Kevés mesterembernek jutott osztályrészül, hogy a világirodalom, illetve a zenei világ közismert alakja legyen. A borbélyoknak – Beaumarchais és Rossini, illetve Mozart jóvoltából – megadatott. Figaro egyéniségében azonban nem is annyira a borbély jelleme, mint inkább a lakáj alakjára évszázadokon át lerakódott hagyományok mozgékony, eleven, ötletes vonása koncentrálódott, így Figaro a régi vígjáték géniusza. A borbély azonban több annál. Nemcsak azért, mert már a bronzkorban csinosítgatta az emberek fejét, hanem mert testápolással is foglalkozott valamikor. Pontosabban: a borbély sebész is volt, és először a császárkori Rómában ért el komoly megbecsülést. De mivel a római birodalom bukásával civilizációja is elenyészett, úgy látszott, hagy a borbélyoknak befellegzett. Szerepüket azonban fokozatosan átvették a szerzetesek. Csak amikor 1230-ban IX. Gergely pápa eltiltotta a papokat a vérontással járó orvosi segélynyújtástól, vehették át késüket ismét a világiak. És mivel a borotvált arc viselése a XIII. században terjedt el Európa-szerte, a borbélymesterségre megint szebb napok virradtak.
Hazánkban a szerzetesek az első borbélyok, és csak a XIII. század során tünedeznek fel városainkban az első borbélyműhelyek. Az úri rend udvartartásában is részt vesz a borbély, és gyakori érintkezése az úrral személyes, nemegyszer bizalmas kapcsolatot teremt. Sőt, sebészkedésével még hálára is kötelezheti. Idézzünk egy királyi példát. Zsigmond 1430-ban Dabi Mihály udvari borbélyának érdemeiért nemességet adományozott, címerrel együtt, és abba három emberfogat festetett. Lehet, hogy Dabi uram az uralkodót kínzó fogfájásától szabadította meg. – Érdemes megjegyezni, mert Zsigmond fejlett humorérzékéről tanúskodik, hogy egy másik borbélynak is címert adományozott, s annak pajzsán egy önmagát borotváló majom képe pompázott. A célzás kétélű.
Tudunk egy anekdotáról is, ezt Mátyás király korára időzíti a hagyomány, bár valószínűleg vándoranekdotával van dolgunk:
Egy nemesúr Mátyás királyhoz készülvén, Budán betért egy borbélyműhelybe, hogy frissen borotválva léphessen őfelsége elé. Kényelmesen elhelyezkedett az ülő alkalmatosságon, de megdöbbenésében még a szája is tátva maradt, látva, hogy a mester nagyokat köp a szappanra, és az így vert habot keni az arcára. Mikor aztán magához térve kardjával akart a sérelemért elégtételt szerezni, mondván: miféle jöttment embernek nézi őt?! A borotváló művész váltig bizonygatta, hogy ő igenis azonnal felismerte benne a nemesurat, mert közönséges alsóbbrendűeknek egyenesen az arcába köp, és ott keni el a szappant.
Mátyás király megbecsülte a borbélyát: Bécsújhely bevétele után ott házat adományozott neki. Magát a mesterséget is értékelte, mert Budán tervezett egyetemén a borbélytudomány számára egy külön szobát akart berendezni.
A borbélyság általános becsülése leginkább a sebészkedésnek szólt. A Mohács utáni hadas időkben még inkább növekedett ez, hisz a hadsereg nem nélkülözhette a borbélyt. Tudjuk, hogy Dobó István Eger 1552. évi ostroma előtt a környező helységekből 13 borbélyt rendelt a várba. Így honosította meg nálunk is a kényszer a tábori borbély-, vagyis sebész-foglalkozást, és lett a neve a német Feldscherer-ből felcser.
Úgy látszik azonban, hogy a rájuk szorultság elkapatta a borbélyokat. Erre kell következtetnünk, ha elolvassuk a Mívesek lakodalma címen ismert, XVII. századi hegedőséneknek róluk szóló, nem éppen hízelkedő strófáját:
„Tetves borbélyok,
Mely rútak vagytok,
Eja!
Mely cifrán jártok,
Kevélyek vagytok,
Hetykére vágytok,
Nagy könnyen szóltok,
Hej, fa, la, la, la!”
Tegyük még hozzá: ezek jó része botcsinálta borbély volt. Ekkor eredt ez a közmondásunk is:
„Se írja, se szelencéje, mégis borbéllyá teszi magát.”
Nagy szükség volt tehát az e században létesülő borbélycéhek tanító és fegyelmező munkájára. Nem is késlekedtek vele. A sárospatakiak céhe pl. 1583-ban, meghatározván egyúttal a borbély feladatát, emilyen követelményt állított fel:
„[Rendeltetett], hogy az borbély-mesterré leendő jó erkölcsű, jámbor életű és az borbélymesterségben jól tanított és forgott legyen, hogy megtudgyon orvosolni olyan nyavalyákat, amelyek gyógyítása az ő mesterségéhez illik, azaz tudgyon sebeket és fakadásokat gyógyítani, tudgyon kelevényeket és külömb-külömbféle daganatokat meggyógyítani, tudgyon kenő ireket jól csinálni.”
S hogy a „mesterré leendő” csakugyan megfelel-e a borbélyságra, azt a céh megvizsgálta a próbá-n. De nem sebészetből vizsgáztatták, még borotválásból sem, hanem kenőíreket, flastromokat készíttettek vele. Ha aztán a mesterségre méltónak találták, hatalmat kapott „medencéjének felemelésére”, vagyis kiakaszthatta mesterségének jelvényét: a réztányért. Ezt használták ugyanis a borbélyok a szappanozáshoz éppúgy, mint az érvágáshoz, vagy más sebészi munkához.
Erre várt az inas, attól kezdve, hogy a kétheti próbaidő alatt először vette kezébe a borotvát, három esztendei apród idején át, legénykora hároméves vándorlásának befejeztéig. Várta a pillanatot, hogy odaállhasson a céh színe elé, és elmondhassa azt a mondókát, amelyet a pápai borbélyok 1609. évi céhlevele őrzött meg számunkra:
„Tisztelendő mester uraim, látják kegyelmetek mind személyemet, mind magam viselését, ha az kegyelmetek tetszése és ítéleti engedi, én is kegyelmetek közibe adom magamat, és kegyelmetekkel mindenben egyet akarok érteni a czé igazsága és próbálja szerint.”
Persze a céh igazsága és próbája nem volt mindig elegendő zsinórmérték, különösen nem itt, hisz a gyógyítás még ma is nagyrészt ismeretlen tényezőktől függ. De hogy a borbélyok mindent megtegyenek a siker érdekében, arra már Bethlen Gábor jónak látta, ha intézkedik, 1625-ben, emigyen:
„[Az borbélyok] az sebesekre híven és szorgalmatosan viseljenek gondot, melyre az városokban az czéhmesterek igen reá vigyázzanak, falukon penig az bírák; és ha gondviseletlenségek miá az sebes meghal, fejekkel érjék meg… Az, ki belső nyavalyákhoz nem tud, doktorrá magát ne tegye, mert ha valakinek halála történik miatta, ő is meghaljon érette.”
A borbélyok ugyanis csak – mondjuk úgy – külgyógyászok voltak, a belgyógyászat az orvosokra tartozott, akik a borbélyokat (így a sebészetet is) ebben az időben lenézték. Nem egészen jogtalanul. A céhes mestereken kívül sok, a céheknek fittyet hányó, magaavatta borbély járta az országot, a vásárokon mutogatta tudományát, leginkább fogat húzott, nagy handabandázással. A borbélyok főleg e kóborló kontároknak köszönhették, hogy korábbi jó hírnevüket elveszítették. Némileg persze magukra is vethettek. Túlságosan szerették a hegy levét. Jellemző, hogy a közvélemény (mint ezt Kemény János erdélyi fejedelem Önéletírásában feljegyezte) a részegséget „borbély nyavalyá”-nak nevezte. Mindenkor kerülközött persze józan, képzett, sőt tollforgató borbély is, mint Basarági Vid János (aki 1564-ben írta meg Magyar chirurgusát), vagy Diószegi Borbély István. Az ő 1676-ban kiadott könyvecskéje a Minden féle hasznokról, lényegében külsőleg használandó orvosságok receptgyűjteménye. Van közte pl. „köszvényrül jó szerszám”, „hajnevelésről való szer”. Még szeplő ellen is tud orvosságot:
„A reteklevet nyersen avagy megfőtt reteknek levét vagy vizét egy kis rózsa-mézzel megelegyítvén, embernek mindenféle szeplőit és orczájának kékségét eltörli és megtisztítja.”
Az orvosságok alkalmazása akkor sem minden esetben gyógyította meg a beteget. Sőt, Szánthay Mihályné pl. 1678-ban Kassa város tanácsa előtt vádat emelt Borbély Demjén borbélymester ellen, állítván, hogy gyermeke szájának nyavalyáját, fogainak csonkaságát tudatlansága és „helytelenül öszvetimporált matériáinak, receptjeinek rosszasága” okozta, és költségei fejében száz, a testi épség megrontásáért pedig ezer tallér kárpótlást követelt. A tanács először elítélte Demjén mestert, a fellebbezés során azonban, főleg a védőügyvéd replikája alapján, felmentette, kimondván:
„Bizonyítsa meg a felperes, hogy nyilvánossággal az alperes rontotta meg és az ő receptáiból csinált matéria, mert ez fundamentum és titkos dolog.”
A borbélyokat tehát titkos dolgok tudójának tartotta a közvélemény. Ők maguk sosem nyilatkoztak így magukról ez időben. Gyógyító és sebészi tevékenykedésükre ugyanis már ritkábban került sor, mint a hajnyírásra vagy borotválásra. A várakozók az időt rendszerint beszélgetéssel ütötték el – és lett így a borbélyműhely már az ókori Rámában hírcserélő hely. Ráadásul a borbély csinosító munkáját többnyire valami szórakozásra készülődve vették igénybe. Csuzy Zsigmond az 1724-ben megjelent Evangéliumi három kenyér című munkájában ezt így fogalmazta meg:
„Amikor vagy víg ünnepet akarunk ülni, vagy pompás vendégségbe hívattatunk, gyakortább ollyankor verettyük szakállunkat s nyirettyük hajunkat.”
Az idézet azt is elárulja, hogy e mesterség neve a korábbi századokban nemcsak a latin borba – vagyis szakáll –, francia–német ivadékaként keletkezett borbély szó, hanem a magyar eredetű szakállverő is volt.
A szappanhab, illetve a szakállverés persze a borbélymestereknek nemigen szolgált örömére, ugyanis… De idézzük inkább az 1727. évi kassai rendelkezést:
„Fő és szakáll beretválástól semmi bizonyos taxa nem jár, hanem az milyen az beretválkozó személy és annak tehetsége, tehát olyan [fizetést] ad; sokszor pedig ingyen is elég borotválkozik.”
S ha arra gondolunk, hogy a XVIII. századra kirurgusi munkájuk igen csak alkalmivá degradálódott, megérthetjük, hogy egy-egy város céhe korlátozta a mesterek számát. A győriekét pl. ötre. Világosan fogalmaz az 1730-as évi keletű indoklás:
„Tekintve a város csekély lakosságát s azon körülményt, hogy a két fürdőmester is, aki nincs az öt borbélymester számban bele értve, azonban nemcsak chirurgiát, hanem minden egyéb borbélyiparhoz tartozó munkát is jogosítva van végezni, s hogy minden itt lakó mágnás tart borbélyt, nemkülönben a… kontárok is nagy anyagi károkat okoznak, éppen elegen vannak [a borbélymesterek], hogy valamiképp megélhetnek.”
Hogy megélhessenek, persze hadakoztak a konkurrencia ellen. A kontárokat a céh már a maga erejével is kordába szoríthatta, a fürdős-mestereket is sikerült a városi tanácsokkal fokozatosan eltiltani a borbélykodástól, az urak konvenciós borbélyai ellen azonban nem tehettek semmit.
Viszont maguk is belekaszálgattak másak szénájába. Mivel régtől fogva ők végezték a halottvizsgálat-ot, járványok idején pedig járványorvos-ként is működtek, érthető, ha némelyik borbély természetesnek tartotta, ha orvoskodik. Márcsak azért is, mert akkoriban azt tartották:
„Az doctor erszényét arannyal kell tölteni, az borbély kezét ezüsttel kell kenni.”
S az öntudatban sem szűkölködtek. Egy XVIII. századi verses iskolai drámában a „Doktor és Borbély” így kérkedik:
„Légy rühes, otvaras, frantzus, meg gyógyítlak
Hurutból, náthából, süllyból ki tisztítlak
Köszvényből tsak hamar lábadra állítlak
Beteg ágyból könnyen tántzra igazítlakE mellett mint Borbély tudok borotválni
Odvas, fájós, reves fogat vondogálni
Kristélyt, köppölyt frissen hellyén applicálni
Ha nem hiszed bátya, meg lehet próbálni.”
Mária Terézia korában azonban országos rendelettel szigorúan eltiltották őket a belgyógyászati gyakorlattól. 1745-ben a helytartótanács pontosan megszabta feladataikat, 1755-ben kötelező sebészi vizsgá-t írtak elő, 1761-ben pedig elrendelték azt is, hogy csak vizsgázott kirurgust vehessenek fel a borbélycéhbe.
A nagy fordulat, a borbélymesterség és az orvostudomány elválása a nagyszombati egyetem alapítása után következett be. 1770-től kezdve ugyanis megindult itt a rendszeres sebészképzés. – Érdemes megemlíteni, hogy Csokonai Vitéz Mihály apja ugyancsak ezen az egyetemen szerzett seborvosi diplomát. De úgy látszik, hébe-hóba, a rendelet ellenére, belgyógyászkodott is. 150 receptet tartalmazó feljegyzését emigyen vezette be:
„…külömb-külömbféle belső és külső Nyavalyák ellen való hasznos Praescriptcio[k]… A menyekkel hasznosan éltem… Patienseim körül.”
Idézzük egy receptjét, megjegyzésével együtt, a korabeli mértéket grammra átszámolva:
„1775. junius 14. (Mihály fiamnak rendeltetett, amikor hányástól szenvedett; a hányást lecsendesítette… ) Végy: ördögszemfű-vízből 13 g-t, feketecseresznye-vízből 18 g-t, rákszem-kőből 0,5 g-t, salétromsavas antimon-oxidból 0,4 g-t, kálium nitrátból 0,3 g-t, vörös mák szirupból 13 g-t. Keverd öszve. Üvegben add ki.”
Minthogy 1786-tól az orvosokat kötelezték, hogy az egyetemen sebészetet is tanuljanak, vagyis véglegesült a mai orvosi hivatáskör, a borbélymesterségnek föl kellett hagynia a sebgyógyítással.
A divat azonban segítségére sietett, hogy némileg kárpótolja. Nem is annyira a nálunk országosan elterjedő vendéghaj, vagyis paróka viselése következtében, inkább azzal, hogy eleink a hajápolásra egyre nagyobb gondot kezdtek fordítani, és – mint Faludi fogalmazta – „fodoríttatták” a hajukat. Így a borbélyok (nyelvújításkori szóval) fodrász-ok is lettek. Vagyis kialakult mai tevékenységi körük: a borbély hajat nyír és borotvál, a fodrász pedig (rossz mai kifejezéssel) frizurát csinál.
A testápolóból hát a XIX. század végére szépségápoló lett. A divat továbbra is kezükre játszott: a bodorított haj viselése mindenütt elterjedt; a technika pedig új meg új ötleteket sugallt. 1872-ben Marcell párizsi fodrász feltalálta az ondolálás-t. Nessler német fodrász 1901-ben a tartóshullám készítését. Elsősorban persze a nők számára. Így e mesterség férfi- és női fodrász-ra differenciálódott, a borbélyság mellett.
És napjainkban, amikor hazánkban 15 000 borbély és fodrász csinosítgatja fejünket, a hajékesítés divatja továbbgyűrűzik. A férfi borotvahajvágás, illetve a női kefefrizura és tupírozás korában nemcsak a szórakozás, a társadalmi élet követeli meg az igénybevételt, hanem szinte minden napunk. A női fodrászat sokszor már a művészettel kacérkodik, s megcsodálhatjuk egy-egy fodrászverseny hajkölteményeit. Mivel pedig az emberi, főleg a női hiúságra mindig lehet számítani, bizonyos, hogy a jövőben is nélkülözhetetlen lesz ez a mesterség. És ha Beaumarchais ma írná meg vígjátékát, illetve Rossini a vígoperáját, nemcsak színesebbé tehetnék Figaro alakját, hanem az opera közismert áriáját mi is szóról szóra vehetnénk:
„Figaro itt, Figaro ott, Figaro lent, Figaro fent, Figaro kint, Figaro bent, Figaro mindenütt.”