Az „élő klasszikus” iránti egyre növekvő érdeklődés időszerűvé teszi, hogy a betegségeivel kapcsolatos tényekkel és feltevésekkel is foglalkozzunk. Életének titokzatos körülményei, egyéniségének bonyolult volta következtében megbízható adatok híján nagyobbára csak pszichikai és biológiai feltevésekre vagyunk utalva. Ezekről szólunk néhány szót a következőkben.
1. Berzsenyi nézetei az orvostudományról
Az orvostudományról, illetve annak egyik klasszikus képviselőjéről: Galenusról először a Káldi Pálhoz írt versben szól a költő, amikor (1804 körül) az ifjúság, a „virágkor” múlandóságát siratja:
„Íme, lassanként lefoly a virágkor…
Elrepül tőlünk, soha vissza nem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer ádozatja
Vissza nem adja.”
Időrendben másik megnyilatkozása Kazinczyhoz írt levelében olvasható (1809. március 12.), amikor a széphalmi barát soraira válaszol (amelyekben az gyermekének korai halálát siratja s arról a fájdalomról beszél, amelyeket ez alkalommal érzett):
„Az én gyermekeim, Lidia, Farkas, Antal Salzmann javallatinak becsületére váltak…, valamint magunknak, úgy ezeknek is csupa víz az italuk, orvosságok a szabad levegő, mindenik két esztendeig, sőt tovább is szopta az anyai tejet, egyszerre elválosztani szabad nem volt, hanem lassanként, kicsinyenként, hogy se az anya, se a gyermek a nagy változást meg ne érezze; eszerént nevelvén még halottam nem volt.”
Itt a „Salzmann javallati” kitétel érdemel említést egészségügyi szempontból. Chr. G. Salzmann (1744–1811) nem volt ugyan orvos, hanem vallásos szellemű pedagógiai író, akinek fő művére: Anweisung zu einer vernünftigen Erziehung der Kinder (1796) hivatkozik Berzsenyi. Ebben a szerző egy gyermeknek Conrad Kiefernek a neveltetését mondja el születésétől vőlegénységéig. Világos, érthető, népszerű stílusban szól a mértékletes, természetes és munkás élet nevelési eszményeiről s az ezek szerint való nevelés módjairól.
Ennél nagyobb érdeklődésre számíthat az akkori orvostudomány megítélése és a költő gyógyítási módja szempontjából Berzsenyinek az a nyilatkozata, amikor Kazinczy az őt és családját sújtó betegségekről panaszkodik:
„Keresd fel, kérlek, nyavalyátok okát, s tanuld ki, miben sértettétek meg a szent Természetet, s engeszteld meg azt … A gazdagoknak többnyire a dús asztal és a heverés a veszedelmek. Ezek a természeti erők harmoniáját megbontják: némely erők igen munkálkodhatnak, némelyek ellenben igenis kevéssé gyakoroltatnak. E szerint az ő munkájokban egyarányúság nem lévén, a nedveket rosszul elegyítik, melyek ha egyszer a kivártató rendes vegyülést elvesztik, megromlanak. Nem ez-e a bajotok? Ha ez, éljetek, kérlek, mindenek felett az én együgyü praescriptiómmal, mely nem egyéb, mint – diaeta és mozgás. Grófnéd kertészkedjen, Te pedig lovagoljál. Így nyavalyátok okát elháríthatjátok, melyet egyébiránt semmi orvossággal el nem háríthattok. A hólyagvonásnál hathatósabbnak gondolnám én az igen meleg izzasztó fürdőt. Ez nemcsak a bőr alját s a testnek némely részeit tisztítja, hanem az egész testet: ez a legbelsőbb edényeket felforralja, és azokból felolvasztó forrása által minden mérget a nem-rokon részeket elválaszt és kihajt. Én ennek csodálatos hasznait tapasztaltam.”
S valóban, a költő komolyabb betegségéről egészen 1817-ig nincs hír.
2. Az 1817 előtti korszak „egészségügyi” problémái a költő életében
Amit előbb mondottunk, nem jelenti azt, hogy a költő egészsége egészen problémamentes volt. Minthogy azonban e kérdések tüzetesebb vizsgálatához olyan adataink nincsenek, melyekben orvostudományi szempontból „fogódzókat” találhassunk, s inkább irodalomtörténeti vonatkozásúak, itt inkább csak érintjük őket.
Ilyen az átöröklés kérdése, amely szerint felvetődik az a probléma, hogy a költő „érzelmessége” nem a német „beütésű” édesanya, Thulmon Rozália öröksége-e? Egyesek abból a körülményből, hogy a költő félbeszakította tanulmányait – alaptalanul – kisebbrendűségi érzés meggyökereztetését következtetik ki.
Felmerül a költő hallgatásának problémája is 1802 és 1808 között. Kazinczy Ferenc 1802-ben felfedezi Berzsenyi nagy költői tehetségét, közvetve üzen is neki, Berzsenyi azonban csak 1808-ban jelentkezik verseivel. Vannak – szerintünk elhibázott – nézetek a költő alkotóerejének folyamatos hanyatlásáról is 1808–1817 között, ami azonban könnyen cáfolható.
Mindezek olyan problémák, amelyeknek megvitatása nem tartozik szorosan az orvostudomány kérdései közé, azért ezeket itt nem tárgyalhatjuk. Annál fontosabb azonban a költő megbetegedésének ténye 1816-ban és 1817-ben.
3. Berzsenyi betegségei
Berzsenyi e betegségeiről a következőképpen nyilatkozik 1820. december 13-án, Sopronból írt levelében:
„Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódarom [lapocka – M.] letörött, fejem is nagy contusiót [rázkódás] szenvedett, melyek miatt fél esztendeig nyomtam az ágyat. Ide járul tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék…”
A költő fia, Berzsenyi László (MTA Magyar Irodalmi Levelek 120. sz.) így írja le Berzsenyi betegségét:
„Arca gyulladt volt, az erek feldagadva lüktettek fejében, szemei szikrákat lövelltek s főfájásról panaszkodott […] Estefelé láza növekedvén, elkezdett panaszkodnia sors ellen s mindazon sebeket, amelyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakadó fájdalmas érzéssel felszaggatta; éjfél után egy-két óráig is beszélt, fantazírozott, reggel felé aludt csak. Haragja és panasza inkább önsorsa ellen irányult; sokszor csak a leggyengédebb bánásmóddal lehetett lecsillapítani…”
Majd így folytatja emlékezését:
„Kölcsey bírálta teljesen feldúlta nyugalmát, s magát lealázva látván, teljesen félretette lantját…”
Idegrendszerének megrázkódtatása oly nagyfokú volt, hogy orvosai 1817-től 1820-ig minden szellemi munkától, megerőltetéstől eltiltották.
Nem lehet feladatom, hogy orvostudományi szempontból elemezzem e tényeket; tanulmányom inkább az irodalomtörténet és az orvostudomány határterületére szorítkozik. Cikkemnek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a költő megbetegedésének pontosabb analízisére, ami eddig nem történt meg.
Az eddigi magyarázatok közül a pszichoanalitikus H. Szirmay Pulszky Genie und Irrsinn című művében Berzsenyit pszichopatának tartja. München 1935. 20–22. p. A Kretschmer-féle elmélet alapján Berzsenyi – szerinte – schizoid típusnak tekinthető, akinél törvényszerű a kóros módon bekövetkező alkotói hanyatlás már a férfikorban.
Az irodalomtörténészek általában a költő bizonyos kijelentéseire támaszkodnak, s állítólag már 1808 után jelentkező mélabújára hivatkozva úgy fogják fel Berzsenyi betegségét és elhallgatását, hogy annak belső előzményei már 1817 előtt annyira érlelődtek, hogy Kölcsey 1817-i bírálata csak az utolsó „kegyelemdöfést” jelentheti, s csak végső sorban befolyásolja a költő elhallgatását. (Halász Gábor Berzsenyi lelki élete című tanulmányában például világnézeti összeomlásból származtatja azt, hogy a költő 1817 után szakít a költészettel mint alkotó tevékenységgel.)
Szerintünk Berzsenyi elhallgatása külső és belső okok szintézise folytán következett be, de a súlypont inkább befelé tolódik el.
A Berzsenyi László által leírt tünetek is érzékeltetik Berzsenyi nagy belső felindulását. A döntő azonban az, hogy e tünetek 1816-ra vagy inkább 1817 őszére és az utána következő állapotra vonatkoznak-e?
Szerintünk 1817 után, vagyis a Kölcsey-kritika megjelenése és hatása következtében fejlődtek ki e jelenségek. Hiszen a költő 1817-ben még részt vett a helikoni ünnepélyeken, ahol mint Magyarország egyik legnagyobb költőjét ünneplik, hírneve és költészete csúcspontjára ér az 1817 márciusában fogant Himnusz Keszthely isteneihez című hatalmas költemény megírásával. A fent jelzett állapotban ilyen költemény nem keletkezhetett, s főleg – bár reumatizmusára ekkor is panaszkodik a költő – részt sem vehetett volna a keszthelyi ünnepségeken. Az 1817 februárjában Kazinczyhoz írt levél is szelleme teljes épségéről és alkotóereje virágzásáról tanúskodik.
Másrészt Kölcsey iránti, megvetéssel elegyedett haragja miatt Berzsenyi igyekszik redukálni e kritikának reá tett hatását, hiszen Észrevételek című feleletében – úgy érzi – megsemmisítette ellenfele kifogásait.
A valódi fordulat tehát a költő beteg állapotában az 1817-i Kölcsey-kritika után következett be, amit Berzsenyi így jellemez 1820-ban írt, már idézett levelében:
„Igen is tisztelt Férjfiú, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt s annak helyét, egy új, ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj és nyugodt, mint a sír.”
Ez tehát az 1817 után bekövetkező állapot betetőzésének jellemzése, amiről utóbb két költeménye is szól. (Barátimhoz, Honnét van…)
Volt-e oka a költőnek megsértődni a Kölcsey-kritika miatt? Mai álláspontunk szerint volt. A bírálat aránytalanságai, tévedései, a szűkkörűség vádja, a poétai pálya befejezettségének rideg és egyáltalán nem indokolható jóslata, a ma remekműveknek tartott költői leveleknek korcs műfajként való megítélése, Berzsenyi rímes verseinek Tinódi együgyű rímeléséhez és utcai énekekhez való hasonlítása: minden mélyen megsebezte a költőt. Ehhez járultak az elmaradott feudális művelődési viszonyok, amelyek között az ellenkritika nem bontakozhatott ki.
4. A költő halálának előzményei és körülményei
1817 és 1820 között a költő, orvosai tanácsára, lemond minden komolyabb szellemi tevékenységről. Még 1820-ban is beszél a fülében hangzó „halál-harang”-ról, tehát súlyos vérkeringési zavarai is lehettek. Főleg a budai és balatonfüredi fürdőzésekkel gyógyíttatja magát. (1817 után más orvosi kezelésről nem tudunk.) Betegségéről csak néha-néha emlékszik meg akkor barátjának, Döbrentei Gábornak írt leveleiben. Élete utolsó 16 évét a Kölcseynek írt újabb Antirecensióval és esztétikai elméletek kidolgozásával tölti, amelyeknek értékét csak újabban méltatják.
Költői sérelme és testi betegsége összefüggéséről megrendítő vallomás A füredi kúthoz írt versében:
„Japet fiának sassa dulá vesém
S a mennyből kihozott szikra emésztve ölt …”
Itt tehát Prometheus sorsával (az igazságtalanul szenvedő alkotó-költő végzetével) hozza kapcsolatba betegségét és tragédiáját.
1835 decemberében már baljóslatúan szólt állapotáról:
„Míg pénzemben tart, Budán fogok fürdeni, mert az idén nagyon megrezzentett hypochondriám vagy valami májfájásom, s nem merem többé a fördést elmulasztani. De egyébiránt is ottan tudok legnyugodtabban dolgozni s reménylem, ott el is tudom munkámat az új kiadásra készíteni.”
Sajnos, ez a reménye már nem teljesült. 1836. február 24-én, nyolcnapi szenvedés után váratlanul meghalt. 60 esztendős volt.
1936-ban még alkalmunk volt látni az utolsó napokban kelt orvosi recepteket. sajnos, ezek a költő könyvtárával és egyéb irataival együtt 1944–1945-ben megsemmisültek. Így csak magát a folyamatot tudjuk lényegében rekonstruálni:
„A költő 1836. február 16-án lett rosszul. Az e napon készült »recept« (helyesebben rendelés) az ő írása. Étvágytalanságban szenvedett, lázas volt; mályvalevélből és Sambucca-virágból készült orvosságot küldött neki – kérésére – Fiedler, marcali gyógyszerész. Február 17-én Hoffmann-cseppeket kapott s különböző pilulákat gyomorfájás ellen. A beteg fájdalmai egyre növekedtek. Hűléssel járó oldalszúrások ellen csillapító bedörzsöléseket kap, majd ópiumot és Belladonnát. Február 19-én bukkan fel az első orvos neve: dr. Kozmá. (Teljes neve nem olvasható.) Ő köhögésenyhítő gyógyszereket rendel, úgy lászik, az elhatalmasodó tüdőgyulladás ellen. Ekkor újabb két orvos jelenik meg a beteg költő ágyánál: dr. Csorba József és dr. Grünhut. Február 20-án szíverősítő gyógyszerekre van szükség. Február 21-től 24-ig egymást érik a receptek, amelyek az egész szervezet súlyos megtámadtatásáról tanúskodnak. Az utolsó rendelvény »citissime« (a legsürgősebben) jelzéssel volt ellátva. Tüdőgyulladás, szívgyengeség, súlyos vérkeringési zavarok, szélhűdés ölték meg a költőt.”
Halálos ágyán tanúsított magatartását fia, Berzsenyi Farkas a következőkben írja le:
„Néhai édes atyám már előbb álmatlanságban s gyomorgörcsökben sokat szenvedvén, lábain kezdődött és lépcsőnként a test fellebb részeire szétterjedt szélütés következtében húnyt el ápoló kezeink között 8 napi súlyos szenvedés után, a közelgő elmúlástól mit sem tartva, velünk és orvosaival az utolsó percig férfiúi szilárdsággal, nyugalmas lélekkel beszélgetvén.”
(Egy jellemző apró feljegyzés maradt ránk ez utolsó napokból. Cseppet sem reszkető, sőt teljesen szilárd vonásokkal írja a költő 1836. február 22-én, tehát két nappal halála előtt utolsó „comissio”-ját (megrendelő céduláját) a marcali boltoshoz: „legjobb gyenge dohányt, öntött gyertyát, édes mandolát és rizskását” rendel oly nyugodt, kalligrafikus írással, amely legszebb levélíró napjaira emlékeztet…)
Egyszerű falusi temetés jutott osztályrészéül a kor egyik legnagyobb költőjének. Falusi pap szokványos, „létániás” rigmusai búcsúztatták. (Kölcsey híres Emlékbeszéde csak később, egy akadémiai ülésen hangzott el egy másik előadó ajkáról…)
Sírját 1944-ben feldúlták. Dr. Entz Géza egyetemi tanár 1945-ben csupán a költő állcsontját jelentette ki hitelesen megmaradottnak. Hamvait „szétszórták a szelek”, s sírjába tett ékszereit (aranyláncát, gyűrűjét) ellopták a tolvajok.
Életműve azonban érinthetetlenül, halhatatlanul maradt ránk.
