Egyetemi társak

Mikor a kilencszázas évek elején a pesti egyetemre kerültem, az irodalmi ifjúság szellemi érdeklődése szinte kizárólagosan esztétikai természetű volt. Még a filozófusok közül is azok hatottak leginkább, akik elsősorban jó írók voltak, mint Schopenhauer, aki a legformásabban fejezte ki gondolatait, vagy éppen költő is volt, mint Nietzsche. E boldogtalan szellemnek különösen sok hódolója akadt, tragikus sorsa, mély és erős életérzése, művészi szelleme, amely a német nyelv egyik legnagyobb mesterévé és néhány csodálatosan tiszta szépségű vers költőjévé avatta, döntően hatottak az akkori ifjúságra. Kosztolányi néhány ezidőben írt verse, valamint Babits és Ady e korbeli költészete kétségtelenül mutatják a német bölcsészköltő szellemének hatását. Babits az egyetemen be is mutatott néhány részletet a készülő Zarathustra-fordításából és a Délen című gyönyörű Nietzsche-vers fordítása ugyancsak tőle jelent meg egy Tűz című folyóiratban, amelyet Mohácsi Jenő szerkesztett, és amelynek egy száma jelent meg. Még egy filozófus kezdett hódítani ekkor, a korán elhunyt Ottó Weininger, aki Nietzschevel és Strindberggel együtt terjesztette a nőgyűlölet divatát. Ez időben egy német pantheista-mozgalom is élénk visszhangot keltett a fiatalok körében, különösen egy Bruno Wille nevű költő révén, akit azóta meglehetősen elfeledtek. Ez az irány a tolsztojizmussal társult, rajongó apostolai az igazság és a természet nevében beszéltek. A szociológia is ekkor lépett be az érdeklődések küszöbén, elsősorban Herbert Spencer tanításai révén. Forrongó kor volt ez, a fejlődés, a haladás gondolata hozta lázba a fiatal lelkeket, új szellem és új költészet után áhítoztak, ezt keresték és ezt hirdették mindenütt. Az egyetemi templom és katedra is megnyílt Prohászka Ottokár számára, aki elsősorban új mondanivalóival és egyéni hangjával, mondhatni költői lendületével ragadott el hívőt, kétkedőt és szabadgondolkozót.

Egyik előadását vita követte, amelyen Balázs Béla a művészet elsőségét próbálta védeni a vallással szemben. Oscar Wilde artisztikus világszemlélete ekkor állott delelőjén. Az élet és művészet egységét hangsúlyozták. Néhány debreceni fiatal, a Bokréta költői, Arany és Petőfi hagyományaira esküdtek, de a legkülönb köztük Oláh Gábor, titokban Ibsent fordította, és gyalog ment Párizsba. Etédi Gagyi Jenő tüntetően székely nemzeti viseletben járt az egyetemre, és székely dalokat írt. A legnagyobb ellentétek szépen megfértek egymás mellett vagy békésen küzdöttek egymással, de az állásfoglalás általában esztétikai volt. Babits az egyetemen egy bírálatban erősen elítélte a szocialista költő verseit, mert nagyon szürkék voltak. Az egyéniség szót talán sohase hangoztatták olyan erősen, mint akkor. Ez az idő az individualizmus aranykora. Ekkor épült föl az a képzeletbeli elefántcsonttorony, amelybe a művészek az élet bajai elől menekülni akartak. Persze ez többnyire csak addig sikerült, amíg az ihlet perce tartott. Meghatottan emlékezem arra a barátságra, amely Babitscsal és Kosztolányival összekötött. A költészet mindenen uralkodó szeretetében találkoztunk. Egymásnak olvastuk föl verseinket, szinte egymás jelenlétében írtunk, a leveleinkben egymást intettük, buzdítottuk, az élet és irodalom, a valóság és ábránd, hogy Kemény Zsigmond szavait használjam, szinte egymásba mosódott e korban, az élménynek is irodalmi színezete volt! A legfontosabbnak a verset tartottuk, mert a jó vers legtömörebb, legzártabb, legegyénibb és legidőállóbb kifejezése az élet lényegének, de különösen esztétikai ösztönből és meggondolásból vallottuk ezt, mert a vers mégiscsak a legművészibb irodalmi forma, ősi és örök. A magyar irodalomból a nagy klasszikusok természetes és szinte akaratlan hatásán kívül főképpen Reviczky és Komjáthy Jenő érzelmi és eszmei tartalma és néhány akkor divatos költőnek hangja ragadta meg az induló fiatalságot, de nagyon jól emlékszem, hogy egyszer az akkor még Nagyváradon élő Ady vidéki verseskönyve, a Még egyszer, véletlenül kezembe akadt, és nagyon felfigyeltem rá.

Mindenek mélyén pedig ott volt a magyar föld és a magyar lélek, a szekszárdi szőlőhegy, a palicsi tó, a hortobágyi puszta, a Tiszta partja, az anyánk csókja és a dajkánk dala, amely minden esztétikán és szociológián túl hangot és színt ad a művésznek és embernek.

Ifjúságomnak egyik legjobb barátja, legkedvesebb embere Zalai Béla volt, aki Debrecenből került föl a budapesti egyetemre. Matematikus volt, és nekem ehhez a tudományhoz nem volt semmi hajlandóságom. De barátságunknak éppen ez volt egyik titokzatos eleme, a nagykörúton bolyongva éjszakákon át beszélt a felsőbb matematika nagyszerűségéről, Pascalról, Eulerről, a Bolyaiakról, Henri Poincaréról, a kiváló Kőnig Gyuláról, akinek legjobb hallgatója volt, a fiatal Fejér Lipótról, barátjáról, beszélt nagy problémákról, amelyeket meg akart oldani, beszélt olyan lobogó lelkesedéssel, annyi hittel és szeretettel beszélt arról, hogy micsoda szépségek és igazságok rejtőznek a legszárazabbnak tartott tudomány mélyén, annyira, hogy én többször gondoltam arra, hogy megpróbálom a közelebbi ismeretséget vele, és eljárok Kőnig Gyula óráira, aki különben is kitűnő előadó volt, de ebből nem lett semmi. Zalai Béla filozófus is volt, az ismeretelmélet egy új rendszerén dolgozott, de nem fejezhette be élete nagy művét, (amelyről a magyar filozófiai irodalom hivatalos képviselői, köztük Alexander Bernát, a legteljesebb elismeréssel nyilatkoztak), mint hadifogoly pusztult el Omszkban. Hozzáértők szerint ő volt a magyar filozófiai irodalom legnagyobb reménysége. Még most is hallom harsány, életörömtől áradó kacagását, amint párizsi és egyéb éhezéseit és nyomorát említette. Igen finom irodalmi ízlése volt, Babits, Kosztolányi, Oláh Gábor sokat adtak a véleményére, ő volt az ideális olvasó, akihez a költő elsősorban szól. Sokszor nem is mondott semmit, de egy arcjátéka, vagy taglejtése többet elárult minden véleménynél. Levelei külön érdekesség. Többnyire óriás papíroson egy mondat hatalmas betűkkel. De ebben az egy mondatban össze tudta sűríteni egész mondanivalóját, testi, lelki állapotát, csalódásait és terveit. Minden félbemaradt élet megrendítő, az övé különösen az. Mint mikor egy óriás repülőgép futni kezd, hogy magassági rekordot érjen el és egy csavara eltörik.

De ennek már idestova húsz esztendeje. És az idők távolából mégis fölhangzik egy életigenlő kacagás, Zalai Béláé. – Königin, das Leben ist doch so schön – Schiller szavait harsogta.