Egy nyári konferencián – amúgy – autentikus forrásból megtudtam, hogy a diákság mely kötelező olvasmányokat utálja a legjobban. Arany Toldija nem volt közöttük – igaz, azt sem tudom, hogy manapság szerepel-e a kötelező olvasmányok között. Egy azonban biztos: minden verstani bravúr ellenére a trilógia nem felel meg korunk követelményeinek, meseszövése csapnivaló, továbbá, a serdülőkorban lévő tanuló ifjúság gondolkodására káros elemeket is tartalmaz. Az alábbiakban ezeket az állításokat szeretném néhány példán keresztül igazolni.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjtszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”
Bár ez a rész egybecseng a kötelező sorkatonai szolgálat professzionális hadsereggel való felváltásának tervével, de a Magyar Köztársaság egyelőre legfeljebb rendfenntartó és egészségügyi alakulatokat küld más országokba, továbbá óvakodik beleavatkozni a tatárok és törökök ügyeibe – különös tekintettel utóbbiak Európai Uniós csatlakozásának kényes kérdésére.
„»Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?«
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szivébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.»Hm, paraszt én!« emígy füstölög magában,
»Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?Én paraszt? én?« – Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa.”
Ezen a ponton csak ámul-bámul a diák. Hogyhogy nem vágja pofán Miklós Laczfi nádort a petrencés rúddal. Az a gyermeteg érvelés elfogadhatatlan, hogy a nádor mögött ott jő egész hada, hiszen a gyerekek nap mint nap láthatják a televízióban, hogyan tud egyetlen ember egy egész hadsereget legyőzni. Ráadásul egy professzionális hadsereg esetében megengedhetetlen, hogy egy éppen arra járó civiltől kapott információra támaszkodva vonuljon következő állomáshelyére.
„Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vaskezében.”
Ma már a gyerek is tudja, hogy egy-egy feldolgozatlan konfliktus számos pszichoszomatikus betegség okozója lehet, ami a későbbiekben súlyosan terhelheti az egészségügyet és a társadalombiztosítást. A fenti két idézetből kiolvashatjuk, hogy Miklós nem rendelkezik elég önérvényesítő képességgel, aminek híján rövidesen a társadalom perifériájára sodródhat.
„A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.Van ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzű nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben…”
Az egész szakasz az egészségtelen táplálkozást dicsőíti, miközben már az ókori Rómában megfigyelhető volt a túlzott húsfogyasztás okozta köszvény rohamos terjedése.
„Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
– Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. –Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.”
Egy korábbi részben, a pejoratív toportyán elnevezés használata is kifogásolható (És mint a toportyán / ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette), de az meg egyenesen halálos bűnnek számít, hogy a példaképnek szánt főszereplő – holmi önvédelemből – négy védett állat halálát okozza. Miklósnak nem az állatok pusztításával, hanem az egyes területekről már kipusztított állatok visszatelepítésével kellene példát mutatnia.
„Ekkor a bús asszony nekibátorodva,
Hogy’ esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti,
A magyar nemzetet csúfra emlegeti:
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.Tegnap állt ki az ő két levente fia;
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!Elrémült a világ; nem is akadt már ma,
Aki a kegyetlen csehvel szembe szállna;
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.”
Az életszerűnek szánt lovagi torna megszervezése és lebonyolítása a következő módon történne. Kiürül Lajos király pénzes ládája, amit másképpen államkincstárnak is szoktak nevezni, mire kincstárnoka azzal az ötlettel áll elő, hogy busás belépti díjért rendezzenek nagy hírű viadalt. Ennek lényege, egy messziről – és semmiképpen sem szomszédos országból – jött vitéz megfelelő ellenfelekkel való felfuttatása, majd a kritikusnak látszó pillanatban Toldi bevetése. Meggyőződésem, hogy a fogalmazásnál a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. Példaként, a lehetséges veszélyekre lássunk két versszakot az eredeti műből:
„Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét:
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja.”
1. Minden jel szerint rövidesen Prága lesz Közép-Európa kulturális központja.
2. Mindét versenyző a sportban joggal elvárható fair play teljes figyelmen kívül hagyását mutatja be.
3. A sportszergyártó multik perrel való fenyegetését is számításba kell vennünk, hiszen a rossz minőségű kesztyű márkájának elhallgatása miatt valamennyik jó hírneve kockán forog.
Biztosíthatom az olvasót, hogy a trilógia második és harmadik részének tüzetes tanulmányozása is hasonló eredménnyel járna. A jelen helyzetben két dolgot tehetünk. Provizórikusan, Arany Toldija helyett a „Névtelen Krónikás” Pajzán Toldiját vesszük fel az iskolai oktatásba (kedvcsinálónak egy visszafogottan gyönyörű sor a műből: „A hold meszes seggét feltolta az égre”), majd türelmesen várunk az új Arany János megszületésére.
