– A csillagászat iránti érdeklődésed magától jött vagy családi örökség?
– Családom apai ágon székely; katonák, jogászok, színészek, politikusok voltak közöttük, de mindegyiküknek volt természettudományi érdeklődése is. Anyai ágról a humán érdeklődést örököltem. 5–6 éves koromban találkoztam először csillagászattal egy oktatófilm kapcsán. Az akkori Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumnak volt egy rövid, talán 20 perces filmje. Ebben egy képzeletbeli rakéta elindul a Földről és elmegy egészen a galaxisokig. Közben megnézzük a Holdat, a Marsot, a Szaturnusz gyűrűit. Nagyon megragadta a képzeletemet és heteken keresztül Szaturnuszokat rajzoltam gyűrűstől.
13 éves koromban került kezembe A távcső világa, ami aztán meghatározó élménnyé vált. Onnan ismertem meg Kulin György nevét, és egyik iskolatársammal arról beszélgettünk, hogy ilyen könyveket kellene írni. Nem gondoltam volna, hogy egy évtizeddel később az új kiadásnak már én is a munkatársa leszek.
– Családod mit szólt az érdeklődésedhez?
– Természetesnek vették, soha nem is próbáltak befolyásolni. Édesanyám sajnálta is, hogy nem lettem csillagász. Ez egyébként abból fakadt, hogy osztályidegennek számítottam, így érettségi után eleve nem javasoltak egyetemi felvételre. Később is próbálkoztam, akkor se ment. Az 1960-as években ment volna, de akkor meg már én nem szorgalmaztam. Egyébként az akkori TIT jóvoltából – melynek még alkalmazottja se voltam – kaptam egy megbélyegző kartont, amire azt írták, hogy „vezető beosztásra nem alkalmazható”. Ez az 1980-as évekig elkísért. Kulin György mondta el nem sokkal halála előtt, hogy volt egy ilyen feljegyzés. Úgyhogy nem lettem csillagász, és nem tudom, nem jártam-e bizonyos mértékig jól, mert így módomban állt nagyon jó szakemberektől tanulni. Először meteorológiát Aujeszky Lászlótól, Béll Bélától, aztán elkerültem a Geofizikai Intézetbe, ahol Barta György földmágnesség kutató révén egy kicsit a geotudományokkal is megismerkedhettem.
– Nagyon termékeny szerző vagy. Mikor és hol jelentek meg első cikkeid?
– Az első csak egy néhány soros híradás volt, a Csillagok Világában jelent meg 1949-ben. Azokról a szabad szemmel látható napfoltokról szólt, melyeket egy kirándulás során a barátaimmal észleltem. A sarki fény gyakorisága Közép-Európában című volt az első igazi tudományos cikkem. Valamikor 1954-ben jelent meg, és az angol szakirodalom még 1984-ben is hivatkozott rá, mert olyan statisztikus jelenségre mutattam rá, amelyekre valahogy nem figyeltek fel korábban.
Az első ismeretterjesztő cikkeim az Élet és Tudományban és a Természet Világában (akkor Természet és Technika) jelentek meg. Ahova nagyon sokat írtam, az köztudottan a Föld és Ég. Ha a könyvismertetéseket meg a nekrológokat is beleszámítom, akkor 311 írásom jelent meg. Utána következik az általam alapított Meteor, melyben 2003. január 1-jéig 229 cikkem jelent meg.
Sokat írtam annak a Népszerű Technikának, amiből később a Delta lett. Volt egy nagyon agilis szerkesztője, Várhelyi Tamás, aki rájött, hogy tudok viszonylag röviden és közérthetően írni, úgyhogy a csillagászat és rokon témaköröket rám bízta. Nagy előnye volt, hogy a KISZ Központi Bizottsága támogatta és minden olyan nyugati lapot, mint a Nature vagy a Scientific American, megkapott. Tehát olyanokat is, amelyeket egy tudományos intézmény is csak kérvényezés után rendelhetett meg. Várhelyi ezeket mindig átpasszolta nekem.
Kevéssé ismert a csillagászattal foglalkozó ismerőseim előtt, hogy elég sok cikkem jelent meg a térképészek és geodéták lapjában, a Geodézia és Kartográfiában. Elsősorban térképtörténeti témakörből írtam egy sereg cikket.
– Picit menjünk vissza a hatvanas évekbe. A Ki Kicsodában szerepel, hogy a Diafilm-gyártó Vállalat szerkesztője voltál 1963 és 1968 között. Milyen munka volt ez?
– Tulajdonképpen ismeretterjesztő, hiszen főleg az ilyen jellegű diafilmek tartoztak hozzám. Például az időmérésről Ponori Thewrewk Auréllal, a fényről Svékus Olivérrel készítettünk filmet. Ezek 30 vagy 60 képből álló sorozatok voltak, és 3–4 soros szövegeket kellett írni hozzá. Néha másfajta filmeket is kellett készítenem. Például termelőszövetkezeteknek mezőgazdasági témájú diafilmeket csináltunk, de a Tenkes kapitányát is én szerkesztettem.
– Azt hiszem, elég jelentős időt töltöttél az Urániában.
– 25 évet töltöttem ott, a második otthonom volt egy időben, és ebben Gyurka bácsinak igen nagy része volt, mivel sokat foglalkozott velem. Aztán amikor 1949 őszén eltávolították az Urániából, én hetente fölkerestem a lakásán. Elmeséltem, mi történik az Urániában, és tervezgettük, ha majd visszakerül, mit hogyan fogunk csinálni. Persze semmi sem úgy történt, ahogy elterveztük.
A fiatalabb generáció tagjai szeretik mondogatni magukról, hogy „Gyurka bácsi tanítványa vagyok”. Meg kell mondanom, én szakmai szempontból nem nevezhetem magamat Gyurka bácsi tanítványának. Nekem az elgondolásaim és a módszereim mások voltak, amit ő tudomásul vett. Amit tanultam tőle, az az amatőrök és laikusok megbecsülése és a tudomány népszerűsítésének szeretete. Amit szintén tőle tanultam, hogy a szigorúan vett szakismeret és a nagyközönségnek szóló ismeretterjesztés között nem lehet éles határt vonni. Az egy beteg felfogás, hogy én szaktudós vagyok, a másik ismeretterjesztő. Végtére is a csillagászatnak egy új eredménye, vagy akár egy régi eredménye is, amit én ismeretterjesztő szinten adok elő, az egy földrajztanárnak lehet merőben új szakismeret. Egy biológus a csillagászat eredményeit elsősorban ismeretterjesztő szinten ismerheti meg, tehát nem szabad éles határt vonni. Másrészt a csillagászatban is annyira specializálódtak az egyes ágak, hogy mondjuk egy égi mechanikával foglalkozó csillagász valószínűleg nem tudna fejest ugrani a kvazárok kutatásába és fordítva. Én ebben látom az egyik fontos szerepét az amatőröknek. Közbülső réteget alkothatnak a szakma és a laikusok között. Tehát a szakcsillagász könnyebben magyaráz meg egy speciális szakmai problémát egy képzett amatőrnek, aki aztán a saját nyelvére lefordítva és leegyszerűsítve át tudja adni a laikusoknak.
– Sok mindenről kérdezhetnélek az Urániával kapcsolatban, de mi az, amiről a legszívesebben beszélnél?
– Talán a második generációról, amely már nem a Magyar Csillagászati Egyesületben kezdte pályafutását, hanem a TIT Urániában. Egy kicsit a közreműködésemmel felfuttatták az Urániát és elértük azt, hogy nem csak ismeretterjesztésre, hanem amatőr és tudományos jellegű munkában is nemzetközi nevünk lett. Ennek az időszaknak az emléke az első idegen nyelvű, külföldön megjelent szakmai cikkem, mely a Hold-kráterek változó foltjáról szólt. Szerencsénk volt 1958-ban az Alphonsus-kitöréssel, mert annak a nyomát is észleltük. Kaptam egy fölkérést is, hogy vegyek részt a Hold villanás programban. Amerikában létesült egy szervezet, melynek az volt a célja, hogy a földi megfigyelők állandóan tartsák szemmel a Hold felszínét a holdra-szállások idején. Az Apollo-program végéig ebben részt is vettem.
– Beszéljünk egy kicsit a Csillagászok Baráti Köréről is, hiszen megalakulásának évfordulója táján vagyunk.
– Hát ez egy nagyon érdekes képződmény volt. A TIT-nek ugyanis azok lehettek tagjai, akik előadásokat tartanak, cikkeket írnak, szakkört vezetnek, tehát rendszerint diplomás tanárok, kutatók, tudósok. Márpedig az amatőrcsillagászok nagy része nem diplomás, tehát nem felelt meg a TIT kritériumainak. Nagyon sokan legfeljebb a barátaiknak mutatják meg a Holdat, és szerintem természetes, hogy csak saját gyönyörűsükre távcsöveznek. Van, aki csak olvasni szeret, és azt is csak magának olvassa el. ók nem fértek bele a TIT akkori kereteibe. Viszont az 1960-as évek elején létezett Ifjú Matematikusok Köre, meg Ifjú Fizikusok Köre. Tagjai nem voltak TIT tagok, de a TIT vállalta patronálásukat, a programok lebonyolítását. A gyerekek pedig az iskolai szakkörök tagjai voltak, és tagdíjukért valamilyen lapot kaptak.
Akkoriban történt, hogy az Urániába följött egy kissé egzaltált külsejű úriember, aki, mint kiderült, Darázs Endre költő és újságíró volt. Első pillanatra beleszeretett a csillagászatba, és az volt az első kérdése, hogy miért nincsen amatőrcsillagász egyesület? Róka Gedeon próbálta megmagyarázni, hogy a hazai viszonyok nem teszik lehetővé. Darázs Endre türelmesen végighallgatta, majd elmondta, hogy rendben van, megérti, de miért nincs amatőrcsillagászati egyesület? Gyurka bácsi megértőbb hallgató volt és ő is rájött, hogy ha van Ifjú Matematikusok Köre, akkor miért ne lehetne az amatőrcsillagászoknak is ilyen szervezetük? Volt rá példa, nem lehetett elutasítani; így a TIT vezetőségének fejcsóválása ellenére 1963-ban Szentendrén elhatároztatott, hogy lennie kell! Egy év alatt jóváhagyták, és következő évben Miskolcon valóban meg is alakult a Csillagászat Baráti Köre.
– 1971 is nevezetes esztendeje pályafutásodnak. Mi vezetett a Meteor megalapítására?
– Már a hatvanas évektől kezdve elég sok külföldi csillagász társaságnak és klubnak voltam tagja. Kaptam a németek nagy folyóiratát, a helyi klubok, bemutató csillagvizsgálók körleveleit. Sokszor gondoltam, milyen jó volna ilyen Magyarországon is. Itt volt ugyan a Föld és Ég, de abban észleléseket nem nagyon lehetett közölni. Tehát kellene egy amatőröknek szóló lap, ahol észleléseiket teszik közzé, útmutatást kapnak stb. Felvetettem az ötletet, de Gyurka bácsi meglepően hűvösen fogadta, Róka Gedeon kicsit jobban pártfogolta. Az első szám 300 példányban jött ki, és el is ment mind, sőt utána is kellett nyomni. Attól kezdve Gyurka bácsi is nagyon lelkes lett. Viszont nem jött be, bár szerettem volna, hogy a tapasztaltabb, és matematikában jártasabb amatőrök maguk foglalkozzanak a feldolgozással. A változóészleléseket Nagy Sándor rakta rendbe, de arra, hogy grafikonokat rajzoljon, mondjuk évente csak egyszer-kétszer volt hajlandó. Másrészt pedig különböző adatok, rajzok is az én nyakamba zúdultak, és részben innen eredt, hogy a leadások kezdtek csúszni. Egyszerűen nem lettem kész egy számmal, mert az alapokat is nekem kellett összehozni. Elég macerás munka volt, és egyedül kellett csinálni. Úgyhogy egy szép napon Gyurka bácsi közölte, hogy elveszi a szerkesztést, és egy bizottságra bízza, mert a legutóbbi Meteor kéziratát meg se kapta. Ez meglepett, mert két héttel korábban személyesen vittem föl és letettem az asztalra neki címezve. A mai napig nem tudom, hogy ki vette gondjába, illetve sejtem, hogy ki tüntethette el. Így kerültem el a Meteortól, olyannyira hogy 1972-től a nyolcvanas évek közepéig még egy sort se írtam, mert annyira dühített az eljárás. Amikor Mizserék kezébe került a Meteor, Attila megkeresett témaajánlattal és hogy mit szeretne kapni. Akkor tértem vissza a Meteorhoz.
– Sok mindennel foglalkoztál, sok mindenről írtál, de talán a csillagászattörténet és a napórákról vagy leginkább ismert.
– Csillagászattörténettel lényegében már 1952 óta foglalkoztam. Azzal indult, hogy egyszer édesapámmal beszélgettünk, és mondtam, hogy az a távcső van az Urániában, amit még Konkoly Thege Miklós rendelt 1908-ban. Mire ő kijelentette, hogy Konkoly Thege Miklós nekünk rokonunk! Egyébként apai dédapám felesége Konkoly-lány volt. Szóval elég távoli a rokonság, de levezethető. Akkor én tulajdonképpen örököse vagyok a Konkoly-hagyatéknak is egy bizonyos százalékig. Persze nem pereltem be a csehszlovák államot, de mindenesetre tetszett a dolog…
A lényeg, hogy 1952-ben a svábhegyi csillagvizsgáló gyűjteményét leszállították a budapesti Urániába. Odakerültek a Nagy Károly-féle műszerek, aztán az egri és a kalocsai műszereket is fölhozták. Abból csináltunk csillagászati múzeumot. Ebben nekem már elég sok szerepem volt. A berendezéseket lehetett babrálni, szétszedni, összerakni, megvizsgálni, hogyan néztek ki a csavarok, hogy működött régen egy mikrométer. Úgy ismerhettem meg ezeket az eszközöket, ahogyan az ember múzeumban sose láthatja őket, mert nem nyúlhat hozzájuk.
Megszerettem a régi műszereket, és történetük is kezdett érdekelni. Nézegettem a magyar csillagászattörténeti írásokat, feltűnt, hogy szépek, de nagyon rosszak. Nincsen forrás, vagy ha van, akkor is felületes, a tanulmányok egy részét levéltáros írta, aki a csillagászathoz nem értett, a másik részét csillagász írta, aki a levéltári munkához nem értett. Azt lehet mondani, hogy a csillagászat-történetírás vaskorszakából származnak, tehát gyakorlatilag újra kéne kezdeni a kutatást.
Amikor kezdtem kimaradni az Urániából, először talán pótcselekvésként kezdtem kutatni ezeket. Mielőtt ezzel foglalkoztam volna, volt tíz, tizenkét csillagászról életrajzi adat, ma én kb. 200-ról tudok. Csillagászattörténetben a Technikatörténeti Szemle nagyon sok cikkemet lehozta. Az furcsa, hogy ma a technikatörténészek, meg akik olvassák a Szemlét, jobban ismerik a nevemet, mint a csillagászok, de hát ez magyar sors. Részben a csillagászattörténet révén kerültem a napórákhoz is. A napóra az az eszköz, ami tulajdonképpen a tudományt és a hétköznapi életet először kötötte össze, ahol egy, a tudósok által megkonstruált szerkezet a nagyközönség céljait szolgálja. Tehát szociális szempontból is érdekesnek tartom őket, de ezen kívül nagyon érdekesek a szerkezeti megoldások.
A csillagászattörténet aztán elvezetett engem a térképtörténethez és a geodéziatörténethez is. Írtam pár tucat térképtörténeti cikket, azok között is van 1–2 jelentősebb.
– Miért csinálod?
– Örömet okoz. Talán szeretek szerepelni is. Azt, akit érdekel az én tudományom, meg kell becsülni és szeretettel kell vele foglalkozni. Ha látja azt, hogy én komolyan veszem, akkor az a tudomány megbecsülését hozhatja számára.
– Mi az, ami mostanában foglalkoztat, és mit tervezel a következő hetven évre?
– Azért ennyire előre nem tervezek. Van egy OTKA-pályázatom, ami a magyarországi gyűjteményekben lévő régi műszerek teljes felmérését tartalmazza. Ezt be kéne fejeznem, remélem, hogy sikerül. Van két nagyon kedves témám, az egyik Kövesligethy Radó élete és munkássága, mert őróla mindenki tud, de senki se tudja, hogy voltaképpen mi mindent csinált. A másik Hell Miksa élete és kora. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy Hell Miksát nem ismerik. Hellről magáról kellene egy új megvilágításban írt életrajzot írni, amiben benne lenne a kor magyarországi csillagászata is.
