1898 őszén iratkoztam be a Mérnöki Szakosztályba. Legfontosabb tantárgyunk volt az első évben a felső matematika és az ábrázoló geometria. Az előbbit König Gyula, az utóbbit Tölser István tanította. König asszisztense volt Rados Gusztáv, Tölseré pedig Töttössy Béla.
König azzal kezdte előadásait:
Uraim! Ha an+1–an abszolút értéke kisebbé tehető tetszőleges δ-nál, hacsak n nagyobb ν-nél, akkor a sor összetartó!
Ez a mondat már becsapta a megérthetőség nehéz kapuját, a hallgatók semmit sem értettek belőle. Nekem sikerült az értelmét kisütni, s így aztán a folytatását is megértettem, s kollégáimnak egész előadásokat tartottam a magyarázatokkal. De hát „docendo docet” elvénél fogva nekem volt belőle a legtöbb hasznom.
Ugyanígy voltam az ábrázoló geometriával. Ehhez külön kedvem volt, s jól tudtam látni a síkokat, egyeneseket, metsződéseket. Tölser nagyon lelkesen magyarázott. Hogy az egyik egyenes vonal a képsíkot „átdöfi”, ezt olyan hévvel mondta, mintha szuronyt döfne valami ellenségbe. Gyönyörűen rajzolt a táblára, s magyarázatai valóban világosak voltak. Délutánonként Rados a matematikából, Töttössy az ábrázoló geometriából tartott gyakorlatokat, s egyeseket kiszólítottak a táblához, hogy meggyőződjenek róla, megértették-e? Mindketten kitűnően magyaráztak, nagyon sokat tanultam tőlük, hogy hogyan kell tanítani.
Karácsonykor ábrázoló geometriából olyan sikerrel kollokváltam, hogy a hallgatóság megtapsolt, és Töttössy nagyon megdicsért. Büszkén mutattam otthon indexemben a két kitűnő kollokviumot, mert matematikából is sikerült. A fizikát első félévben Stoczek József tanította, nagyon gyengén. Nem lehetett megérteni. Ugyancsak nehezen volt érthető Ilosvay Lajos előadása. Kémiát tanított, de kísérletei rendesen nem sikerültek. Ebből a két tárgyból csak jót kaptam, de jobbat senki, bizonyítva, hogy nem a tanulás, hanem a tanítás volt rossz. Ilosvay később jó barátom lett, de sohasem bocsátottam meg neki, hogy kémiából nem kaptam tőle helyes oktatást.
Másodéves koromban sajnos a matematikát Hunyadi Jenő, a geometriát Réthy Mór tanította. Hunyadit senki sem értette meg, bár kitűnő matematikus volt, de rendkívül kövér, vérmes ember, s mielőtt kollokviumokra került volna a sor, meghalt. Így aztán nem kollokváltunk, a múlt évi jegyet kaptuk. Réthy zűrzavaros előadásai szörnyűek voltak. A determinánsokba mindig belesült, s mindig belezavarodott mondókáiba. Alig bírtunk a nyomában haladni, könyv meg nem volt. Legszebbek voltak Szily Kálmán előadásai mechanikából. Ezeket öröm volt hallgatni, s kitűnően meg is tanultuk. Ugyancsak remek szép előadásokat tartott az óriás termetű, hosszú apostol hajú Wartha Vince a kémiai technológiából. Olyan lelkesen beszélt, hogy néha megállt a ceruzánk, és elfelejtettünk jegyzetelni.
A harmadik és negyedik évben tanultuk az igazi mérnöki tárgyakat: geodéziát, grafosztatikát, hídépítéstant, vasútépítéstant és vízépítéstant. Kitűnő tanáraink voltak. A grafosztatikát és a hídépítéstant Khernde Antal nagyszerűen tanította. Csak Nagy Dezső szilárdságtani előadásai voltak nagyon gyengék. A geodéziát Kruspér István tanította. Az öreg úr kissé komikus volt és már nehezen rajzolt, de asszisztense, Bodola Lajos jól pótolta azt, amit az öreg elmulasztott.
Minthogy rövidlátó volt, a kollokválókat kiültette az első padba, s közvetlenül eléjük ült, hogy ne csalhassanak. Első kérdése az volt Abelesz Miksához (abc-rendben ültünk), hogy:
– Hol áll meg a buborék?
Tudniillik, a libella buborékja. Abelesz valami szamárságot mondott, azonnal otthagyta, és a másodikat kérdezte, hol áll meg a buborék? Az sem felelt helyesen. Hatodik voltam én, s előttem mind az öt megbukott, de én szerencsére meg tudtam rá felelni, hogy „ahol a normális vertikális”.
Nem is kérdezett többet, megadta a kitűnőt. Bementünk aztán Bodolához, s megkértük, hogy ezeket a bukottakat a professzor kérdezze ki még egyszer. A jó öreg meg is tette, s hármat át is eresztett közülük.
Mérő gyakorlatokat is végeztünk kinn Kőbányán, ott Bodola engem segédjének fogadott, nagy hasznomra, mert így tanultam legtöbbet. De sokat vesződtem némely bükfejű fiúval! Képtelenek voltak távcsövön át a szintező lécet leolvasni: B. Miksa semmiképpen sem volt képes meglátni a szálkeresztet és a léc számozását. Amint ott vesződöm vele, odajön Kruspér szürke napernyővel, mert nagyon sütött a nap. Egy ideig hallgatta magyarázatomat, aztán félretolt és belenézett a távcsőbe. Élesen, pontosan volt beállítva. Rákiált B. Miksára, hogy nézzen bele a távcsőbe.
– Mit lát?
– Templomtornyot – felelte ijedtében.
– Az öreganyja vakablakát látja! Takarodjék innen, magából sohasem lesz mérnök! Nem is lett.
A zseniális öreg úr megoldotta azt a rejtélyt, hogy a párizsi méterprototípus hossza miért változik a hőmérséklet változással nem arányosan, hanem érthetetlenül rendetlenül. Kisütötte, hogy a négyzet keresztmetszetű irídium-platina rúd két véglapja nem marad sík, hanem ha a rúd melegszik, akkor a véglapok homorúak, mert a külső szálak gyorsabban melegszenek, mint a belsők. Ha pedig a rúd lehűl, akkor a véglap domború, mert a külső szálak gyorsabban húzódnak össze, mint a belsők.
Ezért a zseniális megoldásért megkapta a francia becsületrend kiskeresztjét. Amikor ezt megtudtuk, előadás előtt K. Nagy Dezső, a későbbi balatoni kikötő-kormánybiztos és a kikötők építője, kiment a dobogó elé és kis beszéddel üdvözölte, hogy megkapta szeretett professzorunk a francia becsületrend „nagy keresztjét”. Kruspér megszakította a beszédet, csendesen mondta: „Csak kis keresztjét! De Dezső ezt nem hallotta, s tovább beszélve ismét nagy keresztet mondott. Ekkor már türelmetlenül szólt közbe Kruspér, de Dezső ezt sem értette. Amikor harmadszor is nagy keresztet mondott, akkor Kruspér lábával dobbantott, hangosan kiabálni kezdett, s elkergette a szónokot!
Zseniális találmányát, a kettévágott tárgylencséjű távolságmérőt ma is nagyon használják, kitűnő műszer. Akarta a szaknyelvet magyarosítani, a dioptrát például elnevezte nézgevonasznak, de ezek az újítások nem sikerültek, nem is terjedtek el.
A vasútépítéstan tanára, Kisfaludy Liptay Sándor kitűnően adott elő, s igen jó tankönyve is volt. Könnyű volt neki jól elkészülni. Ő volt Szily Kálmán távozása után az egyetlen, aki szép, tiszta magyar nyelven beszélt, s a magyarosságra sokat adott. Többi tanáraim nagyobb része nem is tudott jól magyarul, s rettenetesen elgermanizálták a magyar technikai nyelvet. Idegen nevű tanáraim voltak: Tölser, König, Stoczek, Schuter, Wartha, Klimm, Petz, Cziegler, Kruspér, Rauscher, Khernde, Kremmer. Magyarosított nevűek: Liptay, Réthy, König-Jónás, Rejtő, Hunyadi. Törzsökös magyarok: Szily, Gerlóczy, Ilosvay és Lóczy. Nem tudom, hogy Nagy és Csiki nem magyarosított-e?
Legkedvesebb tantárgyam a vízépítéstan volt. Sajnos, Klimm Mihály ezt nem tanította természettudományos irányban, hanem igazán csak mesterség módjára. Hogyan kell cölöpöt beverni, kihúzni, hogyan kell gátat építeni stb. A folyók természetéről fogalma sem volt. Ahol számítani kellett, pl. a hajózsilipek kapuját méretezni, ott megállt a tudomány, az ilyent mindig az asszisztensnek kellett előadnia.
Jó ember volt, de rettentő pedáns, és a hallgatósággal szemben igen arrogáns. Családi életét is tönkretette a pedantériájával és ridegségével.
Nagyon jól magyarázott és színes krétákkal igen pedánsan rajzolt a táblára. Nekem szokásom volt minden előadást lejegyezni, s otthon még aznap letisztázni, különös gondot fordítva a rajzokra. Klimm előadásainak jegyzeteit kis akvarellekkel illusztráltam, hogy a színes krétát helyettesítsem. Később, amikor a Műegyetemtől – sajnos – végleg elszakadtam, akkor igen jó áron adtam el pompás jegyzeteimet. Különösen szépen illusztráltam Cziegler Győző díszépítésztani előadásait. Ezt nem tudták kollégáim utánam csinálni, mert Cziegler igen gyorsan beszélt, s valóságos zsonglőr ügyességgel remekül rajzolt a táblára beszéd közben. A beszédet is meg a rajzot is egyszerre kellett jegyezni. De én odahaza könyveimből kikerestem Cziegler rajzainak eredeti képeit, hisz a klasszikus építészetből vette, amit tanított, tehát könnyű volt szépen kiegészíteni oszlopfőket, párkányokat, ablakkereteket stb. Rajzaim részletesebbek voltak, mint Cziegler vázlatai.
A középítéstant a jó öreg Petz Samu tanította. Szobra ott áll a Corvin téri református templom mellett. Középkori építészruhában ábrázolta a szobrász, úgy fest, mintha valami szentnek a szobra volna. Akárhányszor láttam előtte falusi asszonyokat térdelni és imádkozni. Petz igen jól, gyakorlatiasan tanított, s aki jól megtanulta előadásait, az valóban képes lehetett egy egyszerű házat jól megépíteni. Architektúrai tanulmányaimban, különösen a kínai architektúra bambusz eredetének kimutatásakor nagy hasznát vettem Cziegler és Petz előadásainak
Negyedéves koromban tanultuk Gerlóczytól a nemzetgazdaságtant és Csikitől a közigazgatási jogot. Az utóbbi jó és hasznos dolog volt, de Gerlóczy előadásai nagyon kezdetlegesek és unalmasak voltak Nem volt érdemes hallgatni, mert írt egy igen rossz tankönyvet, és azt szóról szóra kívánta. Tengeri beteg lehetett tőle az ember, olyan kezdetleges volt, és olyan rettenetes nyelvezete volt.
Az év végén Klimm felszólított, hogy segítsek asszisztensének, Tóth Henriknek a Vácott felállított vízmérő állomásukat berendezni, mert Klimm kezdett betegeskedni. Kimentem hát Tóth Henrik asszisztenssel Vácra, ott felállítottuk a deszkasátrakat, oda hozattuk a sebességméréshez való pontont, ladikokat és műszereket. A legnagyobb deszkasátorban, barakk-építményben laktunk, a többiben pedig műszereink, eszközeink voltak. Jól be volt rendezve az állomás, a város északnyugati végén, a Buki csárdán túl. A parttal szemben van ott a Buki-sziget, kis erdős zátony, s a sziget és a part közt levő Duna-ágban folytak a gyakorlatok. A tanulók Vácott voltak elhelyezve, de én Tóth Henrikkel egy szobában, az állomáson aludtam.
Mivel itt el voltam foglalva, nem tanulhattam eleget, s Gerlóczy könyvét lopva magoltam. Kötetlen, új példányom volt, s hogy a folytonos hurcolás miatt ne nagyon szenvedjen a könyv, csak annyit vágtam föl belőle, amennyi szükséges volt. Mire be kellett mennem kollokválni, csak a könyv fele volt felvágva, a másik felébe bele se nézhettem, s az előadásokat sem hallgatgattam. Csak Vácról Budapestre vasutazva, a kupéban nézegettem meg a könyv második felét.
Ő is úgy tett, mint Kruspér, az első padba ültette a tanulókat abc-rendben. Mindegyiktől kérdezett a könyv elejéről, közepéből és végéből valamit. Szerencsére az előttem lévő öt tanuló nem tudott semmit, sorba buktak. Tőlem először a könyv elejéről kérdezett valamit. Fújtam, mintha olvasnám. Annyira meg volt elégedve, hogy azt mondta:
– Magától most már csak egyet kérdezek, mert látom, hogy tudja. Mondja meg, mi az unifikáció?
Ez már a könyv második felében lehet, gondoltam, mert fogalmam sem volt róla. De azért bátran kezdtem.
– Az unifikáció definíciója…
– No, ne definiálja, csak mondja meg, mi az az unifikált államadóság?
Óh, kedves öreg professzor! Ezzel elárultad a borzasztó tudományt, s kivágtam.
– Közös kamatlábra helyezett adósság! – hisz nem volt nehéz kitalálni!
– Kitűnő, nagyon jól van! Látszik, hogy ki élte bele magát ebbe a legfontosabb tudományba!
Egy halom dicsérettel utazhattam vissza Vácra, s legalább nem kellett az ostoba könyvet tovább magolnom.
Szigorlatomat kitüntetéssel letéve, elfogadtam Klimm meghívását, hogy két évre legyek asszisztense. Minden asszisztens csak két évig szolgálhatott nála, mert nem akarta, hogy oda penészedjenek, s azonkívül minél több ifjút akart ebbe a nagy tudományba bevezetni.
Helyzetem azonban nagyon megnehezedett, mert Klimm a sok konyakivástól vesebajt kapott, s folyton betegeskedett. Most már nemcsak a matematikai, hanem más tárgyú előadásokat is nekem kellett tartanom, sőt az év végén nekem kellett kollokváltatnom. Minden munka a nyakamba szakadt. Első évben még szolgailag követtem az öreg előadásait, de második évben már több természettudományt is beleszőttem az unalmas mesterségbe. Nem szerette, ha ilyen kérdéseket feszegettem, s inkább azt kívánta, hogy szépen összefogazott műszerládikákat faragjak stb. Igazán mesterséggé tette a tudományt, s ezenkívül ellenséges viszonyban volt a Vízrajzi Osztállyal, az egész Minisztériummal, s különösen az árvízgátak építésében igen ellenkező véleményen volt Kvassay Jenővel szemben. Engem is folyton ellenük izgatott. Különösen helytelenítette azt, hogy a Tisza árvízgátjait nem vezették egymással szigorúan párhuzamosan, abban a távolságban, ahogy azt Vásárhelyi Pál megadta. Vásárhelyi zseniális megállapítása szerint ugyanis az árvízgátaknak nem csak az a célja, hogy az árteret mentesítsék az árvizektől, hanem hogy az árvizeknek rendszeres, gyors lefolyást is teremtsenek. Az árvízzel megtöltött gátak közé fogott ártéren az árvíz szélessége és középmélysége közt ugyanaz az arány álljon fenn, mint a középvízmeder szélessége és középmélysége közt. (Így elmondva, nem egészen pontosan mondom meg a törvényt, de itt nincs szükségünk most a nehezen érthető aprólékos megállapításra.) Ezért a Közép-Tiszán az árvízgátaknak 750 m távolságra kell lenniök egymástól. De a Tisza árvízgátjait igen rendetlenül építették, a nagy kanyarulatokat ugyan levágták, de az árvízgátak megkerülték a levágott, nagy kanyarulatokat, az úgynevezett morotvákat. Azt mondták, hogy ezek a nagy kiöblösödések kitűnő „árvízraktárak”, s az árvizek magasságát csökkentik. Igen ám, de az ilyen nagy kiterülés következtében az árvíz lassan folyik, és lerakja iszapját, s fokozatosan feltölti az árvízgátak közt levő teret, s olyan veszedelmes állapot következik be, mint a Pó folyón, mert azt is túl szélesen gátolták. Ferraránál a Pó középvizének felszíne magasabban van, mint a ferrarai házak teteje.
Klimm biztatására ezt elmondtam a Mérnök és Építész Egyletben tartott előadásomon. No, hisz lett ne mulass! A hivatalos vízmérnökök nekem rohantak, s mindenképpen meg akarták cáfolni állításaimat. Csak a tiszai társulati főmérnökök fogták pártomat, s az egyik oda kiáltotta a miniszteri mérnököknek.
– Raktárban tartsunk szalámit, de ne árvizet!
Másnap Baross Gábor miniszter magához hivatott. Reszkettem félelmemben, mert Baross igen kemény, goromba ember volt.
– Micsoda bolondokat beszéltél te öcsém tegnap este a Mérnök Egyletben?
Nagy félelemmel elmondtam a dolgok lényegét. Nagy figyelemmel hallgatta, aztán igen kedves, szelíd hangon megveregette a vállamat és azt mondta.
– Próbát fogunk tenni! A csongrádi levágott kanyart az árvízgátakkal is levágjuk, meglátjuk mi lesz az eredmény! Ha nincs igazad, agyoncsaplak!
De tréfás hangon elbocsátott. Kiutazott Csongrádra, ott megmutatták neki, hogy milyen veszedelmesen kezd feliszaposodni az „árvízraktár”. Rögtön elrendelte a gátak áthelyezését, a társulati mérnökök nagy örömére, de a minisztériumi mérnökök bosszúságára. A mentesített terület értéke olyan hatalmasan felszökkent, hogy ebből minden költség megtérült. Sajnos Baross ezután nemsokára meghalt, s természetesen rólam és sikerült törekvéseimről felsőbb helyen nem szereztek tudomást, sőt Kvassayék mindig ellenséges indulattal viseltettek irántam, pedig maguk is belátták, hogy igazam volt, s ma már a Tisza árvízgátjai a Vásárhelyi-féle törvények szerint vannak áthelyezve. De hát később is, még mostan is én vagyok az „enfant terrible”, aki mindig zavarja a hivatalos cirkulusokat, majd látni fogjuk.
A vízmérő gyakorlatokat most már magamnak kellett vezetnem, mint asszisztensnek. A Duna-ágon át profilkötelet feszítettünk, s emellett kellett gyakorolni a mélységméréseket. Deciméterenként felváltva piros-fehérre festett, hosszú rudakkal kellett mérni a mélységet. Csónakban állva a hosszú póznát folyás ellen kellett vízbe tolni, s amikor a víz sodra függőlegesre állította, akkor hirtelen le kellett döfni fenékig, s a beosztáson leolvasni a mélységet. A következő pillanatban már elsodorta a póznát a víz, de engedni kellett, s aztán, amikor már majdnem vízszintesre fordult, akkor kellett kihúzni. Kis gyakorlattal játszva lehetett ezt végrehajtani öt méter hosszú rúddal is. De aki ügyetlenkedett, s a víz sodra ellen akarta feszíteni a póznát, az könnyen elveszíthette az egyensúlyt az ingó csónakban, s beleeshetett a vízbe.
Hogy ilyen katasztrófa végzetes ne legyen, Klimm mindig ott volt kis „Bodoky” nevű vas csónakjával a mérés alatt és ha valaki beleesett volna a vízbe, azt a matróz azonnal kimentette volna. Ezt az óvóintézkedést látva, néhányan nagyon meg voltak ijedve. B. Miksa sírva búcsúzott el barátjától D. Fülöptől, s átadta neki értéktárgyait, amikor reá került a sor. Annyira remegett és annyira meg volt ijedve, amikor mérnie kellett, hogy majdnem beleesett a vízbe, de szerencsére nadrágszíjánál fogva fenntartottam a csónakban, de a mérő pózna elúszott. Klimmnek kellett utána eveznie.
Délben Klimm rosszallta, hogy megfogtam a Miksát, jó lett volna, ha beleesik a vízbe, s látták volna a szabályos kimentést. Általában láttam, hogy nagyon szerette volna, ha valaki beleesik a vízbe. A hallgatók közt volt Muraközy Bandi, jó barátom, aki valamilyen okból egy évet vesztett, mert különben három évig együtt voltunk hallgatók. Bandi kitűnő versenyúszó hatalmas atléta, és nagyon jószívű fiatalember volt. Megkértem, hogy másnap essék bele a vízbe. Betanítottam, hogy hogyan kell ügyetlenkedni. Aztán csak cikákoljon, fuldokoljon, annyi konyakot fog a professzortól kapni, amennyi csak belefér.
Másnap Bandi kellő könnyedén öltözve, nagyszerűen megjátszotta a dolgot. Olyan ügyetlen kapkodást vitt véghez, hogy a póznát a víz kikapta a kezéből, ő utána kapott, a csónakon nagyot rúgott, majdnem én is beleestem a vízbe, aztán egy pompás fejest „esett” bele a vízbe. Adta a fuldoklót. Klimm harsány vezényszavakkal utána eresztette a csónakot, s szabályszerűen hajánál fogva kiemeltette. Bandi ájulva feküdt a Bodoky fenekén, de a beletöltött konyakot mohón nyelte, s hamisat pillantott felém. Abbahagytuk a mérést, Bandi átöltözött tőlem kölcsönzött fehérneműbe, de szűk és rövid volt neki minden. Velünk ebédelt és Klimm nagyon kedves volt hozzá. Olyan nagy örömet szerzett neki ez a kis tréfa, hogy még hónapok múlva is emlegette.
Pedantériáját jellemzi, hogy minden gyakorlatozó hallgatótól megkövetelte, hogy órája, zsebkése, ceruzája és jegyzőkönyve, meg elengedhetetlen dugóhúzója zsinórra legyen valamelyik gomblyukához kötve, hogy vízbe ne eshessék.
Első évben nem nagyon volt megelégedve velem, mert teorétikusnak gúnyolt, s rosszallta, hogy nem tudok fúrni, faragni, pedig a mérnöknek minden ilyesmihez értenie kell. Akkor féltem tőle, és bátortalanul viselkedtem. De a második évben már Lóczyval voltam megállapodva, hogy ha ezt a tanévet befejeztük, Lóczyhoz megyek át az Egyetem Földrajzi Intézetébe. Most már nem féltem Klimmtől, s a hallgatókkal is bátrabban bántam, gyakorlatokon olyan feladatokat adtam, amelyek még Klimmnek is imponáltak, s nagyon meg volt velem elégedve. Hisz én tartottam már helyette az előadásokat, s ezeket dicsérhették előtte, mert egészen másként beszélt velem.
Különösen meg volt elégedve velem, amikor egy szemtelennek mondható hallgatót rendre utasítottam. Az volt a szokása, hogy annak, aki későn hozta az indexét aláíratni, annak csak abban az esetben tette meg ezt, ha az asszisztens előzőleg alaposan kikérdezte a késedelem okáról, s ha ezt elfogadhatónak találta az asszisztens, akkor egyszerűen bevitte a leckekönyvet a professzorhoz, s ő minden szó nélkül aláírta, mert megbízott az asszisztensben, hogy méltányos okból késett a fiú. Egy elmaradt, volt kollégám G. Mór is későn hozta az indexét. Mivel együtt voltunk három éven át hallgatók, nem is kérdeztem a késedelem okát. Szó nélkül elvettem az indexét, s bevittem a szomszéd szobába a professzorhoz. Az ajtó nyitva volt az én szobám felé. Klimm aláírta az indexet, én kihoztam és szótlanul átadtam G. Mór úrnak, anélkül, hogy kezet adtam volna neki. Ez bántotta, s az ajtónál visszafordult.
– Cholnoky úr, úgy látszik, most nagy úr lett!
Elfutott a méreg a hálátlanság miatt, s hevesen visszafordulva, kemény hangon mondtam meg neki:
– És úgy látszik, G. úr erről megfeledkezik!
Erre persze elkotródott. Klimm hallotta a szóváltást, kijött, megveregette a vállamat és megdicsért. Ilyesmivel nagyon meg lehetett nyerni a tetszését. De hogy én az időszakos források magyarázatával kísérletileg foglalkoztam, aztán meg elfogadtam Lóczytól a Balaton tanulmányozására vonatkozó rendkívül érdekes feladatokat, az nem tetszett neki. Ki is jelentette Lóczynak, különben jó barátjának, hogy belőlem nem lesz sohasem praktikus mérnök, hanem mindig csak teorétikus tudós. Azokat pedig ő lenézte. A geográfusokról nagyon rossz véleménye volt, amióta Hunfalvy beleszólt a budapesti Duna-szakasz szabályozásának kérdésébe. Igaza volt Klimmnek, hogy Hunfalvy hozzászólása teljesen téves, nagyon is elhibázott dolog volt. Szerencsére a mérnökök kimutatták elemi tévedéseit, s a helyes utat követve hajtották végre a szabályozást. A későbbiek teljesen igazolták a mérnököket, különösen Hyeronimit, a későbbi minisztert.
1892–93 és 1893–94. tanévekben voltam Klimm asszisztense, 94-ben átmentem Lóczyhoz. 1896-ban utaztam ki Kelet-Ázsiába. Lóczy később elmondta, hogy akkor Klimm már végleg ágynak dőlt. Megmutatta neki fényképeimet és felolvasta leveleimet. Klimm nagyon meg volt hatva, mert az volt a meggyőződése, hogy én nem vagyok elég élelmes és elég edzett ilyen utazásra. De belátta, hogy tévedett, s még halálos ágyán is sajnálatát fejezte ki, hogy nem találkozhat már velem, és nem gratulálhat sikereimhez. Kelet-Ázsiában voltam még, amikor meghalt (1897. jan. 24.).
A Műegyetemen eltöltött éveim a Műegyetem rajongó barátjává tettek. A Műegyetem kitűnően berendezett, kötött tanításmenete lehetővé teszi, hogy négy év alatt minden hallgató megkapjon mindent rendszeresen. A mérnököket építészeket, gépészeket, vegyészeket valóban kiképzik, s ha nem is a legmélyebbre hatolva, de mindent alaposan megtanulhatnak, s nem tanulnak semmi fölöslegeset.
Ezzel szemben az egyetem Bölcsészeti Karán a hallgató szabadon választhatja a tantárgyakat és tanárokat, az a fő, hogy heti húsz órája legyen. A földrajznak csak egy tanára lévén, ez természetesen kötött tanmenetet jelentett, de például a történelemnek 13 tanára volt, s ezek szeszélyesen adogattak elő, amire éppen kedvük kerekedett. Emlékszem rá, hogy egyszer az egyik fél évig beszélt Mária Terézia „Ratio Eductaionis!”-áról!
A többiek is ilyenformán kaptak ki egyes részleteket. A hallgató aztán elvégezte a négy évet, de lehet, pl. hogy hazánk történetéből az Árpádok idejét sohasem hallotta. Sokszor láttam, hogy a Földrajzi Intézetben tanultak történelmet valamelyik középiskolai tankönyvből, mert az alapvizsgára és a szakvizsgára elegendő volt. Érdemes volt annyi tanárnak annyit prorálni? A hallgatók csak „pofafürdő” kedvéért mentek az előadásra, ott aludtak, de semmi esetre sem figyeltek arra, amit a tanár felolvasott nekik. Pusztában elhangzó szavak voltak ezek! Vizsgán természetesen nem kérdezték, hiszen a tanár úr maga sem tudta kívülről!
A természettudományokkal sokkal rendszeresebben volt a dolog, de a Műegyetem rendjét és racionális tanmenetét még ezek a kitűnő professzorok sem tudták elérni. A Műegyetemen eltöltött éveimre, különösen hallgató koromra mindig boldogan emlékezem. Nagyon jó helyem volt Szerényiéknél. A vénkisasszonyok nagyon szerettek. Barátaim, Répászky és Finály úri fiúk voltak, sokat tréfáltunk és mulattunk együtt a legszolidabban. Voltak mindig tanítványaim, s így volt mindig zsebpénzem is. Jó barátaimmal hallgató koromban is, meg azután is elmentünk néha vacsora után karambolázni, valamelyik előkelő kávéházba. Nagyon szerettem biliárdozni jóbarátok közt. Különösen Éltető Ákos volt kedves partnerem. Bár mindig megvert, mert kitűnően játszott, de én boldog voltam, ha egy 50-es partiban 40-en felül vittem, mire ő az ötvenedik gyönyörű ökuzét megcsinálta. Kedves órákat töltöttünk a rajztermekben is. Répászky építész volt, vele kevesebbet találkoztam, de Finály egy rajzteremben dolgozott velem. Finály Henriknek, a latin szótár készítőjének, kolozsvári egyetemi tanárnak volt a fia, s apját igen nagyra becsülte. Felháborodva mondta el, hogy az Akadémia nagy díját egy évben nem az ő szótárának, hanem Arany János balladáinak ítélték oda. Ebben az esetben igaza volt a bíráló bizottságnak, de a szabályzat helytelen, mert tudományos munkát nem szabad szépirodalmi remekekkel versenyt futtatni!
Sokat tréfáltunk, evőversenyeket rendeztünk. Finály és Répászky az én költségemre és Szerényiék szörnyülködésére versenyeztek, ki tud több indiánert megenni! 22-re vitték föl fejenként, és Finály győzött!
Sok más kedves tréfa, ártatlan mulatság és sok szép okulás emléke fűződik ezekhez a boldog esztendőkhöz!
