Goya betegsége

A spanyol festő, Francesco Goya óriási jelentősége a művészet történetében vitathatatlan. Úgy mondják, az ő munkáiban született meg a modern festészet. Kifejezőereje hatalmas, emberi mondanivalója ma is megrázó.

Sok évtizedes munkássága folyamán nem csekély változáson ment át, amiben igen nagy szerepe volt az irodalomban sokszor, de nem kielégítő módon tárgyalt megbetegedésének.

Goyát 1793 tavaszán, 47 éves korában „titokzatos betegség” támadta meg, amely élete hátralevő 35 évére teljesen süketté tette. Orvosi és orvostörténeti szempontból nem érdektelen azon elmélkedni, milyen természetű volt e baj, miután a változás, melyet e kóros folyamat művészetében okozott, igen jelentős.

A műtörténészek egybehangzó véleménye szerint megsüketülése után festményeinek, rézkarcainak karaktere és színe lényegesen megváltozott.

Az addig jobbára derűs képek helyett komor hangulatú festmények kerültek ki ecsetje alól. Több ízben feltették a kérdést, hogy stílusának eme változása szoros oki összefüggésben van-e betegségével, melyet végső fokon cerebralis eredetűnek feltételeztek.

Felmerül az a lehetőség is, hogy hallásának teljes elvesztése fordította szembe szellemét az ellenségesnek vélt külvilággal, lázította sorsa ellen s ébresztett benne bizarr, néha egyenesen betegnek tűnő gondolatokat. Mindezt még csak fokozták a külső körülmények: hányatott életmódja, az életet megnehezítő közállapotok. A korrupt spanyol közigazgatás őt sem kímélte, mint ahogy a háborús borzalmak sem maradhattak nyomtalanok.

Mielőtt rátérnénk e nagy művész festészetét impresszionáló betegség elemzésére, a pathographiára, vessünk egy pillantást biográfiájára s nézzük meg a kort, melyben élt.

Francesco Goya Aragonia fővárosának, Saragossának közelében, Fuendotos falucskában született 1746. március 30-án. Apja ötvösmester volt. Iskoláit Saragossában végezte, ahol egy életen át hűséges barátjával, Martin Zapaterrel is megismerkedett. Kettejük későbbi levelezése az életrajzírók – s nem utolsósorban e pathographia – fontos forrása.

Rajzkészsége hamar feltűnt tanárainak, akiknek ösztönzésére már 14 éves korában Spanyolország egyik neves festőjének, Luzannak a tanítványa lett. Luzan műtermében négy évet töltött. Mestere javaslatára Spanyolország vezető művészeti akadémiája, a madridi San Fernando Akadémia hallgatója akart lenni. Összeférhetetlen természetének köszönhette, hogy ez nem sikerült. Támogatójával, Francesco Bayeu-val, aki III. Károly király udvari festője volt, összeveszett s így két eredménytelen kísérlet után abbahagyta a próbálkozást, nem lett az Akadémia hallgatója. Röviddel ezután Itáliába utazott. Rómában a régi mestereket tanulmányozta, s Itáliában éri az első kitüntetés: 1771-ben Parmaban a Királyi Szépművészeti Akadémia második díját nyerte el.

Karaktere természetesen Itáliában sem változott. Nyughatatlan volt és meggondolatlan, így csaknem törvényszerű volt, hogy bajba keveredjék. Rómát pánikszerűen kellett elhagynia. Némi ellentétbe került ugyanis az egyházzal, mikor egy fiatal apácát akart megszöktetni a kolostorból. Az ügyet nagyon komolyan vették és csak befolyásos barátai és a római spanyol követ közbenjárásának köszönhető, hogy el tudott menekülni a rá váró halálos büntetés elől. Saragossába tért vissza, ahol az első nagy megbízását kapta. A Madonna del Pilar katedrális freskóit készítette el F. Bayeu társaságában, akivel időközben kibékült. Barátságukat egyengette az a körülmény is, hogy Goya Bayeu nővérét, Josefát vette feleségül 1773-ban.

Ez idő tájt egy német művész, Mengs volt az első udvari festő s mint ilyen a spanyol művészeti élet irányítója. Mengs Bayeut és Goyát kérte fel egy, a spanyol életet ábrázoló képsorozat elkészítésére.

E rajzok a santa barbarai királyi szőnyegszövő-üzemben előállított faliszőnyegek mintáiul szolgáltak. A mintakartonok a madridi Prado múzeumban láthatók, a szőnyegek pedig az Escorialban vannak. A szőnyegszövő faktúra számára Goya a következő 16 esztendőben mintegy 60 mintát festett. Valamennyi a spanyol vidéki és társadalmi élet szép és többnyire vidám oldalát mutatja élénk, derűs színekkel. E munkák mellett már megjelennek a portrait-festmények is, melyek nevét egyre ismertebbé teszik.

1783-ban vezetik be a királyi udvarhoz, ahol rövidesen közkedvelt lesz. Különösen a trónörökös, Don Carlos és olasz felesége, Dona Maria Luisa fogadja szívélyesen. Még ugyanazon évben a San Fernando Akadémia tagjává választják.

A királyról, III. Károlyról két évvel annak halála után festett arcképe a Pradoban függ. A trónon következő IV. Károly Goyát barátjaként kezelte s rövidesen udvari festővé nevezte ki. Néhány éven át ragyogó életet élt. Ennek megfelelően ekkor festett képei még derűsek, világosak, arcképeiből még hiányoznak a későbbiekben csaknem mindig fellelhető ironikus, gyakran torzító vonások.

1792-ben Sevillában súlyosan megbetegszik. Egyik barátja, Sebastian Martinez magával viszi cadizi otthonába, ahol valóban igen gondos ápolásban részesül. Házigazdája 1793 tavaszán így ír Goya másik barátjának, a már említett Martin Zapaternek:

„Némileg jobban van, de a javulás elég lassú. Fejzúgása és süketsége nem múlt el, jóllehet látása javult és nincsenek már szédülési rohamai s a lépcsőn már nehézség nélkül tud fel- és lemenni…”

Már a kortársak feltették a kérdést, mi volt az oka annak a szédüléssel, igen rossz közérzettel, fokozódó hallásromlással, majd süketséggel és részleges, illetve átmeneti vaksággal járó betegségnek, mely a nagy festőt oly hirtelen verte le? Megfázás és túlfáradás, mondották a környezetében élők. Kezelőorvosai már akkor, s a pathographiájával foglalkozó orvosok azóta is több ízben összefüggésbe hozták betegségét kicsapongó életmódjával: a késői szifilisz tüneteit vélték betegségében felismerni. Az a tény azonban, hogy betegségének tünetei – az egy hallásromlás kivételével – teljesen megszűntek, s lezajlásuk után 35 évet töltött intenzív alkotó munkával – gyakorlatilag egészségesen –, ellene szól annak, hogy ez az epizód valamilyen luetikus folyamat manifesztációja lett volna. A késői szifilisz akár idegrendszeri, akár cardiovascularis formáról legyen is szó, többnyire igen kifejezett progressziót mutat.

Az észlelt klinikai tünetek inkább egy olyan, egyébként igen ritka szindrómára utalnak, melyben az uvea átmeneti gyulladása az egyensúlyszerv szintén múló zavarával, tartós süketséggel, gyakran a haj és bőr pigmentzavarával együtt lép fel.

Ennek a kórképnek a leírása Vogt (1906) és Koyanagi (1929) nevéhez fűződik. A szindróma két vezető tünete a látás- és hallászavar, gyakori az egyensúlyzavar, de ritka a pigmenteltérés. Utóbbira Goya esetében sincs adat. Erre a ritka s egyelőre még ismeretlen aetiologiájú kórképre vonatkozó újabb közlések is főleg a transitorikus látásromlást és egyensúlyzavart, valamint a definitív hallásromlást tartják kórjelzőnek.¹

1793 végén Goyát ismét munkájába merülten találjuk. A San Fernando Akadémia részére készít egy még ma is ott őrzött képsorozatot. Ha a művész teljes erővel dolgozik is, a betegség nem múlt el minden nyom nélkül. Korabeli kritikusok és késői műtörténészek egyaránt rámutatnak arra, hogy már ezeken a képeken is felismerhető a stílus és tartalom változása. Portréi ugyan még alig térnek el a betegsége előtt festettektől, de realitásuk lassan brutális jelleget ölt, mely „a királyból nyaraló, pohos hasú nyárspolgárt, a királynéból pedig – hamis fogsorával és álhajával – kacér rútságot formál”. Karrierje továbbra is felfelé ível. 1795-ben a San Fernando Akadémia igazgatója, 1799-ben első udvari festő. 1799-ben készült festményeinek stílusváltozása már a laikus számára is felismerhető, sőt félreismerhetetlen. A ’Caprichos’ című karcolatsorozat merő szatíra, rengeteg torz vonással, mely mélyen sértette az egyházat. Az inkvizíció a vádlottak padjára ültette volna, ha a király nem áll mellette. Az uralkodó azonban, nem törődve a „szent inkvizíció” vádjaival, tetszéssel fogadta a karcokat s hozzájárult azok publikálásához.

A századforduló után Spanyolország politikai helyzete egyre súlyosbodott. 1808-ban Napóleon csapatai megszállták az országot. Röviddel ezután megindult a függetlenségi harc. Országszerte felkelések robbantak ki, melyeket a megszálló csapatok vérbefojtottak. Ez inspirálta Goyát ’Május harmadika’ című festményének megalkotására, mely kétségtelenül a műtörténet legdrámaibb képe. 1810-ben egy háborús karcolatsorozatot fejezett be, mely úgy mutatja be a háborút, mint amilyen az a valóságban volt: undort keltő és rettenetes.

A művész időközben egyre inkább különccé válik. 1812-ben a győzedelmes hadvezért, Wellington herceget festi, s mivel az angol tábornok nem ült nyugodtan, a dühös festő megragadta a generális kardját és kilökte a műteremből.

1819-ben a Madrid körüli dombok egyikén házat vett magának. Ezt a házat később híressé tette a különös témájú és bizarr kompozíciójú „fekete képek” sora, melyekkel a falakat díszítette. A legmegdöbbentőbb kép – egyes művészettörténészek egyenesen iszonyatosnak mondják – az ebédlő falát díszíti („Saturnus felfalja egyik gyermekét”).

A napóleoni háborúban Goya nagy barátja, IV. Károly lemondott a trónról fia, a későbbi VII. Ferdinánd javára. Napóleon azonban bátyját, Joseph Bonapartét ültette Spanyolország trónjára. Napóleon császár waterlooi veresége után bátyja is elvesztette ingatag trónját, melyet most már VII. Ferdinánd foglalt el. 1820-ban az új király reakciós kormánya is megbukott, a királyt pedig száműzték. 1823-ban egy államcsíny révén ismét visszaszerezte trónját s a megtorló intézkedések egész sorával sújtotta az ország liberális polgárait. Spanyolország számos vezető személyisége vonult száműzetésbe. 1824-ben Goya önként követte őket. Távozása okaként ürügyül betegségére hivatkozott. Először Bordeaux-ba, majd rövid időre Párizsba ment, hogy végül is Bordeaux-ban telepedjék le véglegesen. Itt, francia földön festi meg az időközben Spanyolországban újra felállított inkvizíció borzalmait, azt írva egy rajzciklusára, hogy jobb a halál mindennél. Kétségbeesett az emberi gonoszságon. Utoljára farkasokat festett, melyek azt üvöltik: „Mi vadak, jobbak vagyunk az embereknél!” – Még nyolcvan éves korában is nagy energiával dolgozott. Festmények, rajzok és karcok egész sora származik ebből az időből.

1826 májusában még egyszer hazatér Madridba. A spanyol király megbízásából Vincente de Lopez udvari festő megfesti az agg művész arcképét, aki még az év júliusában visszatér Franciaországba.

1828 tavaszán egészsége megromlik, a leírások arra engednek következtetni, hogy egy cerebralis thrombosis felelős az apoplectiform tünetek kialakulásáért. 1828. április 16-án hajnali 2 órakor – így szól a halotti jelentés – Francesco Goya Bordeaux-ban elhunyt.