Limes rovat

Theoria cum praxi1

A leibnizi akadémia-koncepció és a műszaki tudományok
Hans Poser
természettudományok, Porosz Tudományos Akadémia, Gottfried Wilhelm Leibniz

1. A hasznos akadémia

„Midőn a brandenburgi választófejedelem őfőméltósága egy dicső és valóban királyi művet, egy »societatem scientiarum et artium«-ot szándékozik megalapítani, olyan intézményre kell gondolnunk, amely az igaz célt és hasznot csekély panasszal érné el”

– írja Leibniz a Berlini Akadémia alapítására vonatkozó emlékiratában.

„Az ilyen választófejedelmi társaságnak nem egy puszta kuriozitásra vagy tudásvágyra és terméketlen kísérletekre kellene irányulnia, avagy hasznos dolgok puszta feltalálására, melyek folyamodványokon és előterjesztéseken nyugodnának, mint például Párizsban, Londonban vagy Firenzében történnek, […] hanem mindjárt a kezdetben a dolgot a tudománnyal együtt a haszonra kellene irányítanunk és olyan sajátságokra kellene gondolnunk, amitől okkal várna el tiszteletet a nagyra becsült szerző és többletet az egész közösség. Ha eszerint az lenne a cél, hogy a teóriát egyesítsék a praxissal, és ne csak a művészeteket és tudományokat javítsák meg, hanem a vidéket és embereket is, a földművelést, a manufaktúrákat és a kereskedéseket is, és egyszóval az élelmiszereket is, ezenkívül pedig tegyenek olyan felfedezéseket is, ami által még jobban kiterjed Isten túláradó tisztelete, csodáit pedig az eddigieknél jobban megismerik, és ennélfogva a keresztény vallást és jó igazgatási rendet s erkölcsöket gyökereztetnének meg, vagy jobban kiterjesztenének, részint a pogány, részint a még nyers, sőt barbár népeknél.”2

Ebben az 1700 márciusában, néhány hónappal a Berlini Társaság megalapítása előtt megfogalmazott emlékiratban egy egészen más Leibniz lép elénk, mint az a világidegen filozófus, akiről Voltaire karikatúrát ír, akit Schopenhauer iróniával kezel és akinek a monász-metafizikáját már kortársai is ésszel kevésbé beláthatónak érezték. Még ha Leibniz a maga messze ható akadémiai terveit csak Berlinben és még ott is csak tézisekben tudta megvalósítani, míg Bécsben és Drezdában tervei meghiúsultak közvetlenül az aláírási aktus előtt, és mint mások (Szentpétervárott és Göttingenben) csak sokkal később vagy (mint Hannoverben és Kasselben) egyáltalán nem valósultak meg – alkalmazási orientációjukat tekintve teljesen új elemet jelentettek a tudomány területén. Azok a föladatok, amelyeket Leibniz a Társaság elé tűz, éppen ellenkeznek az akkori kor német egyetemével, sőt messze túlmennek azon, amit ma egy akadémiához kötünk. A Társaság rendeltetése:

„az ismeret gyűjtő- és átrakóhelyeként kezdje el a tudományokkal való kvázi-kereskedelmet”

– írja Leibniz egy fiatalkori tervezetében –, olyan kereskedelmet, melynek a portékái „kimeríthetetlenek”.3 Az elmélet és gyakorlat összekapcsolásában Leibniz virágzó országokat lát növekedni, hiszen ezzel

„eszközt adnak a kézbe, hogy a táplálékot megtartsák az országban, manufaktúrákat alapítsanak benne, és következésképpen kereskedéseket vonjanak bele, idővel dologházakat és fegyházakat létesítsenek a henyélők és gonosztevők számára”,

sőt raktárakat létesítsenek, nyugdíjat biztosítsanak, az iskolákat megjavítsák,

„a kézműiparoknak előnyökkel és eszközökkel megkönnyítsék, hogy folyamatos ingyenes tűzzel és mozgással mindent meg lehessen próbálni és meg lehessen alkotni a kémiában és mechanikában, hogy haszonra lehessen szert tenni üvegkészítéssel, gépekkel, vízszivattyúkkal, órákkal, számológéppel, festéssel-mázolással, könyvnyomtatással, festő- és szövőüzemmel, acél- és vasművel, sőt néhány helyes, de kicsiben, intézmény nélkül terméketlen különlegességgel.”.

Ezt, és sokkal, de sokkal többet,

„mindent nyugodtsággal kell elkezdeni és […] lendületbe hozni ezeket a gépeket”.

Leibniz később kibővítette ezt az első tervezetet. Így pl. kifejti, hogy

„az irodalmat meg kell javítani, a könyvkészítésre pedig különösen őrködni kell”,

és ugyanakkor azt is követeli, hogy „létesítsenek nyomdákat és papírmalmokat”. Megjegyzendő, hogy Leibniz az elmélet és gyakorlat egymáshoz kapcsolódását a tudomány, a manufaktúrák, a gazdasági adottságok összefüggésében, és annak összefüggésében, amit ma bizonnyal úgy mondanánk, hogy az életminőség megjavítása, egyetlen nagy gépezetnek fogja föl. A belső összefüggések mechanikaiak, melyek együttesen egy célt, a közhasznot szolgálják, s ezáltal egyfajta harmóniát. Leibniz terveiben az akadémia ilyen módon egy szuper-minisztériumhoz, mint szupergépezethez kerül, amelyben, modern kifejezéssel, az alapkutatás közvetlenül összekapcsolódik a fejlesztéssel, és ahol a szükséges támogatások a virágzó állam érdekében történnek.

Ha azonban ezeknek a terveknek 1700 és 1715 közötti berlini megvalósítására tekintünk, csalódni fogunk. Először is, eltekintve attól, hogy a diszciplínák közül a leginkább teoretikus, a filozófia, az akadémiai tagok között alig nyert képviseletet, ez még inkább érvényes a praxis diszciplínáira. Míg a teológusok, az orvosok, a természettudósok, könyvgyűjtők és könyvkészítők mintegy 8–8 tagot mutatnak föl, addig éppen két építész és csak egy mérnök volt található a rendes tagok között, akiket akkoriban jelenlevő tagoknak neveztek. Ugyanez a kép ismétlődik a levelező vagy távollevő tagoknál,4 és az új társaság, az 1710. évi Miscellanea Berolinensia tanulmányokat közlő első kötetében. A hatvan tanulmány között van egy, teljesen külsőségekre korlátozódó ábrázolása a Leibniz-féle számítógépnek, amelynek első modelljét csaknem négy évtizeddel korábban, már l673-ban bemutatták a Royal Societynak.

„Abból a célból, hogy a nyilvánosság számára demonstrálják azt – írja H.-St. Brather –, hogy a Társaság technikai újítások révén közvetlenül a gyakorlatban is hatékonnyá válhatna, […] fogadta el Leibniz egy cséplőgép megkonstruálását”,

nevezetesen egy rézmetszet formájában. Ezzel a vízzel hajtott géppel

„3 személy naponta annyi gabonát csépelhet ki, mint amennyit egyébként cséphadaróval 18 személy”

– olvasható a mellékelt ábramagyarázó szövegben.5 Ez azonban végső soron szánalmas eredmény a gyakorlat számára, még ha hozzávesszük az akadémia finanszírozásához űzött selyemtermelést és a naptárkészítést, valamint Leibniz megjegyzését egy beszámoló jelentésében:

„Feltalált egy új phosphorust a Társaság egy tagja, amely egy zárt üvegben puszta mozgatással mindenkor világít”6

– ami bizonnyal nagyon praxisorientált fölfedezés, és amennyiben a megjegyzés Tschirnhausra utal, olyan találmány, amely egy évtizeddel idősebb, mint a Társaság! Bár Leibniz hozzáfűzi:

„Olyan különleges gépeket is kigondolt az ember, amelyekkel hasznos és fontos dolgokat lehet végbevinni”,

de nem mondja meg, melyeket. Így panaszkodik 1710-ben:

„E Társaság célja kiváltképpen az, hogy finom és hasznos felfedezéseket hozzon létre, hogy ezáltal a közösség hasznot húzzon, a királyi alapító pedig örömét lelje benne. Ez idáig azonban ez eléggé hiányzott, amennyiben a Társaság legtöbb tagja keveset törődött ezzel.”7

És két évvel később Leibniz egy Bécsből írott levelében óva inti Jablonskiont, hogy előkészítse a Miscellanea következő kötetét és

„benne nemcsak speculativa et curiosa, hanem practica et utilita is közöljön”,

így például a manufaktúrákról és a ballisztikáról.8

Éppen a praxis és a hasznosság melletti eme leibnizi kiállás az, ami több olyan kérdést vet föl, amelyeket sorjában meg kell vizsgálni. Vajon Leibniz csupán programjában előretekintő, mint Francis Bacon, aki a Nova Atlantisban a Salomon-ház tudósainak tudományos-fantasztikus feladatokat oszt ki? Mit jelent a praxis, ellentétben a teóriával, az akadémiai tervekben? Milyen jellegű a teoretikus modellje az elmélet és gyakorlat viszonyára vonatkozólag, hogyan ágyazódik be a leibnizi metafizikába, és melyek azok a következmények, amelyek ebből a technika és a technikatudomány értelmezésére nézve adódnak egy akadémia keretében?

Az 1710-es Miscellanea Berolinensia címoldala

2. Leibniz mint feltaláló

Leibniz önmagában egy akadémia – mondta Nagy Frigyes. Vonatkozik ez a technikára is. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, szeretnénk ezt néhány példán megvilágítani. Kezdjük egy kétes hírrel. Leibniz – tudósít Ludovici 1736-ban, állítólag – gyorspostát javasolt Hannover és Amszterdam között, melynek mindössze négy órára van szüksége – ami a világidegen tudóst kigúnyoló hír. Biztos, hogy Leibniz nem a kontinentális expresszt találta föl, hanem csak kocsijára egy jobb rugózást, de ez sem kevés? Egyéb és komolyan vehető Leibniz-találmányok, amelyeket Ludovici említ, egyebek közt a „számító szekrény”; egy igazi zsebóra készítésének módszere; a 0-val és 1-gyel számolás művészete; valamint a szélmalom.9 Vegyük szemügyre röviden ezeket a találmányokat.10

Fiatalemberként Leibniz arra a döntő gondolatra jutott, hogy egy váltóhengerrel megoldaná egy – a négy alapműveletre képes – számítógép megépítésének a problémáját.11 Az első modell meghozta neki a Royal Society tagságát; három különböző nagyságú gépet épített nagy fáradsággal, folyamatosan irányítva a kézműveseket, egyet e gépek közül a kínai császárnak küldött, ahol ez egészen a kulturális forradalomig bizonyíthatóan megvolt.12 A váltóhengert egyébként 1948-ig alkalmazták a mechanikus számítógépek építésében. Ugyanígy feltalálta Leibniz – ha nem is elsőként – a duális számokat, minden komputertechnológia alapját, és erre két teljesen különböző számítógépet tervezett, valamint egy számváltót, a kettes és decimális számrendszer transzformációjára. Leibniznél a 0-val és 1-gyel való számolás ezenkívül mindig összekapcsolódott azzal az elképzeléssel, hogy elvileg minden ismeret megragadható digitálisan, tehát aritmetikailag is földolgozható. Épp ezért Leibniz joggal tekinthető az információs korszak atyjának. – Már korán vitába szállt Huygensnak azzal a találmányával, amely az ingaórák ingaszerkezetét gátolta, csakúgy mint az órák automatikus együttjárását biztosító „billegő”-szerkezet szintén huygensi találmányával; az erre vonatkozó Leibniz-cikket kinyomtatták a Royal Society Aktáiban.13 – Több találmánya függ össze a Harz-hegységben lévő bányarendszerben vállalt felügyelői állásával.14 Említésre méltó itt az átfogó víztelenítő rendszer, mert jellemző a rendszerösszefüggésekben való leibnizi gondolkodásra: a kiindulási probléma abban állott, hogy a Harzban nem volt elegendő víz ahhoz, hogy a szivattyúk folyamatosan tudjanak vizet hajtani a vízkerekekre. Ezen akart Leibniz szélkerekekkel segíteni: a vizet egy alacsonyabban fekvő tóból szél esetén egy magasabban fekvő tóba kellene átszivattyúzni úgy, hogy a vízkerekek hajtásához mindig elegendő víz álljon rendelkezésre az aknák vízszivattyúinak működtetéséhez. Mindehhez tervezett egy általa kigondolt horizontális szélerőművet, amelynek vízszintesen fekvő óriási szélkereke vezető deszkák segítségével további beállítási műveletek nélkül minden tetszőleges szélirányban képes lenne dolgozni. A súrlódás leküzdésére mellesleg föltalálta a gördülőcsapágyat; akkoriban persze az ember nem volt abban a helyzetben, hogy a kellő szilárdságú acélt előállítsa. Ugyanakkor a szivattyúk nem tudtak magas fordulatszámra eljutni; ehhez tehát föltalálta az automatikus fordulatszám-szabályozást. Ugyancsak foglalkozott az alkalmazott szivattyúk tökéletesítésével. A továbbiakban a vízszivattyúknak a szállítókasokat is hajtaniuk kellett. Ehhez elengedhetetlen volt az energiaszükséglet folyamatossá tétele, illetve redukálása, ezért Leibniz tervezett egy kúp alakú szállítóorsót, amelyet egészen a XIX. századig alkalmaztak. A súlycsökkentésre tervezett egy végtelen szállítóláncot: a lánc fölül önmagában zárult, lent pedig kerekeken futott és két szállítókosárba volt belefüggesztve, egy fölöttébb egyszerű elv alapján. Miután az embernek nem kellett a több mázsányi láncot is szállítania az egyharmadára csökkentette a fölhasználandó munkát. Ez a találmány is a XIX. századig működött, míg a szélerőmű működött ugyan egy ideig a maga komplexitásában, ám a bányahivatal elutasította és elvetette. – Megemlítendők végül a hannoveri Herrenhausen kastély parkjának szökőkútjaihoz készített tervek, amelyek – a leibnizi gondolkodásra jellemzően – egy áruszállításra is alkalmas csatornát irányoztak elő vízelvezetőnek.

Mindezek a találmányok három momentummal jellemezhetők: először, mindegyikük egy egész – jórészt nagy komplexitású – rendszer alkotórésze, másodszor, sokféle módon az automatizálást, tehát az önszabályozást célozzák, harmadszor, a tudomány világos alkalmazását mutatják, mégsem a kézműves hagyományból származó találmányok, hanem nagyon is matematikai, mechanikai és hidromechanikai jellegű elméleti megfontolásokon alapulnak. Leibniz tehát saját tapasztalatából tudta, miről beszél, amikor a Társaságban egyesíteni akarta az elméletet a gyakorlattal.

Leibniz számológépének rajza

3. Elméleti és gyakorlati tudomány

A Társaság dolgozzon ki hasznos tudást – de mit jelent a haszon? A kérdés a barokk korban nem kevésbé volt jelentős, mint manapság, amikor az 1960-as évektől újra meg újra fölvetik a tudomány legitimációjának követelményeit. A haszonra való orientálódás, úgy tűnik, itt egyfajta lapos utilitarizmushoz áll közel. Ám nemcsak a „közjónak” a magán-javak helyett való állandó hangsúlyozása követeli meg ennek a visszautasítását, de az is, ahogyan Leibniz a haszon-kérdést megválaszolja az l680 körül keletkezett, programatikus művében, a Cogitationes de Physica nova instrauranda című írásában. Ebben már az elején hangsúlyozza a természettudomány hasznát: „Physicae utilitas”. Anélkül, hogy ezt különösebben kiemelné, szembefordul az arisztotelészi fölfogással, amely szerint a tudomány a kíváncsiság kielégítését szolgálja. A tudománynak szerinte sokkal inkább a haszonra kell irányulnia, és a haszon – folytatja Leibniz – a felicitas növekedésének elérését jelenti, ami, a boldogság szóval lefordítva, ezt a boldogságot a keresztény beatitudóhoz viszi közel; míg a felicitas inkább átfogja a két elemet, a jó életet éppúgy, mint a lelki boldogságot. A felicitas elérése két módon történhet: az elméleti természettudomány – physica rationalis – által, amely a lélek tökéletesedését szolgálja, vagy empirikus természettudomány – physica empirica – által, ami ahhoz segít hozzá,

„hogy a testet, amely a lélek eszköze, megvédjük és gondozzuk, amennyiben elősegítjük a számára hasznosat, és kiküszöböljük a neki károsat.”15

Vegyük szemügyre először a hasznosság második formáját, minthogy ez áll az akadémiák gyakorlati hasznossága formulájának hátterében. Ilyen, a találmányból eredő tudás példájaként Leibniz kimondottan technikai eljárásokat említ, nevezetesen „a tűz és víz hasznosságát”, „a fémeknek tellérjeikből való kiolvasztását olyan masszává, amely a melegben alakítható, lehűlés után pedig szilárd”, a „selyemkészítés művészetét”, a „timsókészítés művészetét” és sok egyebet.16 Egybeesik ez a „Gemeine Nutzen” fogalmának a magyarázatával, amely az Egy Társaság felállítására vonatkozó gondolat alapvetésében található: „táplálkozás, könnyítés, kényelem”.17 Ezzel Leibniz az alkalmazás-orientált tapasztalati tudományokat beilleszti az embernek, mint hiánylénynek – akinek szüksége van a technikára – a platóni Prótagorasz óta ismert felfogásába: Prométheusz az ő tökéletlensége miatt lopta el Athéné tudományait és Héphaisztosz mesterségeit együtt a tűzzel, hogy lehetővé tegye a túlélést a világon. Az ilyen, a technika formájában fellépő alkalmazás-orientált tudás tehát létfontosságú.

Ám Leibniz ennél is többre tartja képesnek a tudományokat. Megmutatkozik ez akkor, amikor az elméleti haszon kérdését vesszük szemügyre. Először is az a benyomásunk alakulhat ki, hogy nem létezhet semmi olyan tudás, amely a teoretikus meghatározás értelmében nem hasznos. Leibniz azonban az elméleti és empirikus tudományok haszna közötti határon kívül meghúz még egy további határt is: nevezetesen az egyik oldalon a tudományok szisztematikusan rendezett tudása, és a másik oldalon a csupán fölhalmozott tudáskészletek közötti határt. Éppen ez utóbbi tudásformát veti el a közhaszon szempontjából, vagy legalábbis lényegesen kisebb rangot jelöl ki számára; ugyanis csakis a rendszerezett tudásban tud a rend láthatóvá válni, olyanná, amely módot ad a lélek tökéletesedésére, mert ez teszi láthatóvá a világ harmóniáját és ezáltal alkotójának a bölcsességét. A tudomány ennélfogva nem a maga életet-lehetővé-tételre és létfönntartásra irányuló praxisában merül ki (Mittelstrass ezt rendelkezési tudásnak nevezné), hanem, mint elméleti tudománynak, megvan az ezen messze túlmenő föladata, hogy e világ érzéki voltát az orientációs tudás alakjában ismerje meg. A harmónia azonban, amely a felicitasban kifejezésre jut, egyszersmind célja az ember etikai cselekvésének: Minthogy minden cselekvés tökéletesre – tehát a harmónia fokozására – irányul, és mert ez a cél minden ember által ésszel belátható, Leibniz egy ilyen elvben látja mind az egoista boldogságra törekvés, mind pedig a másokkal való számolás dogmatikus kötelezettségének a fölülmúlását. Minden tudomány megadja a módját számunkra e harmónia fölismerésének; éppen ezért minden tudomány mindig többre becsülendő egy elméletmentes praxisnál. A Préceptes pour avancer les sciencesban ezt írja Leibniz:

„De ha van elegendő idő gondolkodni, akkor úgy találom, hogy az összes dolgokban, amelyek a szabályok és az ész számára hozzáférhetők, […] a teória megelőzi a praxist, ha ugyanis módszeresen tudunk gondolkodni a célból, hogy semmi se maradjon ki azokból a körülményekből, amelyeket tekintetbe kell venni. És még a praxis nélküli teória is fölényben lesz egy elmélet nélküli vak gyakorlattal szemben, ha a gyakorlat embere arra kényszerül, hogy találkozzon egy olyan szituációval, amely nagyon eltér azoktól, amelyeket addig átélt. Ugyanis mivel nem ismeri annak okait, amit cselekszik, teljesen meg fog rekedni, ellenben az, aki az okokat ismeri, megtalálja a különleges eseteket és a segédeszközöket.”18

Ezt a megjegyzést nem szabad úgy értelmezni, mint a praxis elhárítását a vita contemplativa kedvéért, hanem éppen ellenkezőleg, az elmélet nagyobb érvényesülésére való fölhívásként. Vörös fonálként húzódik végig a Társaság összes tervein a gondolat, ugyanis újra meg újra megjelenik a követelés:

„oly sok szép hasznos gondolat, invenció és kísérlet, mely oly gyakran megy veszendőbe”

– mint például a kézműves tudás, amelyet csak egy bizonyos időben és csak egy bizonyos helyen szóban adnak át – följegyzendő és nagyobb elterjesztés révén hasznosítandó; elsősorban azonban, mint az Egy Társaság felállítására vonatkozó gondolat alapvonásában olvasható, mert így a

„Teorici Empiricis felici connubio conjugirt, a többi hiányosság egyikéből suppliret, egy seminarium artificium és szintúgy officina experimentorum megszilárdul, amiben mindenki könnyen kivitelezhetné a maga kísérleteit és koncepcióit.”19

A praxis-mentes teória és a teória-mentes praxis kölcsönös megtermékenyítése a voltaképpeni cél, ugyanis egy kialakuló fölhasználásra alkalmas teória először is hasonlíthatatlanul szélesebb körben használható föl, mint minden közvetlenül meglevő gyakorlati tapasztalat, másodszor, az elméleti hasznon túl Leibniz számára utat nyit arra, hogy elméleti alapmeggyőződései harmonikusan kibékíthessék egymással az észt és a hitet.

Ezzel megszűnik a rés az empirikus tudományi és a teológiai föladatok között, amelyeket Leibniz a Társaság elé tűz; ugyanis a természettudományok megalapozása nézete szerint folyvást túlmutat az előbbieken és belevisz a metafizikába, hogy aztán végül (is) a Legjobb elve folytán, mely Isten választását vezeti a teremtésbe a lehetséges világok között, visszamenjen Isten cselekedetére és azon akaratára, hogy egy harmonikus világot teremtsen. Ezzel az elméletet és gyakorlatot, a tapasztalati tudományt, az elméleti tudományt és a teológiát egy egységes koncepcióba foglalja.

Cséplőgép rajza

4. A szisztematika mint a gyakorlati tudomány előfeltétele

Az elmélet és a gyakorlat szintézise megköveteli a tudományos kérdések és kijelentések szisztematikáját. Enciklopédiája egy projektumában azt írja Leibniz, hogy a mai tudományosság apparátusa „egy nagy üzletnek” tűnik, amely

„sokféle árut tartalmaz ugyan, de teljes összevisszaságban és rendetlenségben leledzik, mert a tárgyak össze vannak egymással keverve, mert hiányzik a leltári lista. Minél nagyobb tömeget képeznek az ott összehordott dolgok, annál csekélyebb lesz a hasznuk. Épp ezért nemcsak azon kell fáradoznia az embernek, hogy mindenhonnan új árukat szerezzen be, hanem azon is kell lennie, hogy amit már birtokol, helyesen rendezze. Olyan rendet kell kiépíteni, hogy a jövőbeni kiegészítések mindig megtalálják a maguk pontos helyét, és ne legyen rá szükség, hogy a mindennapi hozzáférés miatt mindennap össze kelljen keverni és át kelljen rendezni a tegnapit […] Nekünk tehát [a tudomány szempontjából] két dologra van szükségünk ahhoz, hogy kijussunk ebből a keveredésből: egy leltárra, amely számos pontos jegyzékkel van ellátva, és egy elméletek-könyvére (liber subductarum rationum). Az első műnek, vagyis az inventáriumnak, őriznie, tartalmaznia és bemutatnia kellene minden tudást a természetről, a technikáról és arról, ami értékes a megfigyelt és hírül adott dolgokból. A teóriák könyvének azonban tartalmaznia kellene az (abszolút, vagy ha másként nem lehetséges, a hipotetikus) igazság, a valószínűség és a legbizonytalanabb föltevések összes bizonyítékait, amelyek az érzékileg megismertből adódnak.”20

Ehhez azonban, hangsúlyozza Leibniz, olyan módszerre van szükség, amely lehetővé tesz egy meghatározott rendet, és benne formális, számítási bizonyítékokra. Minden tudás megtalálná tehát a maga helyét.

Leibniz mármost kidolgozza, hogy a haszon két formájának, az elméletinek és a gyakorlatinak, nemcsak más és más a külső megjelenési képe, hanem hogy egészen eltérő módszerekre is van szükségük. Ugyanis míg az elméleti haszon módszertani tekintetben analíziseken alapszik, a gyakorlati haszon kombinációkból és szintézisekből származik; és míg az analitikus eljárás egy tudomány elveihez vezet, ami, formalizált alakba öntve, megenged egy ars iudicandit, egy bizonyítási művészetet a tudományon belül, addig a kombinatorikus eljárás formalizált fogalmazásban, egy ars inveniendit, egy föltalálási művészetet adna, föltételezve, hogy adekvát jelek és jelkapcsolati szabályok lennének találhatók. Az ars iudicandi megengedi, hogy a tudományon belül formális eszközökkel bizonyítsunk vagy cáfoljunk egy tézist; az ars inveniendi rendeltetése viszont az, hogy az ész csodálatos eszköze legyen új, nem sejtett összefüggések fölfedezésére, mégpedig az elméleti és a tapasztalati tudományokban A scientia generalison belül, amelyben az összes tudományágak szisztematikusan bele vannak rendezve, e két tudásnem az ismeret-megalapozás és az ismeret-bővítés lényeges eszközeit képezi.

Míg az ars iudicandi messzemenően megfelel egy-egy formalizált hagyományos bizonyítási technikának, az ars inveniendiben Leibniz egy egészen új, termékeny eszközt látott. Éppen a gyakorlati haszon szempontjából követeli ezért újra meg újra ennek a kiépítését. A formális alapot egy fiatalkori írásában, a Dissertatio de arte combinatoriában rakta le, és számos későbbi kéziratban készített tervezeteket vagy javaslatokat a jogi, fizikai és ökonómiai alkalmazására, vagy tette ezt az akadémiák föladatává, anélkül hogy ezek munkálatai lezárultak volna.

Föltesszük a kérdést, mi indíthatta egyáltalán Leibnizet arra, hogy kifejtsen egy ars inveniendit mint ars combinatoriát. Az ilyen törekvést elsősorban az egyszerű gépeknek Arkhimédészre visszamenő elmélete erősíti meg: minden tisztán mechanikus gépnek az emelő, az ék, a tengely, a kerék és a csavar összeillesztéséből kell állnia. Ha sikerülne egy szabályozórendszert kifejleszteni az összeillesztési lehetőségekre, akkor ez lehetővé tenné minden elképzelhető gép előállítását. Elvileg nem járt el másként 1880-ban Franz Reuleaux a maga kényszermozgás-elméletében, csakhogy ez kezdettől fogva lényegesen bonyolultabb volt a maga elemeit tekintve, s ezért vezetett sikerre. A leibnizi gyakorlatot, amely a maga korában kivihetetlen volt és túl elemi a kombinálandó atomi alapképződményekben, akkor nem koronázhatta siker; de visszatekintve éppen annak a közelítésmódnak bizonyul, amely a gépészet tudományossá válásához vezetett, és amely az utóbbi két évtizedben lehetővé tette a számítógép alkalmazását a gépészetben.

Az ars inveniendinek az a célja, hogy általa a tudományban új fölismerésre tegyenek szert. Érvényes ez mind a kísérletekre, amelyeknek az előrelátása vezet a teória kiépítéséhez, mind pedig a kézzelfogható alkalmazásokra, például gépek alakjában a mechanikán belül. Ily módon Leibniz úgy véli, lehetőség van egy analysis situsra, a geometria egy általánosított formájának a kifejlesztésére, amelyet a geometriai szintézis-alkalmazásban, tehát ars inveniendiként, a „föltalálás rajzolói módszereként” ír le;21 amire céloz, az annak felel meg, ami ma, 300 év múltán mint CAD (Computer Aided Design) nyer alkalmazást gépek konstruálására, nevezetesen egy formális, teljesen géppel földolgozható algoritmus. Leibniz ezt írja: „Ezzel a csodálatos művészettel el fogjuk érni, hogy a jövőben gépek feltalálása nem lesz nehezebb, mint a geometriai problémák konstrukciója. Ilyen módon ugyanis nehézség és ráfordítás nélkül leírhatunk igen bonyolult gépeket is, sőt természeti tárgyakat is figurák nélkül [vagyis rajzok nélkül, odaillő formális szimbólumokkal], olyan módon, hogy áthagyományozzuk őket az utókorra, és tetszőleges időpontban a legnagyobb pontossággal megrajzolhatják majd őket.”22

Az analysis situs alkalmazására vonatkozó említett megjegyzés éppen a gépek konstrukciójára vonatkozóan látható világosan: kell hogy legyen „a föltalálásnak egy megrajzolási módszere”, a konstruktőrök valóban nem teóriákban gondolkoznak, amelyekből dedukálniuk kellene, hanem modellekben! Erre még vissza kell térnünk.

Az Anatómiai Színház (Bonctani oktatóterem), 1729

5. A gép-metafora

Túlságosan rövidre fognánk a leibnizi technika-interpretáció ábrázolását, ha nem vennénk tekintetbe a gép-metafora metafizikai használatát. Mivel ez a leibnizi filozófia közepébe vezet, épp ellenkezőleg, benne láthatjuk meg gondolkodásának átfogó horizontját. Épp ezért itt legalább tézisszerűen ki kell fejtenünk. Amióta Descartes gépként írta le az emberi és állati testet, amióta automaták emberalakban divatos udvari játékként keltettek örömet, a gép-metafora egy hasonlíthatatlan diadalmenetet ért el. Eltérően az ember alkotta mechanikai, „művi gépektől”23, az organikus vagy „természetes gépeket”24 az jellemzi, hogy először is önmagukban valóságos egységet képeznek. Másodszor, az ő esetükben, ellentétben a mechanikai gépekkel, minden egyes széttagolásnál újra alárendelt gépekre bukkanunk, és így tovább a végtelenségig:25 minden gép és minden eleven. Harmadszor, ezek a gépek magukat szabályozzák, élő automatákat, „természetes automatákat” vagy „isteni gépeket” alkotnak,26 és lelki lényekként „testetlenek”27 vagy egyben „szellemi automaták” is.28 Leibniz azonban még ezen is túlmegy, sőt egész szubsztancia-metafizikája bizonyos szempontból egy technomorf konstrukcióként értelmezhető:29 kell hogy minden gépnek alkotója és célkitűzője legyen, így az emberek, állatok, növények „természeti gépekre” utalnak,30 éppen úgy, mint az a lehetőség, hogy az eget,31 sőt magát a Mindenséget, „tökéletes gépként” értelmezzük32, Istenre mint fölöttébb „ügyes kézművesre” tekintsünk.33 A természettörvényeket Leibniz következetesen „az isteni találmány mechanizmusaként” értelmezi.34 Így azt írja, hogy a természet

„Isten műalkotása, mégpedig oly módon nagy ez az alkotás, hogy minden természeti gép (éppen ez az igazi, de kevéssé tekintetbe vett különbség a természet és a művészet között) éppenséggel végtelenül sok organumból (tehát eszközből, organikus részekből) áll.”35

Ugyanakkor Istenben egyfelől a tisztán kauzális, mechanikus mozgásfolyamatot végző fenomenális természet és másfelől a szellemi automaták belső folyamatai közötti kapcsolatot tekinti, amikor is Leibniz kiemeli, hogy

„Isten, aki a gépek és a természet művei vonatkozásában a feltaláló és építőmester helyét tölti be, a király és az atya helyét foglalja el az ésszel megáldott szubsztanciák számára.”36

Élő automaták egymással összehangolt működését minden egyes monász-individuum egyidejű önállósága és függetlensége mellett Leibniz ugyancsak egy gép-metaforával jellemzi, nevezetesen az óra-hasonlattal. Amíg Descartes nem tudja megmagyarázni, hogyan hat egymásra a test és a lélek, amíg Malebranche-nál Istennek occasiotól occasioig, alkalomtól alkalomig kell munkálkodnia, hogy az összhangot megteremtse, Leibniz Istenben a tökéletes órásmestert látja, aki két bizonnyal szinkronban járó és mégis független órát képes megalkotni. (Leibniz tudta, hogy itt miről beszél; hadd emlékeztessünk a billegő nevű alkatrésszel való foglalkozására a zsebórák azonosan járása céljából.) Isten tehát az előre stabilizált harmónia megalkotója mind a monászok mint élő automaták, mind a test és a lélek között.

Mármost Isten a maga teremtésében azt a célt követi, hogy a lehetséges világok legjobbikának kiválasztásában összekapcsolja a sokféleség maximumát a rend maximumával, hogy ezáltal megvalósítsa a harmónia maximumát. Leibniz egész metafizikája ily módon lefordítható egy gép-metaforára: az Isten által optimalizált technológia az, ami a világot a legmélyebben összetartja.

A gép-metafora lehetővé tesz egyfajta visszavetítést a maga kimenetelére, az emberre, aki gépeket talál föl és gépeket épít. Az ember ebben a képben a tökéletlen kézműves ugyan, de éppen technológiai alkotásában Istennek hasonmása! Miként Isten, a legjobb elvét követve, keresi a lehetséges technológiai alternatívák között a legmegfelelőbb megoldást és e törekvésében része az isteni választásnak, hogy a legjobb kozmosz-gépeket a viszonylag legtökéletesebb, önmagukat szabályozó gépekkel gondoltassa ki. Az ember tehát egy isteni megbízatást és egy isteni tervet teljesít, ha gépeket fedez föl és épít, amelyek a lehető legnagyobb hasznot hozzák. Ezzel az összes akadémiai terv egyszersmind az elmélet és gyakorlat összekapcsolásában nyer bizonyságot, valamint a haszon mint önkibontakozás sajátos formájában, amire mi emberek kötelezve vagyunk. Nehézségünk csak abban van, hogy mi, eltérően az isteni gondolkodástól, nem egyszerűen áttekinthetjük az eszmék birodalmában a technológiai lehetőségeket, hanem először meg kell őket találnunk. Ebben a platóni és egyben leibnizi értelemben Friedrich Dessauer a húszas években úgy tekintette a mérnök munkáját, mint a platóni idea-világban benne rejlő „optimális megoldási forma” megkeresését.37

Dessauer platóni aspektusa nem található meg ugyan explicite Leibniznél, de egyértelműen beleilleszkedik, hiszen az ars inveniendi kombinatorikus eljárása éppen előre megadott, kombinálandó elemek előfeltevéséből él. A művészet (ars) módot ad nekünk embereknek, hogy áttekintsük valamennyire azt, ami ellentmondásmentes logikai konstrukcióként mindig is létezik, amelyet nem feltalálnak, hanem megtalálnak. Persze amit találunk, az mindig függ attól, amit már megtaláltunk, tehát függ a tudásunktól. Éppen ezért Leibniz számára egészen természetesen egymásba fonódik a természettudományok elméleti és gyakorlati haszna, és ezért az elmélet minden támogatása egyben a gyakorlat támogatását jelenti, sőt, a kettő kölcsönösen egymásra van utalva.

Vegyük szemügyre még egyszer a gép-metafora visszavetítését, mármost a gép céljának a tekintetében. Az ember is célokat követ cselekedeteiben. Az általa megépített gépek célja éppen az, amit mi gyakorlati hasznosságként megismertünk, vagyis a legtágabb értelemben vett jólét biztosítása. De hogy eközben ne ösztönösen cselekedjünk, mint a fészekrakó madár, hanem saját célkitűzésünk szerint, és új eszközöket ésszerűen megválasztva és megtalálva legyünk képesek cselekedni, az teljesen emberi: az emberi szabadságon alapszik, a spontaneitásra és az észre alapozva, olyan tulajdonságokra, amelyek a gép-metaforában a szellemi automatáknak az önállósága, spontaneitása és az ész által való meghatározottsága követelményeként jelenik meg, és amely az isteni kézműveshez való hasonlóságot fölismerni engedi. Mindezeknek az ember által kifejlesztett technikáknak célja és értelme a közjó növelése, ugyanis a közjó fokozza az emberi élet és együttélés harmóniáját.

Mindezt át kell gondolnunk a gép-metaforával kapcsolatban. Vagy másként fordítva a dolgot: amennyiben Leibniz ebbe az új technomorf képbe bevonja a világ isteni teremtettségét, az ember szabadságát és tökéletesedésre irányuló föladatát, a világ egy olyan látásmódja alakul ki, amely sajátos módon eleget tud tenni az eljövendő ipari forradalomnak. A technika nemcsak integráns része az életnek, hanem azt a modellt is megadja, amely szerint a világ a maga kauzális folyamataiban, az organizmusok önregulációjában és céljában elgondolható volt. Éppen ezért a műszaki tudományoknak a Leibniz-féle akadémiában az elméleti koncepció szerint nemcsak szolgáló és segítő szerepük van, hanem konstitutív elemet képeznek az ember és a világ viszonyában és a világ értelmezésében.

Leibniz számológépe

6. Az új feltalálása

Idézzük fel röviden azt, amit eddig elmondtunk. A tudományok haszna, a felicitast célul kitűzve, vagy lelki haszonból áll, ami az elméleti tudományok rendjéből nő ki és amit egy ars iudicandi biztosít, vagy pedig a testi jólétben, ami az empirikus tudományokon és ezek gyakorlati alkalmazásán alapszik egy ars inveniendinek köszönhetően. Az egyesítő kötelék azonban egy olyan metafizika, amely gép-metaforaként fogható föl.

Ezzel a struktúrával vetnek mármost számot Leibniz akadémiai tervei. Ha egy társaságnak egyesítenie kell az elméletet és a gyakorlatot, akkor meg kell teremtenie azokat az előfeltételeket, hogy teret adjon mindkét gondolkodásmódnak, össze kell kapcsolnia az alapkutatást a nyert kutatási eredmények kreatív kombinációjának lehetőségével technikai innovációk céljára, a közjó érdekében. Hogy ez Leibniz szemszögéből csak nem kielégítő módon sikerült Berlinben, az a kedvezőtlen külső körülmények mellett bizonyára abban a hiátusban keresendő, ami az ars inveniendi eszméje és annak megvalósulása között tátongott és ami aligha hidalható át. Ugyanis ha sikerült volna is megtalálni egy megfelelő jelelméletet, vagyis egy terület-specifikus ars characteristicat, egy ars inveniendi akkor is két leküzdhetetlen határba ütközik. Ugyanis a leibnizi alapvető elméleti meggondolások továbbvitele folytán ma már tudjuk, hogy sem az nem lehetséges, hogy mindent teljesen axiomatizálunk, sem pedig az, hogy minden lehetséges konklúziót egyugyanazon formális apparátussal hozunk létre. (Még szűkebbek a határok a komputerre vonatkozólag, mivel a programozásnak rekurzív, tehát a lépések véges száma szerint induló eljárásra kell támaszkodnia.) Másodszor, az ars inveniendi nem lépheti túl a maga területét: mindig diszciplína-specifikus módon korlátozott marad. Más fogalmazásban: az új eljárásokhoz való kreatív áttörés elvileg el van zárva előtte.

Leibniz az előtte kirajzolódó nehézségek láttán több szempontból pragmatikussá válik: ha újra meg újra azt a követelményt támasztja, hogy leírandók a különböző vidékek és tartományok kézműves technikái, akkor erre többféle nagyon is gyakorlati indoka volt. Először is, a kézműves technikák eddig rendszerint nem voltak írásban rögzítve, hanem élőszóban adták tovább őket. Ez azonban gátolja mind az elterjedésüket, mind a más helyen kialakult rokon eljárások összehasonlítását. Másfelől: az összehasonlítással elért optimalizálás, majd ezt követően az optimalizált technika elterjedése gazdaságilag közvetlenül pozitív hatással járnak, éppen ezt kellett az akadémiáknak elősegíteniük. Föladatuk tehát összevethető mintegy a mai fejlesztést-elősegítőkével (Entwicklunkgshelfer), akik – így például Afrikában – különböző törzsek földművelési eljárásainak az összekapcsolásával idézték elő a táplálkozási föltételek megjavulását. Ezzel egyszersmind világossá válik, hogyan tekintették általában a tudománynak és alkalmazásának a viszonyát: korántsem a „szilíciumvölgy” értelmében – a tudósok egészen új ipari gyártási eljárásokat készítenek elő –, hanem sokkal egyszerűbben: nevezetesen tapasztalatcsereként és manufaktúrák építésére szolgáló tanácsadásként.

De hogyan áll a dolog az új kifejlesztésével? Bizonyos, különböző területek közötti nagyon egyszerű kombinációk, Leibniz megjegyzése szerint, egyébként is kézenfekvők: miután a kémiában föltalálták a puskaport, nem maradhatott el a mozsárágyú föltalálása; ugyanez érvényes az ingaóra mint időmérő föltalálására is, az ingalengés egyenletességének fölfedezése után.38 De mihelyt elhagyjuk az egyszerű eseteket és átfogó kombinációkra lesz szükség, csődöt mondanak a diszciplína-specifikus elméletek és ezek formális ábrázolásai, csakúgy, mint az egyszerű intuíció. Itt mindmáig az ingeniumra van szükség; és ezért hívják a műszaki embereket mindmáig ingénieuröknek. Vagy ismét Leibniz szavaival:

„Aki egy dolgon munkálkodik, ritkán fedez fel valami újat […]; az olyanoktól azonban, akik sok, egymástól távol eső dolgot tanulmányoznak és akik kombinációs zsenivel vannak megáldva, azoktól elvárható, hogy a dolgok között sok új és hasznos összekapcsolást tegyenek.”

Az

„új felfedezések magja az összes tudományokban és technikákban (sciencia industriae)”

akkor lenne elvetve,

„ha ítélőerővel és szorgalommal bíró férfiak szövetkeznének,”39

zseniális kombinációik folytán

„sokféle hasznos célra és kézműves munkára való sokféle alkalmazás jutna eszükbe.”40

Mai szóval élve: a szinergia-effektusról van szó.

De miért hiúsult meg nemcsak egy működőképes ars inveniendi kifejlesztése, hanem ez a gyakorlat is, miért nem sikerült ennek az intézményesítése az akadémián?

7. Az akadémia és a műszaki tudományok

Az ember – mint hiánylény – technika nélkül, a világnak az élet világává való formálása nélkül, a létfönntartási eszközök előállításának technológiája nélkül, nem életképes. A modern világra a technika nyomja rá a bélyegét, a klinikán való születéstől az intenzív osztályon bekövetkező halálig. A világkép és a kultúra igénye mindig lecsapódott a maga saját technikájában, akár a monumentális épületeket vesszük, a piramisoktól a Parthenonon és a gótikus székesegyházakon át egészen a felhőkarcolókig, akár az öntözőműveket az Eufrátesz és Tigris között vagy Kínában, vagy akár az olyan presztízs-objektumokat, mint a Concorde, az első Holdra-szállás vagy a transzrapid expressz. Jólétünket a technika és a gazdasági erő összekapcsolásának köszönhetjük, és ez ma nálunk veszélyben forog, míg ugyanilyen alapon növekszik a küszöbországokban.

Technika legkésőbb a századforduló óta tudományosodott. Csak egyes filozófusok vélik még azt, hogy a szerszám tekinthető a technika gyűjtőfoglalatának, míg az erő- és munkagépek, amelyeket jól ismert már a késő középkor, az ipari forradalomban a gazdasági élet meghatározó alapjává váltak, a századforduló óta pedig a nagy közlekedési rendszerek, vegyiművek, energiaellátó és kommunikációs rendszerek rendszertechnikává egyesültek, és amikor ezek a rendszerek a második ipari forradalomban a számítógép-technika révén még az önszabályozásig is eljutottak, olyan technológia jött létre, amely a jelen média- és információs korszakába katapultált bennünket.

Ebben a fejlődésben a gondolkodás nem ugorhatja át Leibnizet. Föltalált egy számítógépet, amely megmutatta, hogy minden aritmetizálható föladat mechanikailag megoldható. Ezt az aritmetizálást a maga logikai kalkulusaiban rendkívüli intenzitással követte, ő a föltalálója a bináris számoknak, amelyek alapját képezik minden számítógépnek, és fölismerte azok elvi jelentőségét az összes tudás- és tudományterület formalizálása szempontjából: kétségtelenül ő az információs technológia szellemi őse.

Leibniz technikai találmányai nem voltak talán úttörőek – ő végül is szakképzettsége szerint jogász volt –, ám megelőzte korát a rendszertechnikáról, az automatizált vezérlésről és a tudományosan művelt technikáról kialakított elképzelésével. Nagyon jól látta a munkahelyek racionalizálásának problémáját:

„Egyes emberek kifogást emelnek a munkát megtakarító gépek ilyen fajtája ellen, és azt állítják, hogy azok megfosztják kenyerüktől a szegényeket. Ebből az okból néhány évvel ezelőtt betiltották Regensburgban a harisnya- és szalagszövő gépműhelyeket. Ám eltekintve attól, hogy ez a tilalom kevés sikert hozott, magam is úgy találom, hogy az embereket mindig alkalmazni lehet valami egyéb hasznos dologra, és hogy az állítólagos nehézségek csak kezdetben lépnek föl, még mielőtt az emberek hozzászoknának egy más foglalkozáshoz. Keleten, és még Provence-ban és Spanyolországban is, a gabonaszemek cséplését állatokkal, tapostatással végeztetik el. A munkát tehát éppúgy el lehet géppel is végezni, anélkül hogy az emberektől elvennénk egy olyan tevékenységet, amely őket illeti meg.”41

Szinte egyedülállóan látja meg Leibniz a hasznot hozó technika és a rendező tudományrendszertan közötti belső összefüggést azok kölcsönösen megtermékenyítő hatásában, és szintén egyedülálló módon ötvözi össze az ember alkotta gépek ok – okozati mechanizmusát a világ mint spirituális, élő, önmeghatározó automaták univerzumaként értelmezett világ egyfajta technomorf képével. Az összes akadémia-tervezet végül is világosan tükrözi a manufaktúrák és a gazdaság közti összefüggést, egészen a társadalmi szerkezetekig. Egyszóval Leibniz a technika egy fölöttébb gazdag, előrelátó képét nyújtja, amely kép egyszersmind egy teljes ember- és világképbe van beleágyazva.

Miképpen volt lehetséges, ha mindez helytálló, hogy a leibnizi akadémiában alig volt mérnök, hogyhogy nem korrigálták ezt a XX. század küszöbén, és mi következik belőle számunkra a következő évezred elején?

A mérnökök hiánya a Leibniz-kor akadémiáiban még könnyen megmagyarázható. Nem volt ilyen szakképzés. Ennek megfelelően csekély volt az ilyen gyakorlati szakemberek társadalmi érvényesülése: egy bányászati szakértőről, aki 1711-ben ún. „távollévő” tag lett, amin később sajnálkozott az Akadémia, azt olvassuk az akadémiai grémium jegyzőkönyvében, hogy „nem volt tanult ember”42. Még dominált, fölépítését tekintve, a középkori egyetem, amely teológusokat, jogászokat, orvosokat produkált, csak fokozatosan tárultak fel a speciális diszciplínák, amelyek kohászati, bányászati és építészeti akadémiákhoz vezettek, és végül a XIX. században a politechnikához. Mindezektől azonban továbbra is megtagadták a képzési intézményként való elismerést, a mérnök társadalmi presztízse – legalábbis Németországban – egyértelműen alatta volt az egyetemet végzettekének, az ún. Akademikereknek. Ez azért volt lehetséges, mert a technikát vagy finomított kézműves technikának, vagy a voltaképpeni tudományok alkalmazásának tekintették: a technika szolgálatába állítja a természetet és ennek során a tudomány eredményeire támaszkodik. Hogy ez sem történetileg, sem tárgyilag nem helytálló, könnyen kimutatható: már a kerék sem fordul elő a természetben. Ily módon a mai technika-értelmezés a tudományosodott technika folytán teljesen megváltozott. A technika nem alkalmazott természettudomány, hanem egy önálló tudományterület, amely módszertanát és tárgyait tekintve világosan elkülönül a tapasztalati tudományoktól. A természetben nem előforduló folyamatok és anyagok, ahogyan a vegyipar kifejlesztette őket vagy ahogyan a Siemens-féle generátorban láthatók voltak, a XIX. század második felének műtárgyai, nem is szólva a mai makromolekuláris polimerekről, transzuránokról és félvezetőkről? Mindamellett ebből eleinte még nem adódott a technika újraértékelése. Humboldtnak a késői felvilágosodásból kinőtt újhumanista művelődési reformja az önműveléssel elért művelődésként a szellemtudományokra vonatkozott; és a filológia emelkedett föl a vezető diszciplínák közé. Harnacknak a természettudományos orientációjú Kaiser-Wilhelm-Institut megalapításával végbevitt korrekciója ugyan végre szavatolta a természettudományok számára a saját jogot a kutatásra (jóllehet még jóval a XX. század fordulója után is a bölcsészeti fakultásokon belül helyezkedtek el, mielőtt a saját matematikai-természettudományi fakultások megalapítására sor került). Csak ezzel nyerték vissza a természettudományok a mintakép-funkciójukat, amelyet az újkor elején ugyancsak birtokoltak; ez azonban nem hatott ki a hosszú ideig konszolidálódó műszaki tudományokra. A német császár vonzalmának köszönhette a berlini műszaki főiskola a jogot, hogy ott promoveálni lehetett a Dr. Ing. (mérnök-doktor) cím elnyeréséért – az egyetemek erős ellenállása dacára, és ez összekapcsolódott azzal a meghagyással, hogy a címet a latin helyett német betűkkel írják. A mérnökök persze elég öntudatosak voltak, hogy ezt megtisztelő címmé formálják át, azonban az akadémiákhoz vezető út rendszerint zárva maradt előttük.

Erre is egy szisztematikai ok adható meg; ugyanis a műszaki tudomány argumentációja különbözik a természettudományoknak a mintaképet nyújtó érvelésétől: míg utóbbiak a matematikára orientálódnak, általános teóriákat és deduktív alapozásokat keresnek, addig a mérnök először is nem teorémákban és axiómákban gondolkodik, hanem modellekben és eljárásokban, ami, másodszor, egészen más megalapozási szerkezethez vezet. Ahol, harmadszor, a természettudós föltételeket idealizál, ott a mérnöknek – a műszaki tudomány emberének – konkretizálnia kell, a mindenkori esethez kell szabnia a maga föltételeit – és ezek éppoly egyszeriek lehetnek, mint a szellemtudományok tárgyai! Míg, negyedszer, az összes tapasztalati tudományokban száműzték az arisztotelészi finális gondolkodást, a technika elképzelhetetlen lenne a célra-irányulás nélkül. Ezek a célok természetesen nem rejlenek benne a természetben, de a kész gép mint műtárgy rendeltetése minden bizonnyal az, hogy célját betöltse! Ezzel a műszaki tudományok magukban foglalnak egy olyan kategóriát, amelynek éppen a kizárása idézte elő az újkori természettudományok termékenységét.

Leibniz, akinek oly sokat köszönhet a deduktív eszmény a tapasztalati tudományokban, bizonnyal jól látta ezt a különbséget: az analysis situs ars inveniendijét bizonyára a rajzokban való gondolkodás adta vissza – hogy a mérnökök alkalmazkodtak a mindenkori adottságokhoz, Leibniz szemében nyilvánvaló volt; az egész Harz-projektum ebből élt. A célok normatív kérdését a XVII. és a XVIII. században végső soron, úgy tűnt, a tudományos, műszaki és morális haladás szűkre szabott menete oldja meg. Ma magának a számítógépnek a flexibilitása a nagy technikai berendezések vezérlésében azt a benyomást kelti, hogy az első három ellentét tárgytalanná vált. Ennek az a következménye, hogy az információs technológiák mintakép-tudományokká rukkoltak elő. Ebből azonban merőben új problémák származtak – a üvegembertől az észnek a számítógép hatalmával szembeni tehetetlenségén át egészen a mesterséges intelligencia ismeretelméleti és etikai kérdéseiig. Egy Isten által garantált világharmónia Leibniz-féle bizonyossága nem képes többé elviselni, ha ez előtt a veszély előtt áll az ember, hogy éppen ezt a – harmonikus vagy nem harmonikus – világot pusztítsa el. Így indult el egyfajta átgondolási folyamat a műszaki tudományok értékelésében. Azonban amikor Nyugat-Berlin egy évtizeddel ezelőtt egy egészen megváltoztatott akadémia-koncepciót terjesztett elő, amely a régi osztály-elvet egy munkacsoport-struktúrával helyettesítette a műszaki tudományok diszciplináris besorolásánál, akkor Berlin érzékelhette az összes nyugatnémet akadémia összefogott ellenállását. Ennek során szerepet játszottak tárgyszerű ellenvetések és elosztási harcok egyaránt; gyakorlatilag a Berlin–Brandenburgi Akadémia csak föltételesen tudta elfogadni ezeket a terveket, jóllehet a műszaki tudományok képviselői ma ott teljes értékű taggá váltak.

Theoria cum praxi? Az erre vonatkozó Leibniz-tervek átfogóak voltak, messze előretekintőek, és nagyfokú bizalom, hit hatotta át őket az ész teljesítményét illetően. Ezt az optimizmust ma már nem tudjuk osztani ilyenformán; a tudomány nem minden elméleti és gyakorlati növekedése garantálja önmagában a felicitas növekedését; még rosszabb, hogy a nagy műszaki fejlesztések következményei azzal fenyegetnek, hogy hosszú távon kioltják az emberi életet. Éppen ezért a jelenkor problémái, a technikával összefüggő létkérdések azt követelik, hogy túllépjünk a szakmai határokon. Ugyanis a technika ma nem csak a tapasztalati tudományokat integrálja, hiszen az alapkutatás és az alkalmazott kutatás határai folyékonnyá váltak, rég elvezettek már a matematikában teljesen új formális struktúrák vizsgálatához és egy saját diszciplína kifejlesztéséhez; a technikafejlődés közvetlen befolyása a gazdaságra és politikára evidens; sőt éppen a céloknak a kérdése, amelyeket a technika szolgálhat és szolgálnia kell, az egész szükséglet- és értékproblematika és ezek jogivá válása, ez az, amely éppúgy összeköti az összes szellem- és társadalomtudományt, mint a jogtudományokat. Célokat empirikusan nem lehet megállapítani, a célok kulturálisan közvetítettek és érvek hordozzák őket. A társadalomtudományok azt írják le, hogy e célok hol és hogyan lesznek képviselve és milyen természetű a hatásmechanizmusuk, a szellemtudományok kulturálisan összehasonlíthatóvá és fogalmilag megragadhatóvá teszik őket, valamint hozzáférhetővé egyfajta kritikai és megalapozó reflexió számára. A jogtudományokban az áthagyományozott jogi normáknak a teljesen új technológiai adottságokra való átvitele és kibővítése elkerülhetetlen.

Míg Leibniz és a leibnizi kor úgy vélte, biztos lehet a legjobb világra vonatkozóan az isteni üdvözítés tervében és minden rossz kiegyenlítésében, ma a létrejött technikai lehetőségek és következmények folytán minden felelősség az emberre hárul: ő a felelős a világban létező rosszért, mind közvetlen cselekedetében, mind a technika nem-szándékolt következményeiben. Az ózonlyuk, csakúgy mint a tengerek fölmelegedése, a marhavész és sok ökológiai rendszer fenyegetettsége, valamint sok kultúra transzformációja éppúgy az ember műve, mint Auschwitz és Hiroshima. Éppen ezért a leibnizi theodicea helyére egy technodicea lépett mint a technikai rossz elkerülhetetlenségének a kérdése. De míg Leibniz theodicea-problémája az elmélethez tartozott és éppenséggel a tudomány hasznosságára vonatkozott, addig a technodicea-probléma gyakorlati és egzisztenciális. Ha megoldható, akkor csakis a szakspecifikusan lehatárolt tudáson és gondolkodáson való felülemelkedéssel. Mivel mi emberek elkerülhetetlenül a technikára vagyunk utalva, s éppen mert ez a technika, melyre szükségünk van, teljesen új horderejű következmény-problémákat idéz elő számunkra, mivel ez a technika teljesen más, mint instrumentálisan alkalmazható rendelkezési tudás, hanem még az orientáló világképet is szolgáltatja, egy tömegkommunikációs és információs társadalomnak, elkerülhetetlen a technika-kérdés egyfajta, a tudományszakon felülemelkedő földolgozása. Az egyetemek, amelyeket mint tömegegyetemeket kapacitás-együtthatók és hallgatói létszámok szerint, de nem kutatási eredményeik szerint szabályoznak, és ezenfelül napjainkban még tervszerűtlen takarékossági elvonásokkal is sújtanak, nem képesek a jelenlegi helyzetben ezt a föladatot magukra vállalni. A nagy kutatási intézmények pedig már csak mono-diszciplináris struktúrájuk miatt sem képesek erre. Ily módon maradnak az akadémiák; de – és ez nem kérdéses – e föladat megoldására egy világos átstrukturálódásra lenne szükség. Föl kellene adni az osztályokra tagozódást vagy átjárhatóvá kellene tenni, de mindenekelőtt be kellene vonni a műszaki tudományokat; ugyanis ezek kihagyása éppen olyan helyzetbe hozná az akadémiákat, mint amilyent Leibniz a maga korában láthatott a német egyetemeken, nevezetesen anakronisztikus intézményeket, amelyek nem tudnak már megfelelni a kor követelményeinek. Könyörögve panaszkodik a fiatal Leibniz Németország helyzetéről:

„Számunkra, németek számára korántsem dicső dolog, hogy míg elsők voltunk a jórészt mechanikai, természeti és más mesterségek és tudományok feltalálásában, addig most ezek növelésében és tökéletesítésében az utolsók legyünk.”43

Érvényes ez ma, 300 évvel később is: „Eszerint a cél az lenne, hogy egyesítsük theoriam cum praxi” és méltó helyet adjunk a műszaki tudományoknak az új struktúrájú akadémiákon, „a közjó érdekében”.

Rathmann János fordítása

  1. Különlenyomat a Wissenschaft und Weltgestaltung. Leibniz zum 350. Geburtstag. Hildesheim 1997, című kötetből. Leibniz szövegeit a következő kiadásokból idézem:
    AA = Leibniz, Sämtliche Schriften und Briefe. hg. v. d. Preuss. (später: Dt., dann Akad. d. DDR, jetzt Berl.–Brandenb.) Akad. d. Wiss., Darmstadt (später: Leipzig, dann: Berlin) 1923 ff.
    CO = Opusculs et fragments inédits de Leibniz. ed. L. Couturat. Paris 1903, ND Hildesheim 1961.
    Engelh. = G. W. Leibniz: Schöpferische Vernunft. Schriften aus den Jahren 1668–1686. hg. v. V. W. Engelhardt. Münster – Köln 1955.
    Gerland = G. W. Leibniz: Nachgelassene Schriften physikalischen, mechanischen und technischen Inhalts. hg. v. V. E. Gerland. Leipzig 1906 (= Abh. Z. Gesch. D. math. Wiss., H.21), ND Hildesheim 1995.
    Goldenb. = G. W. Leibniz: Philosophische Schriften und Briefe 1683–1687. hg. v. V. U. Goldenbaum. Berlin 1992.
    GM = Leibnizens mathematische Schriften. hg.v. I. C. Gerhardt, Berlin 1849–1863, ND Hildesheim 1962.
    GP = Die philosophische Schriften von G. W. Leibniz. hg. v. I. C. Gerhardt. Berlin 1875–1890, ND Hildesheim 1960–1961.
    Klopp = Leibniz. Die Werke. hg. v. V. O. Klopp. R.1: Historische-politische und staatswissenschaftliche Schriften, 11 Bde, Hannover 1864–1884.
    VE = G. W. Leibniz: Vorausedition zur Reihe VI der Akademieausgabe. Leibniz-Forschungsstelle, Münster 1982 ff.
  2. H.-St. Brather: Leibniz und seine Akademie. Ausgewählte Quellen zur Geschichte der Berliner Societät der Wissenschaft 1697–1716. Akademie-Verlag, Berlin 1993, 71 skk
  3. Grundriß eines Bedenckens von Aufrichtung einer Societät in Teutschland (1671). = AA IV. 1. 538. p.
  4. Vö. a statisztikai adatokat Brather: Leibniz. 337–365. p.
  5. Brather: Leibniz. 293. p.
  6. Erzählung von der Absicht der preußischen Societät der Wissenschaften, was sie bißher geleistet und wodurch sie gehindert worden, Klopp. X. 366.; valamint A. v. Harnack: Geschichte der Königlich Preußischen Akademie zu Berlin. 2. kötet, Berlin 1900, II. 67, 148. p.
  7. Denkschrift Ende 1710, Klopp X. 427. p. / Harnack II. 201. p.
  8. Idézi Brather, 282. p. 38. j.
  9. C. G. Ludovici: Ausführlicher Entwurf einer vollständigen Historie der Leibnizischen Philosophie zum Gebrauch seiner Zuhörer herausgegeben. 2 kötet, Leipzig 1737, II, 328, 329, 398 és 415. §
  10. A technikáról szóló leibnizi szövegek – például órákról, tükörszerkezetekről, lőfegyverekről, szivattyúkról, víz- és szélkerekes vízkiemelő művekről, a hajózás problémáiról, kocsikerekekről és futóművekről – megtalálhatók Gerlandnál, 121–246. p.
  11. A számítógéppel kapcsolatban lásd N. J. Lehmann: Neue Erfahrungen zur Funktionsfähigkeit von Leibniz’ Rechenmaschine. = Stud. Leibn. 25 (1994), 174–188. p.
  12. A legutolsó A. Heinekamp híradása nyomán, akinek a megfelelő fotót bemutatták.
  13. AA III. 193–201. p.
  14. Ehhez vö. J. Gottschalk: Technische Verbesserungsvorschläge im Oberharzer Bergbau. = E. Stein – A. Heinekamp (Hg.): G. W. Leibniz. Das Wirken des grossen Philosophen und Universalgelehrten als Mathematiker, Physiker, Techniker. Hannover 1990, 62–71. p.; valamint A. Heinekamp: Leibniz Bemühungen um eine Verbesserung des Bergbaus im Harz. Zur Problematik der Durchsetzung technischer Innovationen im 17. Jh. = Technikgeschichte als Vorbild moderner Technik (= Schriften d. Georg-Agricola-Gesellschaft Düsseldorf. Nr. 12), Düsseldorf 1986, 7–29. p.; valamint G. Scheel bevezetése a Sonderband Harzbergbauhoz, AA III.
  15. VE N. 141, 626 sk. p. / Engelh. 305. p.
  16. VE 628 / Engelh. 308. p.
  17. L. c. 10. §.
  18. GP VII. 172 / LW IV. 127. p.
  19. Grundriß 24.§ , AA IV.1. 536/PS II. 40. p.
  20. CO 214 / Engelh. 177 f.
  21. Characteristica geometrica. 10. August 1679, 6.§ , GM V. 143/Engelh. 247. p. – Hogy ezek a tételek valóban konzisztensek, legutóbb F. C. Bosinelli mutatta ki.
  22. L.c.7.§.
  23. Système Nouveau. GP IV. 482. p. / BC II. 265. p.
  24. L. c.
  25. Mon. 64.§.
  26. Mon. 64.§.
  27. Mon. 18.§.
  28. Système Nouveau. GP IV. 485. p. / BC II. 268. p.
  29. A legkövetkezetesebben képviseli ezt A. Fortes: Leibniz. Filósofo de la Revolución Industrial. = Miscellanea Comillas. Revista de estudios históricos. Univ. Pontificia Comillas, Santander, 32. 2. (1974), 295–330. p.
  30. Arnauld-hoz, 1687. okt. 9. GP II. 125. p. / Goldenb. 359. p.
  31. Arnauld-hoz, 1687. okt. 9. GP II. 115. p. / Goldenb. 345. p.
  32. Leibniz: La réforme de la dynamique. éd. M. Fichant, Paris 1994, 290. p. 1. j.
  33. Arnauld-hoz, 1684. ápr. 30. GP II. 95. p. / Goldenb. 319. p.; vö. Disc. Mét. 22.§.
  34. Cogitationes de la physica nova instauranda. VE N. 141, 627. p.
  35. De ipsa natura. GP IV. 505. p. / LW IV. 275. p.
  36. Considération sur les principes de vie. GP VI. 545. p. / LW IV. 345. p.
  37. F. Dessauer: Philosophie der Technik. Bonn 21928, 50 skk.
  38. VE 630. p. / Engelh. 311. p.
  39. V 629. p. / Engelh. 309. p. Valamivel később Leibniz „tehetséges emberekről” szól, nemi hovatartozásra való utalás nélkül (VE 360. p. / Engelh. 311. p.).
  40. I. h.
  41. Idézi H. Schimank: Leibniz und die Maschine. = Rundschau technischer Arbeit. Nr. 5. 30, Jan. 1935, 5. p.
  42. Idézi Brather: Leibniz. 351, G. F. Raetzelről.
  43. AA IV. 1. 543. p.

Gottfried Wilhelm Leibniz (Lipcse, 1646. július 1.–Hannover, 1716. november 14.) német polihisztor. Jogász, diplomata, történész, matematikus, fizikus és filozófus egyszerre. Nagy Frigyes azt mondta róla „önmagában egy akadémia”. Leibniz a XVII. század vége és a XVIII. század eleje között alkotott, egyike volt a német felvilágosodás alapítóinak. Newtontól függetlenül létrehozta a matematikai analízist. Leibniz hozzájárult a formális logika megteremtéséhez, az univerzális, tudományos kalkulus bevezetésével. Descartes-hoz hasonlóan az általános megismerési módszert kereste.