Limes rovat

A Tett

Iváncsics Bernát

1

Egy hat oldalas, sűrűn szedett irodalom házi esszét kéne gépelgetnem éppen.

Helyette inkább a totális individuumba vetett hitem relevanciájával és a megtestesített főhős szerepével kísérletezgetek steril laborkörülmények közepette, itt, Budapesten, május elején, a közelgő vizsgaidőszak nyugis posványvizében. Közben Shakespeare-t olvasok, lehetőleg a tragédiáit, és szépen jegyezgetem fel magamnak, hogyan és miként buktak el a különböző hérosz-modellek. Mindenféle lehetőséggel kísérletezgetek, mindenféle tantétellel és pszichikai algoritmussal, emberismeretem határvonalán állok most, az abszurdumba vezető vaskaput döngetem egy oroszlános kopogtatóval. Minden eddigi tudásomat bevetem, hegeli vakmerőséggel fordulok a nagy kérdés felé: az ember önpusztító-e, megtalálja-e az értelmét a kézenfekvő és profán levésben, vagy csupán a folyamatos ismeretlen, a kínos tökéletlenségek és a folyton felfeslő identitás az, amivel elszuszakolgat élete végéig? Vagy lehet teljesen lenni, „csak” lenni, semmi másért, a teljes tökéletességben, humanitásban, önszeretetben? A tökéletes szabadsággal lehet-e bármit kezdeni? Nem mintha ezek a kérdések most jutottak volna az eszembe, a második kamaszkoromat jóval meghaladva – mondanom sem kell ez borzalmasan ciki volna.

A végső, végtelenségig sterilizált párlatot pedig szeretném leszűrni, kis fiolába gyűjteni és a végén persze belepumpálni valamelyik erembe a kezemen. Jelenleg az injekció előtti utolsó, felfüggesztett és pattanásig feszített pillanat küszöbén állok. Most fog eldőlni, hogy létezhet-e olyan totális ember, akit csak az individuum tölt ki és aki ennek ellenére nemes egyszerűséggel még túl is éli magát. Az egész emberiségre és minden eddigi erkölcsfilozófiai szokására mernék végső csapást, minden vallást megbolygatnék, ha kiderülne, létezik az übermensch, aki nem tarol le másokat, aki nem felsőbbrendű a szó klasszikus értelmében, csupán képes tökéletesen egyedül is értelmet találni az életében, nem kell hozzá társ, társadalom, isten, múlt stb. Ha kiderül, hogy létezik ilyen, akkor az emberiség egyedfejlődésében is új fejezet nyílik. Nem azt akarom mondani, hogy így még pluszban boldognak is kellene lenni mellette. Nem kell. Mi a boldogság, kérdezhetné ugyanis a klisékkel dobálózó önjelölt szabadbölcsész-hallgató mondjuk a Pázmány bétékáról. Annyi az elvárás csupán, hogy az ember minden pillanatában legyen tudatában saját, minden másba beleszaró szabadságának. Ez itt már rég nem egzisztencialista okoskodás, kéremszépen. A kulcsszavakra reflexből lecsapó álfilozófusok ne kommentálják ezt a bejegyzést ha lehet, a végén csak mindenkinek megfájdulna a feje.

Itt állok tehát, a kis injekció a végső igazsággal itt van a kezemben. Az önjelölt drogosok is kíméljenek. A mellékhatást sajnos nem tudom elképzelni. Robot leszek talán, a legrosszabb esetben isten. Esetleg az idő szűkül össze számomra, vagy véletlenül kipottyan az algoritmusból a profán, és ami majd lezajlik nem lesz más, csupán egy középszerű, fércelt görög tragédia, amin mások fognak meghatódni és nem én, így persze az egész banalizálódik számomra, így csak egy szaros show leszek. Az is elképzelhető, hogy a sarkaiból kiforgatott Univerzum mint egy isteni terv áll majd bosszút, mondjuk rögtön kinyír. Ha van egy kis humorérzéke, talán ámokfutást rendeztet velem, mégis kárt fogok hát tenni mindenkiben és így ezopuszi tanulság válik belőlem. Ha a gondviselésnek még több humorérzéke van, mindezt nem tanmeseként fogja fel, hanem egy klisédús epizódnak a Nagy Plan-ben. Számtalan lehetőség kínálkozik tehát arra, hogy jól elszúrjam ezt az egészet. Ha azonban mégis hat a szérum, akkor én leszek a világ legfüggetlenebb, legkikezdhetetlenebb és egyben legérzéstelenítettebb embere. Az evolúció csúcsa is egyben, akit persze néhány kevésbé kifinomult és kulturált társadalom rég istenként is tisztelhetne, egyedül a mai katolikus bürokrata rendszert nem tudnám megdönteni, a muszlimoknak meg ott van egy több tonnás meteorit, amit tapperolnak.

Remélem hát, hogy minden Kedves Olvasómban pattanásig feszülnek az idegek, hogy a paraszimpatikus folyamatok egyszer s mindenkorra leállnak mindenkiben. Ennyi lelki támogatásra azért még nekem is szükségem az ilyen sorsfordító pillanatokban. Attól félek, lehet, hogy nem is merem megtenni. Lesz-e utána például zene? Vagy kreativitás? Mert azért valljuk meg, ha visszafelé tekintve szemléljük elfuserált életünket, a lejárt idő bizony szépítve tálalja fel azt, úgy érezzük majd, hogy a bizonytalanság varratait mégis elég kényelmesen fonogattuk. Kivéve ha nagyon embertelenül bánt el velünk a világ. Ha mondjuk vak kiskutyaként halnánk meg, abból észre se vennénk semmit. Szóval az utónyári, megállapodott hangulat keveseknek adatik meg a végén, de mondjuk lehet, hogy számomra nem pusztán lehetőségként lenne adott, hanem be is következne kőkeményen, iszogatván a bort a hűs pincében, nézni a naplementét, belehugyozni utoljára a Balatonba.

Valóban meggondolandó, ha most beinjekciózom magam, nem lesz többet művészet. Tény, hogy ellenkező esetben elég sok elfuserált művet csinálnék, a végén meg lehetőleg rajtuk keseregnék. Hitelesebb tehát, és akkor ez legyen a végső konklúzió, ha tesztalanyként mégis csinálok valami eredetit. Hogy utána már ne fájjon, ha eredeti vagyok vagy hogy nem.

Pszichoanalitikusok is kíméljenek. Nem menekülök sem a gátlásaim, sem a nagybetűs Ismeretlen, sem az Ismeretlen következtében érzett paranoia élménye elől. Ez tiszta teszt, laborkísérlet, a csöppnyi ampullát masszírozgatom most, benne gomolyog az Élet Értelme. Az, hogy lehet-e értelem nélkül élni. Douglas Adams például egy jó író volt, és ő elintézhette azt, hogy amikor a főhősei a Galaxis Útikalauz Stopposoknak sorozat valamelyik könyvében eljutnak a világ végére, ahol egy nagy hegyre felfelé menet meglátják majd az élet értelmét, azt olvassák csak, hogy „Sorry for the Inconvenience”, vagyis ez lenne a Teremtő utolsó megjegyzése az egészhez. Douglas Adams, isten nyugosztalja, bár szerintem agyonütne, ha ilyet mondanék neki, és persze ha élne még, megtehette azt, hogy ezzel elintézte az egészet. Ő írt, nem ítélkezett. Én csak mellékesen írok, nekem ítélkeznem kell. A második kamaszkor után az embernek édesmindegy. Az ilyen kísérletbe eddig az emberek szimplán csak belehaltak. Nem volt mögöttük kétezer évnyi kultúra, tény. Az is megfontolandó, hogy a mostani begyorsult világ első egynéhány szakaszában pont elhamarkodott lenne a kísérlet, főleg, ha már most látszik, mennyi mindenben van még potencia. Mindazonáltal az ember nem változik. Csupán ez vigasztal, hogy most viszont változhatna.

A tű fényesen csillog. Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy az Univerzum csak kicseszett velem, és amit befecskendezek, az víz, mert poén, hogy pont az éltető elemet nyomom be magamnak, hogy a sok absztrakció csupán az ősi képletig vitt el engem, hogy H2O. Hogy oldott oxigén, fúzió, alapelem, hogy ez az Univerzum mégis csak zárt rendszer, hogy nem lehet függetlenül és büntetlenül lebegni benne, mert közeg kell, és hogy hova szarjon az ember. Bekaphatja a rakétaelv, az örökmozgó, a hőtani alaptörvény, bekaphatja mindenki, a végén az Univerzum jót röhög majd, hogy hát az öntudatra ébredt intelligencia csak erre volt jó, pedig még mennyi minden rejlik az életben, hogy ennyire hülye legyen valaki, a világ legértelmetlenebb kérdésére keresi az antiválaszt, arra keresi a választ, hogy miért. Hogy valaki tizenkilenc évesen még csak itt tart. Tényleg szánalmas.

Az Univerzum, nem mellékesen szólva, még ezt az önreflexív vajúdást is eljátszatta velem. Eljátszatta velem azt is, hogy mégsem vagyok képes csak úgy beadni magamnak egy sok gonddal és odafigyeléssel kinyert szert, hanem ezt saját magamnak, mint egy elidegenített Másiknak, még el is kell magyaráznom. Nem beszélve a Kedves Olvasóról. Már innen elvesztettem az egészet. Ám mindez mégis csupán addig tart, ameddig teljesen független leszek, amikor már hülyén fogok vigyorogni a világba, élvezem az életet és nagyjából mindenbe beleszarok. Nem fog érdekelni a dramaturgia, a stílus, a kérdések, az absztrakciók, a zsigerek, nem fog igazán érdekelni semmi, csak teszem a dolgomat, közben lehet, hogy ezzel segítek valakin, lehet, hogy mindenkinek csak ártok majd, és lesznek emberek, akik kötelességüknek tartják, hogy megmentsenek, lesznek, akik téríteni akarnak, lesznek, akik megaláznak, és lesznek feltörő, artikulálatlan anyai érzelmek, akik gondomat akarják majd viselni. Nem leszek bárgyú, az anyai érzéseket elfogadom, az engem megalázni próbálóknak megpróbálom szépen kitaposni a belét. Kívülről semmi nem látszik majd. Nem fog érdekelni, ha emberek születnek körülöttem, nem fog érdekelni, ha történetesen meghalnak. Nevetni fogok a jó poénokon, de visszaemlékezni nem fogok egyre se. Lesz humorérzékem, amikor éppen más dolgom nincsen. Fogom habzsolni az életet, ha módom lesz rá. Mindössze az ösztönök fognak a szememből szépen kifakulni, és mindenki érezni fogja a fogközeimből felszabaduló kriptaszagot. Meg ilyen költői sem leszek már. Szóval értjük.

Azt hiszem elég megható mindez eddig is, abbahagyjuk tehát a memoárkodást. És most… tettre fel.

2

Nem hagyhatom lezáratlanul a történteket, az injekciós bejegyzésem nem hatásvadász de amúgy fiktív élménybeszámolónak íratott, és be is kell vallanom valamit, azt, hogy a végén mégiscsak beinjekcióztam magamat, megvártam persze előtte, hogy a Comfortably Numb négyperces szólója véget érjen, hogy ha már többet úgysem élvezem, megvártam, amíg véget ér, amíg David Gilmour elköszön a félájult lengyel közönségtől és azt mondja, hogy icc bín terifik, ezt mind megvártam és akkor.

Nem hagyhatom lezáratlanul ezt a témát, magamat illetően sem, és pláne azért nem, mert pont művisége hatástalanította volna a sorsfordító pillanatot, azt meg nem akarhatja senki sem, hogy az emberi sorsfordulót csak úgy elmismásoljuk, hogy Gutenberg szépen kiönti az első betűit, odanyomkod egy-két bekezdést a Bibliából és kész, megunja és otthagyja, hogy Schrödinger elkezd macskákkal álmodni, hogy ezután két csomag viszkaszt vegyen az egy szem cicájának, a biztonság kedvéért, ha netán két különböző dobozban is feltűnne egyszerre, hogy Jedlik összerak egy villanymotort és otthagyja a szertárban rohadni. Nem hagyhatom cserben az emberiséget, mert most íme itt ülök, a véredényrendszeremben ott kering a titkos szérum, és éppen megint a fájnöl esszémet kéne írnom, csakhogy lefulladtam másfél oldal után, vagy kettő után, mindegy, helyette írom ezt, helyette inkább a világot váltom meg, és muszáj az előző után egy második bejegyzés, egy felelet a válaszra, egy tükrözött arkhimédészi pont, e két pontot pedig szépen összekötjük most, és csak reménykedni merünk, hogy épp az egyenes lesz köztük a legrövidebb és legegyértelműbb szakasz.

A kvantummechanika fogságában
(Schrödinger macskája)

A Tett után az Univerzum első reakciója az volt, hogy kezeim közé sodort többek között egy általam jó régen olvasott Lévinas-szöveget, benne az Én és a Másik egymásra utaltságával, hogy az a Bűn, ha a Másik számára közömbös vagyok, ha nem felelek a kérdésére. A Másik akárki lehet, a világ bármilyen kis sarka, akármelyik szereplője. Közömbös márpedig az emberi lény amúgy sem lehet, hiszen maga is a válaszadásban testesül meg. Olvasom a sorokat, ejha, valami LED-lámpányi csipogás azért érkezik a Gondviselés részéről, gondolom én, de rögtön arra is gondolok, hogy pont ettől fogva szarnom kéne az Univerzummal folytatott metapárbeszédbe. Miért nem szarok bele mégsem? Miért kezd el egyre jobban fojtogatni az önreflexió? Talán elszámoltam valamit és a placebo-hatást rosszul kalkuláltam, hogy az egy csöppet nagyobb arányban volt jelen a szuriban mint kellett volna? Az persze egyértelmű volt számomra, hogy fizikai hatást amúgy sem szabad tapasztalnom, hogy valószínűleg egyetlen árnyalatnyit nem lesz színesebb vagy szürkébb a világ, és életlenebb sem, legalábbis ha idejében meghúzom a folyton kilazuló mikroszkopikus csavart dzsordzsó ármániról elnevezett szemüvegkeretemen. Vagy ha végre veszem a bátorságot a kontaktlencsékhez.

Jó, a Lévinas-szöveg maximum egy humortalan Univerzum pitiáner lépése lett volna. Jobbat röhögtem volna egy Konrad Lorenz szövegen, az tényleg viccesebb lett volna. Hogy sakk mattot adtam a beszorított királynak a lóval és az egyetlen paraszt, amely a második sorból hátra maradt, az pont velem szemben áll, hogy az lép egyet előre és szusszan a végén megadóan és tehetetlenül. Közben nézem a klaviatúrámat is, hogy mennyire idegen számomra, mennyire furcsák rajta a gombok, hogy minden betűnek van egy gombja, és ismét elővenném a régi emlékeimet, amiket már egyszer kipucoltam magamból és amik pont ebből kifolyólag már nincsenek is. Leszarom Lévinas-t, majd felhőtlenebb óráimban újból előveszem, több figyelmet is szentelek neki.

Hogy most akkor hogyan lehet mindezt összefoglalni? Ezt a blogot ugyanúgy a vak éterbe írom, a zenéimet a süket szféráknak próbálom beadni. Ha a vak, érzéstelenített kiskutya elpusztul, abból ő nem vesz észre semmit. Az injekció következtében egy vak kiskutya lett a homo sapiensből. Nincs szükség érzékszervekre, mert azok semmi érdemlegeset nem közvetítenek, nincs szükség félelemre, mert nincs mitől félni, nincs szükség nirvánára, mert az eloszlatott vágyak sincsenek már és az eloszlatás előtt se voltak, nincs szükség mennyre, mert túl sok benne a középszerűség, nincs szükség a pokolra, mert úgyis mindenki titokban oda vágyik, nincs szükség mámorra, egyetlen húr megpengetése is mindent mozgásba hoz úgyis, nem kell az elmúlás, mert nem változtat semmin, nem kell a megszületés, mert persze az se tud újat mondani, a stílusra sincs szükség, hiszen a végén csak magát próbálja interpretálni, nincs szükség belső tűzre, mert az csak a behódolásról és a felpiszkált megaláztatásról szól, ahogy az ember felébred hűvös tavasszal a bukolika gecis díszletei közt, az apából fiú, az anyából kurva válik, és nem kellenek a finom, párnadús elvek sem, mert a homo sapiens-t odakötik a romantikus naplementében tűzre lobbanó stégekre a Balaton partján, így meg mindenki elhízik a szofisztikált zsigeriségtől, a hagyomány lila bársonyaiba burkolt erekciótól.

Q. E. D. Lehet, hogy mégis sikerült, lehet, hogy elkezdenek közeledni egymáshoz a szálak és a végén mégis lesz felelet a kérdésemre. A konklúzió az, hogy jelenleg még nem biztos hogy nincs, de lehetne. Egyelőre minden engem igazol. Az individuum szintjén sikerült a homo sapiens-t egy aprócska fokozattal meghaladni. Így van, ilyen pozitivista hozzáállással konstatálom az eredményeket. Ez a pozitivizmus még egyértelműen a homo sapiens behatása, ám lassan kiveszik majd ez is. A végén nem fog érdekelni. A végén nem lesz érdeklés és törődés, hiszen semmilyen ismeret nem fog relevánsat nyújtani. Azt hiszem, jelenleg a felszámolási periódus következik. Furcsa azért, hogy miért nem csak úgy kattant az egész, hogy zökkenhetett volna egyértelműen minden, hogy most sem kéne már írnom mindezt. Lehet, hogy egyszerűen csak vérvizsgálatra kéne mennem, van-e elváltozás, van-e valami patológiai különbség. Talán lényegtelen volna az is.

  1. Q. E. D. – A latin quod erat demonstrandum kifejezés rövidített alakja, jelentése: „ezt kellett bizonyítani” (szó szerint: „ami bizonyítandó volt”).

Elektronikus kézirat.