A lift feljebb megy

I

A laboratórium előtt egy terasz volt: este a fiatal tanár fiatal feleségével kiült a teraszra, az asszony odaült, ölébe hajtotta a fejét. Végtelen, holdtalan, csillagos ég. Lent lankás mezők nehezedtek, a jegenyeallé hallgatagon és megdermedve nyúlt ki alattuk. A fiatalember ivott is valamicskét, minden érdekelte, lelkesítette és tele volt szerelemmel. Az öreg tudósról is beszélt, az egyetemi tanárról, akivel együtt töltötte a délutánt, és aki óvatos modorához képest nagyon hízelgő dolgokat mondott neki: – és végre rábízta néhány napra azt az ezredgramm rádiumot, amit nehéz tokjával együtt a mellényzsebében hordott most is.

A fiatal tanár büszkélkedett, kivette zsebéből a tokot, és kitartotta maga elé.

– Látod?

Hosszúkás tubus tengelye táján halvány, kékes fénypontocska világol. Ez a betokozott, vastagon körülzárt rádium emanációja: a piciny fémdarab rettenetes fényenergiája keresztülvilágítja az ujjnyi acéllemezt.

Az asszony nézte, hitetlenkedett, bámult. A tanár is felizgult, szédítő számokat vágott ki, rémítgette a feleségét.

– …Harmincezer kalória… tudod-e, mennyi az?… Az emanáció másodpercenkint millió és millió részecskét lövell ki ebből a parányi elemből… És milyen nagyszerű dolgokat beszélt az öreg!… Tudod-e, a részecskéknek ez a taszítása, ha ugyanezt az erőt vonzásban fejezem ki, akkora, hogy ez a csöpp fém itt a zsebemben hatszázmillió kilométerre ránt el magával, szőröstől-bőröstől, feltéve, hogy ebben a távolságban egy megfelelő, tömeg rádium vonzza ezt a kiszakadt darabkát, az ürességen keresztül…

– Hatszázmillió… – állt el lélegzete az asszonynak. – Mennyi az?

A fiatalember a csillagos égen nézett körül, hogy valami példát találjon.

– Látod azt a vörös, picinyke pontot? Az a Saturnus, aminek a gyűrűit múltkor mutattam neked, teleszkópon… Éppen jó példát találtam, a spektrálanalízis kiderítette, hogy a Saturnus félfolyós anyagában nagyon sok a rádium… Mármost tegyük fel, hogy a rádium, ez a titokzatos, ismeretlen elem, amiből oly kevés van a földön…, ez az ördöngös anyag, ami felforgatta nehezen összetákolt kémiánkat, s miatta újjá kellett formálni minden elméletünket…

Hirtelen megállt, elgondolkodott. Aztán különös, vontatott hangon folytatta. Maga elé beszélt, a szeme kitágult – ez az új lehetőség most alakult agyában.

– …Miért ne?… Egy más világ kiszakadt darabja nyilván… egy távoli másik világnak, ahol másféle minden nehézkedés… igen, egy darab meteorit ez, itt a zsebemben… talán a Saturnusból egy darab, ami ide tévedt, a földre… és most felforgat minden földi törvényt… mert ekkora vonzást és ekkora taszítást mi nem ismerünk. Ó, igen… egy darab kiszakadt Saturnus… és rettenetes volna, hogy egyszer a taszítás, amivel ama bolygó e porszemet kilökte magából, egy pillanatra vonzássá alakulna…

– Ugyan… – szólt közbe az asszony.

A tanár tűnődött, odavetve mondta csak:

– …Miért ne?… hisz erre itt a Földön ezer a példa… A folyóssá vált gáz atom-taszítása már atom-vonzássá alakult… ehhez csak a hőmérséklet változása kell… egy ilyen hőmérsékletváltozás a Saturnuson… egyetlen pillanatra… és minden rádium szédítő sebességgel repül vissza helyére, magával rántva mindent, ami rokon vele…

– Rokon…?

A tanár félig nyitott szájjal, feszülten meredt maga elé. Most már nagyon különös dolgokat érzett.

– …Igen, rokon… Ki tudja?… Hiszen minden elmélet megingott az utolsó tíz év alatt… Anyag és erő… mindegy… Egyszer azt mondtam magamnak, egy sétatéren történt, emlékszem, megdöbbenve a gondolattól, mert hirtelen jött, mint a villámcsapás: „Az anyag limese az erő.” Az anyag legkisebb része nem anyag már, hanem erő… Erő, életerő, lélek, ha úgy akarod… És a rádium… mely már itt a földön erővé alakul… előttünk… az egyetlen, a döbbenetes… az ismeretlen… És a lélek… az agy emanációja… az erővé, lélekké alakult agyvelő… igen… a lélek az agyvelő emanációja… érted ezt?… a lélek, az egyetlen, mely úgy jön létre, mint a rádium energiája… és a rádium… az egyetlen anyag, mely úgy emanálja az erőt, mint ahogy az agy emanálja absztrakt lényünket, a lelket… a rádium, igen… és a lélek, a radioaktív értelem… ha egyszer minden, ami taszítás volt, vonzás lesz megint… és minden rádium visszarepül… és minden értelem felszabadul… és minden lélek elmenekül… elszáll… a rádiummal…

Az összefüggéstelen, rapszodikus szavak úgy töredeztek elő, mint mikor egy égő házból, a nyitva hagyott ablakokon keresztül egy-egy lángnyelv kicsap. Az asszony nyugtalanul nézett emberére.

– Bibi – mondta, és rátette kezét a férfi karjára.

A fiatalember megrázta magát, és egy pillanatig kifejezéstelenül meredt az arcába. Egyszerre hangosan elnevette magát.

– Látod, milyen ostobaság. Hja, a rendszer, a rendszer, mondta az öreg ma délután. A jó öreg Kant megírta minden lehető metafizika jövőjét… Ez persze nem volt közte. Igaza van neki. Micsoda gyerekes, hebehurgya dolog.

Egypárszor végigsimított homlokán, aztán csupa meleg mosolygás és szerelem volt, mikor magához szorította a meleg asszonytestet. Suttogott, és lágy volt a hangja.

– Vonzás… taszítás… Micsoda bolond beszéd… Van-e vonzás, ami innen kiszakít, ha te nem akarod? Van-e vonzás ennél nagyobb?

És magához szorította a mellét. Az asszony hozzábújt, mint egy macska.

– Emlékszel… – súgta – mikor jegyben jártunk… Füzesen… te azt mondtad, hogy a Saturnus gyűrűje jó lesz az ujjamra…?

A férfi nevetett, mint akit csiklandoznak.

– Hahó! A jó kis Saturnus! Az ám!

Fölnevetett az égre, intett a csillagoknak. E percben úgy látta őket, mint hatéves korában, mikor a nagymamája mesélt, karácsonyestén, kint, az üvegház elején – és azt mondta, hogy a csillagok kis gyertyák, amiket Jézuska gyújtogat az égi karácsonyfa lombjaira. És elaludt a felesége karjaiban.

II

Tizenegy órakor délelőtt sütött a nap, villamosok csilingeltek, rikkancsok kiabáltak, az irodákban percegett a toll, a csarnokokban tarka főzelékek és véres mészárosok. A fiatal tanár gondolt egyet, a rövidebb utat választotta, átvágott egy közön, és ott is volt az egyetemen. Sietett, tizenkettőre kellett találkoznia az öreg tudóssal, hogy visszaadja neki az elemet: délután kísérleteznek vele, úgy volt. Reggel kicsit kábultan kelt fel, és a házak körvonalai furcsán hullámzottak. Még később, akkor is, emlékezett rá, hogy magában valamit mormogott „anémia” vagy ilyesmit, mert szédült, és szívdobogást kapott. Ezt akkor mondta magában, mikor a liftbe lépett – még látta a szolga elcsapódó arcát, amint az üvegajtó bevágódott. A szolga volt az utolsó ember, akit látott. A rémület a második emeletnél fogta el. Fuldoklásszerű érzés volt. A második emelet rácsa elferdült, és a lift lebegni kezdett, mint egy ballon captif, aminek elvágjuk a kötelét. Mi az, mondta ijedten, csak nem történt valami? De a lift felfelé szállt: tehát nem szakadt le. Még ezt is mondta magában: mindjárt a negyedik emeletnél leszünk és megállunk.

Mi az, mondta utoljára, és még nevetni is próbált, mint mikor egy rémképet riasztunk el; ránevetünk, hogy megijesszük, s a rémkép higgye azt, hogy nem félünk tőle, s tűnjön el – mi az, feljebb megyünk?

Aztán figyelni kezdett és számolt. Lefelé nézni nem mert egyelőre: halvány mosolyban torzult el szája, tehetetlen dac fogta el. Jó. Hát akkor lássuk, mi lesz. Végre mégis megborzadt: most elhatározta, hogy nem gondolkodik addig, míg meg nem állanak.

Sokáig, hihetetlen sokáig tartott ez, és nem bírta tovább. Úgy tűnt, hogy hosszú, hosszú, hosszú órákig nem mert gondolkodni: az értelem elzsibbadt, és most kínosan nyújtózott egyet – valami tompa, monoton zakatolást hallott, úgy emlékezett, hosszan és sokáig, olyant, mint a vasút zakatolása. Kínosan szedte össze tudatát – emlékezett rá, mi történt, és most lefelé fordult.

A sötétségben, ami most körülvette, hidegen, nyirkos borongással próbált tájékozódni. A csillagos eget látta, és még a tájat is meg tudta határozni: az ott az Alcione képlete – erre a Kis-Göncöl, amit gyerekkorában úgy szeretett. De alatta – vagy fölötte volt? nem tudta – egy óriási, kietlen korong derengett halaványan. A korongon árnyékok húzódtak keresztül. Egyszerre meglátta Amerikát. Igen, világosan meglátta: az ismert, karcsú vonal, kissé ferdébb, mint ahogy a térképről ismerte. És ekkor ordítani, ujjongani akart, és mérhetetlen vágy fogta el, hogy valakivel közölje ezt a félelmes gyönyört. Hát mégis, hát mégis, szörnyűködött ijedt, hihetetlen örömében – hát mégis, hát így van, hát megláthatjuk, én és akárki – vagy csak én? Madách jutott eszébe, és tizenhat éves lelkének elfeledett absztrakciói elevenedtek meg ragyogó intenzitásban. Ó! igen! tudta ő ezt, érezte egész nyomorult életén keresztül, hogy a halál szorongó, ostoba képe a buta test szuggesztiója volt csak – és kacagni tudott volna azon az ostobaságon, hogy egy-egy pillanatra ő is hitt a halálban.

De ez nem tartott soká: egyszerre éles fájdalom következett, az őrülethez hasonló és valami zagyva, kusza gomolyag, kivárhatatlan tompaság; – ebbe beleveszett.

És hogy most mi múlt el: évszázadok vagy évezredek, azt csak sejtette. Sejtette, mint ahogy ébredéskor, bár öntudatlanul hevertünk sokáig, halványan érezzük: mennyi idő múlhatott el, míg mellünkön nehezült az álom.

Először akkor jutott eszébe, hogy az elmúlt időt elképzelje, mikor egyszer a láthatár felé fordult, és a vöröses ködtenger fölött megint megjelent az a parányi fényes csillag, szemben az ég hármas ívével, amelyről akkor tudta már, hogy: a Nap. Eltűnődött, és körülbelül négyszáz esztendőre becsülte azt az időt, míg ideért – visszafordult az időben is, és azt a pontot, mikor ő ott állt a lift alján, s a szolga becsapta az ajtót, meglátta végre – meglátta, olyan távolságban, mint amekkora távolságban a Történelmet érezte azelőtt – mintha Nyolcadik Henrikre gondolt volna vagy Stuart Máriára – ezt érezte egyszer Londonban, a Tower előtt és Madridban, az Oroszlánudvar közepén: – ezt az ódon levegőt – így csapódott be az ajtó mögötte, mikor a Bastille pincéjéből fölvezette a régiség-őr.

Körülötte az örök, egyhangú, nyúlós köd. A ködben szétfolyó alakok nyújtóztak, kitágultak, összehúzódtak megint: egyszer elhatározta, hogy közelebbről nézi meg őket, de belefáradt ebbe a gondolatba, tudta, hogy nem érdemes. Ugyanígy vetette el magától, reménytelenül, azt a gondolatot is, hogy egyszer nagyobb utat tesz ebben a sűrű, félfényű ködben, hogy talán eljut valahová, valami szilárdabb partot talál. Eszébe jutott, micsoda óriási gömb az, ahová sorsa vetette – hogy évekig gázolhatná az iszapot és felhőket, melyeknek fenekén ragadós enyű sötétlett – s százmilliomodrészét se járhatná be kerületének. Az az erő, mely iderántotta, megszűnt: se repülni, se távolodni nem tud többé, s nem is fog soha már.

S hogy ezt belátta s megértette: nem mozdult többé, vagy csak alig. Látta ezerszer meg ezerszer felkelni és leszállani a Nap piciny csillagját: felkelni és leszállani újra. Henyén és tűnődve ült egy gőzoszlop tetején – nézte az öblös, fekete égboltot és a csillagokat s a hármas gyűrű tűzvörös íveit feje fölött. Alatta gomolyogtak az ellenséges anyagok – ez az örök, unalmas kotyvalék, ez a langyos, lomha libabőrző tömeg, mely oly távolra bukott a Nap forró hullámától, hogy kihűlve összeállni se tudott – így kering most az űrben a nagy buborék, lazán és tehetetlenül: nagy massza iszap, melyből nincs kilábolás.

Eleinte érdekelte, vannak-e élő lelkek itt vagy élő tenyészet. De letett erről is: a szétfolyó, párás ködben mozogtak néha alakok, de nem tartotta meg alakját egy se és soha – és elcsüggedt és elfásult. És századok múlva rájött, hogy a Földről nem került ide senki – egyedül van, egyedül, és nincs kinek elmondja, hogy egyedül van. A Fénnyel és Hővel beszélt néha, de azok nem értették, mikor arról beszélt, hogy a lélek néha egyedül lehet – és ő nem tudta ezt megmagyarázni, mert maga is homályosan emlékezett csak rá, a testi értelem régi, régi, megfoghatatlan gyermekkorára: – egy-egy pillanatra villant föl előtte, mint egy emlék, kétéves korunkból. A Földről is beszélt, és azok tudták is, hol a Föld, de mikor azt mondta, hogy ő odavaló, csodálkozva kérdezték, hogy lehet a Lélek valahová való? És ő maga is eltűnődött és meghökkent. És elhagyta őket.

Igen! A Föld. Mert néha fájdalmas, feszült erőlködéssel próbált emlékezni rá. Kiült a gőzoszlop tetejére, és tekintetét mereven befúrta a Múltba. A Nap piciny csillagja mellett, néha úgy rémlett, egészen apró, porszemnyi szikra villant meg, és ő tétován, naivan elmosolyodott – igen, kapta el fuldokolva az emlékét –, igen, ez volt az.

És egyik régi, régi kép a másik után villant fel. Ezermillió mérföld… igen, ó, messze, messze, messze volt végtelenül. Talán nem is igaz, tűnődött néha… talán csak rémkép… De hogyan kísérthet fejében mégis az emlék, mint az álom? És nem tudta már: álom volt-e csak, itt, a ködben és éjben – vagy valóság, az ő teste. A testére sokszor gondolt, határozottan emlékezett rá, hogy volt, csak azt nem tudta már, milyen volt. Néha hosszúkásnak látta és zöldesnek, és mindenféle ágak és bogak nyúltak ki belőle – de aztán eszébe jutott, hogy az mégse ő volt, hanem valami, amit Fáknak és Természetnek nevezett. Egyszer, egy pillanatra, mikor nagyon erőlködött, eszébe jutott egy arc: középen két nedves folt, erről már nem tudta, mi lehetett.

Ebbe görcsösen belekapaszkodott, és gyakorolta magát, hogy eszébe jusson. És egyszer-kétszer sikerült elég világosan emlékezni rá, a messze múltból és távol térből. Hosszúkás, kerek arc volt – két ibolyakék csillag imbolygott rajta és egy halványabb, vöröses – egy kicsi, fehér, hosszúkás tárgyat látott a közelében –, és megint iszonyúan erőlködött, mert homályosan úgy rémlett neki, hogy régen, régen, ezer esztendeje talán, úgy volt, hogy erre a fehér kis rudacskára neki rá kell tűzni a tűzvörös ívet, ami a feje fölött lángolt, a Saturnus gyűrűjét.

De hogy miért és mikor és hogyan történt ez, soha nem jutott eszébe többé!

És lassankint elmosódott ez is, kínosan s végtelenül szomorúan: elmosódott a gondolat, hogy teste volt, s odatartozott valaha, a Földre… és egyre több és több köd vonult fölébe – és nem maradt semmi az egészből –, egy végtelen, egyenletes bánat csak, nehéz bánat, olyan, mint a Hő vagy a Vonzás, mely egyhangúan s ridegen hajtja a golyókat a téren át, hajtja és kerengeti egyre, s össze nem ér, s nem csap össze soha egyetlenegy se – távolban, érzéketlenül kerengenék, s nézik egymást, egyetlen szemükkel.

III

A fiatal tanárt délután kettőkor találták meg a liftben. Az első kórboncolás szívszélhűdést állapított meg – később, ruhái közt találták meg a rádiumot, és felmerült a hipotézis: hogy a rádium emanációja megbéníthatja a szervezet bizonyos működéseit. Kísérletek is történtek ez irányban: mindenesetre eltiltották az egyetemen, hogy a zsebében vagy a testén hordjon akárki a veszedelmes elemből.