Mai csodák

A láthatatlan kéz

Hányféle állat él a világon? Az elefánttól a bányász belében élő anchylostomáig mekkora a sorozat? És mire való ez a sok állat?

Bármelyik állatot nézzük mind olyan tökéletes gépszerkezet, aminőt ember előállítani képtelen.

A légynek más szerkezetű a lába, mint a lóé, és más szerkezetű a tüdeje, a gyomra, mint a lóé, és más a vére is, de azért csakúgy tud járni, mint a ló, csakúgy a levegő és az emésztés élteti, mint a lovat, és csakúgy vér kereng benne, mint a lóban.

Micsoda nagy a különbség a madár és a hal szerkezete között, s mégis mind a két szerkezet tökéletes, tökéletességében csodás és élete eredetében megérthetetlen.

De minden élet ilyen.

Minden élet mozgásra és munkára van kényszerítve. A munka a táplálék megszerzése, a magavédelem, a párkeresés és az ivadékok védelme.

Minden állat keresi a maga kenyerét és megtalálja.

Minden állat keresi a maga szerelmi társát, és megtalálja.

Minden állat gondoskodik utódokról, és vannak utódai.

Ki vezeti az állatot a neki való kenyérhez?

Ki vezeti az állatot a neki való párhoz?

Ki tanítja arra, hogyan biztosítsa utódait?

A madár bölcsőt rak a kicsinyeinek, táplálékot hord nekik, s mikor megtollasodtak, repülni tanítja őket.

A pók, a pillangó lerakja a tojásait és fátyollal fonja be: sem eső, sem hő, sem a tél fagya nem hat azon által.

Egy darázsfaj a fában fúró féreg járását hallgatja, s a kérgen át beszúrja hosszú tojócsövét a féregbe: abba rakja a tojásait.

Ki tanította erre azt a darazsat?

Ki tanítja a hernyót arra, hogy gubót fonjon magának, s ott fonja meg, ahol bántalomtól legkevésbé félhet.

Ki tanítja a pókot hálót kötni?

Ki tanítja a madarat fészket rakni? A fészek helyét megválasztani, belsejét kisimítani. S micsoda fonat a függő cinke, a sas, a gólya fészke! Kéz nélkül! S ki tanította a fecskét arra, hogy polyva és sár tartja össze a sarat?

Ki tanítja a kis vak macskakölyköt, hogy az anyja emlőjében keresse a táplálékot?

Az ember mindennap eszik követ. Ez a kő a só. A fölösleges só a vesék útján távozik el a testből.

Mármost, ha vizet nem innánk, a só lerakódna a gyomrunkban és elpusztulnánk. Nem tanítja az embert senki, hogy vizet nyeljen a só elolvasztására. Ha az emberben só van, a test vízivásra kényszeríti az embert. Ez a kényszerítés olyan erős, hogy szenvedést okoz. Az újmódi rabvallatás megmondja hogy mekkora az a szenvedés.

Ki tette a testbe a vízivás kényszerét, amely felébred minden só evés után, és el nem csillapodik, míg csak az ember a sóolvasztásra eleget nem ivott?

A csirke, amikor a tojásból kikelt, a földön ennivalót keres és innivalót keres. Ki tanította rá?

A kutya mikor beteg, olyan füvet eszik, amelytől meggyógyul. Ki mutatta meg neki ezt a füvet a százezernyi növény közül?

A rabságban született pók hálót köt az ő üvegházában. Senkitől se látta, de azért épp úgy kiszámítja, hol legalkalmasabb a főszálat megfeszíteni, hol legalkalmasabb a mellékszálakat megerősíteni? Ki tanította rá?

Hány állat van a világon, eddig meg nem olvasta senki. A test érettségének idején az mind kénytelen a fajfenntartás törvényének engedelmeskedni. Az ember is. Erre se kell tanítás. Nem engedelmeskedni olyan gyötrelem, amely felér a legnagyobb betegséggel. Ki ez a parancsoló?

A tudósok minderre így felelnek:

– Az ösztön.

És azt hiszik, hogy ezzel meg van magyarázva minden.

Hát a gyógyulás?

Akár növényi, akár emberi test begyógyul, ha a sérülés a test erejét meg nem haladja.

A gyógyulásnak ez a folyamata csodás és érthetetlen. A bőrképződés például égési seb helyén: hogyan képződik alul az új bőr, hogyan halad ezzel fokozatosan a régi bőr elszáradása és leporladozása.

A test hogyan veti ki magából például a tüskét?

A növény ott ahol gyönge, hogyan erősíti magát? A letört gallyat hogyan pótolja újból a természet?

A nyelv és a gyomor.

Ha a gyomor malma el van látva őrletni valóval, a nyelvre a nyál fehérnyéje ül: nincs étvágy. Ha az őrletni való elfogyott s a gyomor munkát kíván, a nyelvről eltűnik a nyálsár: a nyelvidegek izgalmasan jelentkeznek.

Az ízlés micsoda élénk az éhes embernél!

A test gépezetének az a része, amelyen az emberi akarat uralkodik: vérkeringés, bélmozgás, máj, epe, vese működése. Micsoda automobilok!

Mitől hát mindez? – önmagától?

Hogy ami van, van? Hogy ami van, mozog? Hogy ami él, él? Mi módon él?

A vagyok.

A test, mint gép. A csontgolyóba tett agy. A csontkosárba zárt szív és tüdő. A legtökéletesebb fényképezőgép. A bőr. Az öt érzék csodái. A járás, hogy nem a láb tud járni, hanem az agy. A köröm növése a kopással kombinációban.

A nő, mint vonzóerő embernél és állatnál.

A nap, mint világkályha és világlámpás. A tenger és benne a sok víz? A föld forgása. Matematikai és geometriai számítások a világtérben. A tűz, melyről senki se tudja mi az. Az elektromosság, a mágnes.

A tojás, benne az élet csirája: 21 nap és átváltozik állattá. Tessék csinálni olyan tojást, amelyikből tyúk lesz!

A gyermek. Kedvessége, tisztasága.

Az anyai szív.

Mi a levegő? A föld lehelete? Honnan jött? Mért nem hagyja el a földet?

A repülő állat: Isten repülő gépei. A madár tolla maga egy mechanikai csoda. – S ki tanította a fecskét, hogy mindig itáliai földön át menjen Afrikába?

Az élet első csirája a Földön. S hogy abból másik élet vált elő.

Az anya vérkeringésével való összekapcsolódása a születendő új embernek. Az anya vérkeringésétől való elszakadása anélkül, hogy az élete megszűnne. A csecsemő kilenc hónapig nem lélegzik, de mihelyt levegőre kerül, kilenc percig se lehet meg levegő nélkül.

A lélegzés: gép, amelyet a levegő hajt s tart frissen.

---

Azt mondjuk: a csodák világa lejárt.

Azt mondjuk: nincsen Isten, és puszta véletlenség szülte és kormányozza a világot.

Bizony mondom: soha nem látódott még annyi csoda a világon, mint attól az időtől kezdve, amikor az emberi szem a természetre fordul.

Kiskerekes, nagykerekes

Van-e ember, aki elolvas ilyen című könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka?

Magam se tudom hogyan történt, de én elolvastam. Pedig hát Pesten laktam akkor és éppenséggel nem érdeklődtem a halak gyomra iránt. A könyv is úgy került hozzám, hogy egy professzornak az özvegye sírta rám más efféle tudós könyvekkel együtt. Vagy tízkilónyi tudománnyal gazdagodott ekképp a könyvtáram.

Akkoriban ismertem meg a tudósoknak azt a furfangját, hogy a tudományos mondanivalójukat különféle gubanc-mondatokba rejtik. Tán hogy más ne értse. A papok is diákul beszélnek egymással a kocsisuk előtt.

Ők ugyan hát magyarul beszélnek, de valami olyan magyar nyelven, amelyet először hallva, aggodalom száll meg bennünket, hogy a babiloni zavarodás megismétlődik.

Mondjuk például ezt a közönségesen írott mondatot:

„Likas az istálóm teteje:
Kilopták a lovat belőle.”

Ha ezt tudós írja le, a tudósok nyelvén így írja:

„A gazdasági állat-lakosztály felrészének egy ponton való eddigelé méretlen folytonossági hiánya következtében egy a quadruped osztályba tartozó állítólag equus caballus vulgarisnak mint magántulajdonnak egyelőre ismeretlen tényező általi illetéktelen eltulajdonosítása történt.”

Másik furfang meg az, hogy olyan címet írnak a könyvükre, aminőtől előre elveszti a tudományos étvágyát az is, aki érdeklődött volna az iránt, ami a könyvben van.

Láttam például egy könyvet, – ha jól emlékszem: gazdasági akadémiákon tanítják, – amelyen ez a cím ásított a szemembe: Az anyag, mint olyan.

Ki vesz ilyen könyvet a kezébe?

Hát csak azért is!

Fogtam, beleforgattam: lássuk hát mi az az anyag mint olyan? És mi lehet az az anyag mint ilyen? És hát egyáltalán: mi az az anyag? Én legalább még anyagot sohse láttam. Se anyagot, se apagot. Nohát majd megmondja ez a könyv mindjárt, hogy mi az?

Olvasom.

Bámulva értem, hogy az anyag: föld. A földről beszél az a könyvíró tudós, hogy hogyan ismerheti meg a gazda? Mért nem írta hát címül: A föld ismerete? – nem tudom. És nem is merném megkérdezni tőle, mert talán nevetve kérdezném.

És hát íme itt ez a testes könyv is: a címe könnyebb szóval az, hogy:

Mit esznek a halak?

A könyv azonban igazában arról szól, hogy miféle állatkák élnek a tavainkban?

Álmélkodásba ejtő gyönyörű munka!

A mi tudósunk (Daday Jenő) mesébe illő szorgalommal járta be Magyarország minden tavát és tavacskáját. Kikotorászta-kibogarászta fenékig valamennyit. S mikor már elérte a tófeneket, akkor a mikroszkóp segítségével még mélyebbre szállt: le a nekünk láthatatlan világba! Ezernyi-ezer apró teremtést figyelt meg és rajzolt le tűhegynyi pontossággal. Mintha valaki úgy rajzolna le macskát, hogy a bajusza egyik szálának a töröttségét is gondosan megrajzolná.

Összesen negyvennégy tavat vizsgált így meg szinttől fenékig. De hogyan, hogy az egri Melegvizet mégis elkerülte!?

Érdekes lehet pedig ennek is az állatnépe! A tó alja tele van vízi növénnyel, a vize meg télen-nyáron egyaránt meleg. A forrása olyan bő, hogy az elcsurgó víz malmot is hajt. Soha nem vizsgálta a benne lakó apró életet senki!

Pedig, hogy egyebet ne mondjak: ez a víz megcáfolja azt a tudományos állítást, hogy a hüllőknek télen aludniuk kell, s hogy törvény ez, természeti törvény.

No a Melegvíz békái lekuruttyolják ezt a törvényt! Vígan kuruttyolnak télen által is!

Ahogy elsétálok a Melegvíz mellett, eszembe jut Dadaynak a könyve: lenyúlok a botommal a víz fenekére. Belekotrok. A bot végén egy csipetnyi zöld maszat marad. Teszem papirosba. Hozom haza.

Itthon mindjárt kicsöppentek a maszat levéből egy gombostű-fejnyi cseppet: illesztem a magam kis mikroszkópja alá.

Nézem először ötvenszeres nagyítással:

---

…mintha valami mohaszín bozótot látnék…

Valami apró jószág ugyancsak rángatódzik a bozótban.

No mi ez?

Mi történik itten?

Erősebb nagyítást fordítok rá: az ötszázszoros üveget:

…A bokor erdővé válik. A zöld színű tekervényes fák, átlátszók. Fényes égben smaragd erdő! Benne szárnyatlanul röpködő lencseforma csaknem üvegszín állatkák. Lábuk nincsen. Az erdő egyik fáján egy szürkeszínű, de szintén átlátszó testű cserebogár forma állat. Lába ennek sincsen. Azaz hogy mégis van: most látom, hogy van lába, de csak egy. Olyan lába van, mint a talpas lámpásnak. Csak egy! Azzal az egy lábával erősen megmarkolódzik egy vastag faágban, s veszett dühösen forgat a fején valami nagy kereket.

Mi fene szörnyeteg ez?!

A kerék olyan igazi kerék, hogy időnkint mikor meglassul, látni lehet a küllőit is. De mégiscsak egy az állattal.

Mi a manót dolgozik vele olyan hevesen?

Látom már: a víz apró vadait sodorja bele a kerékkel a torkába.

A fején a kerék. A kerék közepe a szája. A víz gyors örvényléssel rohan a kerékbe s kitör ismét az állat oldalán. Hanem ami a vízzel is bement, az bennmarad.

S eközben látom, hogy a szíve sebesebben ver. Talán százszor olyan sebesen ver, mint a mienk. Úgy mozog benne, mint a zsebórában a petyegő. De még annál is sebesebben.

Látom, hogy csúszik le a besodort apró állat darabokra rágottan immár a kis fenevadnak a gyomrába. S látom, hogy két kis vörös szeme mint mered tigrisi vadsággal tovább is a körülötte lebegő állatkákra.

Jaj annak, amelyik a sodrába kerül!

De hát mennyit akar még enni!

Látszik rajta, hogy sokat.

Időnként, mikor már minutákig hiába dolgozott, összekapja kerekét és visszarándul. Úgy húzódik össze, mint a csiga. De egy szempillantás gyorsaságával. Aztán egy gólyalépetnyi kis időre rá megint kilövekedik egyenesre. A kereke ismét megindul, mintha valaki egy kifordult kofaesernyőt forgatna kerekesen a feje fölött.

Micsoda különös állatot találtam én!

Nézem Dadaynak a könyvét. Bizonyosra fogom, hogy nincs benne. Szinte félrecsapom a kalapomat, hogy a Természettudományi Társaság hogyan irigykedik majd reám!

Hej, de borzasztó lelkiismeretes nép a tudós! – A könyv csakhamar elém tárja, hogy egy rotátor nevű állattal ismerkedtem meg. És hát a tudós nem is csak ezt az egyet ismeri, hanem még valami négyszáz különféle fajt ebből az egy állatból! Le is írja minden porcikájukat az utolsó kis szemölcsükig.

A fölfedezés dicsősége bizony elputtyadt! Node legalább megismerkedtem egy különös állattal. Mi szegény hétköznapi emberek matuzsálemi életet élhetünk el anélkül, hogy csak egy rotátorral is találkoznánk. A pocsolyát meg lábbal, erkölcscsel kerüljük, – amennyire csak lehet.

Olvasom a könyvet, – érthetően van megírva, – meg is magyarázza mindjárt, hogy amit én szabályos keréknek láttam, az valami kör alakú rojt. Tudományos szóval csillangó. (Hogy miért éppen csillangó és nem inkább sallangó? – nem tudom. Csillogni éppenséggel nem csillog.) Hát nem kerék, csak keréknek látszik, mint mikor az iskolás gyerek madzagra kötött léniát forgat a feje fölött. Csak éppen hogy ez sok léniát forgat.

És ezek a kerekes állatok is nők és férfiak! Tehát itt is van szerelem, a vízcseppben!

No erre már kiesik a kezemből a könyv. Olyanfélét érzek, amilyen érzése Klimiusz Miklósnak lehetett, mikor lehullott egy mérföldekre terjedő lyukon át egy ismeretlen világnak az ismeretlen népe közé.

Megint csak a mikroszkópra hajlok: nézem az érdekes ismeretlent: a kerekfejű szörnyeteget.

Ez hát rettenetes úr a maga birodalmában!

A kis lencse alakú fényes apró nép riadtan fickándozik el mellette, s össze-összegyűlik távolabb csapatosan egy-egy kis tisztáson, ahol már nincsen veszedelem.

Szeretném megolvasni: hányan vannak?

Nem lehet.

Sokan vannak, kavarognak, mint a rajzó méhek.

És ez a sok állat, sok élet, mind egy mákszemnyi kis szétnyomott vízcseppben mozog. A két finom üveglap, amely közé a vízcseppet tettem, olyan szorosan tapad egymásra, hogy nincs az a vékony női hajszál, amely odaférne, s lám ezeknek az állatoknak az mégis akkora hely, hogy egymás körül kanyarognak, szökdelnek, szállongnak, láthatóképpen vidáman. Oldalt pedig a zöld erdőben hajton-hajtja, forgatja a kerekét a náluknál húszszorta nagyobb rotifer, a vízcsepp sárkánya! – sodorja a vizet ádáz étvággyal a gyomrába.

Micsoda élet van itt! Micsoda ádáz küzdelem itt is a mindennapi kenyérért. De vigadás is közben-közben. Munka és játék, gond és öröm, üldözés, menekülés, mindenféle külön személyi érdekek, egy akkora világban, mint ennek az i betűnek a pontja! S amoda-tovább meg csak ebben a pontocskányi tóban a lencseforma kis fürge amébák társas mulatsága: enyelgő játszadozása. Pedig hát ez csak egy kis erdőmellék. Egy kis tájkép egy sokkalta nagyobb világrészből, mint amekkorát mink napkelettől napnyugtáig, s a zenittől a nadirig mérünk a mérnöki szerszámainkkal és csillagászati messzelátónkkal. Mert hiszen ha egy mákszemnyi vízcseppben ennyi az élet, mennyi akkor a tóban?

Nézem őket:

Vajon van-e ezeknek a teremtéseknek valami értelmük?

Magukról csak tudnak talán valamit? A rotátor bizonyosan tudja, hogy miért forgatja a kerekét? hiszen amint Daday mondja: agyveleje is van. S a kis fényes amőbák is bizonyára nem véletlenül iramodnak nagy rettenettel előle! S mily biztonságban érzik magukat amottan távolabb? Hogy játszanak! Ahogy meg-megállnak egy-egy kis tisztáson, néha huszonöt-harminc is ott lebeg egymás körül, mint az iskolás leánykák mikor társas játékra csoportosulnak a majálison. Ezek is. Lám az egyik megiramodik, s egyszerre belevegyül valamennyi a játékba: csoportosan keringélnek, szállongnak, mint a fecskék. Olykor kettő egymást kiválasztva kergetődzik.

Miért kergetődznek?

Jó kedvük van?

Hogyan lehet jókedv értelem nélkül? Hiszen a kedv lelki valami. A jókedv lelki csiklandozottság.

Eközben a kerekes óriás szorgalmas-gyorsan dolgozik tovább.

Szeretném tudni: úr-e vagy asszonyság? Ifjú-e, vagy öreg? De ha férfiak és nők ők is, mint mink, közeledhetnek-e egymáshoz gondolat nélkül, és akarat nélkül?

Hogyan értik meg egymást? Hogyan beszélnek egymással? A szemekkel? mint az eb? A mozdulataikkal? mint a hangya? A szájukkal? mint az ember?

Udvarol-e a legény a lánynak?

Illeg-e a nő a férfi előtt?

És hát sebesebben dobog-e olyankor nekik is a szívük?

És ha tán gondolkodnak is olykor, mit gondolnak vajon a világról?

Bizonyára azt gondolják, hogy az egri Melegvíz a világ!

És talán mondják is maguk között:

– Ez a végtelenség.

Mit tud ez a rotika, ez a Kerekes István vagy Kerekes Sári arról, hogy ő most mikroszkóp alatt van? Ha tudná, bizonyára nem izzadna a munkában, hanem rémülettől dermedten várná azt a negyedórát, amelyben a levegő elfogy, a víz kiszárad, s következik a halál.

Nem, nem sejt ez a világa végéről semmit. Neki még most végtelen a világ. Vígan forgatja benne a kerekét:

– Úgy élek, ahogy akarok!

Ő nem lát engem. Nem tud arról, hogy én is vagyok. Ha látna se láthatna. Olyan tömérdek az ő kicsiségéhez képest az én nagyságom, hogy nem bírná fölfogni a tekintetével. Mint ahogy a Csimborasszó tövében a fű bogárkája nem látja a hegyet.

Ha valaki azt mondaná neki:

– Hallod-e atyafi, nem vagy ám te olyan nagy és hatalmas legény, mint képzeled. Vannak olyan létezők is, akik nem vízben élnek, és oly nagyok hozzád képest, hogy még messzelátóval se tudnál rajtok végiglátni! Nem is rajtok, csak a szemük egy pillaszálán.

A kis szörnyeteg elmosolyodna ezen, s talán így felelne:

– Bizony jó kedved van édes atyámfia!?

---

De hátha ez a féreg is tud elmélkedni?

S hátha látott egyszer egy Kiskerekes valami csíkbogarat s elbeszélte a többinek?

Bizonyára azt mondták rá:

– Van tehát egy nálunknál felsőbb lény. Egy végtelen nagy Erő. Mindenható. Bölcs. Örök.

S ki hiszi, ki nem hiszi ezt az ő pici világukban.

S hátha mi Nagykerekesek is így vagyunk a mi kis elménk értelmének isten-fogalmával:

Bojtár, juhász, ispán, kasznár… király, császár s még azon fölül Isten, aki fölött talán megint van egy sorrend?!

Én azt mondom nincs.

S a Kiskerekes helyeslően bólint a fejével, mintha ő is így gondolná.

---

Mikor a csillagokat nézem, szédülök a végtelenségnek azon a kis részén, amely a fejem fölött tündököl.

– Mekkora keze van az Istennek! Mekkora keze van, hogy ekkora golyókat hömpölyget a végtelenségben!

Most hogy ezeket a kis férgeket nézem, egy másik végtelenségnek a látható részén szédülök:

– Mekkora keze van az Istennek? Mekkora az a kéz, amelyik ilyen apróságokat tudott alkotni? Hogy ezekbe az icike-picike teremtésekbe szívet tudott kötni, s a szívbe még belől is csatornákat, idegeket, mozgató izmokat, vezetéket az agyvelőtől végig a testen meg vissza. A kerekező szerszámot! Az akaratot, amely azt a szerszámot meg-megindítja, hajtja, megállítja!

Éshát mi a világ?

Én mosolygom ezt a kis vízcsepp-országot, hogy népet látok benne, amely bizonyára így érez:

– Ez a világ és ezen kívül nincs semmi!

Hát ez a mi emberi világunk? Melyik bölcs, melyik tudós pecsétje bizonyíthatja bizonyosnak nekem, hogy ez az emberi világ is, – Földjével, Napjával, Holdjával, csillagaival, – nem olyan vízcsepp a mindenségben, mint ím ez itt a mikroszkópom alatt?

Én azt gondolom, hogy az én fajtám az úr a leghatalmasabb, legtökéletesebb a teremtésben.

De hátha ezek a Kiskerekesék is azt gondolják?

Ők a maguk vízcseppjén túl nem ismernek más világot.

Én sem ismerek a magam csillagán túl.

Az ő világuk: vízcsepp a tóból.

Az én világom: tűzcsepp a Napból. Kihűlt tűzcsepp, amelynek a neve: Föld. És csak annyi tudok, hogy ez mind egy főcsillag körül kereng.

De mi van túlnan azon a főcsillagon?

Kiskerekes vállat von:

– Mi van az én világomon túl? Semmi.

Hát mink Nagykerekesek nem azt mondjuk-e:

– A mi világunkon túl űr van. Vagyis: semmi.

Nemrégiben, alakult meg Budapesten a pozitivisták társasága, amely ezt írta a terme falára:

Csak az a bizonyos amit látok.

A rotifernek nincs igaza?

De hátha Comtenak sincs igaza?

Hátha mink, – emberi arcú rotátorok és amőbák, – mink is egy felső látásnak olyan vizsgálata alatt vagyunk, mint az én látásom alatt Kiskerekes Pesta, s a körülötte nyüzsgő még apróbb népség.

Aki elhintette az élet magvát a végtelenség nagy barázdáiba és a vízcsepp mérhetetlen piciny tereibe, tudja: mit miért cselekedett. Ővele szemben a mi pozitív szemüvegünk bizony csak annyicska, mint a rotifer pozitív nyugalma énvelem szemben.

Én csak lefelé látok. Fölfelé az óriás földgolyók, napok és holdak miriádjai nekem csak égi fehér szikrák: csillagok. A csillagokon túl már nem bírja a szemem ereje teleszkóppal se. De a nekem látható csillagok völgyeibe, rónáiba, hegyeibe se vizsgálódhatok bele. Lehet, hogy Kiskerekes is lát lefelé épp így, épp efféle különös parányi életeket, mint ahogy én látok, s magát és világát épp úgy óriásnak tudja, mint én. De már azt se én nem tudom, se ő, hogy hol a végső határ? Hol a határ az életek kicsinységeiben, s hol a másik határ az életek nagyságaiban? Hol végződik a valami? S hol kezdődik a semmi?

És hát hogyan kelt elő ez a napfényes, csillagfényes végestelen-végtelen csupa-élet sokvilág-valami abból a mégvégestelen-végtelenebb holt, hideg, vakfekete semmiből.

Ki tudhatta bele építeni abba a parttalan, széletlen, határtalan, feneketlen semmibe, fundamentum nélkül is ezt a hangtalanul járó fényes nagy örök-mozgót, amelynek a neve: Mindenség.

És ki tudta beleszerkeszteni ebbe az emberi mellbe és ebbe a mikroszkóp alatt látható parányi mellbe azt a kis magától-mozgót, amelynek a neve… szintén lehetne: Mindenség.

---

---

De hát ocsúdjunk fel a kábulatból:

A magyarországi halak természetes táplálékát vizsgálom én most, nem a végtelenbe tett mindenséget.

A halak tehát ezeket az apróságokat eszik: az amőbákat, rotátorokat, heliozonokat, turbelláriákat, annulátákat, tardigradákat, akarinákat, s más mindenféle vízi elevent.

Hálaistennek, hogy mink már emberek vagyunk, minket már nem esz meg senki!…⁽¹⁾

Máknyi kis emberek

Olvastam egyszer egy mesét. Az volt abban, hogy egy ember elaludt az erdőn. Máknyi kis emberek bújtak elő a fűszálak közül s ezt kiáltották:

– Micsoda óriás! – Kötözzük meg, hogy el ne taposson bennünket!

És míg az ember mély álomban aludt, lekötözték kezét, lábát pókháló-szálakkal, sőt néhány fűszállal is. Nagy munka volt ez: tízezer máknyi kis ember dolgozott, izzadott vele órákon át. Mikor aztán az óriásnak nevezett ember fölébredt, meg se érezte, hogy meg van kötözve, és bizony a fölkelésével egynehány száz máknyi kis embert agyon zúzott.

A ki ezt a mesét írta, bizonyosan a hangyákra gondolt: a hangyákat nevezte máknyi kis embereknek.

Mert a hangyának, ha nincs is emberi formája, a dolga, élete, esze kicsiben emberi.

A hangya éppen úgy társas életet él, mint az ember. Az ősidőkben az ember is olyan csoportosan élt, mint a hangya. Némelykor vándoroltak azok a csoportok, néhol városokat építettek, és ahány város volt, annyi volt a fejedelem, fő, király, aszerint, amint nevezték.

A hangya is várost épít magának, a föld alatt. A tudósok, akik megfigyelték a hangyák életét, látták, hogy micsoda gondos nagy munkával készül a hangyaváros: a hangyaboly.

A földalatti utcák ezrei keresztezik egymást és visznek itt-ott egy tágas térre, amely vagy gyermeknevelő hely, vagy istálló, vagy éléstár, vagy más sok olyan hely, aminek célját mi nem ismerjük.

Mert nem ismerjük ám teljesen a hangyák életét, sőt nagyon is keveset tudunk róluk. Az a kevés azonban érdekes.

Így azt már régen tudjuk róluk, hogy úgy háborúznak, mint az emberek, s amelyik győz, elrabolja a legyőzöttnek a tojásait.

De minek nekik a más hangyák tojása? Megeszik talán?

Nem. Azokat a tojásokat hazaviszik és kiköltetik a nap melegével. A kikelt hangyákat aztán fölnevelik rabszolgának.

A rabhangyák életük hosszán át szolgálnak. Ők végzik a hangyavárosban a munkát, ők építenek, ők takarítanak, ők cipelik ide-oda a hangyatojást aszerint, amint a nap melege változik. Mikor már kikeltek, ők dajkálják a hangyaúrfiakat, hangyakisasszonyokat, – éppen úgy, mint az embereknél régente a rabszolgák, ma a fizetett cselédek. Belőlük telik ki a hangyaváros honvéd-katonasága is. Az a katonaság a legerősebb rabszolgákból való. Az nem dolgozik mást, csak őrködik a hangyaboly körül. Mikor aztán ellenséges hangyák törnek rájuk, birokra kelnek velük, halálig harcolnak.

Már ez a rend, s az erősebbnek ilyetén módon való uralkodása elég volna arra, hogy a hangyában valami emberi észt lássunk.

De még bámulatosabb látnivalók is vannak a hangyaországban.

Ilyen például, hogy a hangyák is tartanak házi állatot.

A hangyák házi állata a levelészbogár. A levelészbogarakat kint is fogdossák és fejegetik ők, de valamely mennyiségben be is hordanak belőlük a hangyabolyba, és ott etetik őket zöldtakarmánnyal, mint mink a teheneinket.

Mert az a hangyák házi állata olyanféle módon hasznos a hangyának, mint nekünk a tehén. Mikor a hangya csiklandozza, a levelész valami édes váladékot bocsát ki a testéből, s a hangyának az a legkedvesebb eledele.

A hangyák a tudósok állítása szerint nem hanggal beszélnek, hanem a tapogatóikkal. Olyankor szembeállnak egymással és egymásnak a tapogatóját billegetik.

Vajon miket beszélnek? Mit mondanak egymásnak rólunk? Volt-e nekik is Morse-juk? Élt-e közöttük is egy Marconi?

Azt mink sohasem tudjuk meg, mert nem értjük meg a beszédüket.

Ő éppen úgy nem ért meg bennünket, mint ahogy mink nem értjük meg őt, – a máknyi kis embert.

Légy és szúnyog

Erdélyi fürdő. Június vége felé. Az étteremben három úr ebédel.

Az egyik kövérképű, de sárgás halvány színű katolikus pap. Lehet ötven éves. A szalvétát a nyakába kötötte, s hátul a tarkóján csomózta meg. Olyan erővel vágja a csirkét, mintha fából volna. Májbajos.

A másik úr világi ember. Valamivel fiatalabb. Sovány, mint az agár. Kockás pepita ruha van rajta és magas gallér. A szalvétát csak a térdén tartja. Unatkozva kevergeti a fekete kávéját.

Fővárosi báró: gyomor-idegbajos.

A harmadik egy egészséges képű szőkeszemüveges úr. Szakálas és kopasz, noha még alig harminc éves. Fekete lüszterkabát van rajta. A szalvéta csücske a mellényébe van tűzve.

Az a fürdőorvos. Tegnap költözött be a fürdőbe. A szomszéd városba való. A fürdői két hónap az aratása lesz.

Már a pap is végzett a csirkével, s leoldja a szalvétát a nyakáról. Szivartárcát von elő, s a tárcájából jó színű szivart. Legott be is csappantja a tárcát, s visszadugja a zsebébe.

Fösvény-e? Vagy csak azért nem kínálta meg a társait, mert a fürdőn az ötös stinkatoresz a legfinomabb szivar? – Ezt kérdi a két asztali társ magában.

A báró csészéjére ezalatt légy száll.

A báró egy könnyű mozdulattal elűzi.

A légy rászáll a papnak a fülére.

A pap elhajtja.

A légy visszaszáll a báróhoz és a bajuszára ül.

A báró ismét elkergeti.

Egy perc múlva ott a légy az orvos kopasz fején.

Ekkor a vendéglős fogja üldözőbe. Meg is csapja a lámpaoszlopon az asztalkendővel, amelyben a tányérokat szokta megtörülni.

A holt légy visszarántódik a kendővel, s lehullatóban ívet rajzol a levegőbe: beleesik a bárónak a kávéjába.

– Förtelmes teremtés! – horkan fel a báró, a kávét eltolva magától. – És ma már másodszor van részem ilyen utálatban!

S mikor ezt mondta: utálatban, az arca az orra körül fölráncolódott, mint az agáré, mikor varangyos béka ugrik eléje.

És folytatja:

– Délelőtt messzire bementem az erdőbe. Forrást kerestem. De éppen akkor nem talál az ember mikor keres. Egyre szomjasabb vagyok. Nem tudom, mi lelt, de olyan szomjúság szállott meg, amilyet soha életemben nem éreztem.

– A sok járás, – vélekedett a pap.

– Meg a sós vaj, – szólt az orvos –, amit reggel ettünk. Láttam, hogy méltóságod nagyon megsózta.

– Lehet. Szóval: szomjas vagyok. Ég a torkom, mint a pokol. Végre találok egy magányos házat az erdőn. Zörgetek. Egy lélek se jelentkezik. Kutat nem látok sehol. Végre egy hordót pillantok meg az esőcsatorna alatt. Gondoltam: abból iszom.

– Esővizet! – szólt megbotránkozva az orvos.

– Mindegy az, – legyint a báró. – Láttam akárhányszor parasztokat, akik esővizet ittak, s igen jóízűen. S oly szomjas voltam… Hát ahogy belehajlok, látom, hogy a víz tele van apró féreggel.

– Culex pipiens, – szól hunyorítva az orvos.

– Már azt én nem tudom, mi a neve, de nem is vagyok rá kíváncsi.

– Nagyfejű, apró, igen eleven jószágok, folytatta az orvos mosolyogva. – Hol leszállnak, hol pedig fölfelé. Van köztük vörös fonal alakú is. S betű alakjában veckelődik, mikor úszkál.

– Azt már én nem néztem, – feleli a báró szivarra gyújtva. – Ördög vigye a förtelmes férgeit! De minek is teremtett az Isten ilyen ronda izéket!

Ez a kifakadás a paphoz volt címezve.

– Nono, – felel a pap kövér ujját fölemelve.

De a báró csak bosszankodik:

– Minek a légy? Hogy csípje az orromat? Minek a hordóféreg? Hogy ihatatlanná tegye az ivóvizet!

Az orvos mosolyog.

A báró bosszúsan néz rá, aztán maga is elmosolyodik. Bizonyára azt gondolja, hogy véletlenségből igen elmés volt a megjegyzése.

A vendéglős is mosolyog mögöttük, noha nem tudja miről van szó. Csak a papot bántja a vidámság.

– Az Istent ne emlegessük, – mondja rosszallón. – Ha őt meg akarjuk ismerni, nem a legyet forgatjuk, sem a férgeket.

– Nem szoktam szemet hunyni, csak mikor alszom, – feleli a báró.

Látszik rajta, hogy az orvos, meg a vendéglős tetszése felhevítette a beszélő kedvét.

– Akármerre néz az ember a teremtésben, – folytatja a papra nézve, – csupa zavar és oktalanság, amit lát az ember. Bocsánatot kérek: elvégre magunk vagyunk és a beszélgetésünk bizalmas.

A pap legyint:

– Túl vagyunk már a Volteer eszecskéjén.

A báró nem is hallja:

– Ki tilthatja meg nekem, ha az a véleményem, hogy nincs rend és okosság a teremtésben! És hát az csak nyilvánvaló a magunkfajta emberek között, hogy a papok osztálya rendőri osztály tulajdonképpen a civilizációban. Igaz-e doktor?

– Én hiszek az Istenben, – feleli a doktor még mindig mosolyogva.

– Persze a papunk kedvéért. Én is vagyok olyan udvarias más alkalommal. De így nyáron, mikor unatkozik az ember, megmondhatja.

– No de nevetni való! – szólt a pap a doktor nyilatkozatától megbátorodva. – Azért, hogy egy légy beleesik a kávéjába, hát kiveti vele együtt a Bibliát is.

– Ugyan kedves papom, – szólt a báró a nyakát kihúzva. – Azok a kegyes öreg zsidók, ami meséket azok összeírtak, azokon már túljutott a civilizáció.

– Nem jutott.

– Hát mondja meg nekem az az írás, hogy minek az a milliom féreg a hordóban? Mondja meg nekem, hogy minek az a milliárd légy minden nyáron! Bölcs elmének a munkája bölcsesség. A munkából ismerem meg a mestert. Hát mondja meg nekem a Biblia, hogy minek a légy, meg minek a hordóféreg?

A két ember ezzel nekigyürkőzött a vitatkozásnak. A pap mély teológiai ismeretekkel iparkodott a bárót rendbe igazítani, de a báró csak a légy mellett maradt.

– Erről beszéljünk, – mondotta csökönyösen. – Ha ezt megmagyarázza nekem Bölcs Salamon vagy Akvinói Tamás, vagy Szent Pál apostol, vagy akármelyik aranykarikás szent, akkor én esztendeig ministrálok önnek és utána perselyt zörgetek a padok mellett!

A doktor nem vett részt a disputában, csak hol az egyikre, hol a másikra nézett és mosolygott.

Mind a kettő azt gondolta, hogy mellette mosolyog.

– Szent Jeromos…

– A légyről mit mond!

– Légyről nem beszél okos ember.

– Nem hát, mert nem tud. A légy is benne van a teremtésben. Vagy magától lett?

– Aki legyeket rak argumentumul a Biblia argumentumai ellen, azzal nem érdemes komolyan beszélni. Gyerekes!

A báró olyan mosolygással nézett a doktorra, mint Toldi Miklós mosolyoghatott, mikor a cseh vitéz mellére hágva, körülnézett a sokaságon.

A pap bosszúsan törülte körül a homlokát, meg a nyakát a zsebkendőjével:

– Voltérizmus!… bolondgomba!…

– Hát báró uram, – szólt ekkor a doktor, új szivarra gyújtva, – míg a papunk pihen, én folytatom tovább.

– Állok elébe, – szólt vígan a báró.

– Gondoljuk el, hogy ön egy óráig Isten lehet: kipusztítaná a legyeket?

– Egy fújással!

– És az esővíz férgeit?

– Másik fújással!

Az orvos kacagott:

– No, báró, szép isten lenne méltóságod! Nem kívánnék élni az uralkodása alatt. Két hónap nem telne belé, olyan dögvész lenne a világon, hogy ember nem maradna a föld színén!

– Ne beszéljen ilyen bolondokat!

– Pedig így van.

– Nem vagyunk mi fecskék!

– Kedves báróm: tudja-e azt, hogy mi volt az a féreg a hordóban?

– Nem vagyok rá kíváncsi.

– Argumentumra pedig kíváncsinak kell lenni. A féreg a szúnyognak a fia. Két-háromszáz fia is van egy szúnyognak. A vízbe rakja a tojásait. De nem a tiszta vízbe soha, hanem olyan vízbe, amelyiknek a fenekén valami rothad.

– Csak nem akarja nekem bebizonyítani, hogy a szúnyog kedves állat!

– Hát nem azért van a világon, hogy balettet táncoljon az igaz. És hát talán nem is olyan csúnya, mint a városi urak gondolják. Én legalább órákig néztem már, hogyan fickándozik, hogyan emelkedik föl seregestől a kis szürke nagyfejű nemzedék a víz színére. Hogyan dugja ki a lélegző csövét és hogyan száll vissza a fenékre. Micsoda érdekes testi szerkezet, hogy nem a szájával lélegzik, hanem a farkával! És mégis tökéletes! Millió és millió ilyen kis icke-ficke teremtés él így nyaranként akkora kis vízben is, amennyi abban a hordóban találkozik. De látott-e ön valaha télen efféle férgeket?

– Nem kerestem őket nyáron se.

– És lát-e legyet télen? Lát-e hidegben?

– Nem érdekeltek.

– De azt csak látta akaratlanul is, hogy nyári hideg esős napon megbetegszenek a legyek, és eltűnnek a szúnyogokkal együtt. Eltűnnek épp olyan gyorsan, mint ahogy születtek.

– Akkor se szépek.

– Azt is láthatta, hogy vannak legyek, amelyek csak a napon járnak. A házi legyek, meg az aranyos testű legyek. Vannak, amelyek csak árnyékon járnak. A dongók. És vannak ismét más alakú legyek…

A pap felkönyökölve leste az orvos beszédét.

Az orvos folytatta:

– A papi bibliában nincs benne, de az orvosi bibliában benne van, hogy a légy és a szúnyog a teremtő Isten akaratából van a világon.

– Hogy nekem a véremet szívja? – csattant föl a báró.

– Nem mind szívja. Csak néha egy-egy. Az is nőstény. A hím szúnyog csak egy-két napig él. A nősténynek tovább kell élnie, míg benne a peték meg nem érnek. Ezért kell neki táplálék. Ha éppen nem akarunk neki adni, elég erőnk van, hogy elkergessük.

– Nekem az is kellemetlen.

– Kedves pap uram, – szólt az orvos a paphoz fordulva. – A Bibliában nagy csodák vannak s én nem akarom sérteni azzal az ön hitét, hogy azt mondjam: mesék. Mert uraim, én sokkal több csodát látok mindennap, mint amennyit a Biblia fölsorol.

– Íme a jó bárány! – szólt a báró gúnyosan. – Pincér, egy pohárka tokajit.

– Nincs szükségem a hitre, – felelte nyugodtan az orvos. – Én nem hiszem, hanem tudom, hogy a bibliai emberek szava igaz. Nem mesékbe burkolt borjúkötél az evangélium, hanem csak emberi értelemhez alakított szava az igazságnak. Avagy lehetséges-e még mai napság is, hogy a pap fölmenjen a prédikáló székbe és beszéljen a parasztoknak ilyenformán:

Nézzétek az isteni rendet csak a légy meg a szúnyog életében. A légy meg a szúnyog a takarító állatok rendjében azt a helyet foglalja el, amit a földművelő nép az emberi társadalomban. Ha ezek nem volnának, a bacilusok meg a baktériumok sokasága egypár hét alatt ellepné a világot, mint a hordót a penész. És most megmagyarázom nektek, hogy mi a bacilus és mi a baktérium.

És a paphoz fordult:

– Vállalkozik arra, hogy megmagyarázza a parasztnak, hogy mi a bacilus, meg a baktérium?

– Magam sem tudom.

– Hát akkor én se magyarázom. Elég annyit tudni, hogy mikor a levegő meleg, megindul a rothadás, bomlás, erdőn, mezőn, vízen és szárazon, emberi és állati fészkek körül mindenfelé. A legyek és szúnyogok petéi olyankor felébrednek a dermedtségből és milliárd számra jönnek elő. A munkájuk az, hogy egyenek. A legyek egyék meg, ami a föld színén rothasztaná a levegőt. A szúnyog álcái egyék meg, amihez a legyek hozzá nem férhetnek: ami a vízben korhad és rothad. A romló holt anyag ekképpen élő testekké változik. Újra egyesül a levegő életerejével és a földön élő embereket és állatokat megmenti attól, hogy mérget leheljenek a vérükbe. Minél nagyobb a meleg, annál nagyobb a veszedelem, de annál több a légy, meg a szúnyog. Mihelyt a meleg csökken, légy és szúnyog hull. Mihelyt a hideg megköti az erjedések és rothadások folyamatát, légy és szúnyog, mintha elsöpörték volna. Mi egy bárónak a fekete kávéja, füle és orra a természet végtelenségében! Azért, hogy egy légy ránk száll vagy egy szúnyog megcsíp, azt kívánjuk-e, hogy a teremtő mellénk üljön és legyezzen bennünket!

A báró kedvetlenül nézett maga elé.

– Bocsánatot kérek, – mondotta az orvos a kezét a báró kezére téve.

A báró vállat vont:

– Azért mégis kellemetlen férgek.

A pap megkínálta szivarral:

– Tessék báró. Folytassuk a beszélgetést.

Pók

Utáljátok a pókot, ugye? Én se szeretem valami nagyon, de nem is útálom. Azóta nem útálom pedig, mióta tudom, hogy a pók milyen okos állat.

A bogarak között kevés van olyan, amelyikre elmondhatnánk, hogy okos. A hangya a legokosabb, azután a pók következik, meg a méh.

A hangya meg a méh, – ezek társaságban élnek. A pók, mint afféle vadász, magányosan. Nézzünk csak meg egy pókhálót. Milyen okossággal, mennyi ésszel van megcsinálva. Ahány háló, annyiféle, mert ahol kifeszíti a pók, a hely is mind más.

Az első, ami feltűnő rajta az, hogy a pók olyan helyre kötötte a hálóját, ahol sok légy röpköd. Ahol sok a pókháló, ott bizonyosan sok a légyféle is.

A másik, ami bámulatra méltó rajta, az, hogy a háló olyan ügyesen, feszesen van szőve, hogy az ember se csinálhatná meg különben. Akármelyik szálát érintjük is meg, az egész háló megrezdül, s a gazda előfut a rejtekéből, hogy megnézze: mi történt? Ha légy esett a hálóba, pillanat alatt ott terem, s egykettőre megkötözi a zsákmányt, hogy ki ne szabaduljon.

Hogyan készíti a pók a hálóját?

A nyálából.

Az első szálat a magason kezdi, s lebocsátkozik rajta. Ez az első függőleges vonal. Minden szál ezen kezdődik, s mikor már egyes szálak ki vannak feszítve, a pók, mint valami kötéltáncos, rajtok szaladgálva köti meg az egész hálóját.

A kerti pókok, amint megvigyáztam, éjjel végzik ezt a munkát, de láttam nappal is hálókötő pókokat.

Pók uram persze roppant elfárad és megéhezik, mikor a munkáját elvégezte. Alig is várja, hogy zsákmánya akadjon. Vagy a háló közepén, vagy a háló sarkán meglapulva vár a jó szerencsére. Jaj annak a légynek, amelyik odatéved! Az ugyan nem él tovább egy percig sem.

Volt olyan idő, mikor gyűlöltem a pókot ezért a kegyetlenségéért. De aztán meggondoltam, hogy mi lenne belőlünk, ha a légy mind megmaradna? Ha a pók nem enné meg a legyeket, a legyek ennének meg bennünket, annyi lenne a világon.

Bezzeg ősszel, mikor a legyek elvesznek a hidegben, a póknak is rossz napjai vannak. Már októberben óriás nagy hálókat készítenek, hogy foghassanak valamit. Később pedig, mikor látják, hogy nem fognak semmit, hosszú szélhajókat csinálnak a nyálukból, s mikor jön az őszi szél, ráülnek és elrágják a végét.

Ezeket a repülő szálakat ökörnyálnak nevezik a gyerekek.

A pókok oda szeretnének utazni, ahova a fecskék. De talán egy se ér oda. Elpusztulnak ők is a hidegben, mint a legyek, és csak a tojásuk marad fenn a következő esztendőre, vagy azon az ökörnyálon, vagy a falak zugaiban.

Télen át sokszor egymás mellett van a légy tojása, meg a pók tojása. Várja a feltámadást. Tavasszal a melegség kikölti mind a kettőt, s akkor újra van pók, meg újra van légy, s ismét folyik a harc az életért a nagy természetben.

A pók meg az aranybogár

Májusban egy nagy futóbogarat (Calosoma sycophantát) tettem börtönbe. Nem vétett semmit, de én meg akartam ismerkedni vele.

(A természet rendjében van az ilyen erőszakoskodás. Én se vagyok jobb a többinél.)

A börtön egy zömök és bő befőttes üveg, akkora, hogy akár egeret is tarthattam volna benne. Egy néhány almafalevelet dobtam be neki takarónak s hetenként kétszer-háromszor földi gilisztát, százlábút más efféle kő alatt lakó férgeket adtam be neki eledelül.

(A szabadban is ezekkel él. Rablógyilkosnak van teremtve. Ő se jobb a többinél.)

Az aranybogár szörnyű kegyetlen óriásnak ítélhetett engem. Az első napokban minden áron át akarta törni az üveget. Az orrával egész nap az üveg falát nyomta, kaparta, vágta és hogy a lábai a nyomkodásban mindig visszacsúsztak, még éjjel is hallottam a levelek zörgéséről, hogyan dolgozik.

Nyolc nap kellett neki, míg megértette, hogy az üveg fala áttörhetetlen és átharaphatatlan.

Ettől az időtől kezdve nyugton maradt. Csak állt és nézett bután kifelé.

Ha feléje közeledtem, azonnal hátat fordított, mint a szégyenlős parasztleány. A fejét beledugta a levelek alá és azután is így maradt néha órákig.

Két hónap múlva engedett valamit a vadságából. Nem hogy elbujt volna előlem, hanem még előjött, mikor hozzája mentem, hogy ennivalót adjak neki és jóízűen nyirbálta, falta amit kapott.

Július végén egy nagy keresztes pókot pillantottam meg a kertem kerítésén. Nappal nem igen lehet ezeket a nagy pókokat látni, csak este ülnek ki, vagy dolgoznak a hálójukon. Ez olyan betegformán ült ott: még azt is gondoltam, hogy meg van dögölve.

Az aranybogár már egy hete koplalt.

Megfogtam hát neki a pókot és bedobtam.

A pók mozdulatlan maradt akkor is, mikor az üvegcsőből a levelekre gurult, hanem mikor az aranybogár ott termett, egyszerre megelevenült és futásnak indult.

Az aranybogár utána.

A pók fel akart futni az üveg falán, de mindig visszahullott, az aranybogár meg ügyetlenül kapkodott hol a lábához, hol a derekához.

Semmit se kételkedtem azon, hogy a bogár megeszi a pókot. Négyszer akkora volt és keménytestű; az ollója pedig hatalmas fegyver.

De nem úgy történt, ahogyan gondoltam.

Mikor a pók látta, hogy ez a kergetődzés rá nézve veszedelmes, hirtelen szembe fordult. Ahogy az aranybogár hozzákapott, ő is szembekapott a bogárral.

A két fej érintkezett.

Én azt hittem, hogy az aranybogár leharapta a póknak a fejét, azonban nagy csodálkozásomra, a pók feje sértetlen maradt.

Az aranybogár mintha megröstellte volna magát, megfordult és beledugta a fejét a levélcsomóba.

Ez az elrejtőzés érthetetlen volt nekem.

Egy darabig vártam, hogy megint előjön, de az aranybogár mozdulatlanul maradt.

A pók is lekuporodott a levelekre és ült nyugodtan, mint ahogy a pókok szoktak, felvont térdekkel, mozdulatlanul.

Úgy egy óra múlva megint megnézem őket, hát még csak egy lábuk se mozdult azóta.

Megrázom az üveget.

A pók fölemelkedik.

Az aranybogár marad, ahogyan volt: ledugott fejjel, kiálló farral mozdulatlanul.

Előveszem a kis bogárcsiptetőt és kihúzom az aranybogarat a levelek alól.

Nem mozog.

Felfordítom a hátára, hát így marad. Csak éppen a két hátulsó lába feje reszket egy kicsit, mint a haldokló állaté szokott, amelyik meg van mérgezve.

Hát biz a pók megmérgezte ezt az óriás bogarat éspedig minden bizonnyal akkor, mikor a fejük érintkezett.

Ez a mérgezés délelőtt tizenegykor történt. A bogár még délután öt órakor is azon mód a hátán feküdt, ahogyan megfordítottam és a lába se mozdult többé.

Hanem azért a mérgezés nem volt halálos. Másnap nem csekély meglepődésemre megint mozgásban láttam az aranybogarat.

Egy gilisztát vetettem be neki.

Kettéharapta és evett belőle jóízűen.

A póknak is vetettem be egy nagy dongót.

Nem nyúlt hozzá. Fehér pöttyöket ragasztott az üveg oldalára és oda ült fel.

Ettől az időtől kezdve nem bántották egymást.

Talán két hétig is megvoltak így együtt a börtönben, hanem aztán nem tudom, mégis mi történt közöttük, az aranybogarat egy napon megint mozdulatlanul találtam és ekkor már fel sem éledt többé.

A pók ölte-e meg végképpen, vagy hogy más oka volt-e a halálának, nem tudom. A pók ma is él, noha se nem eszik, se nem iszik. Csak ül egész nap az üveg sűrű, zöld drót-rostélyzatán és csak akkor mozdul, ha valamivel megérintem.

1918. szeptember közepén

Kaszás pók

Mikor a tél első szele végigsöpör a tájékon, a sok bogár bezzeg búvik mindenfelé: ki a földbe, ki a fakéreg repedéseibe, ki a kövek alá. Jó volna ha bundát árulna ilyenkor valaki, de még olyan szűcs nem akadt, aki bogárbundát is csinálna.

Az eresz alja ilyenkor tele van kaszás pókkal. Oda húzódtak a szél elől. S ha a szél eláll és kisüt a nap, odamászik a kaszás pók a fal napos részére és aluszik jóízűen, mert ő éjjeli bogár.

Furcsa jószág az a kaszás pók. Elgondolom, hogy ha az embernek akkora lába volna a testéhez képest, mint a kaszás póknak, hát könnyen átlépnénk még a tornyokat is.

De az Isten őrizzen meg bennünket akkora lábaktól. Nem győznénk nadrágra költeni. Nyolcágú nadrágot kellene viselnünk és egy nadrág belekerülne tán ezer koronába is.

A kaszás póknak bezzeg nem kell nadrág. Hosszú, vékony lábait elnyújtva aluszik a fal valamelyik szögletében. Csak este dörzsöli ki az álmot a szeméből és azt mondja:

– No, most már gyerünk vadászni, mert éhes vagyok.

Lehet olyan, aki azt gondolja mostan, hogy a kaszás pók nekirugaszkodik a hálókészítésnek és a hálónak a közepébe fogja várni a vadat, mint más pókok szokták.

Bizony nem vesződik ő azzal.

Szépen lesétál a falról, és nézi, merre vannak az aprófajta puhatestű bogarak. Legjobban szereti a levelészeket, meg az icurka-picurka pókokat. Úgy ugrik rájuk, mint a macska az egérre, s egy-kettő: befalja.

Reggel aztán, mikor már jóllakott, megint felmászik vagy a falra, vagy valami fára és hosszú lábait elnyújtva szunyókál.

Két bogár, meg még egy

Az országutat a júliusi nap süti. A por forró. A kövek meleget lehelnek. A legelő vörösre aszott az országút mellékén. Árnyékért eped minden, ami él.

Csak két kis fekete bogár dolgozik a tikkasztó nagy hőségben, a napon, az országút közepén. Golyót hempergetnek.

Az úri társaság, amelyik délfelé az országúton ment át a kastélyba, szótlanul lépett el mellettük. A hölgyek fölemelintették a szoknyájuk szélét, nehogy érintkezzenek a szeméttel. Az urak elfintorították az orrukat s hallgatva léptek odább. Csak a kis Pista úrfi kiáltott örvendezve:

– Nini, galacsinhajtó bogarak!

A nevelőnő kézen ragadta az úrfit, és halkan lehordta:

– Micsoda illetlenség! Az ilyet nem szabad meglátni! Paraszt!

A természet pedig tele van efféle illetlenséggel, és én magam is röstelkedek, hogy az a még nagyobb úri társaság, amelyik ezt az írást olvassa, mit mond reám, hogy úgy viselkedek, mint Pista úrfi.

De hát hiába néznék illedelmesen félre, a két bogarat tovább is látom.

Az országút forró és a két bogár hempergeti a golyót.

Húzza az egyik, tolja a másik.

Hol felülről kapaszkodnak bele, hol oldalt. Néha alája vetik vállukat és úgy emelnek rajta. Néha alája dugják a fejüket és a hátukkal emelik. Az akadály töméntelen, de a golyót át kell gurítani, vinni mindenen. Az egyik emel, a másik felágaskodik és beleakasztja a körmét a golyó tetejébe, úgy húzza. Ha ez nem segít, fölmegy a golyó tetejére, és a hátulsó lábát kampózza belé, aztán lefelé lódul, hogy a teste súlyával mozdítsa tovább a golyót.

A két bogárnak egy az akarata. Az egyik nő, a másik férfi. A nő együtt dolgozik a férfival.

Hol és hogyan találkozott össze a nagy mindenségben ez a két kis rút bogár? Hogyan ismerkedtek össze? Mit mondtak egymásnak, mikor megismerkedtek?

Bizonyára valahol a legelőn találkoztak.

Megálltak; nézték egymást.

A férfi-bogár megszólalt:

– Szép vagy!

A nő bogár hallgatott. Aztán ő is szólt:

– Te is tetszel nekem!

És ismét hallgattak.

És ismét a férfi-bogár szólalt meg:

– Légy a párom.

És a másik azt felelte rá:

– Holtomiglan, holtodiglan.

Mert hát másképpen hogyan álltak volna össze? Micsoda más érzés egyesítette volna őket? Hogyan egyeztek volna meg egy munkára? Két kis bogár egy akaraton, egy munkán, egy cél felé, – ez a különös!

Szerettem volna őket látni, mikor megindultak ketten, szép egyetértésben az országút felé, mint mikor mink megyünk ki a szőlőbe, a rétre, a bányába; – a szerszám a vállunkon, tudjuk miért megyünk.

És dolgoznak.

Bámulatos erő és igyekezet van bennük!

Hogy vonszolják, húzgálják, görgetik órákon át pihenés nélkül azt a ronda golyót! Görgetik ide-oda a poros, köves, rögös országúton, emelgetik nagy erőfeszítésekkel a patkónyomban, a kerékvágásban, rögmélyedésben, a szalmaszálon, a porhalmon, a kövezet púpján keresztül. A nap égeti őket. Lihegnek és izzadnak, mint az ember. Talán nyögnek is egyet-egyet az emelésben. Talán szomjasak és tikkadozva gondolnak egy harmatcseppre, amely mindkettőjüket felüdítené.

De nincs most harmat. Naptól forró szárazság a világ! S hol van még a vége ennek a munkának.

Az ember elmosolyodik, mikor látja azt a hitvány galacsint és a két kis rút bogár sziszifuszi munkáját. Micsoda nagy érték lehet az nekik, hogy így küszködnek, erőlködnek vele! És micsoda rengeteg nagy terület nekik az országút! Micsoda árok nekik a kerékvágás! És micsoda hegy egy-egy kis rög! Az én személyem bizonyára akkora nekik, mint nekem az Eiffel tornya.

Ha ember és bogár megértené egymást, talán az a bogár megállana egy pillanatra a munkájában, és így kiáltana föl hozzám:

– Mit utálsz engem? Mit nevetsz engem? A mindenségben nincs utálatos semmi! És nincs nevetni való semmi!

– Bocsánatot kérek, de amit tik olyan nagy buzgón hempergettek, az csak szemét.

– Te azt mondod szemét. Hát nem sneff az igaz, se nem fenyőmadár. De nekünk annál is jobb. Kincs! Nincs a földnek akkora gyémántja, amelyért odaadnánk! Ebben a golyóban benne van egy parányi kis tojás. Az a mi gyermekünk. Ez a golyó a mi édes, szép gyermekünknek a bölcsője. Elhempergetjük a fű közé, ahol sem ember, se ló nem jár. És elássuk. Elássuk mélyen; mélyebben, mint ti a halottaitokat.

– Eszerint sírba teszitek őt?

– Te azt mondod: sírba. Mink azt mondjuk: bölcsőbe. Ez elvégre egy, csak a neve más. Hogy ti hova alakultok onnét? én azt nem tudom. Ti a legnagyobb testű bogarak közül valók vagytok: nem ismerjük az átalakulásaitokat. Mi a föld színe alatt ilyen golyóban öltünk uj alakot. Nem ismertük anyánkat, nem fogjuk ismerni gyermekünket. De azért szeretjük. Minden gyermekért külön dolgozunk. Minden egy gyermek egy egész golyót kap tőlünk. Ez az öröksége. Az utolsó gyermek már az utolsó erőnket emészti fel. Ahogy azt elástuk, ott maradunk elcsigázottan, erőnk fogyottan, mígnem az élet elszáll a testünkből.

– Különös…

– Neked ez a különös. Nekünk a te életed. Voltaképpen pedig egy és azonos. Csak a forrnák mások. Mert mi más a te vagyongyűjtésed? Te is csak megkeresed előbb a mindenségben a párodat, és nekifogsz a munkának, hogy az ivadékodat biztosítsd. Te azt mondod az én vagyonomra: szemét. Én is azt mondom a tiédre. Mert te kétlábú óriás bogár csakolyan munkára fogyasztod az életedet, mint én. Csakhogy te a magad lim-lomát kincsnek nevezed, mint én a magamét, s te épp úgy a maradéknak gyűjtöd és hengergeted, mint én. Aztán mikor elfogyott az életerőd, nem ott halsz-e meg, ahol mink: a legutolsó bölcső közelében?

Az országút ég a nap tüzétől. A két kis rút bogár újra nekifog a hempergetésnek. Dolgoznak minden erejüket megfeszítve, dolgoznak.

Rablás a bogárvilágban

A szilvafa egyik lombja hamvas volt a levéltetvek sokaságától.

A levéltetű a legbutább állat. Százával ül egyetlen egy szilvalevélen, holott ott van neki az egész fának minden gyönge hajtása. Annyi esze nincs, hogy odább menne s így olybá tűnik nekem a maguk viselete, mintha egy regiment katona egyetlen egy ágyba akarna belefeküdni, holott mindegyiknek jut a kaszárnyában ágy bőven.

De még csak annyi esze sincs, hogy odább állna, mikor a hangya vagy a katicabogár közéjük megy. A katicabogár ott eszi meg egyiket a másik után közéjük állva, de azért nincs rá eset, hogy csak egy lépést is odább menne a többi. Bután engedi át az életét a bogár-oroszlánnak, legfeljebb a levegőt rugdossa, mikor a fejét beharapják.

A hangyától se menekül.

A hangya fölfut a fán és derékon fog egyet: kiemeli a többi közül. Viszi. Akárhányszor szemtanúja voltam így a szabin nők elrablásának a bogárvilágban.¹

Nyári időben sokszor elgondolkozva néztem, hogyan cipeli a hangya a szilvafa derekán lefelé a levéltetűt. Óriás teher lehet neki már a súlyánál fogva is, de a munkát még inkább megnehezíti az, hogy a levéltetű rettenetesen kapálódzik s mindenüvé belekapaszkodik, ahova csak lehet. Legtöbbet kapaszkodik pedig a fakéreg repedéseibe.

A hangya mindig elrántja.

Alig tesz azonban egy ujjnyi utat, a levéltetű lába megint talál egy kiálló kérget, s megint kapaszkodik kétségbeesetten.

A hangya megint elrántja.

Órák telnek belé, míg le tudja vinni a fáról s képzelem, hogy izzad és hogyan káromkodik magában.

De még csak lent kezdődik a munka a fűerdőben, ahol a levéltetű még több kapaszkodót talál.

És tíz-húsz hangya is vonszolja így egymásután a levéltetveket.

Ezelőtt tíz évvel (tehát 1889) olvastam Vámbérynek egy cikkét, amelynek a végére ezt írtam:

Nem értem.

A cikkben ugyanis többek között azt említi meg, hogy az utazó dervisek hányszor váltanak inget.

Hát egyszer se.

Hanem hogy megszabaduljanak azoktól az állatoktól, amelyeket mi európai emberek még csak látásból sem ismerünk, valahányszor hangyabolyt látnak, levetik az ingüket és ráterítik egy órára.

Vámbéry kijelenti, hogy nem magyarázza meg, miért cselekszik ezt a dervisek. És erre írtam én jegyzetül, hogy nem értem.

Most azonban, hogy láttam kicsiben a szabin nők elrablását, most már kitörölhetem azt a jegyzetet.

Tücsök

Az egyik kis fenyőfám alatt tücsök ütött tanyát.

Már márciusban láttam amint kint ült a barlangocskája előtt és sütkérezett a napon. Valahányszor arra mentem, mindig behúzódott.

Más embert mint engemet, sose látott; én nem bántottam:

– Mért félt tőlem?

Ma amint odapillantok a tücsöklyukra, úgy látom, mintha egy kisebb tücsök egy nálánál kétszerte nagyobb lótücsköt akarna lenyelni.

Egyik se mozdul.

A tücsök szája csodálatosan szét van tátva. A másik állat potroha félig benne van a tücsökben.

Eddig azt tudtam, hogy a tücsök fűevő, és hogy a szája nem úgy van alkotva mint a harcsáé, hanem mint a vasból készült harapófogó, amellyel a kovács szokta a ló patájából kivonni a szegeket.

A jelenség feltűnő volt nekem. A kis ásó éppen a kezemben: mögéjük szúrok, hogy a tücsök-folyosót elzárjam.

A tücsök meg se mozdult.

A másik állat se.

Akkor, ahogy közelebbről nézem őket, látom, hogy az áldozat nem lótücsök, hanem valami más ilyenforma állat, valami fejletlen nagy tücsökfaj; a színe mint a fiatal cserebogáré, a szeme is ilyen sárga, de a teste kérgetlen, a hátán valami összezsugorodott fehér szárnyféle.

Fölemelem a két állatot, hát akkor látom, hogy mind a kettő az én egy tücsköm, vagyishogy a tücsök vedlik.

Első pillanatra úgy látszott mintha meg volna dögölve; a bajusza is görbén elkonyult a feje körül. De aztán a lábát kissé megmozdította. Csak bágyadt volt, beteg, talán ájult is.

Beletettem egy üvegskatulyába.

Itt a régi feketebőr levált róla, s ő maga féloldalt dőlve maradt. Csak a hátulsó lába mozgott kissé, mintha menni szeretne.

Két óra múlva ismét rápillantok, hát már fekete, és mozog. A teste felényire összement, a bajusza kiegyenesedett, a szárnya is kinyúlt a rendes formára, csakhogy még fehér volt és a tövén sárgás kocsonyaszerű csomócska.

Amint fölemelem a szelencét, ugrott benne. Aztán meglapult a szelence falának árnyékában.

Ez a kis állat mikor vedlett, betegen kivánszorgott a lakása elé a napra.

A pillangó is mikor kibúvik a bábból a napra mászik és nedves szárnyait ott bontogatja.

Micsoda belső erők és ösztönzések, hogy az állat ilyen állapotában a napra kívánkozik!

1903. V. 16.

Őszi bogár

(Oecanthus pellucens)

Szeptember első napján rózsát szakítottam egy csenevész kis rózsabokorról, amely isten tudja, hogyan került a sárgarépa meg a kalarábé országába. Hát ahogy lenyúlok a bimbóért s egynehány levél felfelé fordul, látom ám, hogy a levelek alján egynehány szőke kis szöcskeforma bogár üldögél.

Sohase láttam ilyen szőke bogarakat. Olyan színű volt az egész testük, lábuk, szárnyuk, bajuszuk, mint az elhervadt fűszál színe. A bajuszuk meg hosszú, olyan hosszú, mint a testük s olyan vékony, mint a hajszál, – mint a kenderszínű ember haja szála.

Nekem különösen a szárnyuk tűnt fel. Átlátszó halványsárga, kerekvégű szárnya volt mindegyiknek, olyanforma, mint a sárgadinnye magva, mikor megszárad.

Micsoda bogár lehet ez?

Mire való ez a különös alkotású szárny?

Megfogtam egyet közölök és egy kis befőttes üvegbe tettem. Betakartam az üveg tetejét Zrínyi Miklós grófnak a verseivel.

Hát éjjel, ahogy éppen el akarok aludni, hallom ám, hogy valami rejtelmes sípos megszólal a szobámban és azt mondja:

Pri-í-i – pri-í-i.

A bogár a könyves szekrényembe volt bezárva, de a hang mintha nem onnan jött volna.

És megint:

Pri-í-i – pri-í-i.

Mikor még lóvonatú kocsik jártak Budapesten, azok konduktorainak volt olyan sípjuk, amelyik egyszeri megfújásra ilyen hangot adott, csakhogy nyersebbet, nem ilyen kellemes, gyöngéd hangot.

Sokszor kerestem én, micsoda bogár fütyörész így ősszel. Parasztok mondták is, hogy az őszi bogár. De persze sohase tudták elmondani, milyen az a bogár, csak éppen annyit értettem meg a leírásukból, hogy szöcskeforma.

Hát ez lesz az mégis, az én bogaram.

Hogy egyre szólt, most már fölkeltem és hozzálopóztam.

Ő szólt.

Csakhogy az üvegbe volt zárva, azért hallatszott a hangja más irányból.

Kinyitottam az ablakomat, hogy ugyan magának énekel-e a kis bogár, vagy hogy kérdés és felelet-e a hangjuk? Hát csakugyan szólt egy másik is az ablakom alatt, a kis kertben, de ennek a külsőnek a hangja még lágyabb volt, szinte fuvolaszerű.

Kerestem másnap a jobb énekest, de persze nem találtam. Meg kellett elégednem a magam középszerű muzsikusával.

Fogtam melléje egy nőbogarat s mivelhogy két éjszaka egymásután nem szoktam muzsikáltatni magamat, kitettem őket az előszobám ablakába.

Úgy egy hét múlva észreveszem, hogy az én síposomnak feltűnően elgyöngült a hangja. Nem is annyira sípolás volt az éneke, mint inkább nyöszörgés. Akkor jut eszembe, hogy én bizony elfelejtettem nekik enni adni.

Beteszem őket az asztalomra és hozatok a konyhából kenyeret, sült húst, főtt krumplit, szőlőszemet, mindent, ami csak eszembe jutott. Hát a kenyér meg a főtt krumpli tetszett is nekik. A két éhes bogár hátravetette a bajuszát és úgy nekilátott a krumplinak, mintha fogadtak volna, hogy ki eszik meg többet egy óra alatt.

Azután a hím felállt a krumpli tetejére, a szárnyát fölemelte, mint egy filigrán kis krémszínű legyezőt és széjjelterjegette ott a szemem előtt. Minden ilyen mozdulata egy kellemes pri-í-i hang.

Énekelt a kis teremtés, boldogan.

Most már érdekelt, hogy megtudjam, micsoda bogár ez, mit beszélnek róla a tudósok?

Hogy ez az őszi bogár, az kétségtelen, de kevés valami. A magamfajta ember sokat szeretne ilyenkor tudni:

Hogy honnan jön ez a bogár?

Hogyan él?

Hogyan szeretkezik?

Mik az ellenségei? a barátai?

Mennyi az értelme?

Miképpen származik az a hang a szárnyából?

Ha nyitva volna a Nemzeti Múzeum bogárosztálya, nem restelltem volna leutazni Budapestre, de ez a gyűjtemény, azt hiszem a most élő nemzedéknek nem kerül a szeme elé. Így hát meg kellett elégednem azzal, hogy összeforgattam azt az egynéhány könyvemet, amelyik a bogarakkal foglalkozik.

És ráakadtam.

Horváth Géza, a kiváló magyar bogarász olvasott fel erről a bogárról ezelőtt tizenöt évvel az akadémián. Ő pirregő tücsöknek nevezi, de megemlíti, hogy a nép őszi féreg néven ismeri.

Horváth Géza képpel is kíséri a leírását s lerajzol egy furulyát, amelyről azt mondja, hogy az őszi bogár csinál ilyen furulyákat a szőlő venyigéjén: nem mintha furulyázni szokott volna, hanem mert a lyukakba rakja a tojásait.

A tudós aztán sajnálattal jegyzi meg, hogy a peterakás módját nem volt alkalma megfigyelni, mert a bogarai megszöktek, de gondolja, hogy ugyanúgy történik, mint ahogy az Oecanthus latipennisnál, a mi bogarunk amerikai rokonánál, hogy ugyanis a bogár felharapja a venyige héját s a tojócsövével derékszög alakjában fúrja a lyukat s így tojik el.

Az én nősténybogaramon már akkor észrevettem, hogy mamának érzi magát, de én a petézési módját nem ismervén, földet akartam neki betenni, hogy abba tojjon, mint más becsületes tücsök és sáskák szoktak.

No, nem voltam rest, betettem neki egy noteszceruza vastagságú venyigedarabot. Hát úgy egy óra múlva látom ám, hogy ott van a szőlőág alján, átöleli négy lábbal az ágat, a két ugrólábbal is támaszkodik és fúrja a lyukat buzgalmasan.

Valami félóráig volt türelmem nézni a munkáját, de hogy még mindig azt az egy lyukat fúrta, otthagytam.

Reggelre tele volt fúrva az egész venyigedarab s valami tíz egyvonalban furkált lyuk látszott rajta. Az utolsó lyukon még akkor is dolgozott, a hímje meg a venyige tetején egykedvűen s azt hiszem elégedetten nézte az asszony munkáját.

A fúrásban csakugyan olyan a tartása, mint Horváth Géza mondja, gondolomra. A teste a hosszú két bajusszal félholdalakúan meghajlik a tojócső meg derékszögben megszegve mélyed a venyigébe.

De azért nem kártevő bogár, mert hiszen, – mint Horváth is mondja, – a nép úgyis lemetszi ősszel a venyigét és tűzre rakja.

A sok kis sípos, még mielőtt kikelne, elpusztul, csak amelyik szőlőág helyett orgonaágba vagy más növénybe jutott, az kel ki a jövő év nyarán s az hallatja a jövő őszezel azt az egyhangú és mégis kedves, panaszos pirregést.

Méh

Tavasszal, mihelyt az első virágok megjelennek, a kis méh kidörzsöli az álmot a szeméből, megrázogatja a szárnyát és kirepül.

Köszöntelek szép nap, köszöntelek édes virágaim! bizonyára ez az első gondolata.

És jókedvű zengéssel száll virágról-virágra, ibolyáról almafára, almafáról pitypangra, pitypangról a fűzfa aranyos barkáira.

A virágban illatos édesség rejtőzik, meg sárga virágpor. Az kell őneki. Rárakja a lába szárára és mikor már annyira meg van terhelve, hogy többet már nem bír el, lassú és nehéz röpüléssel hazaszáll.

Otthon már várják a pajtásai. Amint hazaérkezik, leszedik róla, amit hozott. Hatszögletű kis viaszlyukakba rakják. A méh pedig újra elszáll, hogy hordja az édességet.

Egy-egy kasban húsz-harmincezer méh dolgozik ilyeténképpen, napról-napra, hétről-hétre, míg végre ősszel úgy tele van már a kas mézzel, hogy több nem fér bele.

Akkor a méhek betapasztják viasszal a kas ajtaját és azt mondják:

– Most már jöhet a havas tél, nem veszünk éhen.

A méhek épp úgy társasan élnek, mint az ember. Társasan is dolgoznak. Királyt is választanak maguknak, csakhogy náluk a király mindig asszony.

Azonban a felséges méhkirály nem foglalkozik politikával. Az ő gondja csak az, hogy a méhek nemzetsége soha ki ne vesszen.

De hát hogyan lehet ez?

Úgy, hogy minden évben egynéhány ezer icurka-picurka tojást rak a sejtekbe, s azoknak, mikor kikelnek, az öreg méhek átadják a régi kast a meglevő mézzel együtt; ők maguk meg kimennek a kasból, és új tanyát keresnek a világban.

Ezt a kivonulást nevezzük rajzásnak.

Gyönyörűség nézni a rajzást: micsoda sürgés-forgás, nagy röpködés az, micsoda izgalom. A levegő tele van ide-oda cikázó méhvel és zúgással. Várják a királyt.

Amint a király kibúvik a kasból, sok ezernyi népe is fölkerekedik és röpül vele, amerre ő megyen.

Régente az emberi népek is így vándoroltak. A magyarok is, a vezérüket követve jöttek át Ázsiából Európába, hogy itt megtelepedjenek.

No, a méhek sohasem járnak ilyen nagy utat.

A gazda, akinek a kasából kiszálltak, résen áll és amint a méhei fölkerekedtek, szalad egy üres kassal utánuk, és mihelyt eléri őket az első pihenőhelyen, belesepri az egész csomót az üres kasba.

A méhek királya örül, hogy van már új tanya, nem is hagyja el. A népe pedig újra megkezdi a gyűjtés munkáját.

Régente az emberek úgy jutottak a mézhez, hogy kénfüsttel megfojtották a méheket. Ma már nem történik a méz elvétele ilyen kegyetlenül. A kasokat ma már úgy készítik, hogy hátul ki lehet szedni egy-egy darab lépes mézet, anélkül, hogy e miatt csak egy méh is elpusztulna.

A méhek bizonyára bosszankodnak, hogy az emberek számára is kell gyűjteniük, de a jó lakást nem akarják emiatt elhagyni.

Így aztán jut is, marad is.

Tegnap volt az első tavaszi enyhe nap s ma már a méhek megkezdték a hordást. Bejártam a rétet, hát egypár kikericset és nefelejcsforma virágot láttam.

Egy méh a kaptár bejáró lapján bika módra nekiment fejjel két érkezőnek, akik közül egyik meg volt rakodva. Azok homlokot érintettek vele, azután kikerülték és bementek a lyukon. Ez is utánuk igyekezett. Az egyik kijövőnek öklelt ekkor neki. Ilyen öklelődzést azelőtt is láttam, de azt hittem: idegen méhet zavar el így az őr. Több méhünk nincs, mint az az egy család, így hát az egész érthetetlen.

Nyitott ablaknál szenderegtem ebéd után. Dongás ébresztett fel. Megismertem, hogy méhdongás és nem dongólégy. (Ezt tegye kottára valaki, ezt a különbséget!) Felnyitom a szememet, hát látom, hogy a méh Feszty három olajképét dongja be, épp olyan szárnyalással, mint a virágcsoportok fölött szoktak lengeni. Legtovább zengett a fehérruhás nőnél.

Talán azt gondolta: virágok vannak a falon.

1899. III. 12.

A bogár nyelve

Egy októberi napon betéved hozzám egy darázs; az a közönséges fekete-sárga derekú, amelyik ősszel a szőlőt lepi.

Hát betéved hozzám és dongja erősen az ablakot. Mindenképpen át akar menni az üvegen.

Nem volt időm, hogy kibocsássam: le kellett mennem sürgősen a városba. Délután mikor ismét a szobámban vagyok, látom, hogy a darázs még mindig nyomkodja a homlokával az üveget.

– Nyomorult fráter, te megéhezhettél abban a munkában, – mondottam.

És hogy a darázs az ablak alsó szélén pihent, egy morzsalék sárgacukrot toltam eléje csiptetővel.

A darázs mohón kapott a cukorhoz. Fölvette, forgatta, de se nem rágta, se nem nyalogatta. Darabig babrált vele, aztán elfordult tőle.

Ebből láttam, hogy a darázs rágni nem tud és hogy nyála nincsen.

Hogy teljesen meggyőződjék a tapasztalatomról, egy csepp vizet tettem csiptetővel a cukormorzsára, és így toltam a darázs elé.

A darázs akkor mohón szopogatta el a cukorról a nedvességet.

Bogárék vendéglője

Egy sárgarépa bent felejtődik ősszel a földben. A következő tavaszon kihajt és felnyúlik. Júliusban ernyős fehér virágot nyit, – már hát olyanféle ernyőset, mint amilyen a japáni napos ernyő, kis kerek fehér ernyő, csupa-csupa kis finom csipkéből.

Ez a virág a bogarak vendéglője.

Amint a júliusi nap megnyitja a legfelső virág apróka szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, – a szemtelennek nevezett víg család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.

Van úgy, hogy csak maga érkezik. Van úgy, hogy többedmagával. Honnan? Nem tudható. Az efféle úri nép nem egy helyen hál: ki a réten, ki az erdőn, ki nádon, ki nyírfán, falombok sűrűjében, fakérgek buckóin, zöld levelek alatt. Csak egyszer előtűnnek, – mikor már kisütött a nap. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben.

– Hopp Isten jó napot! Ebédet ide!

A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik, souterrain konyhájából, a tiszta fehér tányérkákra. S megkezdődik a dinom-dánom.

Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kellemetlent ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a világszerte járó nagy légy-nemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, asszonyságok, úrfiak, és kisasszonyok találkoznak. A házi légy csak paraszt közöttük, a dongó meg kövér jókedvű orgonász.

Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt! Ott élnek az urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle aeroplánon járó vidám méltóságok. A zöld aranylégy, az bizonyosan báró, mert sok van belőle. Napos időben mindenfelé látjuk, csak a várasokban nem. Hogy is lehetne bárót látni nyáron az aszfalton!

Hanem a sárga aranylégy, – valami főherceg lehet köztük, – az már ritka. Azt hetenkint ha egyszer látni. Gyakoribb az olyan, amelyik fölül zöld-arany, alul kék-arany, vagy amelyik rubinszínben játszik.

Hanem a legszebb még sem a sárga köztük: van egy aranylégy faj, amelyiknek a megpillantásakor elnyílik még a bogarász tudós szeme is talán.

Annak a légynek a dereka is zöldarany, de a potroha már ragyogó karmin szín. Piros gyémántka. Zöld és piros gyémántka.

Az a légy csak forró, napos időben jelenik meg. Mikor ember és állat árnyékba vonul. Mikor a föld pora olyan hevült, hogy a tojás megfőne benne. Mikor a kő olyan tüzes, hogy a gyík is lehőköl róla, s búvik a haraszt árnyékába. Akkor jön a ragyogó piros aranylégy. A légytündér. S megjelenik ő is a vendéglőben.

Nézni nézheted, de ha feléje lépsz, úgy elillan, mintha ott se lett volna. Mintha tudná, hogy ritka ragyogó szépség ő, és hogy az ember, – az óriás nagy szárnyatlan bogár, – kap azon, ami ragyog.

Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.

Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon-izzó smaragd, amely ezernyi apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen tündökletes zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta, lábacskája is. Csak a potrohának a felső fele piros. Az is tündökletesen piros, amilyen piros fénypompája nincsen se drágakőnek, se selyemnek. Szinte azt véltem, hogy az a kis légy-tündér a sötétségben is zöld és piros fényű.

Amelyiket elfognom sikerült, nem nagyobb a házi légynél, de sokkal karcsúbb. Láttam azonban kétszer akkorákat is, és álmélkodtam a pompájukon.

Az ékes urak és hölgyek még le se telepedtek, máris közéjük tolakodik két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez. Dehát bánom is én: mi neveket adogatnak rátok a tudósok. Én magamnak csak így nevezem őket: osztrák légy, – mert a ruhájuk hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.

No jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul közülük a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk másulnak rajtuk: egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a famíliából.

Van aztán másforma légy is.

Van tarka pepitaruhába öltözött, elegáns és fürge.

Van prémes derekú, aki bizonyára fázékony természet, azért nem hagyja el a prémjét.

Van aztán gyönge krémszínű. Annak a szeme mandulaszín barna. De a legtöbb persze az apró fekete légy.

Mindezek ott zimmegnek-zümmögnek, szállongnak, táncolnak, le-leszállnak, nyalakodnak, torkoskodnak napos időben a virágcsárdában és körülötte. Egyik jön, másik megy. Mint a forgalmas vasúti vendéglőben szokott lenni. Csak a fedeles szárnyú bogarak (a kis biplános aviatikusok) maradnak órákig. Azok székes-vendégek. Ráérők, sokat zabálók. Mint ahogy minden kocsmában ülnek olyan naplopók, akik sohse tekintenek az órára. Többnyire szürke, vagy fekete bogárkák. Lomhák, álmosak, nehézkes mozgásúak, mint afféle eszem-iszom filozófusok.

Déltájt azonban két-három ékes-piros úri bogár is lakmározik köztük. Akkorák, mint az írótollam fele. Bíborszín-pirosak és két kékacél-fényű öv köríti a testüket. Szép bogarak ők is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbak, mert a testük is bíborszínű.

Ha nem ismerném őket, azt mondanám; hogy ők a bogárvilágnak a kardinálisai, előkelő eminenciás urak. Az ám: gonosz rabló ritterek. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falatozzák most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.

No, el is pusztítanám őket. Balga szívvel kellene végeznem velük. De olyan maguk feledte boldogan zabálnak a kis zsiványok, nem mozdul rájok a kezem.

Azonban vannak itt futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Mint ahogy a vasúti vendéglőben is vannak akik lábujjhegyen ebédelnek, vagy hogy csak hippentenek egy pohárnyi sört, felkapnak egy bélelt zsemlyét, és futtukban falogatják. Hát a virágvendéglőben is látunk efféléket. Gyorsan illongó kis szárnyasok ezek. Cikcakkos villongással járnak a virágok között, s mikor az ebédlőtársasághoz érkeznek, megállnak percre-pillanatra arasznyi távolságban a virág fölött, vagy mellette, a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont egyik-másik. Csak a szárnyuk gyors reszketése vallja, hogy ők a szárnyon járók művészei.

Hiszen művészileg repül a fecske is, a denevér meg éppenséggel nagy mestere a szárnykezelésnek. De ezek az aprók túltesznek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek, csak mikor megállnak egy-egy momentumra a levegőben.

– Nézzük mi van itt ebben a jó szagú fehér csárdában?

– Lakodalom?

– Térjünk be egy percre.

– De hátha ugrópók ül a szirmok rejtekében?

Egyik-másik mégis csak odaillan a virághoz, és le-föl lengedezve nyújtogatja hol az egyik kehelybe, hol a másikba hajszálnyi finom nyelvecskéjét.

Egyszer egy ilyen gyors-szárnyast sikerült hálóval elkapnom. Ő ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a datolya magva, s nem is a répavendéglőben fogtam el, hanem egy gladiólusz mellett. Galambszín-szürke, selymes pehelyruhája volt. A szeme olyan fehérpillájú, mint a kenderszín szőke embereké szokott lenni.

A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, – olyan volt a nyelve, mint a női zsebórácskák rugója. De hogy egy fűszállal kinyújtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mézes virágba nyújtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga és olyan vékony, mint a tű.

A tudósok kacsafarkú lepkének nevezik ezt az ügyes kis teremtést. Én bizony inkább galamblepkének nevezném, mert éppen olyan ő, mint valami pici kis hamvas galamb.

De őt sohase láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű apró nyalánkodókat, akik soha sem érintik lábbal a virágot. Talán a földet is csak akkor, ha meghalnak.

A darázs is szereti ezt a vendéglőt.

Hej, a darázs mindig megtalálta, hol terítenek a zöld-élet cukrászai! Hol illatozik a virágméz, a barack, a körte? Mikor érnek a szőlőtőke mustos tömlőcskéi. Mindenre rátalál a darázs, ami édes, még a kávésfindzsára is, ha cukorolvadék maradt a fenekén.

Ki gondolná, hogy ennek a kisasszonyderekú feketesárga teremtésnek haja is van, mint az embernek. Olyan a haja, mint a kopaszodó szőke emberé, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját a borbély is csak nagyító üveggel láthatná.

Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédelők közé az emeletre. Némi ijedelmet okoz ottan a kis lófejű. De mikor látják, hogy ez is csak jámbor vegetáriánus, rá se néznek többé.

De benéznek olykor oda pecsenye-kedvelők is, mint amilyen például a kis púpos-takaros katicabogár, vagy amilyen az aranyszemű kis krizopa. A kis krizopa olyan a fényes legyek között, mint mikor a régi világban a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany- és ezüstpáncélba öltözött vitézek között: csupa gyöngeség és finomság. Szivárványszínben játszó halványzöld hosszú fátyolszárnyait sleppként bocsátja végig nyúlánk olajfalevél-szín zöld karcsú termetén, és néz, és hallgat.

Tündérálomba illő bogár!

És hát ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, nyalakodnak, falnak, habzsolnak a répavirágon. Az a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, Ritz, Hungária, Zserbó. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Teljes náluk a személyegyenlőség és vagyonközösség. Az apró keményhátú parasztok egy tálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött főhercegekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga smarniját, harmadik az illatos fehér selyemtortát eszegeti, és egyik se tolakodik, egyik se lökdösi el a másikat, egyik se néz kevélyen, vagy hogy elégedetlenül.

Mikor a nagyító üveget föléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagy bosszankodva az ebédet, de a keményhátú bogarak úgy bele vannak édesedve a dőzsölésbe, hogy se nem látnak, se nem hallanak.

Csak egyszer tapasztaltam, hogy egy piros katicabogár (csupa sárga por volt a kabátja), fölemelte az első lábát, s rám nézett, és megvakaródzott. Mint a cigány, akit az ebédtől zavarnak el:

– Apríts more egy kis tűzrevalót.

Vajon gondolkodnak-e a bogarak? Vagy csak eleven gépecskék? Ha nem gondolkodnak, mért húzódik be némelyike a virágba, ha embert lát? Mért ágaskodik szembe a szarvasbogár? Mért les ki a tücsök a lyukából, hogy elmentem-e már? Gondolat nélkül nincs védekező mozdulat, se támadó, se vigyázó.

Hogy állok a répavirág mellett, valamennyien néznek reám.

– Mit keres ez itt, ez a nagy állat? – kérdi magában egyik-másik.

– Ha közelebb lép, elröppenek, – mondja az aranylégy.

– Ha hozzám nyúl, megszúrom, – komolykodik a darázs.

– Én meg levetem magam a földre, – mondja a katicabogár, – s halottnak színlelem magamat.

Állok és nézem őket.

Az ebéd hosszan tart, mint a régi nagyurak ebédjei. Csak mikor a nap már a nyugati hegyek felé ereszkedik, akkor hagyogatják el az asztalt.

Az esti homály már csak az apró fekete keményhátú bogarakat találja ottan. Azok éjjelre is ottmaradnak. Azok lumpok. A virágon szanaszét hevernek, torkig jóllakottan, méztől és illattól részegen alusznak a tiszta és fehér selyem szirmokon.

A bogarak

Sok érdekes látnivaló van a bogáron. Meg kell nézni a fejét meg a lábát, hogy milyen? Amelyik bogárnak erős futó lába van, az többnyire vadászó bogár. A fülbemászó is ilyen vadász: a kártékony hernyót fogdossa. Azok az aranyos zöld futóbogarak is vadászok. Éjjel járnak és az apró bogarakat fogdossák.

Három bogár az, amelyik legérdekesebb: a pók, a hangya, meg a méh.

Vigyázzátok meg a pókokat, hogyan szövi a hálóját? Milyen okosan meg tudja választani, hogy hol jár a legtöbb légy? És milyen ügyesen sző oda hálót.

A fecskefészek, darázsfészek mind egyforma, de a pókháló sohasem egyforma. A pók mindig a szerint készíti a hálóját, amilyen a helye hozzá s éppen ebből látszik, hogy gondolkozó az elméje.

A hangya szinte értelmes állat. Nem magányosan él, mint a pók, hanem mindig társaságban. A föld alatt lakóhelyet ás magának, és oda helyezi el az élelmet, a tojásait meg a fejős állatait. Van olyan hangya, amelyik a föld alatt gombát is tenyészt. Épp úgy dolgozik vele, mint a kertészek, még meg is trágyázza.

Mikor a kertész ásója hangyabolyt fordít ki a földből, nézzétek meg figyelmesen, micsoda rémület uralkodik a hangyák között. Éppen úgy hordozkodnak, kapkodnak, szaladgálnak, mint az ember, akinek a háza ég. Az első, amit mentenek, a tojások. A tojásokban vannak az ő gyermekeik. Ahogy az anyák viszik az égő házból a maguk gyermekét, éppoly szeretettel menti a hangya is a magáét. Cipeli, húzgálja más rejtekbe, hogy az emberi kegyetlenségtől megmentse.

Éppen ilyen társas életet él a méh is. Erről már írtam.

Hernyó

Tudom, hogy utáljátok a hernyót. Én se szeretem. Senki se szereti, csak az énekes madarak. Az énekes madarak is csak úgy szeretik, hogy megeszik.

No, köszönöm, hogy engem úgy szeressen valaki, mint az énekes madarak a hernyót!

De hát miért utálatos a hernyó?

Azért, mert olyan puha a teste, hogy ha megfogják, szétfreccsen, meg azért is, mert nem ismerjük a lelkét, csak azt látjuk, hogy az egész élete folytonos kártevés: megeszi a virágainkat, káposztánkat, almánkat, cseresnyénket, megeszi még a bimbókorban.

Pedig a hernyó csakúgy az Isten teremtése, mint mi vagyunk. Ő, a nyomorult féreg, nem tehet arról, hogy hernyónak született. A nap melege kikölti az icurka-picurka kis tojásokból, s ő egyszer csak ott találja magát tömérdek sok apró kis testvérével egy zöld levélen, ami neki ennivalója is, meg háza is egyúttal.

Képzeljük el, hogy mikor először nyitjuk fel szemünket, egy akkora túrós lepényen találnánk magunkat, mint a pesti városliget vagy egy akkora cseresnyében, mint a templom. Bezzeg megörülnénk a jó állapotnak, s mi is csak hozzáfognánk a hajlékunk falogatásához.

Hanem azért annyit nem tudnánk enni, mint a hernyó.

– Tudjátok-e, mennyit eszik a hernyó?

– Huszonnégy óra alatt éppen annyit eszik, mint amennyit a teste nyom. Szeretném én látni azt az embert, aki akkora pecsenyét meg tud enni, egy nap alatt, mint amekkora ő maga. Azt mondanám neki:

– No pajtás, nem tartanálak el száz forintért sem egy hónapra.

De mi is lenne belőlünk, ha a hernyók akkorák volnának, mint az emberek? Megennék egy hét alatt az egész világot!

Szerencsére a hernyók kicsinyek. Némelyik, mikor kibúvik a tojásból, csak akkora, hogy alig lehet meglátni. Egy kis szilva-fa levelén száz is megfér.

Eleinte csak azon az egy levélen élnek, de ím hogy folytonosan eszegetik azt az egy levelet, egyszer csak arra eszmélnek, hogy se paplan, se asztal, széjjelebb kell nézni a világba.

Akkor aztán megoszlanak. Egyik jobbra, másik balra. Van a fán levél elég, meg nő is mindennap szüntelenül. Levélről-levélre mászva zabálnak naphosszat, csak éjszakára gyűlnek össze egy fátyolszerű fészekben, amit a nyálukból szövögetnek.

De van olyan hernyó is, amelyik nem nappal eszik, és nem él társas életet. Ilyen a káposzta hernyója. Az nappal a földbe rejtőzve alszik, és csak este búvik ki és mászik a gyönge káposztára. Eszik reggelig.

Reggel, mikor meghallja a rigó nótáját, fölemeli a fejét és bizonyára így gondolkozik:

– Hohó! Itt van már a hernyók ellensége. Szaladjunk!

Azzal egy-kettő: befurakodik újra a földbe és nekifekszik az alvásnak.

Van aztán olyan hernyó is, amelyik azt mondja:

– Nem félek én sem a rigótól, sem a fülemilétől. Van énnekem olyan bundám, hogy azt nem meri lenyelni senki.

A szőrös hernyó beszél így, a papmacska, amelyik köröskörül el van borítva hegyes, egyenes szőrökkel. Ahhoz csakugyan nem nyúl a rigó, se a fülemile. Hanem bezzeg a kakukk madár nem olyan finnyás. Az, amint megpillantja a szőrös hernyót, azt mondja:

– Gyere csak, koma, éppen nekem való vagy!

Azzal úgy bekapja, hogy a hernyó még jajdulni se ér rá ijedtében.

De néha annyi a hernyó, hogy az énekes madarak nem győzik megenni. Olyankor szomorú az esztendeje a gyümölcsös kertnek. Alig egy-két alma, alig egy-két szem szilva lóg a fákon. A cseresnyét meg, ami kevés mutatkozik, egy apró légyfaj teszi kukacossá. (Mert abból a kukacból, ami a cseresznyében van, kis fekete légy lesz.)

A hernyó, mikor már megnőtt, egy napon körülköti magát csillogó fonállal, vagy pedig saját testének a nedvességéből kérget csinál magának és elalszik benne. Egyik rövidebb ideig, a másik hosszabb ideig. Az a burkolat, amit maga körül szőtt: a gubó. A gubó burkolata olyan erős, hogy sem az eső nem hat át rajta, sem a madár nem bírja felvágni.

A hetekig tartó alvás alatt átalakul a hernyó. Hat lába megnő, a többi elvész. Az oldalán szárnyak nőnek, és a két szeme is szebbé fejlődik. Végre egy napon felébred. Kirágja, kikarmolássza magát a gubóból és kimászik.

Még nem tud repülni. Szárnya a teste körül gyönge patyolatként van körülcsavarodva. Az a patyolat nedves. A napfényre mászva, bontogatja, szárítgatja.

Akkor már nem hernyó. Gyönyörű pillangó. Mikor a szárnya megszáradt, föllebben vele a levegőbe és száll, csapong ide-oda könnyedén, virágról-virágra és fáról-fára. Csupa játék, csupa gyönyörűség az élete.

Mimikri

A minap gombát láttam a lugasunk mellett. Ma (1911. VII. 16.) eszembe jutott és mutatni akartam az anyámnak.

A gomba már nem volt ott, hanem e helyett láttam a deszka alján három elsárgult, jobban mondva: vörösre hervadt falevelet. Az első szempillantásra olyan volt, mintha birsalmalevél volna mind a három. Feltűnt azonban, hogy az egyik levélnek lába is van. Hát csak a legalsó volt falevél, a másik kettő két lepke volt.

Mind a két lepke csalódásig hasonlított az elsárgult falevélhez. Annyira hasonlítottak, hogy mikor értök nyúltam, el se mozdultak. Bíztak a színük védelmében.

Befogtam mind a kettőt egy széles befőttes üvegbe s meg akartam nézni, hogy mi a nevük, mi fán terem a hernyójuk? – Néztem Brehm-ben, néztem a Cserey-féle lepkehatározóban. Nem találtam egyikben sem.

Hát közönséges pillangó nem lehet.

Az egyik hím, a másik nő.

Én harmincnyolc éve élek s nem láttam soha se hímet, se nőt ilyen pillangófajt. Ők ezen a nyáron születtek és megtalálták egymást, szeretkeztek.

De micsoda erő vezette őket egymáshoz? Micsoda erő ébresztett bennük vonzalmat egymás iránt, hogy a milliónyi bogár között megtalálták egymást? – és szerették egymást?

Éjszakai sötétségben

Mikor már lenyugodott a nap, s elcsöndesült minden, a sötétségben újra megmozdul az élet. A földből ilyenkor búvik elő a káposzta hernyója, s az éjjeli hernyók más fajtái. Éjjel nem látja őket az énekes madár: ehetnek bátran.

A szúnyog már naplementekor megjelent. A fecske egy darabig fogdosta, azután aludni tért fészkébe. Hanem azért a sok gonosz szúnyog nincs ám békességben, a fecske helyett megjelenik a denevér. Nesz nélkül illan ide s tova. Olykor gyors bukfencet vet a levegőben. Ez a bukfenc mindig egy szúnyog halálát jelenti.

Azután megcsillan a bokrok alján a szentjánosbogár, mint valami icinke-picinke kék csillag. Világít.

– Kinek világít?

– Annak világít, akit szeret.

Mert a kis szentjánosbogár is szereti ám egymást, mint az ember az embert. Hogy találnák meg egymást másképpen a sötétben, mint egy lámpást gyújtanak. A lámpást a természet adta nekik, egy világító kis gyűrű az, a derekuk végén. Közelről sárga fényű, távolabbról zöld, messziről kék.

Ilyenkor már más bogarak is csúsznak-másznak, ballagnak, futkosnak, röpdösnek a sötétben. Ilyenkor jön elő mély búgó repüléssel a nagy szarvasbogár, amelynek néhol Isten ökröcskéje a neve. A nagyszarvú férfi, a kisszarvú nő. Mindeniknek kis fekete tükör van a nyakán. Lehet, hogy abban nézik egymást.

A szép gesztenyeszínű egyszarvú bogár is ilyenkor indul éjjeli útjára, pedig nem valami jól lát a sötétben. Nagy koppanással ütődik olykor neki a ház falának, s ilyenkor bezzeg tapogatja az orrát, hogy azt mondja:

– Ejnye, de megütöttem!

A kaszás pók is előjött a levelek alól, a kövek közül. Hosszú lábai bezzeg gyorsan mozognak, mikor megindul. Itt is, ott is elfog egy éjjeli kis legyet vagy szúnyogot. Nem hálóban fogja meg, mint a többi pók, ő bizony nem vesződik hálókötéssel: ügyes ugró, hát csak ugrással fog magának eledelt.

Más sötétszínű keményhátú bogarak is bújnak elő a kövek alól. Azok többnyire törmeléket, hulladékot esznek. Ők a természet takarítói. Azt a munkát végzik a természetben, amit a cselédek a seprővel a konyhán, a szobában az udvaron.

De nekik is meg van a maguk ellensége: az aranyos zöld futóbogár. Jaj annak, amelyik annak a gyorslábú vadásznak a körme közé kerül. Erős harapó fogai a legkeményebb páncélú bogarat is kettéroppantják. Nem kegyelmez se hernyónak, se cserebogárnak, semminek se.

A csiga is az éjjeli sötétségben indul legelni. Legkedvesebb étele a cukorborsó levele, meg a kékliliom levele. Két kis fekete szemét felnyújtja a két szarva végén és ide-oda tapogat. Ez bizony nem az orrát üti bele a tárgyakba, hanem a szemét. De azért nem vakul meg. Vak csigát nem látott még senki. Ha beleütődik valamibe, visszahúzza a szarvát és másfelé fordul.

A róka, a menyét, a görény mind-mind éjjel indulnak vadászatra. Amelyik madár alacsonyan ül, az az övék. Alvás közben megkapják és fölpecsenyézik.

Legkésőbb jönnek elő az éjjeli pillangók. Sokkal nagyobbak és sokkal szebbek mint a nappaliak. Ahol kinyílt a liliom, ott szép tiszta nyári éjjeleken sokat lehet fogni. Mert a liliomnak éjjel illatos a virága, s ezt ők messziről megérzik. Úgy szeretik a liliomot, mint a gyerek a mézes kalácsot. Nem is nehéz őket megfogni, mert az éjjeli pillangók nem félnek, ott a virágon ülve, észre se veszik a nagy zabálásban, hogy valaki megfogta őket. Van köztük akkora is, mint a veréb. A boszorkány lepke az. Ha fogtok ilyen lepkét, gyönyörködjetek benne, aztán bocsássátok szabadon. Hadd éljen az istenadta. Neki is olyan édes az élet, mint nekünk.

A madarak között is van egy, amelyik az éjszakát szereti. A bagoly.

Amíg a nap süt, őkegyelme valami odúban vagy kőszikla üregében alszik, hanem mikor a nap leáldozott, előröppen, ki a sötétségbe. De nem sötétség az őneki. Ő azokkal a nagy kerek szemeivel csakúgy lát, mint mink nappal, de még jobban is.

A magasban repülve látja, hol fut a mezei egér vagy a vakondok. Lecsap rája, és nincs rá eset, hogy amire lecsap, az el tudjon szabadulni a körme közül. Annak örökre vége. Vagy maga eszi meg, vagy haza viszi a fiainak.

Az éjszakai sötétségben tehát éppen úgy nyüzsög az élet, mint nappal, sőt talán még jobban, – csakhogy mi nem látjuk.

Ha leásunk éjjelre a földbe egy poharat vagy bögrét, úgy, hogy a széle a föld színével egy vonalban áll, reggelre mindig találunk benne egypár éjjeli bogarat.

Nézzük meg, milyen a szemük?

Többnyire egyszerű. A légynek hét-nyolcszáz szeme van két csoportban, a szitakötőnek is egynéhány száz, az éjjeli bogarak szeme rendesen csak két egyszerű kis szem. Elég ez nekik, hogy az ennivalójukat megtalálják.

Gyík

Homokot ástak a kapunk előtt. Innen visznek egy-egy kosár homokot a parasztok súrolni.

Egy kapavágás három gyíktojást fordított ki.

Betettem az íróasztalomra. Az egyiket deszkaskatulyába tettem, a másikat egy celluloid szelencébe, a harmadik egy csészetányérba. Látni szerettem volna: milyen a kis gyík, mikor kibúvik a tojásból?

Estefelé mind a három tojás egyformán behorpadt.

Eszembe jutott Teschler György könyve az Ablepharus pannonicusról. Figyelte ezt az állatot éveken át, boncolta, rajzolta, analizálta, s leírta az utolsó idegszáláig egy vaskos könyvben, s amely Akadémiánknak legbámulatosabb lucaszéke. Sajnálattal mondja Teschler ebben a könyvében, hogy a gyíktojások kikeléséről nem mondhat semmit, mert ezek mielőtt kikeltek volna, elromlottak.

Gyermekkoromban nekem is volt már egyszer gyíktojásom, és ki akartam kelteni, de nem sikerült.

S íme ezek is egynehány óra alatt elromlottak. Hiába tettem egyiket homokba, másikat vízbe, harmadikat hűvös árnyékba, – egyik megpenészedett, másik összefonnyadt.

Ki tanította meg a gyíkot arra, hogy éppen olyan helyre és olyan mélyen helyezze el a tojásait, hogy a nap melege érlelje őket, de el ne szárítsa, s a föld nedvessége táplálja őket, de el ne penészítse.

Ki tanította meg erre a gyíkot?

1901. VII. 17.

Magyar gyík

Április közepén szállító-levelet kapok a postáról. Nézem: ki küldi? mit küld? Hát Lendl Adolf küldi, a nagy természettudós. A küldemény tartalma: Eleven gyíkok.

Csak elhőköltem.

Mi a csuda lelte Lendlt, hogy nekem gyíkokat küld! Még jó, hogy nem egypár eleven viperát.

Nem tudtam mit tegyek a szállítmánnyal? A tudósnak nem ronthatom el azt a gondolatát, hogy nekem örömet küldött. A postán se hagyhatom. – Képzelem, hogy a postás kisasszonyok máris rémüldöznek, hogy a gyíkok valami lyukon kiszabadulnak! – Az se kívánatos, hogy hazahozassam. Kell az ördögnek!

De csak legalább valami levelet írt volna, hogy minek küld gyíkot. Egy sort sem! Olyanformán éreztem magamat, mint Eszterházynak a vendégei, mikor Hani Istók egy tál kígyót-békát tett eléjük az asztalra.

Végre is, hogy meg ne bántsam a kitűnő természettudóst, elküldtem nagy kelletlenül a gyíkokért.

Kis láda. Benne egy még kisebb lapos láda, akkora, mint a lapos szivarskatulyák szoktak lenni. Hát ebben vannak az eleven férgek!

No, nálunk nem kíváncsi rájuk senki. Magam is azt gondoltam, hogy nem fogom kibontani. Majd holnap, ha kitisztul az idő a kertben.

De lám még a kellemetlenség is bizgatja az ember érdeklődését: megnézem már mégis, hogy milyenek, ha ő érdemesnek gondolta arra, hogy elküldje.

De hátha szétugranak, és tele lesz a szobám gyíkkal!

Nagy óvatosan metszem el a keresztbe kötött szalagot. Még óvatosabban papirost csúsztatok a ládika födele alá, a papirosra meg üveglapot s közben ugyancsak vigyázok, hogy a kabátom ujjába bele ne szaladjon valamelyik.

No most kivonom a papirost az üveglap alól s még mindig vigyázok, nehogy valamelyik fürge féreg kiszökelljen. Hát egy összemaroknyi zöld erdei moha van a ládikában, s a moha közepén két, kis gyermekarasznyi, vékonyka bronzszínű gyík ül.

Néz rám mind a kettő nyugodtan, félelem nélkül, kíváncsi oldalszemmel, mint a liba.

Csakhamar egy harmadik és negyedik kis bronzszínű gyík is előcsúszik a mohából és az apró szelíd fekete szemek épp úgy bámulnak engemet, mint ahogy én őket.

Az ablak párkányára teszem a ládikát és nézem őket némi megbéküléssel. A világosság úgy látom, jólesik nekik. A postai utazás bizony nem lehetett nekik valami gyönyörűséges.

Egy perc nem telik belé, még három ugyanolyan karcsú barna kis gyík bukkan elő a mohából. Egy csoportba csúszva, egymástól körülgyűrűzve, összekalácsosodva heverésznek. De olyan vékonyka kis apró teremtések, hogy mind a hét kényelmesen elférne egy gyermekkéz tenyerében.

Furcsa gyíkok!

Első pillantásra azt vélném, hogy valami csinos kis kígyófiak. De kezük lábuk van, éppen olyan, mint az ember keze, csakhogy mintha fekete cérnából volnának kötve, olyan vékonykák, picurkák.

De milyen testvériesen szeretik egymást! Ni az egyik át is öleli a másikat, és jóizüen ásít.

No ezek nem éppen förtelmesek!

Másnap aztán megjött a tudósnak a levele is, amelyben megírja, hogy a gyík neve Ablepharus pannonicus, magyar gyíkfaj! – csak a magyar föld a hazája, – és hogy valamennyi kézbe vehetően szelíd állatocska.

Leveszem az üvegtáblát róluk, hát csakugyan nem futnak el. Csak néznek libásan, kedves ostoba nézéssel, hogy mit akarok?

A tudós tanácsa szerint benyújtok nekik az ujjam hegyén egy hangyatojást.

Az apró fejek fölemelkednek. Még nagyobb bámulás.

Az egyik végre megismeri, hogy valami ennivaló van az ujjamon: hej elkapja nagy örömmel! Eliszkol vele a sarokba. Befalogatja jóízűen.

– Kedves egészségedre, kis pajtás!

Megétetem így valamennyit. De éhesek voltak szegények! Azután egy vízcseppet nyújtok be az ujjam hegyén.

Amelyik meglátja, megissza nyalogatva s emelt fejjel maradtan gondolkozik egyet utána, épp úgy, mint az emberféle, mikor valami drága jó borból hörpintett.

Isznak valamennyien.

Azután megint egymásba fonódnak, és egymást ölelgetik.

Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben.

Tegnap még az volt a szándékom, hogy széteresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájok léphet, nem futnak el senki elől sem.

Csináltattam nekik egy kétaraszos üvegládát. A közepébe odatettem a mohát, köröskörül meg kétujjnyi vastagon homokot terítettem. Középre meg egy akkora kavicsot tettem nekik, mint amekkora egy császárzsemlyének a negyedrésze. Tudom, hogy a gyíkféle szeret a kövön heverészni.

Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak?

Hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arabsivatag.

Tyhü? Kutyalelke, talán bizony megszöktek?

Fölemelem a mohacsomót.

Nincs benne egy se.

Keresem őket a kő alatt.

Ott sincsenek.

Hanem lám, a homokból kihegyeslik egynek a farkincája.

Idebújtak.

Bizonyosan fáznak szegények az áprilisi hideg éjszakán.

Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy helyen a homok, s előbúvik az okos kis barna kígyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatú zománc látszik rajta, mint az arannyal vert damaszkuszi kardokon. Sétál és meg-megáll. Ide-oda nyújtogatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nyalogatná.

Éppen ilyen óvatosan jelenik meg a másik, a harmadik, s alig öt perc múlva valamennyi. Ide-oda nyújtogatják a nyelvüket s én csak napok múlva eszmélkedek rá, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is fecskendezem a mohát minden reggel és ők lenyalogatják jóízűen.

Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van ezeknek a filigrán gyíkoknak a mozgásában! Más gyíkok legfeljebb egy v betűt formálnak fekvés vagy futás közben. A magyar gyíknak semmi az! Még a 8-as is semmi! Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük karikáján átdugják lefelé haladtukban. Ha pedig többen vannak együtt, egymás hegyén-hátán olyan vitéz kötéseket és török betűket csinálnak, hogy akárhányszor szerettem volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül graciőz hajlékonysága ez a gerincnek! Néha úgyszólván önmaga mellett csúszik el a bájos teremtés, és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetettség nincsen, mert hiszen szabad téren, saját mulatságából teszi.

Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküldtem Ferencet, az én jó sánta szomszédomat, hogy szedjen valahol. Míg az odajárt, egy szúnyogféle bogárkát fogtam és bevetettem nekik.

Az egyik mindjárt neki is iramodik a szúnyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában. Ha le is ül egy percre-pillanatra, megint csak tovaszáll, mikorra a magyar gyík odaérkezik.

A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána és a levegőbe nyalint, mintha azt mondaná:

– Ejnye de jó lenne!

A szomszéd hozott valami kevés hangyatojást, tán húsz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor bevetettem nekik, s csak akkor eszüdtek rá, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egynehány hangya, amelyik a tojással együtt bekerült, a kavics alá kezdte becipelni a tojásokat.

Az egyik gyík megpillantja, egyszerre ott terem és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyíknak a hátára és ide-oda fog, hogy megcsípje a gyíkot. A sima fényes bőrön persze nem hatol át a foga. Hanem, hogy a filigrán lábat megtalálja, abba aztán belecsíp haragosan.

Bezzeg van futás és rémület! Csak most lehet látni, micsoda sebes a futásuk. Összevissza futkosnak a moha között és addig csúsznak és csapkodnak, míg le nem dörzsölik magukról a haragos ellenséget.

Ezt az ijedelmet akkor is láttam rajtok, mikor az ujjam hegyén vízcseppet nyújtottam be nekik. A gyík örömmel fogadja a vizet s kinyújtja a nyelvét, hogy nyalogassa. De a vízcsepp lefut olykor a nyelvén és az álla alatt megáll. Olyankor egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán? Aztán ijedten nyargal a moha alá.

A nap az ő egyetlen szerelmük és boldogságuk. Amint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn és előbújnak. De mihelyt a nap eltűnik, ők is csakhamar megmozdulnak és belebújnak a homokba.

Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket. Az elkedvetlenedés azonnal látható volt rajtok. Egy-két percig ha vártak az időváltozásra, tovább nem: egyik a másik után húzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc múlva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mindjárt előbújtak, és egy kis ide-oda való sétálás-futkosás után egy helyre gyűltek össze.

Ha a ládát úgy toltam, hogy csak az egyik sarkába, vagy a közepén egy tenyérnyi helyre sütött a nap, ők azt is megérezték a földben: előjöttek és odagyűltek össze.

A kavicsot csakugyan szerették.

Ha odasütött a nap, vagy az egyik vagy a másik körülölelte az egész testével is látszott rajta, milyen boldog, hogy az a kavics az övé! De mert a többi is szerette a kavicsot, csakhamar ott termett a másik is: beleöltötte a fejét a fekvőnek a gyűrűjébe s ő maga végighasalt a kavicson, tartotta a hátát boldog nyugodtan a napnak. Végre mind a hét ott volt, egymás hegyén hátán s a legalsó utoljára is átfonakodott rajtuk legfelsőnek.

Eleinte csak csodáltam a napnak ezt a szeretetét náluk. Én bizony, mint minden városi ember, azt gondoltam, hogy csak a mi értelmes fajunk tudja megbecsülni és szeretni a napot, a napnak semmivel nem pótolható világosságát, éltető melegét.

Hátrább Ádámfi! A te pöffeszkedésedet megcáfolja még a pocsolya apró állatvilága is. Hiszen az egész mindenség a nap által születik, a napban nevelkedik, a fény és a melegség, ez az eleme. A pillangók, a bogárnemzetek miriádjai akkor szállonganak legvígabban, mikor kisüt a nap. Akkor esznek, akkor szeretkeznek, akkor muzsikálnak, akkor boldogok. A fal tövében a piros bodobács, a fű tövében a nagyfejű kis ostoba prücsök, a fán a madár, a hernyó, a hangya, a pók, a vízben a béka, a hal, a vízi bogár mind előbb örül a napsugárnak, mint az ember.

És íme, a gyík.

Hiszen ez teljesen testével lelkével benne él a napsugárban, mint a hal a vízben. Finom idegei tökéletesebben felfogják, átérzik a napvilágot, s a testük beleheli beissza a napfényt, amely az ismeretlen magasból jótevő meleggel hull a mindenségre.

Ahogy elnyúlnak, elfekszenek a napon, karcsú testük bágyadt mozdulatlanságán lehel látni, hogy ez nekik a legfőbb boldogságuk, hogy ennek születnek, ennek élnek. A borult ég szomorúság nekik. Mert amikor nem süt a nap, mind ott lenn kuporog szanaszét a földben s ha az ember elő is kaparja őket, szinte dermedten fekszenek a tenyerén. Olyan búsan néznek ilyenkor rám az óriásra, mintha azt mondanák:

– Nem süt a nap: beteg vagyok!

No aztán a kis napimádók ebbe is haltak bele.

Május közepén kivittem őket a méhesbe, és a napra tettem a ládájukat. Aztán mindjárt ásót fogtam és a méhes közelében hangyatojást kerestem nekik. Ásás-szedés nem tartott negyedóráig, s mégis mikorra visszatértem, bizony azt láttam, hogy az egyik hassal fordult a nap felé.

Nézem, hogy mi lelte a nyomorult kis állatot, hát látom, hogy valamennyi a szokott alakban hajoltan élettelenül hever a homokon.

El nem tudtam gondolni, hogy mi baj érhette őket! Csak mikor rátapintottam az üvegre, akkor láttam, hogy az odatűző naptól az egyik üvegoldal forró.

Hideg víz után kapok, hogy eszméletre térítsem őket, de bizony csak egyet sikerült a gyönge kis teremtések közül fellocsolnom.

Szárnyas ismerősök

Ebben a cikkecskében nem poétákról van szó, hanem tyúkokról.

A tyúkok általában megvetett teremtések, és én azért is szeretem őket. Ha egyszer nyugalomba vonulok, könyvet írok róluk. S nem aggaszt az a kérdés, hogy ki fogja elolvasni a könyvemet? Inkább az a gondolat aggaszt, hogy valaki elolvassa majd, és a fejét rázza rá:

– Micsoda haszontalanságok!

De hát engem teljes életemben csak az efféle haszontalanságok érdekeltek. Nekem egy kis csirke érdekesebb szép Meluzinánál. Mert igaz. Mert a végtelenségnek egy titkocskája. Mint ahogy egy tollpehely szerkezete is csodásabb nekem a legkomplikáltabb gépsárkány szerkezeténél. Egy közönséges tyúktojás pedig többet mond nekem Istenről, mint Akvinói Tamás.

Hát a tyúkok életét kezdem most jegyezgetni, s az eddigi jegyzeteimből bocsátok ki ezúttal egynehány levelecskét.

A piacról öt csirkét hoztak. Lehettek már hathetesek. Három közülük fehér volt, mint a galamb.

– Hagyjuk meg őket: igen szépek.

A három csirke-szépség mindig együtt járt aztán a kertben. A tyúkjainktól féltek. A tyúk gyűlöli a csirkét, s ha közel éri, vágja. Hát a három kis árva külön járt, – kerülte a tyúkokat.

Az egyik különösen félénk volt, szinte vad. Az embertől is futott. Húsz méternyi távolság kellett neki, hogy biztonságban érezze magát.

Eleinte azt gondoltam, hogy csak tőlem fél meg a tyúkoktól. Később láttam, hogy természete a félénkség. Félénk, mint némelyik félénk leány. A szeme örökös aggodalmat fejezett ki, s a kifejezés rögtön a rémület kifejezése volt, mihelyt valamit mozdulni látott.

Vajon lehetne-e ezt a rettegő állatkát megnyugtatni?

Búzát vagy kenyérmorzsát szórtam a baromfiknak, – valamennyi hozzám futott. Az idegen két csirke is szedegetett a háziak mögött. A vad csak állt húsz-harminc méternyi távolságban, és felnyújtotta a nyakát: nézett.

Ha feléje dobtam a csemegét, ahelyett, hogy hozzákapott volna, elfutott.

Hiába próbáltam megérttetni vele, hogy javát akarom, félt, és mindenkitől félt.

– Miért olyan félénk ez a csirke?

A félénkség nem születik a háziállatokkal. Az erdei vadak is bizonyára az anyjuktól tanulnak félni. A kis nyúl nem fél az embertől, amikor kinyílik a szeme, de ha az anyját futni látja, maga is futásnak ered.

A háziállatot félni csak a szenvedés tanítja meg. A sokat kergetett, bántott kis állat bizony elvadul és menekül az embertől. De ez a kis állat az anyja mellől került hozzánk: mi bántalmak érhették? És hát a csirkét nem bántogatja a gyermek se.

A félénkség veleszületett.

Aki foglalkozott állatokkal, tudhatja, hogy az állatoknak éppúgy megvan a maguk egyénisége, mint az embereknek. A tyúkfélékben is minden tyúk más természetű. Van köztük bizalmas, bizalmatlan, irigy, tolakodó, verekedő. Van köztük büszke, és van alázatos, van csendes, van lármás. Egy tyúkunk annyira karattyoló, lármás természetű volt, mint némelyik vénasszony. Serpenyőbe került: az udvar csendességéért.

Egyszer aztán igen éhes lehetett az én kis fehér csirkém, s hogy a magot messze szórtam a többinek, a legmesszebb esőket nagy óvatosan ő is felszedte.

Ez volt a kezdete a szelídülésének.

Attól fogva mindennap bementem a konyhába, és szórtam valamit a tyúkoknak, vagyis hogy inkább őneki. Úgy intéztem a szórást, hogy mindig feléje hulljon a legtöbb.

Hát lassankint egyre közelebb és közelebb bátorodott.

Két hét nem telt belé, már oly közel jött, mint a többi, de még mindig megrebbent és felugrott, valahányszor a kezem mozdult, s a szeme mindig gyanakvó volt és bizalmatlan.

Volt már egynehány igen szelíd tyúkom. Le is írtam egyszer egyet közülük: a szakálas tyúkot, amely nem is tyúk volt, hanem kis tollas ember. Érdekelt, hogy meg lehet-e ezt a jércikét is annyira szelídítenem, hogy olyan legyen, mint a szakálas tyúk!

Mindig arra szórtam a magot, amerre ő állt, és egyre közelebb magamhoz. De a kezemből nem akarta sehogy sem elvenni.

Végre úgy két hónap múlva ezt is elértem. Hogy a társai mohón kapogatták a szemet a kezemből, egyszer csak ő is odakapott. De olyan ijedten ugrott vissza, mintha megcsaptam volna. És ez napokig ismétlődött, ha egy nap tízszer etettem is.

Végre minden félelme elmúlt. Annyira megjámborodott, hogy valahányszor meglátott, mindig kivált a tyúktársai közül és hozzám futott. Járt utánam, mint a kutya.

De máshoz mindenkihez azután is bizalmatlan maradt. Sem az anyám, sem a cselédünk nem bírta két méternyi távolságnál közelebb csalni, még esztendő múlva se. Tovább meg nem is élt. Egy reggel csak a tollait találtuk meg a kerti árokban.

Két kendermagos csirkénk volt egyszer. Szintén testvérek. Meghagytuk őket, hogy olyan egyformák voltak.

A két kis kendermagos mindig együtt járt. A többi tyúk gyűlölte őket: csípték, vágták mind a kettőt. Csontig leszedték a bőrt is a fejükről. Hát futottak tőlük. Csak mikor megnőttek, akkor fogadták be őket a tyúkok a társaságukba. Csúnya két boglyas tyúk lett belőlük. Egy napon kezdték el a tojást és egy napon az első kotlást.

Ez a két tyúk ma is összetart. Akárhol járnak, mindig együtt lehet látni mind a kettőt, s akárhová tesszük az éjjeli szállásukat, bizonyos, hogy ők mindig egymás mellé ülnek.

Csak akkor váltak meg egymástól mikor az egyik másodszor kotlott és csirkét nevelt.

Vigyázgattam, hogy az anyai féltékenység változtat-e a viszonyukon? Azonban erre vonatkozólag nem jegyezhettem fel semmit se, mert az a tyúk nem volt annyira féltékeny a csirkéire, hogy a többi tyúkot megrohanta volna.

Hanem azt láttam, hogy mikor a csirkék megtollasodtak s elváltak az anyjuktól, a két öreg tyúk megint összecsatlakozott.

Mi vonta őket együvé? Testvéri érzés?

Nem gondolhatom.

Az állati világban nincs testvéri érzés.

De azt se gondolhatom, hogy csak az együttnövekedés és összeszokás a kapcsuk, mert hiszen tizenöten is voltak ők testvérek. Azokkal együtt nőttek fel az anyjuk szárnya alatt, de ők ketten aztán különváltak.

És azt se gondolhatom, hogy a tolluk azonos színe tartotta őket egymás mellett, mert hiszen gyakorta volt fehér vagy fekete tyúkunk, testvérek is: nem tanúsítottak egymás iránt szeretetet.

Az ő kapcsuk nem lehetett más csak a barátságnak az a neme, amelynek neve nincsen, csak példája: Castor és Pollux regéjében. Mindig voltak és vannak a világon olyan emberek, akik magukban nem érzik magukat egésznek.

Mintha fél, azaz ½ lélek is volna a világon s mintha annak addig kellene bolygania, míg csak egy magához hasonló ½ lelket nem talál. Akkor azután azok együtt élnek tovább, mert csak együtt érzik magukat egésznek.

Nem gondolhatok mást.

– Van-e a tyúknak esze?

Ez a kérdés mindig érdekelt.

Megint csak a félénk fehér jércével kezdem. Hát az, hogy a többitől különváltan, magányosan járt, egy időben gyakorta az ablakom alatt láttam: a kis kertben.

Egy Esti Ujságnak a fele hevert ottan. A szél vitte ki még ősszel az ablakon, s hogy télen át senki se ment ki a kiskertbe, ott is maradt.

Valahányszor a tavaszi szél megmozdította azt az újságdarabot, a kis fehér jérce mindig megrebbent, s odábbfutott.

Azután hogy ide-oda kaparászott, megint visszakerült az újságszelet közelébe, s mikor az újság megint mozdult, megint csak éppen úgy megijedt, mint előbb.

Ő tehát nem tudta megkülönböztetni az élőt az élettelentől. Neki minden élt, ami mozgott. Ha a szél a fűszálakat, lombokat mozgatja, a tyúkok bizonyára azt hiszik, hogy azok is állatok.

Nem ismernek különbséget élő és élettelen között.

A számlálási tudományuk se terjedt tovább az egynél.

Mindennap egy fészekbe tojnak, s mindennap elszedik a tojásukat. De ők nem tudják számon tartani, hogy tegnapelőtt is tojtak: az egy otthagyott tojás megnyugtatja őket s bizalommal tojják melléje a másodikat.

A tulajdonjog érzése is hiányzik belőlük. Négy-öt tyúknak egyetlen egy fészke van, s valamennyi a magáénak tartja a fészkét is, a tojást is. Tavasszal mikor legbuzgóbban tojnak, néha ketten is tipródnak az elfoglalt fészek körül, és be-benéznek: nyugtalanul várják, míg az, aki letette a garast, leszáll.

Mikor költenek, akkor se tudnak különbséget a maguk tojása és a másé között. Pedig van különbség. A konyhán mindig megmondják, melyik tojás melyik tyúktól való. S a különbség szembeötlő.

A tyúknak mindegy, csak tojás legyen, ha fából vagy porcelánból van is. A kikelt csirkéket egyformán szereti.

Pedig az is bizonyos, hogy a tyúk némely dolgokon több különbséget tud, mint az ember. Tessék megnézni, mikor kapar: olyan apróságokat csíp fel, amiket mi a föld morzsáitól megkülönböztetni nem tudunk. Vagy tessék nekik magforma gyöngyöt szórni. Megnézik, de nem nyúlnak hozzá. Török csibukszárról bontottam le egyszer apró sárga gyöngyöt. Éppen olyan volt, mint a köles. Bedobtam nekik a tyúkudvarra. Oda is futottak s meghőkölve bámultak rá s rám is. Még csak egy szemet se vettek fel, hogy megízleljék.

És hogy vizsgálódni ők is tudnak, azt akkor láttam, mikor egyszer tavaszidőben két házinyulat hoztak hozzám.

A két kis nyulat egyelőre az udvar egyik sarkába rekesztettem. A pince oldalába.

Máig is sajnálom, hogy le nem fényképezhettem a tyúkokat, amint a pince ormán megjelentek és kinyújtott nyakkal az elképedés és csodálkozás minden jeleivel bámultak le a két kis házinyúlra.

Persze félszemmel bámultak, mert a tyúk nem úgy néz, mint mink: egyszerre két szemmel, hanem csak félszemmel. S éppen azért is volt komikus a csodálkozásuk, mert hol az egyik szemükkel néztek lefelé, hol a másikkal, mintha próbálgatnák, hogy csakugyan jól látnak-e?

S negyedóránál tovább tartott a bámulásuk. Akkor is csak azért hagyták abba, mert valami kánya elrezzentette őket.

De miket gondolhattak ők, mikor a két nyulat meglátták?

Talán azt vizsgálták: veszedelmes-e az a két nagy fülű idegen?

Valahányszor a nyulak megmozdultak, a tyúkok elszörnyülködő kerrenést hallattak, s bámultak tovább kinyújtott nyakkal, aggodalmasan.

Hanem azért annak a kurta értelemnek fejlődését is meg lehet látni. A kis csirke három-négy napig nem tudja megkülönböztetni az embert, a bokrot, meg az anyját.

Ha az ember a kosár fölé tartja a kezét, csakúgy a keze alá bújnak, mint az anyja szárnya alá, s azt is láttam, hogy mikor az egyik tujabokrom mellett voltak, némelyik odabujt a földig hajló lomb alá, és ott szunyókált mindaddig, mígnem az anyja valamit talált és kreccsegett.

A kis csirke az első napokban mindenhez hozzákap. Egymás lábát is fel akarják kapni a földről, az anyjuk lábát is. Mikor az anyjuk először kotyog nekik, bámulva néznek reá, de csakhamar megtanulják, hogy hívja őket. Hozzákapnak ahhoz, amit az anyjuk oszt nekik, de hozzákapnak az anyjuk orrához és tarajához is. Sőt az első második napon ahhoz is csipegetnek, amit táplálékuk fölöslegeként pottyantanak el. Tehát az ösztön nekik se mond meg mindent. Tapasztalat is oktatja őket.

Az is érdekes, hogy a csirke, ha tököt vagy más efféle paszatos ételt kap, a földbe törli az orrát. A tyúk már ritkábban teszi ezt, a lábával is meg szokta az orrát törülni.

Hát van azért valami eszecskéjük. De hogy még ebben is van köztük egyéni különbség, nem egyszer tapasztaltam.

Szólhatok egy igen okos tyúkról.

Van egy rút kis tyúkom. Az egész nyaka csupasz, tarkótól vállig csupasz, csúnya vörös mintha leforrázták volna. A tolla fakó, fahéjszín vörhenyeges. A feje, mint valami boglyas, ijedt vénasszony. Mindig olyan rémült képű, noha nem fél tőlünk. De mégis mintha azon aggódna, hogy ő van kiszemelve másnapra levesnek.

Pedig hát kell a kutyának az olyan csúnya kopasznyakú!

Meghagyták. Tavasszal kapirgálhatott a többi közt a nagykertben, nyáron bekerült a tyúkudvarba.

No, kicsike udvar. Zöld drótháló kerítés környékezi, s fölül is dróthuzatok vonulnak át rajta széltében, hosszában: nehogy kiröpüljön valamelyik.

Nem is röpül ki soha egy se.

De lám egyszer csak künn látom a kis kopasznyakút, a nagykertben.

Ki eresztette ki?

Senki se vállalja.

Beterelik, bezárják.

Egy óra múlva megint kint látom.

Vizsgálom a drótokat. Sehol nem látszik szakadás. Arasznyi szélesség sincs a felső huzalok között: hogy szállhat ki?

Már akárhogy, de fönt száll ki.

Nohát az az egy kis tyúk hadd éljen kedvére.

Él is. Sétálgat, bogarász, vatarász a fák alatt, virágágyak között, szőlőben, gyepűn túl is. Csak estére kerül haza. Hogyan talál haza a sok kerítés között? Nem tudható. Elég annyi, hogy itthon van. Fölröppen a tyúkkerítésre. Tipródik, nézeget lefelé. Végre ráugrik a drótra, s bebúvik közte, leröppen. Ül a többi közé a tyúkülőre.

Másnap megint kint van.

A cseléd pedig bosszankodik reá, mert mégis itt-ott földet kapar a kerti útra: söpörni kell utána. Megfogja este, elnyírja a szárnyát.

A kis tyúk egy hétig búsan raboskodik a többi között. Egy hét múlva megint künn látom.

No, furcsa!

Vannak a kerítésben nálánál kisebb tyúkok is: azok nem tudnak kijönni. Ő egymaga kijön nyírott szárnnyal is.

Tojni azonban bejár. Fölszáll a kerítésre. Nézeget a drótokra: jár ide-oda, hol láthatna szélesebb hézagot, s végre beröpül.

De beröpülnie alighanem nehezebb, mint kiröpülnie, mert lám egyszer csak a sütőkemence alól búvik elő, s vidáman kotkodácsol.

Attól fogva ő egymaga odajár az aprófa mögé a kemence hajlatába és odatojogat. Sohse járt oda egy tyúkunk se. Nem is járhatott. De hogy találta meg az a kis tollas azt a legalkalmasabb fészket? Ahova ember nem lép, eső nem ver, kutya meg nem eheti a tojását, se menyét, se egyéb nemtom-mi. Hogy talált ő arra a zugocskára? Csak kereséssel, gondolkodással választhatta azt a helyet.

Egyszer aztán tavasszal anyai vágyak lepték meg: kotlott, vattyogott, nézegetett a konyhabeliekre: követelte a tojásait.

Elültették.

Hanem az aprócsirke kellemetlen a házban. Kibújnak minden kis lyukon: eltévedeznek, csiápolnak. A sírásuk olyan éles, hogy áthatol ajtón, ablakon, falon is. Fél kilométernyire elhallatszik a csirkesívás.

Hát tyúkanyó kosárba kerül a gyermekeivel együtt, s vitetik a pokolba. Azazhogy a paradicsomba: ki a messze tanyára. Ott szabadon élhet a csirkéivel. Hát ott is tölti az egész nyarat. Az őszt is. Csak télire kerül haza: be a dróthálók alá.

Tehát fél esztendőnél több időt töltött távol.

Félév alatt minden állat elfelejti az előbbeni állapotát. A ló, a tehén, a disznó, három nap alatt megszokja az új helyét, a kutya is két hét alatt. Nem tudom: hogyan viselkedik egyik-másik félév múlva a régi helyén.

A mi tyúkunk másnap már a nagykertben volt látható. Ugyanazon nap a régi kerülőkkel beosont a konyhába, be a sütőkemence aprófái mögé, és a régi fészkén tette le a tojását.

Hát mégiscsak van valami ugye abban a buta kis tyúkfejben?!

De egy másik tyúknak az emlékező-képességéről is van feljegyzésem.

Egy április végi napon, egy vörhenyes csirkét látok a konyhaudvaron, kívül a tyúkkerítésen. Már tollas csirke, de még kicsi. Ott gunnyaszt egymagában. Mindjárt látom, hogy beteg.

Nézem, hát látom, hogy sebes a háta, az egész háta. Irigy vén tyúkok kegyetlenek olykor a csirkék iránt: lehet, hogy ennek a hátáról is azok szaggatták le a tollat. De az is lehet, hogy más a baja.

Kinyitom neki a kert ajtaját: behajtom. Bizony csak alig vánszorog.

S beszólok a konyhán:

– Ez a beteg csirke hadd legyen a kertben.

A kis állat ott gunnyaszt tovább a fűben. Néha szétnéz maga körül és csippent valamit, de többnyire csak áll és a válla közé vonja a fejét.

Tán aznap délután történik: egy ásócskával valami lapu-gyökeret fordítok ki. A gyökér mellett kövér giliszta kerül napvilágra.

– Ugyan megenné-e az a csirke?

Odaviszem neki az ásón.

Félre hátrál, de a gilisztát is meglátja: elkölti.

Másnap hogy megint sétálok, meglátom a csirkét. Gunnyaszt egy virágágy mellett. Fogom az ásót: a kert elején van egy nyirkos rész, kifordítok onnan egy nyomásnyi földet. Van benne giliszta három is.

Viszem a csirkéhez.

Megint hátrál, de elkölti a gilisztákat.

Ások még neki.

Már nem hátrál, hogy hozzáviszem, sőt érdeklődéssel nyújtja a nyakát.

A következő napon már, hogy fogom az ásót, a csirke már megindul és jön utánam. Néhány lépésnyi távolságból nézi, hogy hol ások. Ahogy kifordítom a földet, odasiet és ott szedegeti ki a csemegéjét.

Már nem fél tőlem.

A következő napokban már akkor is jön utánam, ha nincs nálam ásó. Ha ások neki, odaáll és érdeklődéssel kandikál: mi fordul elő?

Időközben a háta szépen bevarasodik, egyre elevenebb, növésnek is indul, később kapargál is. Nohát, akkor már letelt a gyöngyidő: mars vissza a tyúkudvarba a többi közé!

Nem foglalkoztam többet vele. Elutaztam, elfelejtettem.

A következő év tavaszán történt:

Márciusban és április elején szabad a tyúkoknak a kert. Bogarásznak is nagykedvvel.

A tavasz elején külföldön jártam. Mikor hazaérkeztem, már zöld volt a pázsit, s virágzottak a barackfák.

Másnap reggel, hogy kilépek a kertbe, a négy-öt tyúk, elfut tőlem. A kert egy távolabbi részéből azonban egy vörhenyeges szakálas totyakos tyúk nyargal egyenesen felém. Az első pillanatban azt véltem, hogy valaki a kerítésnél megriasztotta. Azonban a tyúk egyenesen nekem jön.

Ismeretlen tyúk…

Nem értem.

Azonban eszembe villan: hátha ez volt az a kis sebes hátú csirke?

Fogom az ásót.

A tyúk követ.

Amint leszúrom az ásót a nedves földbe, a tyúk odaáll és érdeklődéssel kandikál az ásóra, ahogy vele a földet fordítom.

El nem hinném, ha másvalaki beszélné, hogy egy tyúk csirkekorától eszében tartja: kicsoda, mit és hol ásott neki? hogy annyi ember közül megismeri ki a jótevője s bizalommal és örömmel fut hozzá olyan nagy idő elmúltával.

De hát persze csak efféle irányokban nyilvánulhat a kis szárnyasnak az okossága. Már annyi esze aztán se neki nincs, se a társainak, hogy p. mikor nagy darab kenyeret, vagy líceumgallyat, vagy dinnyeszeletet kap, ráállana, lefogná mikor eszi. Könnyebben megehetné, ha ráállana. De nem áll rá, hanem ide-oda vagdalja, beporozza vagy besározza, s ha nem törik vagy szakad könnyen, vagy felfordul, otthagyja.

Csak a szemük különb mint a miénk, vagy a kutyáé, macskáé. A madarak egyáltalán nem szorulnak Calderonira.

Megtörténik például, hogy a kakas néha valami különösen kísértetiesen kirrent.

Minden tyúk megriad. Bokor alá vagy födél alá szalad valamennyi.

Nézem: mi történt?

Nem látok semmit. Csak percek múlva tűnik elő a magasságban egy kis fekete íjforma szárnyas: sas vagy héja. De még csak olyan kicsinek látszik, mint egy kettévált kömény-magvacska.

Egy márciusi napon megint ölnivaló csirkéket vett az anyám. Ahogy kieresztették őket az udvarra az egyik sárga jérce föltűnt nekem: szakállforma tollazat volt az álla alatt s a magatartásában volt valami hetykeség.

– Kár lenne elpusztítani azt a csirkét, – mondottam az anyámnak, – ez ha felnő hát amilyen szakálla van még tán ember is lehet belőle.

Hát egy-két hónap múlva takaros tyúkká fejlődött a jérce. A szakálla teljesen kinőtt. Széles nagy szakálla kerekedett az álla alatt fel egészen a füléig, ahol széjjel-bokrosodott a szakáll, mint az öreg emberek szakálla, akik borbélyollónak nem engedik át ezt a díszüket. Olyan volt, mint valami őseire büszke vörös szakállú táblabíró.

Azon a nyáron hat tyúkot tartottunk. Nem is szokott több lenni soha. Nappal a hat tyúk künn bogarászott a páston, este meg szépen beült mind a deszkából készült tyúkházba. Nem volt velük semmi gondunk.

Hanem egy reggel csak öt jött elő a reggelire.

– Hol a hatodik?

Az bizony ott fekszik a tyúkól földjén: a nyaka át van harapva.

Menyét volt-e vagy görény? – ma se tudjuk. A deszka mellett megtaláltuk a bejáróját. Azt persze be is csináltuk, tőrrel is elláttuk, hogy ne legyen máskor veszedelem. De fölösleges volt a munkánk: a tyúkok nem mentek be többet hajlékukba. Se csalogatás, se seprő nem használt. Széjjelfutottak mikor azt látták, hogy megint ott kellene hálniuk. És azon az éjszakán szanaszét aludtak a kerti fákon.

És ez a félelmük nem szűnt meg se másnap, se harmadnap: még csak közelébe se mentek többé a régi hálóhelyüknek.

Ha valaki más beszélné nekem ezt a történetet, a fejemet ráznám rá:

– A tyúknak nincs annyi esze, hogy napokig emlékezzék akármire is. Hiszen mindennap látja mikor a konyha előtt elvágják a testvére nyakát, s nem is éjszaka, hanem világos nappal, ott a többi tyúk szemeláttára. No, bizony nincs ostobább állat a föld hátán ennél.

De hogy ez nálunk történt, azt kell mondanom, hogy nem értem mért fél a tyúk a gyilkos állattól és hogy mért nem fél a gyilkos embertől?

Persze ha pap volnék, mindjárt meg tudnám magyarázni az ájtatos olvasóknak, hogy íme ebből is kitetszik a Teremtő végtelen jósága és bölcsessége. A tyúk aláveti magát a konyhakésnek, mert arra van teremtve, hogy az embernek eledelül szolgáljon.

De én Uram-Teremtőm mit eszik akkor a görény meg a menyét?

Hát hogy el ne vaduljanak a háztól, a cselédünk napalkonyatkor létrát támasztott az udvaron álló szederfához és az egyik tyúkot föltette a fára.

A tyúk elfogadta a szállást. Ide-oda ugrált az ágakon, míg végre az egyik messze kinyúló ágat, amelyik a konyha felé hajolt, alkalmatosnak találta arra, hogy ott háljon: elült.

A többi az udvarra szórt kukoricát szedegetve, fel-felkacsintott a fán elhelyezkedő testvérre, és egynehány perc múlva megindult egyik a másik után: felugráltak nehézkes tottyos ugrálással a létra fokain és elültek a befelé nyúló ágon szépen egymás mellé.

Csak a szakálas tyúk nem ment fel közéjük. Az ha feltették is leszállt és nekirepült az ablakoknak. Bosszúsan kotyogott és szaladgált ide-oda. Ha feltették is a fára, lerepült. Utoljára is inkább egy kerti barackfán töltötte az éjszakát, hogysem odaüljön a szederfára.

Másnap estefelé megint megkezdődött a nyugtalankodása, elégedetlensége. A barackfa se kellett már neki. Minden áron be akart jutni a szobába.

El kellett fogni. Így zárták el erővel egy kis ketrecbe.

És ez az akaratoskodása mindennap ismétlődött.

– Most már meg kell ölni ezt a tyúkot, – mondottam bosszúsan.

– Ne bántsuk, – szólt az édesanyám –, olyan jó kis formás állat. Majd felszokik kicsinyesként ő is a többi közé.

Egy délután az édesanyám látogatóba ment valahová. A cselédünknek is dolga volt valahol. Én az erdőt jártam. A ház üresen állt.

A nap már leáldozott mikor hazaérkeztem. Még nem volt otthon senkise. Az ablakok látom, hogy be vannak zárva, csupán az előszoba ablaka van kitárva. Oda szoktuk tenni a kulcsot, mikor mindnyájan elmegyünk.

Hát ahogy kinyitom az előszobát, megkottyanik ám a fejem fölött az én szakálasom. Felpillantok, hát látom a homályban is, hogy ott ül a cudar az én szemem fényénél drágább növénygyűjteményemen, a szekrény tetején, a szép nagy élére állított fólió-köteteken, amiket azért tettem oda, hogy szellős helyen legyenek.

No, nem tudom hogyan történt, de a harag akkora lángot vetett bennem, hogy amint megpillantottam, egyszerre agyon is akartam csapni. Én bizony akkorát vágtam rá az esernyőmmel, hogy az esernyő vaspálcája meggörbült.

Mondom, hogy agyon akartam csapni.

A tyúk ijedt burranással röpült ki az ablakon.

A harag sötét káprázatában állottam ott egy pillanatig. Én a tyúkféle állatokat sohasem szerettem: csúnya, lármás, tisztátalan állatok. De most mégis egy lesújtó érzés remegett át rajtam. Éreztem, hogy embertelenséget követtem el.

Mert az ember nem a bárón kezdődik, hanem azon a ponton, mikor megszűnt brutális lenni. Az állat mind brutális. A civilizálatlan ember is brutális, mert állat. A gyermek is brutális, mert az emberi lélek nincs még benne kifejlődve.

De íme sem állat, sem civilizálatlan ember, sem gyermek nem vagyok, s micsoda buta feldühödés vett rajtam erőt! Hát hol voltam én abban a pillanatban? S ki volt az, aki az én karommal cselekedett?

Nehéz, rossz érzés fogott el, szégyen és fájdalom, hogy azt a kis ostoba, védtelen állatot annyira megütöttem.

Mit tudja az, hogy mi az a herbárium? Mit tudja az, hogy mi a tisztaság? Ő szegény fél az éjjeli ragadozótól és az ember oltalmát keresi.

Az ember jó, az ember enni meg inni ad a tyúknak. Fészek van nála tojásra, költésre, védelem a sötét éjszakában. Hát hova húzódjék, ha nem az emberhez?

Bementem a szobámba, de a zárt ablakon át is percekig hallottam a tyúk elszűnő, meg-megújuló panaszos kiáltásait, olyan hangokat, aminőket tyúktól még nem hallottam. Hasonlítottak ezek a hangok az emberi zokogáshoz.

Elmondtam este az anyámnak, hogy mi történt. Jól esett volna, ha lepirongat, mint ahogy gyermekkoromban tette, mikor meg kellett igazítania cselekedeteimben. De az idő változást érlel az anya meg a fiú kapcsolatában is. Ő csak a tyúkon sajnálkozott.

Én nem tudtam aludni se.

Mert hogy a tyúkot hiába hívták s keresték még lámpával is a kertben, azt gondoltam hogy elpusztult. Micsoda nagy szenvedésben pusztulhatott el a nyomorult kis állat! Hát mivel is vagyok én különb a hóhérnál!

De csak előjött másnap reggel. Előjött sántikálva. Odabillegett-baktatott a konyhaajtó elé és nézett be szomorúan.

No aztán azt végignézni, ahogy az anyám az ölébe vette, sajnálgatta, s megcsókolta a fejét, az elég volt nekem egész napra.

A tyúk hetekig sántított.

Az anyám azt mondta, hogy odaajándékozza valami szegény embernek, mert nem fog tojni többé soha.

– Hát mindegy, – feleltem. – Ne ajándékozzuk el: legyen nyugalomban, mint az emberi rokkantak, tartsuk el holtáig.

És napról-napra szórtam neki a szemet, hogy magamhoz engeszteljem. Azt szerettem volna, hogy az én kezemből is egyék és hogyha szólok neki, hozzám jöjjön. De a tyúk, ha engem meglátott, sietve sántikált tova és csak messziről nézte, hogyan lakmározik a többi az én kezemből.

Azóta egy esztendő múlt el. A szakálas tyúk kigyógyult a sántaságból, egyszer már csirkéket is nevelt. Olyan szelíd, hogy mindenkinek meglibben, aki csak feléje nyúl, csak engem kerül még mindig, s nem jön hozzám se szép szóra, se ételért.

A tyúk-szimpátiáról is van följegyzésen.

Egy tavaszi napon ott kapargáltak a tyúkjaink a nagy-kertben a lugas körül. Látom ám, hogy egy paprikaszín-vörös tarajú kendermagos idegen tyúk búvik át a kerítésen, s a mi tyúkjainktól tíz-tizenöt méternyi távolságban szedeget.

Én az első tavaszi nap melegében sütkéreztem ottan s még egy óra múlva is külön láttam az idegent.

Érthető: az idegen tyúkot nem tűrik maguk között az összeszokottak, de az idegen se kívánkozik olyan társaságba, amelyik nem az övé.

Egyszer aztán látom, hogy valamennyi ott sütkérezik a méhes előtt. A fehér tyúk fürdik. A többi tollászkodik. Köztük van az idegen is, mintha mindig velük élt volna. És talán beszélgetnek.

De ha nem is beszélgetnek, látnivaló hogy az idegen tyúk összebarátkozott a mieinkkel. Belekívánkozott a társaságukba, és a mieinknek nem volt kifogásuk a személye ellen.

Micsoda vonzalom egyesítette őket, ha nem a barátság? Hiszen ezek nem úgy vannak, mint az emberek, farkasok és marhafélék, hogy a veszedelem ellen keresnének biztonságot a társulásban. Ezek, ha veszedelem van, egymást nem védik, hanem annyifelé futnak széjjel, ahányan vannak.

Az öt tyúk napestig együtt volt. Este a kendermagos elvált tőlük. Ha összebarátkoztak is, tudta, hogy a mi házunk nem az ő otthona: hazasétált.

Veréb

Részlet

---

1902. V. 17. – Láttam egy verebet a hársfán. Cserebogár szállt a hársfa mellett. A veréb utána röppent. Addig vagdalta a levegőben, mígnem a földre esett, ekkor kiszakította a négy lábát és otthagyta. Hogy a lábakat megette-e nem tudom, mert a cserebogár fű közé esett.

A veréb tehát pusztítja a cserebogarakat is.

Az állatok beszéde

A tudósok azt mondják, hogy az állatoknak meg van a maguk nyelve. Garner amerikai tudós meg is írta a majomnyelv grammatikáját, egy magyar tudós meg a mókusok nyelvét figyelte meg.

Mikor ezeket a vizsgálódásokat olvastam, eszembe jutott boldogult Aradi Gerő néhai színigazgató.

Ott ült egyszer Szegeden kedves titkárával az írószobában s ahogy ott írnak mindketten, egyszer csak megszólal, anélkül, hogy felpillantana:

– Izé.

Gonda László erre felvesz egy árkus papirost és azt mondja:

– Csak hat.

Aradi erre fejet csóvál, és így szól:

– Hm.

Gonda vállat von.

Megint írnak tovább.

Aradi kis idő múlva megint fölemeli fejét és így szól:

– Izé.

Amire Gonda így felel:

– Jó, jó, hiszen azt adjuk.

– Hm – feleli Aradi.

– Persze, hogy az.

Kis idő multán azt mondja Aradi:

– Hm, hm.

Gonda meg így felel:

– Akkor Murait.

Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mit beszélgettek?

Gonda elneveti magát és így magyarázza meg a rejtelmes beszélgetést:

Mikor az igazgató azt mondja:

– Izé, akkor a nevemet mondja s hogy miért szólít, akkor már én tudom. Az imént azt kérdezte, hogy hány páholyt jegyeztek előre a szombati előadásra? Arra feleltem, hogy: hatot. Ő nem mondhat erre mást, mint azt, hogy az új népszínművet kell siettetni. Én vállat vonok rá, amiből ő megérti, hogy ideje előtt nem érik meg az alma. Egy negyedórai szünet. Ezalatt az igazgató azon gondolkozik, hogy a Rippet kellene adni, mert az jó fél házat tölt meg, s ez legalább bizonyos jövedelem. Ismét szólít tehát és én ráfelelem, hogy azt adjuk. Csakhogy ekkor mind a kettőnknek majdnem egyszerre jut az eszébe, hogy a kincstakaró szikla megsérült, és hogy a festőnek nem volt ideje kijavítani. Az Aradi hümmentése tehát ezt jelenti: Az a bökkenő, hogy a festő miatt nem lehet. Persze, hogy az, – felelem. Itt egyszerre eszünkbe jut, hogy a Murai darabját, a Huszárszerelmet az idén még nem adtuk. Aradi kétszeresen hümmentett, s ez nála azt jelenti, hogy csináljunk valami rendkívüli dolgot, ami próba nélkül is megtörténhetik. Erre az a válaszom, hogy: jól van, adjuk hát Murait.

Ez a két ember annyira ismerte egymásnak a gondolkozását, hogy ha csupán ketten maradtak volna a világon, elfelejtették volna az emberi beszédet. Nem kellett volna nekik. Csak hümmögtek volna egész életükben.

A szerelmesek hogyan olvasnak egymás arcáról, egymás szeméből! Az apák és anyák hányszor szólnak csupán a tekintetükkel a gyermeknek! Hát a siketek, siketnémák! A váci siketnémák intézetében az udvaron mindenféle társasjátékot játszanak a gyermekek.

Nekünk szomorú az ő zajtalan játékuk, de nekik éppen nem szomorú: vidámak és elevenek.

Hát ha az értelmes emberek így meg tudnak lenni a beszéd használata nélkül, mennyivel inkább meg tudnak lenni az állatok, a csekély értelmű teremtések. Hiszen az ő lelki életük kevés keréken forog. Az evés-ivás kérdése foglalkoztatja őket leginkább, aztán az önvédelem gondja s időnkint a szaporítás ösztöne.

Az idő kezdetén az ember is lehetett ebben az állapotban és akkor nem beszélt. Csak hangjai voltak, de szava nem. És azt is kitalálhatjuk, mik voltak azok a hangok, ha figyelemmel nézzük az állatokat.

Itt van például a házi állatok között a tyúk. Azt hiszem ennek legtöbb a hangja. Az első ezek között a sírás, az a panaszos csipogás, amit az anya körül hallat. Az anyja ezekre a csipogásokra koty-koty hanggal felel. Ez a hívó és megnyugtató hang. Azt mondja vele:

– Gyertek, erre vagyok.

Az öreg tyúk egyre kotyog és kapar. Amint valami ennivalót talál, éles krecscsegést hallat.

Aki figyelemmel kíséri a csirke fejlődését, láthatja, hogy az első napon nem érti annyira a csirke ezt a krecscsegést, mint később, de mert a hang feltűnő neki, az anyjára néz s látja, hogy vagdal valamit, és amit szétvagdal, az jó. Már a második napon mindig az anyja fejét vizsgálja a kis csirke. Megcsipegeti az anyja orrát, taraját és szakállát is, hogy hátha az is ennivaló? De már később csak a krecscsegésekre vigyáz. Szemmel látható, hogyan tanul.

Mikor először hall kukorikolást vagy kotkodácsolást a kis csirke, megrémülve néz a hangok felé. Másodszor hallva már nem figyel rá.

Van aztán a tyúknak még egy hangja, amelyik veszedelmet jelent. Egy rövid és éles kityenés ez. A csirkék ezt hallva, felpillantanak s látják az anyjukat hosszan kinyújtott nyakkal emelt fővel, az ijedelem feltűnő jeleivel állani. – Mintha az egész kis család kővé meredt volna, így állnak egy-két pillanatig, aztán csirkék az anyjuk szárnya alá futnak és elbújnak.

Megint más hang az, mikor a tyúk haragszik. Valami különös recsegés tör ki ilyenkor belőle, s a következő pillanatban már vág.

Van egy szelíd sárga tyúkom, amelyik félelem nélkül eszik a kezemből és engedi magát cirógatni. Ez is ilyen recsegő hangot hallat néha, mikor a földről fölemelem. Ez tehát az ő haragjának a hangja.

Van aztán egy gyöngéd éneklő hangja is a tyúknak. Akkor hallatja ezt először, mikor már annyira kifejlődött, hogy a gazdasszony nemsokára tojást várhat tőle. Ezt a hangot nevezik káricsálásnak. Ez a hang a tyúkfélénél csak a jóérzés kifejezése. Nem a társának szól vele, csak magának énekel.

Ugyanezt a hangot hallatja akkor, mikor bőséges asztalt talál és nincs kiéhezve, de azért jóízűen szedeget.

Viszont a fájdalom hangja, – mikor megcsípik egymást – a csirkéknél egy sikkantás, az öreg tyúknál egy kercsentés.

Micsoda fájdalmas aztán a tyúk kiabálása, mikor kotlik és nem talál tojást! Ez a vattyogás kétségtelenül a panaszkodás hangja.

Íme, ennyiféle hang elég a tyúknak az egész életére. Ez az ő beszéde örömének, fájdalmának kifejezése. Amiket ezen kívül akar mondani, azt megmondja a tekintete, sokféle mozdulata.

De a többi háziállatnak még ennyi kifejezése sincsen. A harag és a fájdalom hangja, ez a kettő az állatoknál általános. A házinyúl még ennyit sem hallat. Az ember azt hinné, teljesen néma, ha sírni nem hallaná, mikor a kutya vagy az ember kínozza. Ilyenkor úgy sír, mint a gyermek.

Az állatoknak, ha van is gondolatuk, ötletük, az annyira az ő egyszerű életmódjukból való, hogy nem szükséges szavakban kifejezniük.

Élet a hó alatt

Hó borit mindent. Sehol egy pillangó, sehol egy hangya, sehol semmi bogár. A fecske, a gólya oda van a meleg országban, csak a veréb csiripel dideregve a zúzmarás fákon. De hát hol van az a sok bogár? Hol van a mezők ürgéje? Hol van a mókus? Hol van a hörcsög, a medve, a hal, a kígyó, a gyík, a béka, meg az a sok mindenféle állat, amit a nyáron láttunk?

A bogarak egy része meghalt. Milliónyi millió pók, légy, pillangó, szúnyog halt meg az ősz első fagyos éjszakán. A legyek közül még szerencsés az, amelyik meg tudott maradni a szoba valamelyik zugában. Olyan, mintha halott volna. Halálféle álomban dermed. A tavaszi melegben föl fog éledni. Mint a beteg, aki sok szenvedés után először áll lábra, bágyadtan és erőtlenül vánszorog az első órában, de csakhamar erőre kap és újra vidáman döngicsélve örül az életnek.

Éppen ilyen álom ül a méheken, meg a hangyákon is. Azok nem fagytak meg. A méhek a kasban szorosan összebújva melegítik egymást. Néha egyik-másik fölébred és nagyálmosan odavánszorog a mézzel telt kis viaszfazekakhoz. Eszeget abból, aztán tovább alszik.

Bezzeg a hangya nem rakott el télire semmit, csak magának nyalakodott a nyáron mindegyik. De azért nem pusztul el. Leássák magukat jó mélyen a földbe és ott megdermedten alusszák át a telet.

Éppen így alszik az erdő sok keményhátú bogara is: a szarvasbogár, az egyszarvú bogár, a cincér, az aranyoshátú bogár; – mind, mind a földben, vagy a puha moha alatt alusznak, és föl sem ébrednek tavaszig.

A mókuska is alszik. Már az ősszel talált ő magának egy kis odút valamelyik fában. Vetett bele száraz mohából jó meleg ágyat, és bedugta az ajtót is mohával, hogy a szél be ne fütyörésszen. De azért ő nem koplal. Még az ősszel meggyűjtötte a mogyorót, makkot meg diót, és eldugdosta ide-oda faodúkba. Mikor megéhezik, kinyitja az ajtót és hipp-hopp: elmegy ebédelni.

Szorgalmas és előrelátó gazda volt a hörcsög is. Az is gyűjtötte nyáron a gabonát. Hordta haza a pofazacskójában. Mélyen a föld alatt van az ő lakása. Apró kamarák mindenfelé. Azok mind tele vannak gabonával. A kamarák között van a szoba. Abban jó puha fűágy. A bejáratot ő is betömte mindenféle gazzal, hogy a víz be ne csurogjon. Most odalenn neveti a hideget, mert sem a hó, sem a fagy nem hatol le annyira mélyen.

Mélyen a földben, a hó alatt szundikál a kígyó, a gyík, a béka, meg a sok cserebogár. Ha télidőben ásunk, majdnem minden ásónyomással kiemelünk egy-egy szendergő életet.

Hát a medve mit csinál ilyenkor? Őkegyelme azt gondolja minden nyáron, hogy sohasem lesz többet tél. Bezzeg mikor az első hó leesett, megfázott rajta az ő meztelen talpa. Hát csak bement nagy dörmögve a barlangjába, és ott vakaródzott, hogy:

– „Aujnye, de rossz, hogy hó esett, nem lehet benne mezítláb kószálni. No de majd elolvad ez mindjárt, akkor aztán újra kimegyek és szedegetem az édes áfonyát.”

Hanem bizony a hó csak nem akart elolvadni, hiába leste a medve. Lefeküdt hát. Gondolta: aki éhes, eszik az álmában. Evett is álmában mindenféle gyümölcsöt, még mézet is, de csak nem lakott jól.

Fölébredt.

Kidugta az orrát.

Künn süvöltött a szél és hordta a havat.

– Brr! De csúnya idő, – mondta bosszúsan a medve, – aludjunk még egyet.

Megint aludt. Napokig, hetekig aludt. Végtelen hosszú ebédekről álmodott.

– No, most már bizonyosan itt a tavasz, – gondolta, mikor felébredt.

A nyíláshoz ballagott.

Az egész erdő csupa hó. A fák, mintha talpig fehér virágba volnának öltözve. Csend van, csak a cinkék szomorú csiripelése hallatszik.

Hej, a medve haragszik. Szeretne ebédelni, de nem lehet. Most is ott van a barlangban. Hol alszik, hol meg kinézeget.

Virágok világa

A tudós kezébe veszi a virágot. Mond két latin szót:

– Ez a neve.

Mond egy számot:

– Ebbe a családba tartozik.

Elsorolja: milyen földben terem?
milyen a gyökere?
milyen a szaporodása?
melyik hónapban nyit?
mennyi ideig él?
micsoda kémiai kivonatokat tartalmaz?

Mindez nem tudom, miért olyan elkedvetlenítő, olyan nem nekünk való…

Mennyivel szebb és jelentősebb a virágok világa annak, aki soha nem hallott Linnéről és Garckeról, és akinek sem eleven szó, sem írás nem emlegette azokat az ásításba ejtő latin neveket.

Mink csak azt mondjuk:

– Megjött a tavasz, a meleg napfény! És megjöttek a virágok, a tavasz szépségei!

Örvendező szemmel nézünk szét a mezőn és az erdőn. S elgyönyörködve állunk meg a fű közül előkéklő ibolya előtt:

– Kedves kékszemű illatos virágom, csakhogy megérkeztél!

Minden éled már akkor, minden rügyezik, bimbózik, fakad, leveledzik. A rét, a mező, a ligetek el vannak borítva ezekkel a néma kis rejtelmes teremtésekkel, akiknek mindenféle szép szín az arca, zöld levelek a ruházata, illat a lélegzete. Köztük a mandulafa rózsaszín pompába öltözött királykisasszony, s az almafák rózsás fehérben pompázó királykisasszonyok. S mintha körülöttük a füvet teleszórták volna arannyal: a pitypang kis sárga virágai ékeskednek mindenfelé. Nem gondolunk mink római számokra; a latin szavak is idegenek nekünk, de azért ismerjük a virágainkat név szerint. Ismerjük a családjukat, a természetüket, a történetüket. Örülünk a bimbózásuknak. Sajnáljuk őket a hervadásukban.

Tudjuk melyik virág a legszentebb: a liliom, – ezt tartják az angyalok meg a szentek a kezükben. A cicamafa, – ezzel ment a nép Jézus elé Jeruzsálemben. A rózsa, – ezzel hintették be őt a koporsójában. Az állelujavirág, – ez hirdeti a feltámadást. De ismerjük magát az Istenfáját is, amely valamikor nagy fa lehetett de most csak virág. Ismerjük az Isten korbácsát, amit az Isten ledobott a földre s az is virággá változott. (Olyan az ma is éppen, mint a korbács!) Ismerjük az Istenátkozta tövist, amely csak úgy lézeng, ballangol, mint a hajléktalan ember. Miért átkozta meg, azt is tudják az öregek. Hát a Jézus Krisztus gyökere? Abban akárki is megtalálhatja a J. C. betűt, ha belevág a bicskájával. A két betű éppen olyan, mint a templomban az oltárvánkoson, vagy a pap sátorán. Tudunk olyan füvet is, amelyik úgy vérzik, mint az ember, ha megtépik: a vérehullató fű. Elgondolkozva nézünk az égszín kék virágú ördögcsípte fűre. Vak, aki nem látja, hogyan lecsipkedte a szárait az ördög!

Hát az ember-erejű fű? Vajon miért nevezik így? Hát a Boldogasszony koronája? amelynek kékek az ágai, s aranygomb a dísz a közepén. Hát a pirosból kékre váló kulcsvirág, amely kinyitja a lakatot, mint ahogy a vasvirágtól meg lehullanak a rája taposó lópatkók. Hát az ördögszemvirág, amely olyan mérgesen kipiroslik a fű közül! És tömérdek hát következhetne még, de nálunk úgyis ismeri őket mindenki, csak a tudósok nem. A tudósok csak azt szeretik, amit egymásnak írnak, beszélnek. Oh szobaszagú tudomány!

Nagyideig hittem, hogy a tudósok többet tudnak a virágról, minta mennyit mi tudunk. Nem tudnak annyit. Ők csak számokat tudnak, meg neveket, meg külső és belső részeket. Az igaz, hogy ilyesmit aztán tudnak sokat.

De azt nem tudják, hogy miért kelt az emberben más érzést a tulipán látása, meg mást a gyöngyvirágé, mást a vadrózsa látása, mást a szegfű látása.

Mért kelt vidámságot a tulipán látása? Mért csupa erő és élet ez a piros szép nagy virág?

A föld ereje virágzott ki benne! Az életre ébredt tavasznak első mosolygása ő! Egy gyönyörű ígéret! Az élet ígérete a nyárra! Úgy éleszti a lelket, mint a Rákóczi-induló. A színe is a mi színünk.

Mindig megállok, mikor az első tulipánt meglátom. A szemem leányt keres, akinek odanyújtsam, és aki dalolva menjen útjára vele. Földillatot érzek; és ha még nincs itt a fecske, reá gondolok. Óh tulipán kedves virágunk nekünk. Ha ez a virág dalolna, magyar nótát dalolna, – az is bizonyos.

Milyen más érzést kelt bennem a gyöngyvirág látása. Ott áll ő az erdő árnyékán a széles zöld levélpalást alatt angyali alázatossággal meghajolva. Néha harmatosan. És olyankor olyan, mint a könnyező menyasszony. Néha a fehér bodrokban talpig pompázva; és olyankor olyan mint a klastromban nőtt leány. Fehér szépségében áll a lombok árnyékos boltozata alatt. Áll és várakozik.

– Kit vár? Kinek született? Tudja-e, hogy van? Tudja-e, hogy bűbájos? Tudja-e, hogy az ember elgyönyörködve nézi?

Nincs felelet. A virág titok. Ember elméje az ő élete világába be nem hatolhat.

Hogyan van, hogy a gyöngyvirág illatától percre-pillanatra eltűnik az ember lelkéből minden, ami földi. Valami ismeretlen szellemvilág körében érzem magamat. Földi nő képe nem fordul meg olyankor az elmémben. Ünnep van. Valami fehér ünnep. Nem tudom, kinek az ünnepe. Az erdő hallgat. Körülöttem titok. Csak a szellője fuvalmát érezem, mintha valami láthatatlan tündérfátyol érintene.

Hogy van az, hogy a vadrózsa meg részvétet kelt bennem. Mintha árva volna az a virág. Árva, szegény és elhagyott leány, aki csak akkor piros, mikor megszólítják, máskor mindig halovány.

Ha az ember virággá válna az embersége levetkeztével, lehetne-e a gazdag, vastag derekú és gömbölyű arcú bárónéból vadrózsa? Nem. Csak a szegény árva pásztorleány lehetne az. A pásztorlány, akinek a haja szőke, a szeme pedig esténként harmatos, mert az anyja mostoha.

A kerti rózsa, óh az mind gazdag kisasszony! Divatos pompa, kábító illat, néma irigység, rangban való örökös vetélkedés, életvágy, elfojtott szerelmi suttogások.

Lehet-e, hogy valaki ugyanazt érezze és gondolja, mikor kakukkfüvet lát? S lehet-e hogy amit a kakukkfű illatától körüllengve érez és gondol, ugyanezt érezze és gondolja a pipacs vagy az orgona, a hársvirág, a napraforgó és a liliom látásakor.

Mindezekre én nem tudok felelni.

De minek is?

A világon úgyis már csak az a kevés gyönyörködteti az embert, amit még a tudósok szét nem magyaráztak.

És hát a virág az Isten legszebb teremtése. Szebb mint az ember, szebb mint az állat, szebb mint a csillagok.

A csillagok az Isten erejét tárják elénk a magasban. Az állatok a teremtő találékonyságának sokféleségét. A virág a gyönyörű képzeletét.

Mikor Isten a csillagokat teremtette, az ereje alakult ki a csillagokban. Mikor az embert teremtette, az értelme dolgozott. Mikor a virágot teremtette, – játszott a Teremtő.

De hátha nem játszott? Hátha azok tökéletesebb teremtések, mint mi vagyunk. Talán éreznek, talán gondolkoznak és beszélgetnek ők is, a maguk módja szerint. Talán arról is beszélnek, hogy mi milyen együgyű lótó-futók és milyen gondokkal barázdált arcúak vagyunk. Talán arról beszélnek, hogy nincs szebb és jobb állapot a világon, mint nézni az eget, szeretni és elmélkedni, gyümölcsözni és elmúlni és megint újraszületni, élni az ég alatt. Élni és élni, napsugárban, holdfényben, illatban, harmatban, csöndességben, boldogságban. S meghalni szenvedés nélkül, szótlanul, az új tavasznak, új életnek reménységében.

Ki tudja hogy van? Az Akadémia se tudja. A Természettudományi Társulat se tudja.

Csak állok a réten, az erdőszélen: nézem a sok minden virág-szépségét a földnek.

Vasárnap van. A virágok még harmatosak. Kék égből sugárzik le a délelőtti napfény. A faluból harangszó hangzik. Zong-bong ünnepien mind a három harang.

Aztán áhítatos mély csend terül a mezőre. Bársonyos poszméhek szállnak elő az erdőből. Mély dongással ereszkednek a zöldben pompázó rétre. Dongásuk mint a búgó orgona…

Kezdődik a virágok miséje.

Napraforgó

Virágországból való szeretteim között van a napraforgó is. Mindig kedves volt szememnek, lelkemnek, mióta csak ismerem. Gyermekkoromban sokszor megálltam előtte és fölnéztem rája:

– Milyen szép vagy te nagy sárga virág! Fordítsd én felém is az arcodat, mert én is szeretlek téged!

Szerelmes legénykoromban meg emlékszem rá, hogy rászőttem egy versemet is. A vers egy Vilma nevű szőke kedvességről szólott és ez volt az eleje:

„Akár így fordulsz, akár úgy fordulsz
Szeretlek nézni, nézni,
Mint napraforgó fényes szerelmét
Napestig nézi, nézi.”

Szó volt aztán a versben arról is, hogy a napraforgó elhervad végre a sóvárgásban, de mégis boldogabb, mint én, mert akit szeret, mindennap látja.

Mindez kegyetlen zökögős sorokba volt foglalva, de Vilmának tetszett, és én is jó versnek tartottam.

Most aztán, hogy nagy idő multával megint visszakerültem a virágok országába, régi szép ismerősként üdvözöltem azt az öt-hat napraforgót, amelyik a kertünkben vendégképpen termett.

Nem engedtem őket kigyomlálni. Hadd nőjenek, hadd forgassák aranytányéraikat a nap felé.

Hát nőttek is. Augusztusban mindegyik kinyitotta a tányérját, és nézték a napot.

Azaz dehogy is nézték. Éppen ezen ütköztem meg, hogy nem nézték.

– Mi lelte ezeket az én napraforgóimat?

– Vagy hazugság volna, hogy ezek annyira szeretik a napot?

Hiszen akkor nem hívnák őket napraforgó néven. A görög nevük is heliotrop – napraforgó. S a boldogtalan szerelmek költője. Ovidius is megénekelte, hogyan változott a napistenbe szerelmes szép nimfa (Klicie) napraforgóvá:

„Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
Künn a kopár földön a szabad ég alatt;
Nem törődik semmit ivással evéssel,
Csak nézi a napot nézi könnyezéssel,
Fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
Levelekké zöldül patyolat-ruhája,
Szőke hajfürtei szétlevelesednek,
S aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szive megmaradt:
Ma is arra fordul, merre a nap halad.”

Mi adott volna okot a névre, meg erre a versre, ha nem az, hogy a napraforgó a nap után forog?

Gondoltam, talán hogy az idő borongós, azért állnak szanaszéjjel hajoltan a virágok s el is felejtettem egy-két napra az észrevételemet.

Hanem aztán a mérges kánikula napjai következtek s nekem megint csak föltűnt, hogy a napraforgó nem hajol mind a nap felé. Sőt nemcsak hogy arra nem hajol, hanem némelyike egyenesen hátat is fordít neki.

– Mi történt uramisten! Megzavarodott-e a természet rendje, vagy hogy nem is forgott soha a napraforgó a nap után.

Felhányom az én kis könyves szekrényemet és előszedek belőle minden botanikát Matthiolusztól Gönczi Pálig. Hát benne is van mindegyikben a napraforgó, s az egyik megjegyzi, hogy ez a név Pliniusnál olvasható legelőször. Persze, hogy Pliniusnál, hiszen előtte nem írtak botanikát. Megtaláltam aztán, hogy a világ minden nyelvén ez a neve a virágnak – németül: Sonnenblume, Sonnenwende, – franciául: tournesol, – angolul: turnsole, – olaszul és spanyolul: girasole, girasol, – szóval minden országban fordul a napraforgó a nap után.

Belekeresek a Pierer-féle mindentudó könyvben. A heliantus szónál az is azt mondja: A napraforgó igen nagyon napra forgó. (Die Sonnenblume is sehr heliotropisch.)

Megnézem a kis Larousse-t. Az így szól: Napraforgó a neve minden olyan növénynek, amelyiknek a virága a nap felé fordul, mint a heliotrop és helianthus vagyis nagy napvirág. (Tournesol. Nom de diverses plantes, dont les fleurs se tournent vers le soleil, comme l’héliotrope et l’hélianthe ou grand soleil.)

A Haupt-féle Ovidius-kiadásnál az imént közölt idézet alatt ez a megjegyzés olvasható: „A napraforgó olyan virág, amelyik a nap után fordul.” (Die Sonnenwende, das Heliotropium, mit lateinischem Name Solago, ist eine Blume, die sich nach der Sonne kehrt.)

Hát itt vége minden kételkedésnek. A tudomány Plinius óta az egész világon azt mondja, hogy a napraforgó napra forgó.

Megnyugodtam abban, hogy az én napraforgóim meg vannak bolondulva.

Hanem az idén három szép szál napraforgó termett a kert belső kerítése mellett szemben az ablakommal.

Mindennap lestem vártam a kinyílásukat. Nem mintha a tavalyi kételkedésem jutott volna az eszembe, hanem csak mert amint mondám: szeretem ezt a virágot.

A három napraforgó másfél embermagasságra nőtt, szép sugár mind a három, királyi kertbe is beillenének gyönyörűségnek.

Egyszer csak fölsárgul a keletről szélsőnek a virága s tartja a tányérját észak felé.

Különös – gondoltam –, hogy ez északra néz. Talán csak nem követi a napot még éjjel is?

Déltájban megint megpillantom, hát a virág meg sem moccant reggel óta: áll északnak csökönyös nyugalommal.

Aztán nyílik a középső virág. Ennek keletre áll a tányérja. Ez sem változik egész nap.

És nyílik a nyugatra szélső virág, hajlik kezdettől mind máig arra felé, amerről a bimbója megjelent.

Hát ezek meghazudtolják Pliniust, meghazudtolják Ovidiust; Pierert, Larousse-t, Hauptot s minden botanikust, minden poétát.

Szinte rosszul esett ez a csalódás. Ha talán azt tudtam volna meg, hogy a föld nem forog, annak örültem volna, de hogy a napraforgó nem forog, ez olyan, mint mikor az ember hűtlenségen kapja a hűségeset.

Hova is tegyük már most azt a sok címert, meg a pecsétnyomót, amelyeken a meleg hűség jelzéséül napraforgót viseltek a kitüntetett hősök? Hova tegyük Ovidiusit, a tudományt és a közhitet?

De most már el sem tudom gondolni, hogy honnan származhatott ez a napraforgónak tulajdonított sajátság. Hiszen csak meg kell nézni ennek a virágnak a szárát, olyan fás majdnem, mint a bodza fája, amelyikből tilinkót csinálnak. Ez a fás szövet nem is fordulhat sem a hideg, sem a meleg változásaira: amelyik oldalán megjelenik a bimbója, azon is marad. Ott virul, és ott hervad el.

Vége a legendának, vége! A tudomány rovására egy csalódással többet jegyezhetünk fel. De azért szép és kedves virágom marad nekem ez az óriási napra nem forgó. És hát mégis csak szereti ő a napot, mert hiszen csakis ott él és ott pompázik ő, ahova a napnak egész nap hull a fénye és melege.²

Növények védekezése

A virág nem tud mozogni, se a fa, se más növények. A marha leeszi. A gyerek letöri. A bogár megrágja. Hej, sok minden veszedelem fenyegeti az életét!

Bezzeg könnyű az állatnak: egyik rúg, a másik harap, csíp, szúr, öklel, vagy szalad szinte elérhetetlenül. Védeni tudja magát még a méh is.

De azért valami védelmi módja a növénynek is van. A csalán például megégeti az embert, mintha tüzes vas volna. A vadrózsa, akác, vadszeder a töviseivel védi magát.

A fűzfa inkább a nyulak ellen védekezik: a héjában olyan keserűség rejtőzik, amit a nyulak nem szeretnek. S majdnem minden fiatal fának a héjában akad efféle keserűség. Ha ez nem volna, télen minden növendékfát megennének az őzek meg a nyulak.

Az útifűnek az életét nem a nyulak fenyegetik, hanem a mezőn legelő állatok: a birkák, szarvasmarhák, lovak.

– Hogyan védekezik az útifű?

– A leveleit a földön teríti széjjel, hogy fel ne tudják harapni.

A kutyatej nevű virág nem fél attól, hogy lelegelik. Amelyik állat belekóstol, nem nyúl hozzá többet, mert a kutyatej olyan maró nedvet ereszt az állat szájába, hogy elmegy tőle az étvágya.

A csészekürt-virág az erdőkben terem, annak nincsen baja a legelő állatokkal, annál több volna a csigával. A csiga rámászna és leeszegetné a gyönge hajtásait. A csészekürt tehát úgy védekezik, hogy ragadós savanyú nedvet bocsát ki magából.

Jön a csiga.

– No, csészevirág, – mondja, – megeszlek!

S nekikezd a mászásnak. De csakhamar lefordul: nem tetszik neki a savanyú ragadós enyv, s a virág bántatlan marad.

Így védekezik valami módon majdnem minden növény az ellen az ellensége ellen, amelyik leginkább éhezik reá. Némelyiknek a szárában vannak elrejtve az apró hegyes szilánkok, s az állat, ha belé is kezd, csakhamar megérzi, hogy jó lesz otthagyni.

Időmutató virágok

Mikor a bábakalács tányérformájú virága úgy összeborul, hogy olyanná válik, mint a gomb, az esőt jövendöl.

Mikor a dugóhúzóformára összekunkorodott gólyaorrú fű kiegyenesedik, az is esőt érez. Éppen így jelenti az esőt a kiegyenesedő árvalányhaj meg az összecsukódó mezei szulák is, ha akkor csukódik össze, mikor már a nap kisütött. Ha ezek közül egyiket sem ismerné valaki, már olyan földön járó csak nincs talán a világon, aki a réti lóherét ne ismerné, és ne keresne olykor négylevelűt.

Hát annak a virága mit csinál eső előtt? Akármennyire le volt konyulva, fölemelkedik és kiegyenesedve a magasba néz, éppen úgy mint az ember, mikor a felhőt vizsgálja.

A fa élete

Kis fiú voltam még én akkor. Az erdőben fatönköt vett a mészáros. Hazavitte és a tetejét meggyalultatta. Mikor a fatönköt letették a mészárszék előtt, éppen arra mentünk az apámmal.

Apám megállott és néhány percig figyelemmel nézett a fatönkre.

– Milyen öreg fa volt, – mondotta elgondolkozva – százhetvenkét esztendős.

– Honnan tudja ezt, édesapám?

– A gyűrűiről. Látod azokat a vékony köröket: ahány ilyen gyűrű, a fa annyi esztendős.

Megolvastam a gyűrűket, csakugyan százhetvenkettő volt.

– Lásd, – szólt az apám, – a fa minden évben egy gyűrűt növeszt maga körül. Egyik gyűrű vékony, a másik vastag, egyik barnás, a másik világosabb, egyik-másik néhol hullámos, – mindezekből ki lehet olvasni a fának az élete történetét. Amelyik gyűrű egyenletesen vékony, abban az esztendőben szárazság volt, szegény fa sokat szomjazott, epedezett az esőért. Amelyik gyűrű hullámosan vékony, abban az esztendőben sok gyümölcse volt a fának.

– Még azt is ki lehetne számítani, melyik esztendőben?

– Azt is. De nézd ezt a vastag gyűrűt. Mit gondolsz, ez mit mond?

– Nedves esztendőt.

– Bizony. Abban az évben meghízott a fa, s nem vesztette el a kövérségét. De íme a gyűrűn itt egy beesés van. Valami eseménynek a jele ez. Annak hogy valamelyik nagy ágát elvesztette: vagy a vihar törte le, vagy az emberek vágták le. Éppen ilyen beesés van az ember arcán is, ha a fogát valamikor kihúzatta.

– Hát a barna purhás-forma gyűrűk mit jelentenek?

– Azok is szenvedés jelei: annak az esztendőnek a tele kegyetlenül hideg volt. A fa fázott. Úgy fázott, mint az ember, habár nem is fájt neki, mert a fának öntudata nincsen.

– Mi az az öntudat?

– Az, hogy tud-e magáról vagy sem. A fa nem tud magáról semmit; nem tudja, hogy él és így olyan fájdalmai, mint nekünk, nem is lehetnek.

– De hát miről lehet ezt tudni?

– Arról, hogy a fa nem védi magát, nem is mozdul, hacsak a szél nem mozgatja, vagy te meg nem mozdítod. Ha öntudata volna, valahányszor fejszés embert látna, bizony jót ütne rá, és elfutna.

– Még csak azt nem értem, apám, hogy ezek a gyűrűk hogyan szaporodnak? A fának a közepén nő-e mindig az új gyűrű, vagy pedig a szélén?

– A szélén, fiam, mindig a kéreg alatt. Hiszen ha a közepén nőne, akkor az egész fának széjjel kellene repedeznie, mint ahogy a kéreg is csupa repedés.

Sohasem felejtettem el ezt a beszélgetésünket. Azóta még a levágott ágakat is mindig megnézem, hogy hány esztendős.

A jövő tudománya

Befejező gondolatok a Mai Csodákhoz

Melyik tudomány tette boldogabbá az embert, mióta az emberiség iskolákat állit és tanítókat hallgat? Melyik: a filozófia? a teológia? Matematika? História? Geológia? Geográfia? Filológia?

Nem én vetem föl ezt a kérdést először és nem én utoljára.

Sokszor gondolok az ősidőkre, mikor még mindezeket a tudományokat nem ismerték, mikor az emberiség sátorokban tanyázott és barmot legeltetett; vadászott, halászott.

Boldogabb-e most az élet?

Nem, csak kényelmesebb. Mert az ősember nyugodtabban aludt a gyepen, mint mink a drótágyon és jobb ízűt ivott a forrásból, mint mi a metszett poharakból. S talán emberség dolgában sem vagyunk különbek, mint azok a régi népek, akik megmosták a hozzájuk érkező vándor lábát és testvérük gyanánt vendégelték meg a hozzájuk érkező idegent.

Verekedtek? Háborúskodtak? Fosztogattak?

Ha végigolvassuk a napilapok egy esztendei törvényszéki tárgyalásait, bizony azt látjuk, hogy latinul szólva: az ember ma is farkasa az embernek. A bűnök velünk jöttek át az őskorból a mai korba: sem a vallás, sem a társadalmi rend nem irtott ki egy bűnt se a világból.

Hát az ember se nem boldogabb, se nem jobb, se nem emberebb, mint az idők kezdetén volt. De azért jó, hogy a tudományok vannak. Az a szédítően temérdek tudomány megtanít bennünket arra, hogy az ember akármennyit tanul is, tudatlan marad.

Hanem ezt sokan el nem hiszik. A bogár mindig a világosság felé röpül. Az emberi lélek is. Csak aki már kimerült a röpülésben, az tudja, hogy a világosság forrását elérni nem lehet. Csak aki már sokat tanult, az látja, hogy az elért világító pontnál uj pontokat pillant meg az ember s a végső pont…

Hol a végső pont?

Az ember e kérdésnél rövidnek látja az életét.

Menj végig a kerti úton: itt is, ott is egy szétesett szárnyú holt bogár. Menj végig az emberi művelődés útján, fényes arcú halottak jelölik a törekvés egy-egy útvonalát.

De azért nem riad vissza a következő század embere. Valami leküzdhetetlen erő kényszeríti arra, hogy felövezze ő is a tudomány szárnyait és emelkedjen és szálljon ő is a világosság felé, ha mindjárt tudja is, hogy csak előbbre jut, de nem az ómegáig.

Ki nem mondhatom, mennyire tisztelek minden tudományt. Ha lélek virágának tartanám az emberi arcot, a szobám fala csupa arcképpel volna tele. Azok arcképével, akik egy-egy oszlopot, boltozatot, ablakot építettek az emberi művelődés épületébe. De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.

A tudományok között mégis a természettudományt becsülöm legtöbbre. Helyzetünk ismeretét e teremtés életvilágában. A föld ismeretét a fűszáltól a napig. A föld erőinek ismeretét a rezeda leheletétől a világrázó mennydörgésig.

Mi a természet ismerete minálunk?

Az a kis csapás, amit az eke nyomában jár a gazdálkodó ember. Az az egynehány lapu, amit a patikus szárit az udvarán. Az az egynehány könyv, amely nyomorék magyarsággal unalmaskodik az iskolába járó gyermekeink asztalán. S végül egy budapesti lelkes kis tudós társaság törekvése, amely ötven év óta apostolkodik ugyan Magyarországon, de örökös pénzzavarokban süllyedezik.

Hány ember van Magyarországon, aki úgy foglalkozik a természet mindenségének szépségeivel, mint ahogy a lombfűrészeléssel, versírással, akvarellfestéssel foglalkoznak, no meg a kártyázással. Ki van a mágnásaink között? Az egy boldogult Lázár Kálmán gróf volt, aki nemcsak puskahegyről nézte a természet életét. Ki van a papjaink között? Az egy Haynald nevét tudom mindössze. S a vagyonos, a ráérő osztályból senki, sőt mi irók, mi is csak parasztok vagyunk a tudománynak ebben a palotájában: ott vesszük le a kalapunkat, ahol fennmaradhatna és ott tartjuk fenn, ahol le kellene vennünk.

Csak az az egynehány egyetemi professzor, a múzeumi tisztviselők, egynéhány patikus, meg egynéhány középiskolai tanár, szóval, akik ebből a tudományból nem annyira üdülnek, mint inkább táplálkoznak.

De hogy is vizsgálná nálunk bárki is akár a maga mulatságából, akár a tudomány szeretetéből a természetet, mikor nincsenek nálunk olyan tudós emberek, akik a nagy közönség szemét erre fölnyitnák, akik apostolai lennének a legfőbb, legszebb, leghasznosabb tudománynak.

Mutassanak nálunk egy elemi iskolai olvasókönyvet, amely velősen megmagyarázza, hogyan élnek az állatok, a bogarak, a növények? Akad-e olyan tanító Magyarországon, aki bevisz az iskolájába egy cserebogarat, elmondja a gyermekeknek, hogy az miképpen fejlődik évről-évre a föld alatt, hogyan búvik elő, mit eszik, miképpen lélegzik s hogy a kis bogárból szélmalmot csinálni micsoda hóhérkodás. Akad-e olyan tanító, aki elmondja s lerajzolja, hogyan fejlődik a csirke a tojásból, a fa a magból. Hogy mi az a kő, amelyiken a gyermek jár? Hogy mi a hó, mi a szél, mi a harmat, mik a csillagok s hogy micsoda szívet és lelket gyönyörködtető milliónyi szépség tárul az ember elé minden lépten-nyomon, mikor kimegy a falak közül a szabad ég alá.

Mutassanak nekem egy középiskolát, ahol az ifjúság nem igának tekinti a természeti tudományok tanulását, hanem inkább gyönyörűségnek s kilépvén az életbe, magával viszi a természet élete iránt való érdeklődést.

És mutassanak nekem egyetlen egy Magyar Tudományos Akadémiai kiadványt, amely a nemzet figyelmét csak egy fűszál iránt is fölkeltette volna. Az a rengeteg munkásság, amely ebben a köpűben folyik, csak magának a köpűnek gyűjt. A tudománynak azok a javai, amik ebben az országos intézetben fölhalmozódnak, holt kincsek.

Pedig, hogy a mi nemzetünk mennyire szeret tanulni, arra nagy és ragyogó példa a M[agyar] K[irályi] Természettudományi Társulat folyton szélesedő terjeszkedése és erősödése. Ez a kis társaság többet tett a magyar művelődés fejlesztésében az utolsó harminc év alatt, mint a M[agyar] Tud[ományos] Akadémia az ő millióival az egész században.

Én, aki magam is csak tudatlan csodálója vagyok a természet életének, fájdalommal látom, hogy a legszebb, ami szívünkhöz, lelkünkhöz, földi életünkhöz legközelebb álló tudomány, tanítók nélkül van a magyar földön.

A paraszt mindennap látja a madarat, a pókot, a hangyát, a méhet, de nem ösmeri egyiknek sem az életét, az értelmét, a munkáját, a küzdelmeit. Látásból ismeri a virágot is, de még sem tud egyebet róluk, mint együgyű babonákat, amelyeknél sokkalta szebb és léleknemesítőbb a valóság ismerete. Nemzedék nemzedék után él és hal meg ezen a földön, anélkül, hogy az elméje ismerné azt a nemes gyönyörűséget, amely lépten nyomon kaleidoszkopikus változatossággal tárul föl a természet figyelője előtt.

S e tekintetben paraszt a városi ember is.

Mikor egy-egy ünnepen ember ember hátán vonul ki a villamos kocsikon a zöldbe, mi gyönyörséget találnak ott mást, mint a levegőt, a zöld lombok és zöld fű szemléletét?

Ezek a városiak bizony még annyit sem tudnak, mint a parasztok, mert az iskolában tanult görög és latin neveket elfelejtették, a magyar neveket pedig nem ismerik.

Úgy állnak vagy járnak a természet templomában, mint a csongrádi gulyás a királyi palotában.

A virágtudomány, bogártudomány, mikroszkópia, csillagászat, geológia, teleszkópia, mindez a nagyközönségre nézve nincs. Linné, Cuvier, Lamarck, Darwin, Laplace, Helmholtz, Tyndall, Lyell, Virchow, Lubbock, Blanchard a magyar nemzet számára nem születtek és nem éltek. A teológia még ma is a régi elvénült könyvekből meríti a Teremtő Isten ismeretét s nem abból a tükörből, amely a végtelenségig ki van tárva örökké s a Teremtő erejét, elméjét és törvényeit a bölcsek nyelvénél érthetőbben mutatja és magyarázza.

Segíteni kell ezen a szomorú hátramaradottságunkon. Lapokat, könyveket kell irni és terjeszteni az egész országban mindenfelé. Ponyván a népnek. Könyves boltokban az úri osztálynak. Iskolákban a gyermekeknek. Mindenfelé kell hirdetni a természet ismeretét, a tudományok tudományát, a legnagyobb, legszebb és leghasznosabb tudományt, amely visszaadja az embert a természetnek és visszaadja elművelt állapotából önmagának.

Ha elfogadjuk, hogy ismernünk kell a tudomány tapasztalataival is a természetet és hogy ismernie kell minden embernek, a tanításról és a tanulásról is kell gondolkoznunk.

Tulajdonképpen a szülői háznál kellene már a gyermeknek sok olyat megtanulnia, amit ma tizenhat esztendei iskolázás után sem tud. Csak a gyomot mondom az udvarban és a kertben szanaszét felburjánzó gazt. Hány ember van, aki ismeri? Hányan tudják, hogy e gaz között négy-ötféle halálos méreg, és haláltól megmentő orvosság terem. Meg a házi állatokat, a kerti hernyókat, bogarakat és férgeket említem még. Nem megismerhetné-e már mindezeket a gyermek a szülői háznál, ha minden apa és anya ismerné maga is.

Nincs más mód, mint hogy az elemi iskolában, a népiskolában kezdjük meg a természeti ismeretek tanítását.

Most úgyis átalakítják minden iskolának a munkarendjét. Elvetik a tanítás anyagából azt, ami nem az életre való, beillesztik ami a magyar viszonyoknak jobban megfelel.

Nem tudom, gondolnak-e arra a közoktatásunk átalakítói, hogy a tanítók már a beszéd- és értelemgyakorlatokban tárgyalják azokat a természeti ismereteket, amik a gyermeknek a mindennapi világából valók. Érdekesen és könnyen érthető módon kell ezeket előadni s mindig szemléltetve. Az állatok ismertetésében ne az legyen a fő, hogy hány a lába, hány a füle, hanem, hogy mi az élete és micsoda helyet foglal el a természet országában.

Amit én e helyen az intéző férfiak figyelmébe ajánlok, az főképpen egy kis természeti gyűjtemény. Azt mondanám, legyen minden iskola a község múzeuma is egyúttal, de ezt bizonyára harsogó nevetéssel fogadják az iskolaszéki elnökök, elöljáróságok, sőt maguk a tanítók is. Bugactól Budapestig az egész országban.

No, nem csodálkozom rajta. A közönség megszokta, hogy a múzeum szó alatt olyan épületeket és azokban olyan gyűjteményeket ismerjen, amiket nem annyira értelemmel, mint inkább bámulattal szokás megnézni.

A mi Nemzeti Múzeumunk, ez a roppant költséggel összehordott és fenntartott gyűjteménytár sem annyira az általánosságnak, a nemzetnek van berendezve, mint inkább a tudósoknak. A hazai meg a külföldi tudósoknak. Aki tudós fővel megy be, gazdagon megrakodva tér vissza belőle, az szent igaz. Hanem aki tudatlanul megy be, hogy tudatlanul jön is ki belőle, az is bizonyos. Látott mindent, de nem hozott ki a fejében egyebet, mint szédülést.

A geológiai osztályban látható egy nagy aranyrög. Valami folyóban találták. Erre az egyre emlékezik mindenki, aki ott megfordult.

Miért? Mert kincs?

Nem, hiszen csak aranyozott gipsz. Kincs van ott más elég. Azért, mert ez az egyetlen tárgy, amely mellé magyarázó írást is ragasztottak.

Vajon ha mindenütt minden tárgyat egy ilyen tenyérnyi kis írás, vagy nyomtatás magyarázna, nem tízszerte, százszorta, ezerszerte többet érne-e a mi országos múzeumunk? Bizony akkor országos iskola is volna egyúttal, a természeti ismeretek és a történelemnek olyan iskolája, amelyben milliók tanulnának.

Én ilyen kis magyarázatos természeti gyűjteményt gondolok minden iskolában. Kezdjék csak öt-tíz tárggyal és bővítsék minden héten egy-két tárggyal.

De hogyan?

A vidéki múzeumok alapításakor az első tárgyak, amiket behelyeznek, rendesen ezek: kővé vált fa, egy emberi koponya, penészes régi pénzek, rozsdás buzogány, hajdúkard, néhány sírkő, kétfejű csirke spirituszban, egypár görbenyakú s kóccal kitömött csámpás madár, molyette vadmacska, elzöldült fehér egér, bőregér, obszidián, ametiszt, mészpátkövek, meg egynéhány összerepedezett régi olajfestmény hazafias kastélytulajdonosoknak a padlásáról.

Nem ilyeneknek szeretném én látni a vidéki múzeumokat, sem a községi gyűjteményeket. A különösségek és egyetlenségek elvégre szintén megtakarítandók, de ezeknek az ismerete inkább a tudósoknak való, s ezért nem is ez a fő és a szükséges.

A természet három országából azokat kell elsősorban szem elé rakni és magyarázni, amik a mindennapi élet keretéből valók. Amiket látunk, anélkül, hogy látnánk. Amik között élünk, anélkül hogy életünk mindvégig való lefolyásában megismernénk. Amiket mi földművelő, gazdálkodó nemzet használunk, anélkül, hogy a szokáson és hagyományon kívül a tudományok fölfedezései és eredményei is okosítanának bennünket.

Ilyen elhelyezendő és magyarázandó tárgyak tehát elsősorban a növényországból: a gazdasági növényeink káros és hasznos bogarakkal, emlősökkel és növényi parazitákkal együtt. A közönséges mérges növények. A határban termő gyógyító erejű növények és ha lehet a kereskedelmi növények, amelyek csak földolgozott állapotban jutnak hozzánk. Az állatországból: mindazok a határban előforduló teremtések, amelyek az embert hasznukkal vagy kárukkal érdeklik. Az ásványországból: azok a földek és kőzetek, amelyekből a község talaja alakul, az illető földek termőerejének magyarázatával.

A virágféléket mindennap látja a nép, szebbnél szebb neveket is ad rájuk, de micsoda érdeklődéssel nézne meg egy kis virággyűjteményt, amelyre ez volna írva:

„Ezekből a virágokból szed a méh legtöbb mézet.”

Vagy milyen érdeklődéssel olvasná például a farkasalma virágának a bogárfogását és a megtermékenyülésének a történetét. Aztán a nőket hogyan érdekelné a határban előforduló mérges és ehető gombák gyűjteménye. A mérges gombákhoz bizony egynehány sor példát is lehetne ragasztani, hogy hol és micsoda veszedelem fordult elő ettől meg attól a gombától.

Az állatországból való gyűjtemény egy kis költségbe is kerülne. Azt hiszem egy krajcár jutna fejenként minden évben mindenkire, ha például egy olyan gyűjteményt állítanánk össze, amely azt mutatja, hogy melyik bogár micsoda növényt eszik, hogy a fürkészdarazsak hogyan gyilkolják rendre a hernyókat, melyik madár mivel él és hogy melyik emlős állat mivel cselekszik kárunkra vagy hasznunkra.

Egy kitömött bagoly amint a fiát eteti s a fészke tele egér, cserebogár és vakondok hulladékával. Egynehány pillangó amint tojik, a tojásból a hernyó, a hernyóból a báb lesz. – Ez is elfér egynehány kis papiros-szelencében. Egy kakasnak vagy tyúknak dróttal összefűzött csontváza, – meg nem ismerné senki. Egy kép, amely a csirkének a tojásból való fejlődését magyarázza.

Mindezt nem ördögség összeszedni s elhelyezni az iskola falánál egy vagy több üvegszekrényben. A hazafias kastélytulajdonosok még tán egypár nagyítót is hozatnának s az alá filoxérát, penészgombákat, üszögöt s másfélét rakna a tanító. Haj, hogy olvasnák a tenyérnyi magyarázatokat szabad perceikben a tanulók! Hogyan beszélnék el otthon, amiket olvastak! S vasárnaponként hogy tele lenne öreg nézőkkel is az iskola!

Nektek méltóságos és nagyságos tudós uraim, nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, hogy a mi népünk mennyire szeret tanulni. Nekem, aki falusi néptanító voltam (s ma is lennék, ha a magam szabadságával taníthatnék), van róla tapasztalatom. Egyszer eszembe jutott, hogy téli estéken a felnőtteket tanítom. Öreg ősz emberek eljöttek és mint a szomjú föld az esőt, úgy hallgatták egy egész télen át az én természeti dolgokról mondott beszélgetéseimet. (Az egy föld forgása volt, amit nem fogadtak el s ebben is nekik volt igazuk. Én ugyanis fiatal ember voltam s olyanokra is kiterjeszkedtem, amik fölöslegesek voltak.)

Az ilyen gyűjteményeket összeállíthatja maga a tanító, szinte költség nélkül. A gyűjtésre és preparálásra adjon utasítást egy ötkrajcáros kis füzet, – szívesen megírja akármelyik múzeumi alkalmazott.

Magyarázó lapokat a Nemzeti Múzeumban kellene halommal készen tartani, hogy ahonnan amit egy levelezőlapon (s nem ám ötvenkrajcáros bélyeggel) kérnek, az azonnal menjen is.

Ezeknek a magyarázó lapoknak persze nem a tudósok nyelvén kell írva lenniük, hanem a nép nyelvén. A görög és latin nevek, számok és száraz meghatározások maradjanak az Akadémián. Minden magyarázatnak úgy kell megírva lennie, hogy a hatéves parasztgyermek is megértse.

Szeretnék még beszélni arról is, hogy a természeti tudományokat hogyan kellene a garasos ponyvahistóriák közé bejátszani. Valamikor arról álmodoztam, hogy minden tudományt általánosítani kellene, széjjelvezetni, mint a rétcsatornázást az egész országba, de ezt a tervet minálunk ma még csak humoreszk gyanánt olvasnák.

Ma csak a természeti tudományokra gondolok, mert ez az első, amelyből minden más tudomány fakad. Ha a néptanítók és a nép között élő művelt emberek annyira tudják vinni, hogy minden faluban lesz egy kis magát-magyarázó gyűjtemény, már azzal is többet tettünk az általános nemzeti műveltség fejlesztésén, mint a lefolyt tíz század összes tudósai, papjai és tanítói.