Ezúttal nem is vicc.
Egy német csillagász könyvet bocsát közre, amelyben igen kedvesen és egyszerűen közli, hogy számításokat, megfigyeléseket és megfontolásokat végzett, melyeknek alapján van szerencséje bejelenteni, hogy ami a kozmoszt, a világegyetemet, napokat és holdakat, valamint kedvenc földünknek mindeme dolgok között való helyzetét illeti, egy kis tévedésben voltunk eddig, Arisztotelésztől, Ptolemaioszon át, Laplace-ig, akinek felfogása ma is uralkodik: a dolog nem egészen úgy áll, ahogy azt az iskolában tanuljuk manapság.
A könyvet magát nem olvastam, csak a róla szóló ismertetést. Azért írok róla, sietve – tartok tőle, hogy semmi mondanivalóm nem volna többé, ha elolvasnám, egy bosszankodó kézlegyintésen kívül, amivel dadaista műveket szoktunk félretenni. Így, maga az elmélet ötlete, hallatlanul felizgatott – nem azért, mert valószínű. Az igazság, annak számára, aki szereti, mindenben megnyilvánul, ami létezik és létrejön: csak nem mindig ott, ahol keresni szokták. Aki hazudik vagy téved, annak persze nem a szavában, gondolatában – de azért ne szaladj el mindjárt, ha rajtakapod.
Egy nagy tévedés, más irányban, néha tanulságosabb, mint sok kis igazság – ismeretlen forrásokhoz vezet, a lélek forrásaihoz, ahonnan – és ez a fontos – nem véletlenül bugyogott elő.
Ha valaki azt mondja, hogy kétszer kettő négy, az nem sokkal járult hozzá a matematika fejlődéséhez. De aki azt mondja, hogy kétszer kettő öt, az esetleg új megismerés világát tárja fel a lélektanban.
Most pedig fogózzanak meg, mert elmondom, mit állít a német csillagász.
Azt mondja, hogy ami a földgolyót illeti, az csakugyan egy gömb, hiszen számtalanszor körüljártuk, minden irányban. Jól ismerjük nagyságát, felületét, elosztását, pontos térképeink vannak róla.
Ez mind helyes is.
A tévedés abban rejlik, mintha világunk ennek a gömbnek a külső felületén volna.
Amit mi földnek nevezünk, az egy belül üres golyó, olyan, mint egy nagy buborék. A mi világunk pedig. Európa és Amerika és Afrika és a tengerek, és mi magunk ennek az üres buboréknak a belső gömbfelületén vagyunk. Hogy kívül mi van, arról sejtelmünk sincs, valami nagy tűzréteg lehet nyilván, mert ha a földkéregben kifelé ásunk (eddig azt hittük, befelé), rendesen lávához és tűzhöz közeledünk.
No és, kapsz a fejedhez, akkor mi van a kék éggel a fejünk fölött és a csillagokkal és nappal és a tejúttal és az egész végtelenséggel – ez mind káprázat volt?
Dehogyis.
Mindezek a dolgok valóságok. Csak nem kívül vannak, hanem belül, és nem iszonytatóan nagyok, hanem aránylag elég kicsikék.
Az üres földbuborék közepe táján, a központ körül, forog egy kék színű, a földgolyóhoz képest eléggé apró gázgömböcske – akkora lehet az egész, mint, mondjuk, az egyik földrész. Erre a gömböcskére, amit mi mennyboltnak hiszünk, vannak kirakva a csillagok – apró tűzpontok s villódzó szikrák – ó, nem „végtelen”, „a miénknél százmilliószor nagyobb” világok – gyertyácskák csak, mint ahogy gyerekkorunkban tudtuk és hittük, csak lebeszéltek róla bennünket. Bolygótestvéreink, Mars, Neptun, Venus és a többi, a központi földmag és a burok közt keringenek. A nap pedig, nagyfeszültségű villamos kályha, ott ragad valahol a kék földmag egyik oldalán, hol egyik felére, hol a másikra kerül, aszerint, hogy éccaka van vagy nappal.
Egyszóval, mi akik fejjel befelé lógunk ebben a világban, magunk alatt látjuk azt a valamit, amit eddig végtelenségnek hittünk, s ami valóságban, mindenestől együtt, sokkal kisebb dolog, mint a föld, ez a sokat emlegetett „porszem” a világmindenség csillagos egén. A fény természetének rosszul fogalmazott, rosszul értett magyarázata volt az oka eddigi tévedéseinknek.
Ezek szerint a „végtelen csillagos ég”, Isten birodalma, nem is más, mint egy kis panoptikum, planetárium, amit szórakozásul mutogatnak nekünk, a mindenségtől elzárt barlanglakóknak, amik vagyunk.
Amerika tehát nem alattunk, hanem fölöttünk van, túl a csillagos égen, túl a napon és bolygókon, túl a kék földmagon. Eddig, a homorú és nem domború gömbfelületen, kerülő úton értünk el oda – de ha például megoldják a rakétahajó problémáját, semmi sem lesz egyszerűbb, minthogy az egyenes utat válasszuk, az átmérő irányában. Egy Amerikai utazás akkor úgy fog történni, hogy egyenesen megindulunk az ég felé, érintjük a holdat és bolygókat, elmegyünk a nap mellett, és néhány perc múlva kikötünk a túlsó oldalon New Yorkban, ami így sokkal közelebb fekszik, mintha az Atlanti-óceánt szeljük keresztül.
Így állunk tehát ezzel a kérdéssel.
Mondanom sem kell, hogy az új Laplace rendszerében – amint az természetes is – minden csillagászati meteorológiai számítást, bolygók útját, hold- és napfogyatkozást, éppen úgy, sőt, egyszerűbben ki lehet számítani előre, igazolni utólag, mint ahogy az eddigi, tévesnek és nem tévesnek tartott rendszerekben kiszámították, mint ahogy kiszámították, pontosan Egyiptom csillagászai, akiknek rendszerében a föld egy nagy tányér volt a világelefánt fülcimpáján vagy isten kalapja, vagy amit akartok.
Hiszen éppen ez a bökkenő.
Illetve nem is ez.
A bökkenő, sőt megdöbbentő nem ez a csacsiság, amin el lehet mulatni egy fél óráig, ha kedvünk van hozzá, vagy elintézni egy mosollyal – a megdöbbentő az, hogy ez a hóbortos elmélet mennyire elárulja forrását – korunk világának és emberének hánykolódó, vajúdó lelkét, lelkének mélyét, a nyugtalanságokat és szenvedéseket, amik ott puffadoznak valahol az öntudatlanban.
A világmindenségnek, a rajtunk kívül eső valóságnak, bizonyára hamis, a mostanában ismertnél megbízhatatlanabb és haszontalanabb képét adta ez a német csillagász, ezzel a tükörvilágképpel, ezzel a megfordított-gukker-világképpel, amiben egyszerre minden kicsi lesz, ami eddig nagy volt.
De milyen hű képét adta, önkéntelenül, belső világunk, lelki világunk, az emberi lélek mai állapotának – ennek a magára hagyott léleknek, mely mindenáron meg akarja fordítani a gukkert, mert elvesztette hitét abban az óriási és nagyszerű és felemelő és magasztos dologban, amit a nagyító gukker mutatott – elvesztette hitét, mert ez a sok nagyszerű és magasztos dolog csak nem akart segíteni rajta!
Fordítsuk csak le a lélek nyelvére ezt a furcsa, új mértant – vegyük jelképnek, vegyük allegorikusnak tételeit –, egyszeribe értelmet kap, ami értelmetlen eredetieskedésnek hatott.
Ó, igen, halálosan unni kezdi már a szenvedések, értelmetlenségek, igazságtalanságok ellen lázadó emberi lélek, emberi vágy a reménytelen ellentmondást, ami reményei, vágyai s ama rettenetes méretek közt tátong, amivel a folytonos „végtelenség”-et és „határtalanság”-ot papoló pietizmus akarja leszerelni ezeket a vágyakat.
Ó, igen, unjuk már az egyhangú, reménytelen tanítást, hogy kukacok vagyunk és porszemek vagyunk valami végtelen bölcsesség árnyékában. Ez a „végtelen” bölcsesség olyan végtelenül homályos és szétfolyó, hogy életünkre való hatásában a semmivel lett egyenlő, érzésünkben – elvesztettük a reményt, hogy valaha hasonlóvá lehessünk hozzá.
A félig értett, félig felfogott, hitünk számára használhatatlan óriási világ helyett adjatok nekünk inkább egy egészen kicsike világot, amiben otthon vagyunk, ahol urak vagyunk, ahol kiismerjük magunkat. Legyen ez a világ akkora csak, hogy éppen elférünk benne – legyen akkora, mint egy barlang, egy lyuk, mi nem akarjuk tudni többé, odakint mi van – mi megvárjuk, míg Isten rendbe jön önmagával, aztán szólítson minket megint, ha célja van velünk: „Ádám, hol vagy?”
Nem akarjuk többet hallani a triviális viccet: „uram, mi ez a tenger végtelen tükréhez képest?”
Nem is végtelen.
Azon a helyen, ahol Dante a poklot sejtette, a föld legmélyebb belsejében, ott legyen ezentúl a mi mennyországunk.
Mi pedig eldugjuk fejünket, mint a strucc, a föld alá, Isten elől, akivel haragban vagyunk.
Nem kell az ő „végtelensége”, amiben nekünk a kukac szerepét szánta. Majd keresünk magunknak olyan istent, aki felismeri bennünk az önmagához hasonlót.
1928
