A valparaisói katasztrófa olvastára valami olyant érzek, mintha nemcsak az angolszász Milton, hanem Dél fia, Camoens is írt volna valami örök nagyot az elveszett paradicsomról. Nemcsak észak hideg paradicsoma, San Francisco, hanem Dél édenvölgye, Valparaiso is összeomlott és – legalább a régi mivoltában – elveszett.
És valamint az ősparadicsommal szemben egyetlenegy, a föld alól felbukkanó ellenség megmozdulása elégséges volt a pusztulás teljessé tételéhez, azon a módon San Franciscót is, Valparaisót is, a kietlen távolságú, de a Csendes-óceánban mégis rokon városokat is ugyanaz az egy föld alatti ellenség ölte meg.
Nincs még kiderülve és hivatalosan, higgadtan megvizsgálva, de azért száz az egyhez a tudományos valószínűsége annak már ma is, hogy Valparaiso pusztulásának ugyanaz az oka, ami San Francisco vesztéé volt. Sőt hogy a két katasztrófa között természettörvénybeli összefüggés van. Ha csak egy kicsit akarnál beletévedni a Jules Verne vagy Wells tudományosan fegyelmezett fantáziájának útjába, szinte azt ajánlanám az enyémnél áldottabb fantáziájú íróembereknek, hogy írják meg, hogy a jövőben hogyan fogja az Egyesült Államok meteorológiai minisztériuma nyomban kilakoltatni egész San Franciscót, amint Dél-Amerikából híre jön majd, hogy az új és még virulóbb Valparaisót elpusztította az újabb földrengés.
Mondom, száz az egyhez a bizonyosság, hogy Valparaiso vesztét sem Héphaisztosz, a tűzokádás sánta lábú istene okozta, hanem maga a Kegyes Anya, Déméter, a Föld. Amint nem vulkánikus oka volt az észak-amerikai Pacific-metropolis pusztulásának, úgy nem vulkánikus mozgás pusztította el Dél-Amerika nyugati partján sem Paradicsom Völgyét, portugál nyelven Val Paraisót.
Földcsuszamlás, rétegmozdulás okozta mind a két katasztrófát, és a déli szükségszerű következése volt az északinak, mert az amerikai nyugati, Pacific menti réteghegységek föld alatti, titokzatos, de átérthetően szükséges egyensúlya így állhatott csak helyre.
Azt hiszem, harmadik vagy negyedik gimnazista lehettem, amikor kimentünk egyszer a Püspök-kert mögé, „éretlen követ” vagdalni ki az agyagpartból. Felmásztam a pázsitos parttetőre, és mivel az agyagnak még kevesebb esze volt, mint nekem, hát lecsúszott velem a kétöles gödörbe. A pajtásaim a lábamnál fogva húztak ki a sárga és nyirkos szagú hanttömeg alól. (N. B. Elég marhák voltak. Mennyivel jobb volna most ott lenni.) Az agyagpart pedig meghajolt, és amint a fű meghasadozott a púpján, láthatóan mutogatta, hogy olyan rétegekből áll, amelyek igen nagy hajlandóságot mutatnak az egymáson való alácsúszásra.
Ilyen, folyton csúszásra kész rétegekből áll Amerika egész nyugati partvidéke. Azt hiszem, San Francisco katasztrófája alkalmával beszéltem el a föld gerincének az anatómiáját. A csontváz egyik fővonala az úgynevezett eurázsiai vonal, amely Amerika gyomrából kiindulva, az Antillákon keresztül, az Átlászi-óceán alatt húzódik át Európába, itt pedig azután a Pireneusz, Jura, Alpesek, Kárpátok vonalában éri el Ázsiát a Kaukázusban. Onnan továbbhúzódva Turkesztánon keresztül, a Himalájában emeli legmagasabbra az ormát, s Kína partvidékénél veszik bele a tengerbe. Ez a kietlenül földet ölelően hosszú vonal mind törmelék hegység, zsurmolódás okozta kupac, amelynek nagy ember előtti százezer évek omláskatasztrófái már elvették a rétegkarakterét. Itt-ott, kicsinyben, legfeljebb egy-egy Mont Blanc-nyi magasságban – és mi a Mont Blanc ehhez az irtózatos kőtömeghez képest – tartogatta meg még a milliárdéves réteggyűrődést.
De a másik vonal, az fiatal, az nem nyugatról keletnek tart, hanem északról délnek. Japán keleti partjának, Polinézia szigeteinek és Amerika nyugati partjainak a hegységóriásai mind még csak réteghegyek, amelyek most kezdenek porrá, törmelékké omlani. Szakadatlan csúszásban vannak egymáson. És ez a rétegzettség a kettős katasztrófa oka.
Húzzál ki, olvasóm, a könyvtárad valamelyik polcán három kötetet a könyveid közül. Öt vagy hat utána fog dőlni, és még egy kis port is felver: ez San Francisco pusztulása. Most várj egy kissé. Kocsi megy el az ablakod alatt, és megrázza szobád vastraverzeit. És egyszerre azt veszed észre, hogy a többi könyv is lassan, szép sorjában elkezd ledűlni, míg végre tompa zuhanással lefekszik a legszélső, a legvastagabb is, és két deciméternyire felveri a port: elpusztult Valparaiso. Mert az egyensúlynak helyre kell állani, és a por por marad akkor is, ha csak két deciméterre száll is fel, és a szobalány megtörli, vagy ha háromezer torok halálüvöltésével együtt ostromolja meg a csillagokat.
Ez a rétegelcsuszamlás, ez a földmegmozdulás magyarázata a San Francisco pusztulásának éppúgy, mint Valparaiso omlásának. A két eset összefügg és a jövő tudósai már száz esztendő múlva előre fogják látni, tudni ezeket a tényeket.
… De elveszett a harmadik paradicsom is. Ugyanabból az okból, amiből megemelkedett a föld Chile partvidéke alatt, összecsapott a tenger Juan Fernandez közeli szigete felett. A rétegek harca úgy simul el, hogy a nagy Pacific lenyelje Robinson szigetét. És vele együtt száz esztendőnél nagyobb idő ifjúságának paradicsomi fantáziaálmát. Én még jártam kecskebőr ruhában, csiholtam tüzet a kőből, beszélgettem Péntekkel, és lőttem halomra az emberevőket… A fiam elől elnyelte már ezt az oktalanul okos, de paradicsomi, mert gyermeki nekibuzdulást a tenger.