –, és hirtelen mindannyian teljesen meggyógyultak.
Ezután behozták a mérgezetteket. Nekik egy másik dalt játszott, és mindannyian felkeltek. Majd jöttek a vakok, a siketek, a némák, a gutaütésesek, akiket ugyanígy kezelt. E látvány teljesen lenyűgözött minket, megrendülten és csodálattal telve a földre roskadtunk, és egy szót sem tudtuk kimondani.
Így maradtunk, amikor a hölgy egy kezében tartott rózsacsokorral megérintve Pantagruelt visszatérítette érzékeinket és talpra álltunk. Majd könnyed, éteri, finom szövetre emlékeztető szavakkal szólt hozzánk, olyannal, amilyennel Parüszatisz akarta, hogy fiához, Küroszhoz beszéljenek: vagy legalábbis finom taftra emlékeztető szavakkal.
– A személyetek köré fonódó tisztaság fényes sugara egyértelművé teszi előttem lelketekben lakozó erényt. Az ékesszólásotok mézes édessége megmutatja nekem, hogy szívetekből hiányzik minden bűn, és gazdagok vagytok a bölcsesség és a nemes tudományok kincseiben, melyeket az ostoba köznép szokásai szerint könnyebb manapság óhajtani, mintsem birtokolni. Ez az oka annak, hogy míg a múltban minden személyes érzelmemet uraltam, most nem tudom visszatartani magam attól, hogy kimondjam a világ legköznapibb szavát: legyetek jól, a legjobban, a legeslegjobban üdvözölve.
– Nem vagyok pap – súgta nekem Panurge titokban –, válaszoljon, ha akar.
De én nem válaszoltam, Pantagruel sem, mindketten csendben maradtunk. Ekkor a királynő így folytatta:
– Hallgatag viselkedésetekből felismerem, hogy nem csupán Püthagorasz iskolájából származtok, melyből az én őseim szellemi öröksége fakadt, hanem azt is, hogy valamikor régen Egyiptomban, a magas filozófia híres iskolájában rágtátok a körmötöket és vakartátok a fejeteket.2 Püthagorasz iskolájában a hallgatagság a tudás szimbóluma volt, az egyiptomiak csendjét isteni dicséretekkel ismerték el. Hierapoliszban a papok teljes csendben, egyetlen szó kimondása nélkül áldoztak a hatalmas Istennek. A célom az, hogy ne mulasszam el a hálámat irántatok, hanem élénk formalitás révén – még akkor is, ha az anyag nem akarna eltávolodni tőlem3 –, közöljem veletek gondolataimat.
Amint befejezte szavait, a tisztségviselőihez fordult, és csak ennyit mondott:
– Tabacsinok, Panaceához!
A királynő szavai után a tabacsinok hozzánk léptek és udvariasan közölték velünk, hogy úrnőjük nem reggelizhet velünk, mert nem fogyaszt semmilyen közönséges ételt, csak némely kategóriát, absztrakciót, igazságot, képet, absztrakciót, fogalmat, álmot, második szándékot, szörnyű látomást, antitézist, lélekvándorlást, transzcendens előfeltevést. Ezután egy kis szobába vezettek minket, ami teljesen domborművekkel volt borítva. Ott aztán Isten tudja, hogyan, megvendégeltek minket.
Rabelais héberül írta ezeket a fogalmat, állítólag azért, hogy a Sorbonne teológusait – akik elutasították a görög és héber tanulmányokat – rákényszerítse arra, hogy utánanézzenek a jelentésüknek. Ez a fajta utalás Rabelais-re jellemző módon parodizálta a skolasztikus teológusok és filozófusok hajszálhasogató, gyakran elvont és a valóságtól elrugaszkodott vitáit, amelyekben abszurdnak tűnő kérdéseket tettek fel, miközben elhanyagolták a gyakorlati vagy emberi problémákat. Rabelais kritikusan viszonyult a középkori gondolkodás bizonyos merev formáihoz, és a humor eszközével hívta fel a figyelmet az humanista gondolkodás fontosságára, amely a valóságra és az emberi tapasztalatra összpontosít.
Egy példa a fenti felsorolásból. Rabelais korában, a 16. században, a másodlagos fogalmak (secondes intentions) kifejezésnek egy specifikus jelentése volt, amely a középkori skolasztikus filozófiából és logikából eredt. Ezek azok a fogalmak, amelyek más fogalmakra vonatkoznak, nem pedig közvetlenül a külső valóságra. Rabelais humorosan utalt erre a fogalomra a Pantagruel című művében: a II. könyv VII. fejezetében a Szent Viktor könyvtár katalógusa tartalmazza a következő könyvet: Egy igen szubtilis kérdés, hogy Vajon táplálkozhat-e másodlagos fogalmakkal a vákuumban zümmögő kiméra, amit tíz héten át vitattak a konstanzi zsinaton.4
Mondják, hogy Jupiter minden földi történést feljegyez egy Amaltheia nevű kecske bőrére – amely Krétán szoptatta őt, és a Titánokkal küzdve pajzsát is ezzel vonta be, ezért nevezték el Aigisz-hordozónak. Hitemre, ivócimboráim, tizennyolc kecskebőrön sem lehetne leírni azokat a finom ételeket, desszerteket és borokat, ha a bőséges lakomát, amit elénk tettek, még oly apró betűkkel írnánk is, mint amilyen aprónak Cicero Homérosz Íliászát látta leírva, olyannyira, hogy egy dióhéj beboríthatta. Ámde, ha száz torkom, száz nyelvem volna, s a hangom vasból lenne5, és Platón mézédes bősége lenne is, négy könyvben sem tudnám elétek tárni a harmadát sem. Pantagruel azt mondta nekem, hogy nézete szerint a hölgy, amikor tisztségviselőihez fordulva így szólt, „Panaceához!”, egy titkos utasítást adott nekik a rendkívüli lakomára, éppúgy, ahogyan Lucullus is „Apollónhoz” jelszóval hívta különleges vendégségbe barátait, még akkor is, ha azok váratlanul érkeztek, mint néha Cicero és Hortensius.
Huszonegyedik fejezet
Hogyan töltötte a Királynő az időt vacsora után
Miután a vacsora véget ért, egy sasanin vezetésével a hölgy termébe kísértek minket, ahol láthattuk, miként szokása szerint az étkezés után, udvarhölgyei és udvari nemesei társaságában szitált, rostált és osztályozott, s egy gyönyörű, nagy, fehér és kék selyemszitával múlatta az időt. Ezután észrevettük, hogy az ősi hagyományokat felelevenítve különféle táncokat jártak együtt:6
Cordace, Emmelie, Sicinnie, Iambiques, Persique, Phrygie, Nicatisme, Thracie, Calabrisme, Molossique, Cernophore, Mongas, Thermanstrie, Florale, Pyrrique
és ezer más táncot.
Később, a királynő parancsára meglátogattuk a palotát, és olyan új, csodálatos és különös dolgokat láttunk, hogy azóta is teljesen elragadottan gondolok rájuk. Mindazonáltal semmi sem töltött el minket nagyobb csodálattal, mint a háza nemesurainak gyakorlata, az absztraktoroknek, pérazonoknak, nédibineknek, szpodizátoroknak és másoknak a tevékenysége, akik őszintén, minden titkolózás nélkül elmondták nekünk, hogy a hölgy, a királynő csak a lehetetlennek tűnőkkel foglalkozik, a gyógyíthatatlanokat gyógyítja meg, míg a tisztviselői a többi beteget kezelik.
Ott láttam egy fiatal pérazont, aki a vérbajban szenvedőket gyógyította csupán azzal, hogy háromszor megérintette a gerincüket egy facipővel. Olyan finom vérbajról beszélek, mint amilyennek a rouenit mondanátok.
Láttam egy másikat, aki tökéletesen meggyógyította a vízkórságban, haspuffadásban, hasvízkórban és ödémában szenvedő betegeket azzal, hogy folyamatosan kilencszer rávágott a hasukra egy Ténész fejszéjével.
Egy másik azonnal meggyógyított minden lázat, csupán azzal, hogy a beteg derekára, bal oldalra, egy róka farkát akasztott.7
Egy másik a fogfájást gyógyította, csupán azzal, hogy a fájós fog gyökerét háromszor bodzaecettel mosta, majd fél órára a napon szárította.
Egy másik mindenféle csúzt gyógyított, legyen az meleg, hideg, természetes vagy baleseti eredetű,8 csupán azzal, hogy becsukatta a köszvényesek száját és kinyittatta a szemüket.
Láttam egy másikat, aki rövid idő alatt kilenc derék nemesurat gyógyított meg a Szent Ferenc-kórból úgy, hogy eltörölte az adósságaikat, és mindegyikük nyakába egy kötelet akasztott, amin egy doboz lógott, tele tízezer tele tízezer arany érmével.9
Egy másik pedig egy lenyűgöző szerkezettel kilökte a házakat az ablakokon keresztül, így tisztítva meg azokat a vészterhes levegőtől.
Egy másik háromféle hektikus lázat – sorvadásost, legyengítőt és soványítót – gyógyított fürdő, fürdőtej, szőrtelenítő és egyéb gyógyszer nélkül, csupán azzal, hogy három hónapra szerzetessé tette őket. És biztosított arról, hogy ha szerzetesként – sem mesterségesen, sem természetesen – nem híztak meg, akkor sosem fognak meghízni.
Láttam egy másikat, akit nők két csoportja vette körül: az egyik élénk, gyengéd, szőke, kecses és bájos fiatal lányokból állt, legalábbis nekem úgy tűnt; a másik fogatlan, csipás, ráncos, fakó és szinte kísérteties öregasszonyokból. Ott azt mondták Pantagruelnek, hogy az öregeket átváltoztatja, megfiatalítja, és művészetével olyanná teszi őket, mint a jelenlévő fiatal lányok. Még aznap átalakította őket, és teljességgel visszaadta nekik azt a szépséget, formát, eleganciát, termetet és testfelépítést, amely tizenöt-tizenhat éves korukban jellemezte őket, a sarkaik kivételével, amelyek rövidebbek maradtak, mint amilyenek első fiatalságukban voltak. Ez volt az oka annak, hogy ettől fogva férfiakkal találkozva, nagyon könnyen hanyatt estek.
A vénasszonyok csoportja nagy áhítattal várta a következő fiatalítást, és folyton zaklatták, mondván, hogy tűrhetetlen dolog, ha
a szépség hiányzik
a jó szándékú fenékről.
Művészetének folyamatosan volt közönsége, de a keresete több mint szerény volt. Pantagruel megkérdezte tőle, hogy a vén férfiakat is átalakítja-e, megfiatalítva őket; azt felelte, hogy nem, de lehetséges megfiatalodni, ha az ember egy átalakult nővel lakik, mert akkor az ember elkapja azt az ötödik fajta bőrbajt, amelyet fejótvarnak, görögül ophiasisnak neveznek, melynek köszönhetően az embernek megváltozik a szőre és a bőre, ahogy a kígyók teszik évente, és számukra a fiatalság megújul, mint az arábiai főnix számára. Ez az ifjúság igazi forrása. Ott hirtelen az öreg és elaggott fiatallá, vidámmá és elevenné válik. Ahogy Euripidész mondja, hogy ez megtörtént Ioláosszal, ugyanúgy történt ez Vénusz jóvoltából a Szapphó által oly nagyon szeretett szép Phaónnal, Tithónosszal Auróra által, Aiszónnal Médeiának köszönhetően, és ugyanígy Iászonnal is, akit Phereküdész és Szimónidész tanúsága szerint visszatartottak és megfiatalítottak, és Aiszkhülosz szerint ez történt a jó Bacchus dajkáival, sőt a férjeikkel is.10
Huszonkettedik fejezet
Arról, hogyan végeznek különféle gyakorlatokat a
Kvinteszencia tisztségviselői, és miként tartott vissza minket a hölgy az
absztraktorok szerepében
Ezután láttam a királynő számos tisztségviselőjét, akik rövid idő alatt kifehérítették az etiópokat, csupán a hasukat dörzsölve egy kosár aljával.
Mások három pár rókát fogtak igába, és ekével művelték a homokos partot, a magvukat mégsem vesztették el.
Mások megmosták a cserepeket, és ezzel elvették a színüket.
Mások vizet nyertek habkövekből – amit ti horzsakőnek neveztek –, hosszasan márványmozsárban törve, ezzel megváltoztatva az anyagukat.
Mások igen jó minőségű gyapjút nyírtak szamarakról.
Mások galagonyáról szüreteltek szőlőt, és bogáncsról fügét.
Mások bőségesen fejtek tejet kecskéből egy rostába.
Mások szamarak fejét mosták, miközben nem fogyott el a lúgjuk.
Mások hálóval vadásztak a szélben, és tízszeres méretű rákokat fogtak.
Láttam egy fiatal szpodizátort, aki művészien huzigált ki szellentéseket egy döglött szamárból, és öt souért árult egy rőfnyit.
Egy másik férgeket rohasztott. Ó, milyen zamatos hús!
De Panurge hevesen öklendezett, amikor meglátott egy arkasdarpanint, aki nagy kádnyi emberi vizeletet rothasztott lótrágyává, sok keresztény ürülékkel. Ó, milyen undorító! Azonban azt mondta, hogy ezzel a szent desztillációval itatta a királyokat és a nagyhercegeket, és így egy-két öllel meghosszabbította az életüket.
Mások a térdükön törték a hurkát.11
Mások a farkuknál fogva nyúzták meg az angolnákat, és az angolnák nem ordítottak, mielőtt megnyúzták volna őket – nem úgy, mint a meluni.
Mások a semmiből hoztak létre nagy dolgokat, és nagy dolgokat küldtek vissza a semmibe.
Mások késsel vágták a tüzet és hálóval merítettek vizet.
Mások hólyagokból csináltak lámpásokat, és felhőkből rézserpenyőket készítettek.
Tizenkét másikat láttunk egy lombtető alatt lakmározni, és négyféle hideg és finom bort inni szép és nagy poharakból. Azt mondták nekünk, hogy ők a helyi szokás szerint emelik meg az időt12, és hogy így emelte meg egykor az időt Héraklész Atlasz segítségével.13
Mások a szükséget erénnyé tették,14 és nekem úgy tűnt, hogy az eredmény nagyon szép és találó.
Mások foggal alkímiáztak, és miközben ezt tették, elég rosszul töltötték meg a lyukas székkeket.
Mások egy hosszú virágágyásban gondosan mérték a bolhák ugrásait: és állították, hogy ez a cselekedet több mint szükséges a királyságok kormányzásához, a háborúk vezetéséhez, a köztársaságok igazgatásához azt állítva, hogy Szókratész, aki elsőként vonta le a földre a filozófiát, és aki haszontalanból és kíváncsiból hasznossá és jövedelmezővé tette azt, tanulmányainak felét a bolhák ugrásának mérésére fordította, ahogy Arisztophanész, a kvintesszenciális is tanúsítja.15
Láttam két giborint külön egy torony tetején, akik őrségben álltak, és állításuk szerint, a Holdat őrzik a farkasoktól.
Négy másikkal találkoztam a kert egy sarkában, akik keserűen vitatkoztak, és készen álltak arra, hogy egymásnak essenek. Amikor megkérdeztem, honnan ered a vitájuk, megértettem, hogy valójában négy nap telt el, mióta vitatkozni kezdtek három, orvosi jellegű magasröptű témáról, amelyek megoldásáért aranyhegyeket reméltek. Az első egy herélt szamár árnyékáról, a második egy lámpás füstjéről szólt, a harmadik pedig arról, hogy vajon a kecskeszőr gyapjú-e. Aztán azt mondták nekünk, hogy számukra nem tűnik furcsának, hogy két ellentmondásos állítás igaz legyen módban, formában, alakban és időben. Amiért a párizsi szofisták inkább átkeresztelkednének, semhogy bevallják.
Miközben kíváncsian szemléltük ezen emberek csodálatos cselekedeteit, megjelent a hölgy nemes társaságával, már ragyogott az Esthajnalcsillag. Amikor megérkezett, még mindig döbbentek és elbűvöltek voltunk. A hölgy azonnal felfigyelt döbbenetünkre, és így szólt:
– Az emberi gondolkodás tévedéseit, amelyek a csodálat zavarba ejtő útvesztőin és mélységein keresztül vezetnek, nem az okozza, ami a hatások forrása, amelyeket az okos halandók láthatóan természeti okok következményeként tapasztalnak. Hanem a kísérlet újdonsága az, ami benyomást tesz a fogalmi, gondolkodó képességeikre; amelyek nem látják előre a művelet könnyedségét megfelelően, egy kifinomult és nyugodt értelemmel, szorgalmas és megfelelő tanulmányokkal párosulva. Mégis, szedjétek össze magatokat, és szabaduljatok meg minden félelemtől, ami elfogott titeket, miközben tisztségviselőim cselekedeteit néztétek. Láthattok, hallhattok, szabadon szemlélhettek mindent, amit házam tartalmaz, fokozatosan felszabadítva magatokat a nyers tudatlanság szolgaságából. Ez jól illik akaratomhoz, hogy nem megtévesztő tanítást adjak nektek róla, tekintettel a vágyakra, amelyekről úgy tűnik, elegendő bizonyítékot mutattatok szívetekben, mostantól absztraktorok minőségében és foglalkozásában tartalak titeket. Geber, az első tabasin, részletezni fogja ezt nektek, amikor elindultok erről a helyről.
Alázatosan, szó nélkül megköszöntük és elfogadtuk a nemes tisztséget,
amelyet ránk ruházott.
A francia szöveget AI segítségével fordította, szerkesztette, továbbá a kísérő szöveget és a jegyzeteket az irodalomjegyzékben feltüntetett forrásokból összeállította Visontay György.
