Megcsapottak rovat

Itt a Halley

Cholnoky Viktor
1910

Herschel John(1) búcsúzott el tőle hetvennégy esztendővel ezelőtt. 1836. május 5-én a dél-afrikai Feldhausenben. Ő volt az, aki legutoljára látta. Azután lepergett háromnegyed század, több mint két emberöltő és 1909. szeptember 11-én Heidelbergben Wolf Miksának, a csillagvizsgáló igazgatójának a fényképező lemezén megjelent a megszokott csillag képletek közöd egy kicsiny, zavaros, ködlő folt is: a Halley üstököse. Négy napra rá, szeptember 15-én már jött a hír Amerikából, hogy a Hamilton-hegyen, Kaliforniában levő csillagvizsgálóból, amelynek kristálynál tisztább és átlátszóbb az alpesi levegője s amelynek mamutnagyságú, egy méter átmérőjű objektívlencsével felszerelt messzelátója van, észrevették a végtelenség vándorát. Ekkor tehát már nemcsak az ember kémiai szemének, a fotografáló lemeznek volt érzékelhető, hanem a fizikai szemünknek, a nagyító üveglencsének is. Végre pedig tegnapelőtt, tehát 1910. március 31-én, hajnali 6 ára és 4 perckor meglátta az első szabad emberi szem is. A bécsi csillagvizsgáló auktoritásával hitelesített jelentés szerint ebben a pillanatban vette észre a boszniai Zepce községben Schönfeld Leó körorvos.

Comet P/Halley as taken March 8, 1986 by W. Liller, Easter Island, part of the International Halley Watch (IHW) Large Scale Phenomena Network.
Forrás: NASA

Keresztültörte tehát az üstökösök királya az emberi látásnak ma már hármas határából a legbelsőt is és azzal a bizonyossággal közeleg felénk, amit csak a matematika ád és azt a borzongást és rémületet kelti, ami csak a középkorból maradhatott reánk. Hiszen a részleteket talán még emlegetni is felesleges, annyira benne vannak az újságokban. Hogy Oroszországban az emberek már adogatják el a birtokaikat, hogy Tolsztoj Leó a tőle immár nem szokatlan bölcsességgel örvend a világ hamarosan bekövetkezendő végének és hogy a titokzatos és leginkább Amerikában felbukkanó, hihetetlen nevű tudósok már is bebizonyították, hogy a Halley csóvája a szénhidrogéngázok egyik leggyilkosabbjából, a ciángázból áll s ez május 18-án megfojtja az egész földi világot. És bizony nem mernék megesküdni rá, hogy még olyan szívekben is, amelyek a felvilágosultság nyugalmával mosolyognak kifelé, ott bent nem zakatol-e valami olyan kicsiny kis félelem, amely a dobogás ingáját a „hátha – mégis” kettős tikk-takkolásával veri félre.

És most lévén a Halley-üstökösről szó, beszéljünk egy kicsit – az Ambrim-szigetről. Ez a sziget az Új-Hebridák szigetcsoportjához tartozik és a minap meghalt a kacikája, vagy hogyan hívják ott a törzsfőnököt. A sziget lakossága ezt a valószínűen örvendetes eseményt azzal ünnepelte meg, hogy a törzsfő gyásztorán megette az elhunyt által hátrahagyott nyolc asszonyságot. Megették mind a nyolc özvegyet, hogy meg ne repedjen a szívük szegényeknek és az angol lapok ennek a híradásnak a kapcsán felháborodottan jegyzik meg, hogy a huszadik századnak a legnagyobb szégyene az, hogy még mindig vannak emberevők a világon.

Méltóztatik-e tudni, hogy az angol lapoknak nincsen igaza? Mert a huszadik századnak – legalább is gyomorvonatkozásban – nem az a legnagyobb szégyene, hogy még mindig vannak emberevők, hanem az, hogy még mindig vannak emberek, akik éhen halnak. És nem az Ambrim-szigeten laknak ezek az emberek, ezek a szégyenfoltjai a huszadik századnak, hanem Londonban, Berlinben, az Angyalföldön, szóval kultúrközéppontokon, hogy úgy mondjam.

Egészen ambrimi eset azután a Halley-üstökössel való eset is. Nem az az igazi rémület, hogy ez az üstökös közeledik a föld felé, hanem azon kell kétségbe esni, hogy az emberek még ma is megrémülnek a jöttén. Hogy csodát reszketnek attól az égi tüneménytől, ami éppen olyan természetes, mint a naplenyugta, a májusi fagy, vagy a hold fénye változása. Meghökkenni – de akkor is csak bizonyos tudományos érdekekből – csak akkor szabadna, ha elmaradna a megjelenése. Annak kellene keresni az okait, a megjelenésének a következményeitől félni ostobaság.

De mivel minden Demosztenésznél szebben beszél az abszurdum, tehát én most itt hirtelenében vállalkozom arra, hogy egy ültő helyemben is két legendát csinálok, de tüstént a Halley-üstökösről. Két megdöbbentő, kabbalisztiko-asztrologikusan megragadó és megdönthetetlenül igaz horoszkopiális víziót, amelyek azt bizonyítják, hogy a csillagoknak van befolyása az emberi sorsjárásra.

Tehát: jönnek a regék. Bebizonyítom nektek először azt, hogy a Halley üstököse jóscsillaga volt a zsidóság tragédiájának, bebizonyítom pedig másodszor azt, hogy a Halley-üstökös irányította a Habsburgoknak Magyarországgal kapcsolatos sorsát. Az első legenda rövid lesz:

Jézus születése előtt tizenegy esztendővel jelent meg először a Halley-üstökös az emberek egén úgy, hogy feljegyzés is van róla. Ha helyes a keresztény időszámítás, akkor ez az égi jelenség nem jelenthetett mást, mint amit Keresztelő Szent János jelentett. Közelgését az idők teljességének és ahogyan földi előhírnöke volt Szent János Jézusnak, úgy mennyei „prodromosz”-a volt ama nagy üstökös a betlehemi csillagnak. De mivel valószínű, hogy a mi időszámításunkba, amikor valamikor, gondolom, a kilencedik században megállapították, hiba csúszott be, tehát valószínű, hogy Krisztus nem az 1. évben született, hanem évekkel előbb. Ennek a felfogásnak helyt ád ma már a legortodoxabb katolicizmus is. És ebben az esetben a Halley nem Szent Jánost jelenti többé, hanem ő maga a betlehemi csillag, Krisztus égre ragyogó fényessége.

Elmúlt háromnegyed század, az ég magános vándora megint ellipszist zárt és feltűnt újra az emberi szemhatáron. És abban az esztendőben, amikor Titusz lerombolta Jeruzsálemet, megint feltűnt vészfénye az égen. Nem bizonyos, hogy 66-ban, vagy 70-ben Krisztus után rombolta-e le a római Jeruzsálemet és vetette végét a zsidók országának, de mivel, mondom, az időszámításunkba hiba is csúszhatott bele, kerek a legenda: a csillagzat, amely megjövendölte a Messiás jöttét, visszatért fenyegető jel gyanánt akkor is, amikor elomlott Jeruzsálem.

Csak egy kis fantázia és jó alexandrinfaragás kell ehhez és mindjárt készen van a bosszúálló csillag legendája. És most jön a második: Magyarország és a Habsburgok. Még szebb és még igazabb lesz.

Attila ősapánk 451-ben Krisztus születése után állt csatát a katalauni síkon Aéciusz-szal, a római hadvezérrel. A világ egyik legnagyobb, vagy talán valóban legnagyobb ütközete volt ez, nemcsak két világbirodalom, hanem az akkori világnak minden történetien fontos népe részt vett benne. Római és keleti gót, hun és nyugati gót, alán és longobárd. És az ütközet sorsa eldöntetlen maradt, de mégis a katalauni ütközet vezette vissza Attilát a Duna völgyébe, a Kárpátok övezte alföldekre és ez a véres nap jelölte ki Attila örökségül a mai Magyarország területét. És 451-ben rettenetes, nagycsóvájú üstökös járta az eget: „Attila kardja”, ahogy akkor mondták, ma Halley-üstökös a neve. Attila örökségének a csillaga volt tehát az az üstökös.

Elfoglaltuk Attila örökét, természetesen össze is vesztünk rajta egymás között és végre 1222-ben kicsikartuk Endre királytól az aranybullát. Az akkor nemzetet jelentő nemességnek a hatalmi teljességét, amely megadta még a fegyveres ellenállás jogát is és puszta árnyékká tette a királyi hatalmat. És abban az évben megint megjelent a Duna ege fölött a nagy üstököscsillag, Attila kardja.

Kihaltak az Árpádok, megmaradt a nemesség joga, az Anjouk csak ideig-óráig tudtak erőt venni rajta, de azután jött a török és Magyarországnak csak egyetlen egy védőbástyája volt ellene: Hunyadi János. És amikor 1456-ban Nándorfejérvárnál Hunyadi János döntő ütközetet vett a pogányon, megint felragyogott az ősi csillag, megint megjelent Attila kardja. De mindig ugyanannyival nyomultak előre a Habsburgok Magyarország felé, mint amennyire a török tért veszített benne. És az útjukat Magyarországra a nándorfejérvári hős fia, Mátyás nyitotta meg, amikor 1463-ban örökbe fogadtatta magát Frigyes császár által s amikor azután letörte a magyar oligarchia ellenálló erejét. Az az üstökös ott Nándorfejérvár fölött a Habsburgok felkelő csillaga volt.

Csakugyan. Amikor újra megjelent, 1682-ben, akkor már azt jövendölte, hogy Lipót császár hadserege a következő esztendőben Isten és Szobieszky János segítségével el fogja verni Bécs alól a pogányt, ezzel bekövetkezik a pogány hatalomnak a megtörése is és eljön négy év múlva Budavára visszavételének a napja is. Döntő volt ez az esztendő Magyarországnak és a Habsburgoknak a sorsára is és épen ebben az esztendőben figyelte meg maga Halley, az üstökös nagy heroseponymosa, a sorshordó csillagot.

De a megfigyelésnek az eredményeit írásba csak 1705-ben foglalta, akkor adta közzé. És 1705-ben halt meg az a Lipót császár, aki írásban vette el a magyar nemességtől a fegyveres ellenállás jogát és az Attila kardjából immár Habsburgok kardjává lett üstököscsillag verte ki Magyarországból a sápadtan menekülő félholdat.

És maradt továbbra is a Halley-üstökös a Habsburgok jóscsillaga. 1759-iki megjelenésekor Mária Terézia fegyverei a hétéves háborúban döntő diadalt vesznek Kunesdorfnál a porosz királyon, aki azt írja haza, hogy „e csata után minden veszve van”.

És azután, amikor újból megjelenik Halley üstököse, 1835-ben, abban az esztendőben hal meg Ferenc császár, aki alatt összeomlott a Szent Római Birodalom és megkapta a habsburgi monarchia a mai formáját…

Íme, így kell legendákat szőni, így kell neokabbalisztikát csinálni és új asztrológiát kitalálni. És épen annyi okosság van a Halley-üstököstől való félelemben, mint amennyi bölcsesség a fentebb felállított horoszkópokban, vagy mi az asztrolábiumokban. Az egyik épen annyit ér, mint a másik és csak azért nem akarom a Lueger halálára való utalással fejezni be a Halley-legendámat, mert az abszurdum is csak úgy jó, ha nem megy el egészen az abszurdumig.

A Halley igazi fontosságát pedig majd megmagyarázzák a csillagászok és a meteorológusok, nekünk egyelőre marad annyi pozitívum, hogy nemsokára gyönyörű mennyei látványban lesz részünk, ha ugyan májusig meg nem tépázza nagyon a Halley csóváját a nap, aki ilyen tréfákra gyakran hajlandó.

  1. Sir John Frederick William Herschel (1792–1871) – angol csillagász és matematikus. Sir Friedrich Wilhelm Herschel csillagász és műszerépítő egyetlen gyermeke volt.
  1. Halley-üstökös – periodikus üstökös, amelynek pályáját Halley angol csillagász számította ki. Az üstökös megjelenéséhez számos babona fűződik, amelyek szerint ilyenkor veszély fenyegeti az embereket (háború, járványok, világvége stb.).

Cholnoky Viktor: Beszélgetések. Szerkeszti Gömöri Jenő. Budapest: Politzer Zsigmond & Fia, 1910. 22–26. p. (Modern könyvtár, 19–20.)