Első szín

A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.

Angyalok kara.
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében illy osztályrészt engedett.
Megtestesűlt az örökös nagy eszme,
Im a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged,
Méltó adót szent zsámolyára vár.

Az Úr.
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.

A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan.

Angyalok kara.
Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Ép ő szolgál öntudatlan. –
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa.
Két golyó küzd egymás ellen
Összehullni, szétsietni:
S e küzdés a nagyszerű fék,
Pályáján tovább vezetni. –
Mennydörögve zúg amaz le,
Távulnan rettegve nézed:
S kebelében milljó lény lel
Boldogságot, enyhe béket. –
Mily szerény ott – egykor majdan
Csillaga a szerelemnek,
Óvja őt meg ápoló kéz
Vígaszúl a földi nemnek. –
Ott születendő világok,
Itt enyészők koporsója:
Intő szózat a hiúnak,
Csüggedőnek biztatója. –
Rendzavarva jő amott az
Üstökös rettentő képe:
S ím, az Úr szavát meghallva,
Rend lesz útja ferdesége. –
Jöszte, kedves ifjú szellem,
Változó világgömböddel,
Aki gyászt és fénypalástot,
Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.
A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.
S bár a szép s rút, a mosoly s könny,
Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,
Fénye, árnya lészen együtt:
Az Úr kedve és haragja.

A csillagok védszellemei elvonultak.

Gábor főangyal.
Ki a végetlen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme!

Leborul.

Mihály főangyal.
Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!

Leborul.

Ráfael főangyal.
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcsességed részesévé
Egész világot felavatva:
Hozsána néked, Jóság!

Leborul.

Szünet.

Az Úr.
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

Lucifer.
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges-végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. –

Az Úr.
Csak hódolat illet meg, nem bírálat.

Lucifer.
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Az angyalokra mutatva.
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.

Az Úr.
Hah, szemtelen! Nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

Lucifer.
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

Az Úr.
Én végtelen időtől tervezem,
S már bennem élt, mi mostan létesűlt.

Lucifer.
S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaúl vala,
S teremtni kényszerűltél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Az Úr.
Hah, pártos szellem! el előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú az Úrnak ellenében.

Lucifer.
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. –
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.

Az Úr gúnnyal.
Legyen, amint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

Lucifer.
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy –
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Indul.

Angyalok kara.
El Isten színétől, megátkozott,
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. –

Jelenet Jankovics Marcell Az ember tragédiája című animációs filmjéből

Második szín

A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.

Éva.
Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!

Ádám.
És úrnak lenni mindenek felett.

Éva.
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

Ádám.
A függés, látom, életelv neked. –
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

Éva.
Majd szakítok egyet.

Az Úr szava.
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. –
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

Ádám.
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

Éva.
Miért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?

Ádám.
Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget, – elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.

Letelepednek egy lugosban.

Éva.
Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.

Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.

Ádám.
Hah, nő! mi ez, nem hallék még hasonlót.
Miként ha ellenséges idegen
Erő tört volna rajtunk.

Éva.
Reszketek,
Az égi zengzet is elhallgatott.

Ádám.
Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.

Éva.
Én meg, ha ott fenn a dics elborúl,
Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.
Hol is lelhetném másutt kívüled,
Kit létre is csak hő vágyad hozott,
Mint – fényárjában a fejedelmi nap –
A mindenségben árván hogy ne álljon –
A víz szinére festi önmagát,
S enyelg vele, örül, hogy társa van,
Nagylelküen felejtvén, hogy csupán
Saját tüzének halvány mása az,
Mely véle együtt semmivé borúlna.

Ádám.
Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogyha nincs ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?

Lucifer.
E lágy enyelgést mért is hallgatom? –
Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,
Hogy a hideg, számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.

Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.

Éva.
Hallgasd csak, Ádám, óh, mondd, érted-é
E kis bohó szerelmes énekét?

Ádám.
Én a patak zúgását hallgatám,
És azt találom, szintén így dalolt.

Éva.
Minő csodás összhang ez, kedvesem,
E sokszerű szó és egy értelem. –

Lucifer.
Mit késem ennyit? Fel munkára, fel,
Megesküvém vesztökre, veszniök kell.
S kétkedve állok mégis újra meg,
Nem küzdök-e hiába a tudás,
A nagyravágyás csábos fegyverével
Őellenek, kik közt, mint menhely áll,
Mely lankadástól óvja szívöket,
Emelve a bukót: ez érzelem.
De mit töprengek. Az nyer, aki mer.

Új szélroham. Lucifer a megrettenő emberpár előtt megjelenik. A dics elborul. Lucifer kacag.

Lucifer.
Mit álmélkodtok?

Évához, ki futásnak indul.

Lucifer.
Óh, megállj, kecses hölgy!
Engedd egy percre, hogy csodáljalak.

Éva megáll, s lassankint felbátorodik.

Lucifer félre.
E mintakép milljószor újuland meg.
fenn.
Ádám, te félsz?

Ádám.
Tőled, hitvány alak?

Lucifer félre.
Ez is jó ős a büszke férfinemnek.
fenn.
Üdvöz légy, szellem-testvér!

Ádám.
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felűlről?

Lucifer.
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

Ádám.
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

Lucifer.
Hohó, nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-e porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

Ádám.
Hogy eszméljek? – S nem eszmélnék-e hát:
Nem érzem-é az áldó napsugárt,
A létezésnek édes örömét
És Istenemnek végtelen kegyét,
Ki engemet tőn e föld istenévé?

Lucifer.
Ezt tartja tán az a kis féreg is,
Mely a gyümölcsöt eszi el előled,
Meg a sas, mely a kis madárra csap.
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
Mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. –
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között,
Hogy önmagad intézzed sorsodat,
S a gondviselettől felmentene.
De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében
S tudás nélkűl elfogyni életeddel. –
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes, önlábunkon állni. –

Ádám.
Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.

Éva.
Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz

Lucifer.
De a tudás sem volna még elég;
Hogy testesűljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz, mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.

Éva.
Mégis kegyetlen a mi alkotónk!

Ádám.
De hátha megcsalsz?

A dics kissé kitisztul.

Égi kar.
Jaj neked, világ,
Az ős tagadás kisért.

Az Úr szava.
Ember, vigyázz!

Ádám.
Mi hang ez ismét?

Lucifer.
A szél gallyakat ráz.
Segítsetek,
Ti elemek,
Az embert nektek
Szerezni meg. –
Szélroham, a dics elborul.
E két fa az enyém.

Ádám.
Ki vagy tehát te?
Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk.

Lucifer.
Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,
Nézd e vakondot földet túrva lenn,
Mindkettőt más-más láthatár övedzi.
A szellemország látköröd-kivűl van,
És ember az, mi legmagasb neked.
Az ebnek is eb legfőbb ídeálja,
S megtisztel, hogy ha társaúl fogad.
De épen úgy, miként te őt lenézed,
És állsz felette végzete gyanánt,
Áldást vagy átkot szórva istenűl rá,
Épúgy tekintünk rátok mi alá,
A szellemország büszke részesi.

Ádám.
S azoknak volnál hát te egyike?

Lucifer.
Igen, erősek közt a leghatalmasb,
Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,
S legszebb dicséből osztályom kijárt.

Ádám.
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jövél közénk?

Lucifer.
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.

Ádám.
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.

Éva.
Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
Kitűzte, melyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal ollyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –
Ha meg a bűn szintén tervében áll,
Mint a vihar verőfényes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint ezt, mivel éltetve melegít?

Lucifer.
Lám, megjelent az első bölcselő!
Nagy sor jövend utánad, szép hugom,
Mely milljó úton ezt vitatja újra;
A tébolydába téved sok közűlök,
Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás. –

Éva.
Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

Ádám.
Megátkozá az Úr.
Lucifer kacag.
De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.

A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.

Éva.
S efelett
Örökké ifjak. –

Lucifer.
Erre, erre csak.
A halhatatlanságnak fája ez.
Siessetek hát!

A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja.

Kerub.
Félre, bűnösök!

Az Úr szava.
Ádám, Ádám! Elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

Éva.
Végünk van!

Lucifer.
Csüggedtek?

Ádám.
Korántse hidd.
Csak ébredésem borzongása ez. –
El innen, hölgyem, bárhová, – el, el!
Idegen már s kietlen ez a hely.

Égi kar.
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság – a föld elveszett. –

Jelenet Jankovics Marcell Az ember tragédiája című animációs filmjéből

Harmadik szín

Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.

Ádám.
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva.
Én meg lugost csinálok, épen ollyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer.
Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám.
Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer.
Hát nem érzed-e?

Ádám.
Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre.
Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva.
Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre.
Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám.
Mit is köszönjek néki? puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon –
Amely nyomán jár – a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék –
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál – annál szégyenebb –,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer.
Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám.
Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer.
S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? – Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám.
Hagyd megtekintnem hát e működést
– Egy perce csak, keblem, tudod, erős –,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer.
„Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. –

Ádám. Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.
Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarkokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer.
Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám.
Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. –

Lucifer.
Ez a delej.

Ádám.
Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örűlt,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt.
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! – És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. –
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! – Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt – óh de hasztalan.

Éva.
Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körűltekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan.
Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne’kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. –
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hív, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve.

Lucifer hátralépve.
Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld szellemének szava.
Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. –
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer.
Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld szellemének szava.
Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.

Eltűnik.

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik.

Éva.
Ah, nézd e kedves testvér-arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer.
Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot –
Kik, amint kértek, már határozátok –
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő rémül a kétségbesőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképpen átalváltozottan,
A fürkésző bölcsésznek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám.
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé –
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. –
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre.
Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
fenn.
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám.
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer.
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám.
Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva.
Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer.
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény
Egész látás – s e sugár a remény. –

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak.

Negyedik szín

Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint Fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.

Lucifer.
Felséges úr! Aggódva kérdi néped,
Mely elvérezni boldog lenne érted,
Vajon mi az, mi a nagy fáraót
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?
Mért áldozod fel a nap kéjeit,
Az éjnek édes álomképeit,
És nem bizod gondját nagy terveidnek
A rabszolgára, akit az megillet,
Midőn már úgyis a széles világon
Minden dicsőség, úralom tiéd
S a kéj, mit ember elviselni bír. –
Száz tartomány bő kincse mond urának.
Neked nyit kelyhet illatos virága,
S édes gyümölcsöt csak neked növel.
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
A szőke szépség, lankadó szemével;
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
A barna lányka, lihegő ajakkal,
Égő szemében őrült szenvedéllyel –
Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,
Mind érzi, hogy betölté hívatását,
Ha néhány perced fűszerezni tudta.

Ádám.
Mindennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő, nem csatázok
Érette, nem köszönhetem magamnak.
De itt e művel, melyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja,
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.

Lucifer.
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? Tedd kezed szivedre.

Ádám.
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.
De mindegy. hisz nem boldogságot esdtem,
Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.
Csak a tömeg ne sejtse kínomat –
Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

Lucifer.
Hát hogyha egykor átlátod magad,
Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

Ádám.
Az nem lehet.

Lucifer.
S ha mégis?

Ádám.
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.

Lucifer.
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.

A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.

Rabszolga.
Uram, segíts!

A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.

Éva.
Hiába kéred azt.
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak s testemmel fogok fel
Minden csapást?

Ádám a betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.
Hagyjátok ott. El innét.
A felügyelők el.
Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
Ki e nő és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? –

Felkel.

Lucifer.
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyúl vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
E vékony szál, láttad már, mily erős,
Kisiklik ujjainkból, és azért
Nem téphetem szét.

Ádám lejőve a trón lépcsőin.
Azt ne is müveld.
Amillyen sértő, époly kellemes.

Lucifer.
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.

Ádám.
Mit tegyek hát?

Lucifer gúnnyal.
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
Tagadja létét e rejtett fonálnak:
S kacagja durván az erő s anyag.

Ádám.
Én nem birom kacagni, sem tagadni.

Éva.
Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
Megállitom; fáj úgyebár, nagyon?

Rabszolga.
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

Éva.
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
Ha most halnál meg, amint föllelél.

Rabszolga.
Miért él a pór? – a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

Ádám.
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

Lucifer.
A haldokló hagymázos őrülése.

Ádám.
Mit is beszélt?

Lucifer.
Nagy fáraó, mi bánt?
No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
Egy rabszolgával a földön kevesb van.

Éva.
Neked silány szám, nékem egy világ,
Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni? –

Rabszolga.
Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.

Meghal.

Ádám.
Majd foglak én. El innen a halottal.
A hullát felveszik.
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak épen úgy fejedelme vagy,
Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.

Éva.
Óh, nagy fáraó,
Tudom, parancsod a pór végzete,
Nem is szabódom, csak kevés időt
Engedj magamnak, azután parancsolj.

Ádám.
Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam
Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

Éva.
Elég, ha egyelőre a parancs
Nem illet fájva, – oh ne írigyeld
Ez első percben könnyem a halottól. –
Mi szép halott, ah istenem, mi szép!

Ráborul.

Ádám.
Szép és halott; mi ellentétel ez:
Törekvésinkre gúny e nyúgalom,
Vagy hívságunkra szánalmas mosoly.

Lucifer.
Szökött rabszolga, ki veled dacol,
Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

Ádám.
A holtnak béke, az élőnek üdv.
Amaz könnyed nem érzi, mosolyod
Nélkülöznöm kín.

A halottat kiviszik. Ádám Évát a trónra vezeti.

Ádám.
Oldalamra, nő!
Ah millyen édes kebleden pihenni.

Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.

Ádám.
Mi lelt, szerelmem?

Éva.
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

Ádám.
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.

Lucifer.
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt.

Ismét jajszó, Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.

Ádám.
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta. Szíveden keresztűl
A jajszó, mint villám, fejembe csap
S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

Éva.
Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,
Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni,
Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,
Hogy éltem célja tégedet mulatni,
Felejtek mindent, kívülem mi van:
Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,
Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;
De hogyha a nép, e milljókarú lény,
Korbácsolt háttal jajgat odakint:
Mint fájó testnek kisded porcikája,
Én, én, a népnek elszakadt leánya,
Szívemben érzem szintén mind e kínt.

Ádám.
És én veled. – A milljók egy miatt –
Mondá a holt is. –

Éva.
Óh, nagy fáraó!
Komor levél, és én vagyok oka,
Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell
Siketté lennem.

Ádám.
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. –
Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel;
Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

Lucifer.
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?

Ádám.
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?

Lucifer.
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy.
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemként
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesűlve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg épp te vagy.

Ádám.
S mért éppen én?

Lucifer.
Vagy más, veled rokon.
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokáúl
Fényes helyedre tolakodni mer.
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.

Ádám.
Mi végtelen körút okoskodásod,
Melyből menekvés nincsen is talán.

Lucifer.
Vagyon menekvés. Adj ezen nehány
Kivált egyénnek láncot és gyürűt,
Adj más játékszert, s mondd: im a tömeg
Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé –
És elhiszik, és a népet lenézvén
Elszívelik, hogy őket is lenézd.

Ádám.
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
El a szolgákkal! Légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ám de jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

Lucifer félre.
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

Kimegy.

Ádám.
E mű meg álljon bevégzetlenűl,
Intő rom annak, aki nagyra tör,
Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.

Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.

Ádám.

Örűlj pór, a nagyság hogy meghajolt
Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

Éva.
Vigasztalódjál, oh én kedvesem,
Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,
Hideg kigyóként mely közénkbe csúsz?

Ádám.
De nagy, de nagy.

Éva.
El véle; látod, a jaj
Elnémúlt, üdvünket meg nem szakasztja,
Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

Ádám.
Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád –
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.
Mint a védő szülő gyámoltalan
Voltát karolja leghőbben fiának.

Éva.
Ah, fáraó, tán már untatlak is
E hasztalan, e balga fecsegéssel?
Hiába, ha okosabb nem vagyok.

Ádám.
Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem,
Eszem elég van nékem önmagamnak,
Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,
Sem a tudásért, mindezt könyveimben
Sokkal jobban föllelhetem. Te csak
Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,
Rezgése szűmön végigárjadozzon.
Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi,
Mit énekel a kis madár, azért
Édes sejtéssel halljuk hangjait.
Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
Luciferhez.
És mégis egy vágy ver föl mámoromból.
Talán bolond vágy – – óh, de teljesítsd –
Hagyj vetnem egy merész pillanatot
Előre, egypár ezredév utánra,
Mi lesz hiremből?

Lucifer.
Amíg csókolódtok,
Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpűl?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök.
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldús, szolganép tanyáz.

Amit Lucifer mond, mind láthatóvá is lesz.

Lucifer.
S mindezt nem a mennyrázó fergeteg.
Nem bömbölő földindulás cselekszi,
Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

Ádám.
Rettentő kép!

Lucifer gúnnyal.
Ne félj, csak szellemed vesz,
De tested megmarad, mint múmia,
Kiváncsisága iskolás fiúknak,
Torz arculattal, melyről elmosódott
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.

Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.

Ádám felugorva.
Pokolbeli káprázat, el veled!
Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

Éva.
S elhagysz-e engem is, szerelmedet? –

Ádám.
El, téged, a trónt, mindent elhagyok.
Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
Ugyis sok szép időt vesztettem el
Ez ál-uton.

Indul, kardot vonva.

Éva.
Királyom! Tört reménnyel
Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

Ádám.
Igen, igen; sejtem hogy téged is
Tisztult alakban fel foglak találni.
S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,
De mint egyenlő, – kéjnek érzetével.

El.

Lucifer.
Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Míg én kacaglak. – Menjünk hát, előre.

Ötödik szín

Athénében. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiadész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reggel.

Éva.
Csak erre, erre, kedves kis fiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határin.
Egy durva nép él ott, mely vakmerőn
Fenyegeté szabadságát honunknak.
Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,
Hogy az ég védje e hon igazát,
S vezesse közénk hős atyádat épen.

Kimón.
Ugyan mért ment atyám oly messze földre,
Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,
Ha szép nejét meg bú emészti honn?

Éva.
Oh jaj, ne ítélj jó apád felett,
Istennek átka űl oly gyermeken.
Csak a szerelmes nőnek van joga
Kesergni férje nagy lépésein,
Miket ha nem tesz, megszégyenlené.
Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.

Kimón.
Félsz hát anyám, hogy gyenge, megverik?

Éva.
Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,
Csak egy van amitől őt félthetem,
Hogy önmagát nem győzi meg.

Kimón.
Hogyan?

Éva.
Van a léleknek egy erős szava,
A nagyravágy. A rabszolgában alszik,
Vagy szűk körében bűnné aljasúl.
De vérével táplálván a szabadság,
Naggyá növeszti, mint polgárerényt.
Ez költ életre minden szép s nagyot,
De hogyha túl erős, anyjára tör,
S küzd véle, míg elvérzik egyikök. –
Ha e szó benne túlerőre jutna,
Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,
Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.

A templom csarnokába mennek, ezalatt a térre mindig többen gyülekeznek.

Első a népből.
Nem hall az ember semmi izgató
Hírt, mintha sergünk ellent sem találna.

Második a népből.
És itthon is oly álmos minden ember,
Tán senki sem kohol már terveket,
Mint hajdanán, miknek kivitelére
A felséges nép torka kellene.
Ma reggel óta járom e helyet,
S szavazatomra nem akad vevő.

Első a népből.
Unalmas élet, mit van tenni már?

Harmadik a népből.
Nem ártana egy gyönge kis zavar.

Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá, s a hozandó áldozatra elkészült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér megtelt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.

Első demagóg.
Odább! Ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.

A nép helyeslést üvölt.

Második demagóg.
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!

A nép kacag és tapsol.

Első demagóg.
Te nem vagy bérenc, mert ki sem veszen meg.
Polgárok! fájva emelek szavat,
Mert a nemes szívnek fáj a nagyot
Porig alázni; s egy nagy férfiút
Kell vonnom bírószéketek elé
A disz-szekérről.

Második demagóg.
Jól kezded, gonosz!
No csak virágozd fel az állatot,
Mit áldozatra szántál.

Első demagóg.
Félre innen!

A népből.
Mit is hallgatjuk azt a gúnyolót?

Rángatják a második demagógot.

Első demagóg.
De bármint fáj szívem, mégis beszélek,
Mert téged, oh dicső fejdelmi nép,
Még hadvezérednél is többre nézlek.

Második demagóg.
Ez árus lelkü, éhenholt csoportot,
Mely eb gyanánt a hulladékra les
Gazdái asztaláról? – Óh, te gyáva,
Izlésedet nem írigyelhetem.

A népből.
Le véle, ő is áruló, le véle!

Még inkább bántalmazzák. Éva két galambot s tömjént áldoz az oltáron.

Éva.
Szent Aphrodité! óh, fogadd, fogadd el
Ez áldozat füstét, hallgasd imámat:
Nem zöld babért kérek férjem fejére,
Családi enyhet csak bajnok szivére.

Az áldozat füstében Erósz mosolyogva megjelenik, a Khariszok körülállják, s rózsákat hintenek rá. Áhítatba merült csoportozat.

Szolgálók.
Hallgasd meg őt!

Erósz.
Óh, nő, a tiszta szív
Áldása rajtad!

Khariszok.
És a Khariszok
Oltalma véled! –

Szolgálók.
Hála, Aphrodité!

Első demagóg.
Halld hát a vádat, nép! Nagy Miltiádész
Eladta a hont.

Második demagóg.
Óh, hazudsz, hazudsz!
Hallgassatok, vagy késő bánalomnak
Ér szégyene.

Első a népből.
Le onnan, szemtelen!

Egészen a tömegbe sodorják.

Első demagóg.
Ifjúságod virága van kezében,
Lemnoszt be bírta venni egy csapással,
S most veszteg áll Pharosznál. Megfizették.

Harmadik a népből.
Halál fejére!

Első polgár.
Nos, kiáltsatok,
Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki.

Az áldozatnak vége, az istenségek eltűntek.

Éva felemelkedve.
Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

Kimón.
Egy árulót itélnek el, anyám.

Éva a csarnok lépcsőzetére lépve.
Szivem mindig szorúl, ha éhező nép
Itéletét látom nagyok felett.
Ha sárba hull a fényes, kárörömmel
Szemléli a pór, gúnnyal illeti,
Mint hogyha ön mocskát is igazolná.

Második a népből.
Uram, Rekedt vagyok s kiáltani
Szeretnék.

Második polgár.
Itt van, kend meg torkodat.

Második a népből.
Aztán mit mondjak?

Második polgár.
Mondj halált fejére.

A népből.
Halál! halál! –

Éva.
Kiről is van tehát szó?

Második demagóg hozzája lépve.
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

Éva.
Miltiadészről? – Óh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz?

Kriszposz.
Engedj meg, asszonyom, kettőnk közűl
Csak egyik élhet. Három gyermekemmel
Tart, aki így szavaztat.

Éva.
Jaj neked,
Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít!
Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.
De hát te Therszitész? S ti mind, ti mind,
Kik a jólétben nyugton szunnyadoztok,
Mert a kapuktól ellenségteket
Férjem veré el. – Óh, hálátlanok! –

Therszitész.
Ah, asszonyom, keservesen esik bár,
De mit tegyünk, ez a néphangulat:
Ki kockáztatja minden birtokát,
Dacolva a felgerjedett habokkal!

Első demagóg.
Kimondom hát a nép itéletét.

Lucifer, mint harcos, rémült arccal, szaladva jő.

Lucifer.
Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!

Első demagóg.
Az nem lehet, győzelmes hadvezérünk
Nincs-é előttük?

Lucifer.
Éppen ő az ellen.
Megtudta, mit forraltok ellene,
Felkelt szivében a méltó harag,
S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.

Második demagóg.
Ti hoztátok mindezt ránk, árulók!

A népből.
Üssük le őket. – Éljen a vezér! –
Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. –
Mindennek vége. –

Első demagóg.
Nincs. Hódolni néki
Elébe a kapukhoz!

Éva.
Istenek!
Az ítélet fájt, melly által nekem
Elvesztél férjem, oh de keserűbb,
Hogy igazoltad azt – bár visszanyerlek. –

Első a népből.
Fogjátok el nejét; ha városunknak
Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.

Éva.
Meghalnék érted, férjem, szívesen,
Csak a hon átka gyermekem ne érné. –

Kimón.
Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,
Megóv e szentély minden bántalomtól.

Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba, két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve szétszalad. – A nimfák eltűnnek.

Lucifer kacagva kezét dörzsöli.
Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
A templom felé fordulva.
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. –
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelmemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra. –
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Borzalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa.

Nép közé vegyül.

Ádám mint Miltiadész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.

A népből.
Éljen vezérünk! Könyörűlj, nagy ember.

Ádám.
Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?
S a gyöngétől mit kérhet az erős? –
De nőm nem jő elém, se gyermekem;
Tán csak nem érte őket bántalom! – –

Éva.
Ah, Miltiadész, mért is jössz, ha nőd
Sem bír örülni jöttödön? – Fiam,
Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel… Ah,
Még jó nevet se hágy reád atyád! –

Ádám.
Mi ez? Nem értem. A nép esdekel.
Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. –

Éva.
De jobban vérzik a hon és szivem.
Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén? –

Ádám.
Nem illet-é rangomban ily kiséret?
Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged
Továbbra is tisztemnek megfelelni.
Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,
A felséges népnek kezébe téve
Hatalmamat, beszámoljak neki.
Im, elbocsátlak, bajnok társaim,
Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.
S most én is e kardot, Athéné Pallasz,
Szentelve tűzöm oltárod fölé.

Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin. Fegyveresei eloszolnak.

Éva férje nyakába borulva.
Ah, Miltiadész, hol van boldogabb nő,
Mint a te nőd, nemes nagy férfiú!
Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos
Hozzád, mi nagy, mi szép!

Ádám.
Ti kedvesek!

Kimón.
Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,
Az jól van téve. –

Éva.
Óh, ne szégyeníts meg,
Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.

Ádám.
Fiam! Atyád kardját mutasd be te.

Kimón a kardot felakasztva.
Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot,
Mig egykor érte hozzád eljövök.

Éva.
E kettős áldozathoz az anya
Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.

Tömjént áldoz.

Első demagóg a szószéken.
Nem volt-e igazam, hogy áruló?
Hogy Dárius megvette? tettetés csak
A seb, nem kíván ellene csatázni.

A népből.
Halál reá.

Ádám.
Mi zaj az odakint?

Éva.
Ah, Miltiadész, rettentő beszéd az:
Árulónak mond újra a tömeg.

Ádám.
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?

Éva.
Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél.

Első demagóg.
Mit késtek őt elfogni?

Nép tolong a templom csarnoka elé, köztük Lucifer.

Éva.
Miltiadész!
E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdúlj. –
Miért is oszlatád szét a hadat?
E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?
Csak láncot érdemel e csőcselék,
Mely érzi, hogy te születél uráúl,
Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,
S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék.

Első demagóg.
Halljátok-e, egy áruló neje
Miként beszél? –

Éva.
Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, mégha bűnös is,
Hát még ha ollyan tiszta, mint uram!
És ellensége olyan korcs, miként ti. –

Első demagóg.
Mért hagyja a felséges nép magát
Így becsmérelni?

Első a népből.
Hátha igazat mond.

Első polgár.
Ki vélök tart, gyanús. Kiáltsatok
Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.

A népből.
Halál reá! –

Ádám.
Takard el a fiút,
Ne lássa vérem s el, nő, e kebelről.
A villám, mely a szirtre csap, ne érjen.
Csak én haljak meg – vagy miért is éljek,
Midőn látom, mi dőre a szabadság,
Melyért egy élten küzködém keresztűl.

Első demagóg.
Mit tétováztok még?

A népből.
Halál reá!

Ádám.
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

Lucifer félre.
Elmondtad a sírverset önmagadra,
S utánad illőt sok nagy síroromra. –

Ádám.
Vezessetek le. Nem veszem igénybe
Tovább e szentélyt.

Levezetteti magát a lépcsőn, Évát gyöngéden szolgálói karjába téve.

Ádám.
Ím – készen vagyok. –

Második demagóg.
Védjed magad, még nincsen veszve semmi.

Ádám.
Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék
Védelmeműl.

Második demagóg.
Tedd meg, hisz ez a nép
Csak az imént porban csúszott előtted.

Ádám.
Ah, épp azért minden haszontalan,
Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.

Lucifer.
Kijózanodtál-é hát?

Ádám.
Óh, nagyon.

Lucifer.
Átláttad-é, hogy a bódúlt tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?

Ádám.
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. – Aztán miért, miért is
Vágynék magasra bármi hő kebel?
Éljen magának, és keresse a kéjt,
Mellyel betölti az arasznyi létet,
S tántorogjon ittasan Hádész felé. –
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit.
Más kínjait, csak élveket kívánva.
Te meg, nő, aki – úgy rémlik szivemnek –
Egykor lugost varázsolál nekem
A sivatagba, hogyha még fiamból
Polgárt nevelnél tisztes anyaként:
Bolond vagy, méltán gúnyol a leány,
Ki festett arccal a bordélyban űl
Bortól felgerjedt, csókvágyó ajakkal.
Örűlj, mulass, tagadd meg az erényt. –
Vérpadra mostan, büntetéseműl.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.

Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja fejét.

Első demagóg.
Végezzétek ki. Éljen a haza!

Lucifer félresúgva.
Szép búcsú, nemde? – Nos, vitéz uram,
Nem borzongat most furcsán egy kevéssé
A torz képű halál rideg szele? –

Éva.
Ah, Pallasz! Meg nem hallgatád imámat. –

A templomból a halál nemtője, mint szelíd tekintetű ifjú, lefordított fáklyával s koszorúval Ádámhoz lép.

Ádám.
Pallasz meghallgatott. – Az ég veled,
Megnyugvás szállt szivembe, Lúciám.

Lucifer.
Átok reád, hiú ábrándvilág,
Megint elrontád legszebb percemet. –

Éva.
Átok reád, te közlelkű, rideg nép,
A boldogságot durván illetéd,
S üde virága menten porba hullt.
Pedig nem olyan édes a szabadság
Neked, amilyen fájdalmas nekem volt. –

Hatodik szín

Rómában. Nyílt csarnok, istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. – Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Milo, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek, ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.

Catulus.
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

Ádám.
Nem, Herculesre!

Catulus.
Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

Ádám.
Legyen.

Lucifer.
Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén, álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
Avagy tán épen hűségét irántad? –

Catulus.
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az újdonság bűbájos ingerével.

Ádám.
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?

Hippia.
Óh, bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?
S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábítandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai – –

Ádám.
Igaz, igaz, ne többet, Hippia.
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után,
Oly órát élvez, milyet hasztalan
Óhajt ura. – Vagy a gyönyör csak egy
Ital víz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?

Lucifer.
Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. –
De hát fogadástok? –

Ádám.
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. –

Catulus.
S ha nyersz?

Ádám.
Lovad
Enyém. –

Catulus.
Négy hétre visszaveheted,
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. –

Lucifer.
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

Éva.
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örűljön, aki él, vagy hogyha nem
Tud is örűlni, legalább kacagjon.

Iszik.

Ádám a gladiátorhoz.
Jól tartsd magad, hé! –

Catulus.
Rajta csak, vitézűl

Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.

Catulus.
Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.

A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.

Ádám.
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. – Táncosok!
Csináljatok most más komédiát,
Ebből elég volt mára.

A hullát kiviszik, az emelvényt a táncosok foglalják el.

Catulus.
Clúvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.

Lucifer.
S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg.
No úgy, most már mulathatunk, galambom.

Ádám.
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia.

Suttognak.

Lucifer.
Halld, e bolond még a szívről beszél! –

Catulus.
Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.

Cluvia.
Nagylelkü kedves! Ím javadra e bort.

Iszik.

Catulus.
Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. –
A táncosnőkhöz.
Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

Cluvia.
Szemed befogom ím, ha ott leled
Azt, amiért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. –
Luciferre mutatva.
Ezen savanyu arcot nézzed inkább –
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunnyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. –

Catulus.
Valóban, egy ily arc egész körök
Költészetére fagylepelt borít.
Ki ellenáll a perc igézetének,
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember, s bár maradna otthon. –

Hippia.
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. –

Ádám.
El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek.

Hippia énekel.
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden leánynak
Más a varázsa,

Mind.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.

Catulus.
Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

Cluvia énekel.
Bolond világ volt hajdanában:
Lucretiát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merít magába. –
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. –
Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harcolni méne,
Mint hitvány zsoldos, s még mi végre?
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.

Mind.
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. –

Cluvia.
Bolond világ volt hajdanában:
Rém járt fel hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
S egy-két ily őrült, ha akadna,
Cirkuszainkban éppen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel.

Mind.
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. –

Lucifer.
Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.

Ádám.
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet,
Nem jól esik pihenned keblemen? –

Éva.
Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
Legédesebb percünkbe is vegyűl
Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,
S így hervatag.

Ádám.
Ah, én is érzek illyest.

Éva.
S kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.

Ádám.
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt, és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.

A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.

Ádám.
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

Lucifer.
Nehány őrűltet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogról álmodókat.

Catulus.
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait?

Lucifer.
Koldús a dúst testvéreűl kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

Catulus.
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét.

Új jajszó.

Ádám magában.
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. –
Nem úgy mondád-e, Júlia?

Éva.
Igen

Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.

Lucifer felkacagva.
Mint látom, itt a jókedv elborúlt,
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
Hogy a savanyu úr is megsokallja?
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy éppen megtért.

Ádám feléje sújtva poharát.
Vessz, ha azt hiszed.

Lucifer.
No majd hivok uj vendéget közénk,
Talán megifjúlt kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal.

A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.

Lucifer.
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

Hippia.
Talán inkább csókot kivánsz?

Lucifer.
Öleld meg
És lopd ki szájából az obulust.

Hippia.
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?

A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.

Péter apostol.
Megállj, a döghalált szivod magadba.

Mindnyájan visszaborzadva, helyeiken felemelkednek.

Mind.
A döghalál – rettentő – félre innen.

Péter apostol.
Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútúl kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád Nézz csak, nézz körűl,
A város pusztúl, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület,
S égből földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri,
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
Az istenszobrok szétporlanak.
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. –
Nézz csak körűl, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anachórétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompúlt érzetöknek
Mi még izgassa, ami még emelje. –
El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.

Hippia az asztal előtt összeroskadva.
Óh jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze –
A dögvész, óh, a dögvész, – elveszek.
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?

Lucifer.
Ma néked, holnap nékem, édesem. –

Hippia.
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

Péter apostol hozzálépve.
Ne átkozódjál, lányom, sőt bocsáss meg –
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím e vízzel
Lelked kitisztúl menten a salaktól,
S hozzá siet.

Megkereszteli az asztalról vett edényből.

Hippia.
Atyám – megkönnyülék.

Meghal.

Catulus indul.
Én még ma Thébaiszba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.

Cluvia.
Megállj, Catulus, én is elkisérlek.

Kimennek.

Elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.

Ádám.
S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte.

Éva.
S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
Ah Sergiolus! Vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. –

Ádám.
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorúltan, kisszerűen,
S szenvedni addig. Oh, ha él az Isten,

Lucifer. Letérdel s kezét égnek emeli.
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt – s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem!

Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.

Lucifer magában.
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.

Péter apostol.
Az Úr meghallgatott. – Tekints körűl,
Az elkorcsúlt föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el, s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányúlt, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Míg a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. –

Ádám.
Ah érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása?

Péter apostol.
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

Ádám.
Fel hát csatázni, fel hát lelkesűlni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.

Péterre támaszkodva indul.

Lucifer.
Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.

Utána megy.

Hetedik szín

Konstantinápolyban. Piac néhány őgyelgő polgárral. – Középen a patriarka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.

Első polgár.
Im itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.

Második polgár.
El hölgyeinkkel; e vad csőcselék
Isméri a szerájok kéjeit.

Első polgár.
És hölgyeink is a győző jogát.

Ádám.
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy célhoz csatol? –
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadúlt
Milljói, melyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet? –

Első polgár.
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszök repűlt.

Elszélednek.

Ádám a lovagokhoz.
Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,
Ha aljas tervvel annyi martalóc
Kezében a szent zászlót lengeti,
S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,
Hivatlanúl tolakszik fel vezérűl. –
Lovag barátim! Míg a szennytelen
Becsűlet, Isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen. –

Lucifer.
Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd, ha a nép
El nem hiendi többé, hogy vezér vagy – –

Ádám.
Hol a szellem van, ott a győzelem.
Lesújtom. –

Lucifer.
És ha szellem nála is lesz?
Leszállsz-e hozzá?

Ádám.
Mért leszállani?
Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. –
Lemondani a küzdés nehéz helyéről
Társak híjában ép olyan kicsínyes,
Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni,
Irígyelvén részét a pályabérben. –

Lucifer.
Lám lám, mivé silányúlt a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. –
Ez az egyének felszabadítása? – –
Csodálatos fajú testvériség!

Ádám.
Ne gúnyolj. – óh, ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. –
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli.
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. –
De ílyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művet inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy Isten. – –
Barátim, láttátok hogyan fogadtak.
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott, azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordúl.
Indúljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségeért.

A keresztes had tábort üt.

Lucifer.
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak ollyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de béle por.

Ádám.
Megállj!
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?

Lucifer.
Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz? –
Ez a lovagrend, mellyet állitasz
Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,
Egykor kialszik, félig összedűl
S vészesb szirtté lesz a merész utasra,
Mint bármelyik más, mely sosem világlott. –
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Az új világban, mely körűle fejlik. –
Ládd, így maradnak ránk a múlt idők
Nagyságai.

Ádám.
Míg rendünk összedűl,
Tán szent tanai a tömegbe hatnak,
És akkor nincs veszély.

Lucifer.
A szent tanok. – –
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reábukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy békó lesz belőle.
Egzakt fogalmat nem birván az elme,
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek.
Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,
Kisebb lehet s lényben nem változott.
Ezt folytathatnók véges-végtelen,
S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?
Bár érzésed rögtön reátalál,
A változás nagyban midőn beáll. –
De mit törekszem – fáraszt a beszéd,
Tekints magad csak kissé szerteszét.

Nehány polgár ismét megjelen.

Ádám.
Barátim! Népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.

Harmadik polgár.
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben, rosszabb a pogánynál.

Negyedik polgár.
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy a Homoiusiont?

Ádám.
Ezt nem értem. –

Lucifer.
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

Negyedik polgár.
Lám, kétkedik, ez is hamis hitű.

Többen.
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. –
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt.

Elszélednek.

A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncra vert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.

Ádám.
Elámulok! – De mondd, mi fejedelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? –

Lucifer.
A főpap az, apostolok utóda.

Ádám.
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?

Lucifer.
Keresztény-cinikus, barátsereg.

Ádám.
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

Lucifer.
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényű s épp azért
Engesztelhetetlen népet.

Ádám.
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.

Lucifer.
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten.

Ádám.
Az egy világot válta meg ezáltal,
De e gyávák csak Istent káromolnak,
Mint lázadók, megvetve kegyeit.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.

Lucifer.
De hátha ők a szúnyogot
Medvének nézik. – Nincs-e rá joguk?
Nincs-é joguk hős voltuk érzetében
Pokolra űzni minden élvezőt? –

Ádám.
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. –
Szemébe nézek e káprázatoknak. –
A pátriárka elé lép.
Atyám! A szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. –
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

Pátriárka.
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. –
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

Ádám.
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. –

Pátriárka.
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?

Ádám.
Valóban szörnyű bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.

Patriarcha.
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. – E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Míg az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül. –

Barátok.
Halál reájuk, már a máglya ég. –

Ádám.
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. –

Egy agg eretnek.
Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért
Ott vérezünk, hol Isten rendelé.

Egyik barát.
Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?

Agg eretnek.
Nincs-é velünk a rimini zsinat
S más számtalan?

Barát.
Rosz útra tévedett.
De Nicaeában s más igazhivő
Zsinatban úgy-e mellettünk itéltek?

Agg eretnek.
A pártosok. – Mi szemtelen kisérlet
Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,
Hol van csak egy egyházatyátok is,
Mint Árius és a két Euséb? –

Barát.
Hát bírtok-é egy Athanásiust?

Agg eretnek.
Hol vértanúitok?

Barát.
Több, mint tinektek!

Agg eretnek.
Szép vértanúk, kiket káprázatával
Az ördög csalt el, kárhozott halálra. –
Mondom, ti vagytok a nagy Babilon,
Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,
Mely el fog veszni a világ szinéről. –

Barát.
A hétfejű sárkány, az Antikrisztus
Vagytok ti, kikről Szent János beszél,
Gazok, csalárdok, ördög cimborái.

Agg eretnek.
Rablók, kígyók, paráznák, torkosok…

Pátriárka.
El vélök, el, máris soká időzünk,
Isten dicsére, a máglyára őket!

Agg eretnek.
Isten dicsére, jól mondád gonosz,
Isten dicsére hull az áldozat. –
Erősek vagytok, tesztek kény szerint,
De jó-e a tett, ítél majd az ég. –
Számlálva immár bűnóráitok,
Vérünkből új csatárok szűletendnek,
Az eszme él, s a láng, mely fellobog,
Világot késő századokra vet. –
Jerünk, barátim, a dicső halálba. –

Eretnekek karban énekelnek.
1. Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól és az én jajgatásimnak beszédétől?
2. Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.
3. Te pedig szent vagy – – (XXII. zsolt.)

Barátok karban közbevágnak.
1. Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a velem harcolókkal.
2. Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én segítségemre.
3. És vedd fel dárdádat, és rekeszd meg az én háborgatóim eleinek utát (XXXV. zsolt.)

Ezalatt a pátriárka s a menet elvonul. Néhány barát traktátusokkal a keresztesek közé vegyül.

Lucifer.
Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának s múlattatni fog. –

Ádám.
Óh, jaj, ne tréfálj! – Hát egy i miatt is
Mehetni illy elszántan a halálba? –
Mi akkor a magasztos, nagyszerű?

Lucifer.
Az, ami másnak tán kacagtató.
Egy szál választja csak e két fogalmat,
Egy hang a szívben ítél csak közöttük,
S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,
Mely istenít, vagy gúnyával megöl. –

Ádám.
Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn!
E kisszerű harc büszke tudományban,
E gyilkos méreg mesterűl kivonva
A legfényesb, legüdítőbb virágból. –
E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülő korában:
Ki az a bűnös, aki tönkretette?

Lucifer.
A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket növel.
A vész, mely összehoz, mártírt teremt,
Erőt ád; ott van az eretnekekkel. –

Ádám.
Valóban, elhajítnám kardomat,
És visszamennék északi honomba,
Hol még az ős erdők árnyékiban
A férfibecs, a tiszta egyszerűség
Dacol e síma kornak mérgivel,
Ha titkos szó nem súgná szüntelen,
Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.

Lucifer.
Hiú törekvés. Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. –
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mind az, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. –
Amott azok, kik békókban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten,
Látnak csak egy embernyomot előre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az utcaléggel gondtalan szivandnak. –
De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,
Mit járnak ott azon piszkos barátok,
Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,
Őrült taglejtés vad kiséretében. –
Hallgassuk őket.

Egy barát a tolakodó keresztesek közt.
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzúl minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. –
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. –

Keresztesek.
Ide vele. – Nekünk is, szent atyám! –

Ádám.
Hah, rossz árus, és még rosszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!

Lucifer zavarban.
Bocsáss meg, e barát rég cimborám.
S nem is utálom én az ily világot,
Az Úr dicse ha szinte felkapott is,
Felkaptam én is egyúttal vele.
Csak te maradtál egy kissé alant.

Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, néhány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.

Éva összerogyva.
Ments meg te, bajnok. –

Ádám felkarolva.
Eszmélj, óh, nemes hölgy,
Itt biztosan vagy. – Vesd fel szép szemed.
Minő igéző! – Vajh mi érheté?

Heléne.
Élvezni voltunk a természetet
Kertünk árnyékos sűrüségi közt.
Gondatlan ülve az üde gyepen,
A csattogányt hallgattuk és kisértük;
Midőn csillogni látunk két szemet
Vad szenvedéllyel a bokor megől.
Ijedve kezdünk futni, míg utánunk
Lihegve és döbörgve négy keresztes
Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.

Ádám.
Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj;
Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?
Hogy is lehet test így átszelleműlve,
Ilyen nemes és illy imádatos. –

Lucifer.
Átszelleműlt test! – Óh, a sors valóban
Nem büntethetné jobban a szerelmest
Őrűltségéért, mint beteljesítvén
Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. –

Ádám.
Úgy rémlik, egykor már ismertelek,
Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.

Lucifer.
Mindenre kérlek, azt sose feledd,
Szerelmed amilyen mulattató
Kettesben, olly izetlen harmadiknak.

Ádám.
Felnéz – mosolyg, óh, hála néked, ég!

Éva.
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

Ádám.
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

Lucifer Helénéhez.
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? –

Heléne.
S mi hálával tartoznám én neked?

Lucifer.
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

Heléne.
S mit nyertem volna? Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. –
Pedig nem volt rút a négy üldöző.

Ádám.
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

Éva.
Előttünk áll a zárda ajtaja.

Ádám.
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszú éveken,
Melyek végéről pályabérem int. –

Éva.
Im, e szalag. –

Ádám.
Ez éjsötét szalag?
Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

Éva.
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.

Ádám.
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

Éva.
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. –

Lucifer.
És el fog zárni e fal téged is?

Heléne.
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

Lucifer.
Nagy kár – beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. –

Heléne.
Csalfa, menj előlem!

Lucifer.
S miért? Hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?

Heléne.
Ah, ezt nem is kívánom.

Lucifer.
Már megyek. –
A mélynek szörnye fen reám agyart.

Heléne.
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem –
Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. –

Ádám.
Hadd tudjam hát neved meg legalább,
Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,
Áldást kérvén rád, hogyha végzeted
Gyászát megosztni már nem engeded.

Éva.
Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?
Imádság jobban illet zárdaszűzet.

Ádám.
Tankréd vagyok.

Éva.
Tankréd, Isten veled.

Ádám.
Izóra, óh, ne hagyj el ily sietve,
Megátkozom különben a nevet,
Melyet bucsúzva mondottál először, –
Rövid volt e perc, még álomnak is,
Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,
S nem bírom sorsod drága fonalával
Kihímzeni? –

Éva.
Halljad hát sorsomat.
Atyám is a szent sír vitéze volt,
Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,
Üvöltve, tűzzel-vassal, táborát.
Menekvéséhez már nem volt remény,
És szent fogadást tőn Szűz Máriának,
Hogy engemet, ki még gyermek valék,
Ha visszatérhet, néki felajánl.
Ő visszatért, én szent ostyát vevék
Ez ígéretre.

Ádám.
Óh, te szent anya!
Te testesített tiszta szeretet,
Nem fordulál-e el megbántva ily
Szentségtelen igérettől, minő
Erényeidre nyom bűnbélyeget,
Átokká téve az égnek malasztját. – –

Heléne.
S te nem kivánod tudni sorsomat?

Lucifer.
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél – hősödet megúntad;
S üres szíved most új lakóra vár. –

Heléne.
Ez különös! Az ördög van veled tán?
De oly szerénynek mégse hittelek,
Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.

Lucifer Ádámhoz.
Uram, siess! Te nem birsz elbucsúzni,
S én nem birom gátolni győzedelmem.

Ádám.
Izóra! Minden szód fullánk szivemben.
Egy csókkal mérgét, óh, hölgy, édesítsd meg.

Éva.
Lovag, mit kívánsz – hallád eskümet.

Ádám.
De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek?

Éva.
Te boldog vagy, de hogy feledlek én?
Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.
Isten veled – meglátlak ott az égben.

Ádám.
Isten veled. – E nap emléke vélem. –

Éva a zárdába lép.

Heléne félre.
Ah, gyáva te – hát mindent én tegyek?
fent.
Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.

Évát követi.

Ádám feleszmélve.
Most hát jerünk!

Lucifer.
Már késő – vége van. –
Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,
Majd állati vágyának eszközéül
Tekinti a nőt, és durvult kezekkel
Letörli a költészet himporát
Arcárul, önmagát rabolva meg
Szerelme legkecsesb virágitól; –
Majd istenűl oltárra helyezi,
És vérzik érte és küzd hasztalan,
Míg terméketlen hervad csókja el. –
Mért nem tekinti és becsűli nőül,
Nőhívatása megjelölt körében?

Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél, Izóra és Heléne az ablakon.

Éva.
Mi vágyva néze rám, mint reszketett,
Ah, e hős férfi reszketett előttem,
De nőerényem és a hit parancsol –
Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.

Heléne.
Csodálatos, minő őrült nemünk!
Ha az előitélettel szakít,
Vadállatúl rohan a kéj után,
A méltóságot arcáról letépi,
És megvetetten sárban ténfereg.
Ha nem szakít, önárnyától remeg,
Fonnyadni hagyja meddő bájait,
Mástól s magától elrabolva a kéjt. –
Miért nem jár középen? Vagy mit árt
Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony
Illemmel olykor, meg nem foghatom.
Hiszen a nő se szellem csak merőben.

Éva.
Heléne, nézz ki, itten áll-e még?
Hogyan ment volna ollyan könnyen el.
Csak egyszer halljam még meg szózatát.

Ádám Luciferhez.
Tekints körűl, nem áll-e ablakánál,
Nem küldne-é egy pillantást utánam?
Csak egyszer lássam még sugár alakját –
Izóra! óh, ne bánd, hogy itt vagyok még.

Éva.
Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.
Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. –

Ádám.
Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog,
Szeretni hol csak nékünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? – –

Éva.
Él bennem is mindez, mint tünde álom,
Mely tán az égből kísért e világra;
A lég hullámin szép dal árjadoz,
Mosolygni látom nemtők ezreit
Testvéri csókkal minden lomb mögűl,
De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. –

Ádám.
S miért, miért! e rossz fal gátol-é? –
Ki annyi sáncot vívtam a pogánytól,
Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot! –

Lucifer.
Nem ám, mert védi a kor szelleme,
Erősebb, mint te.

Ádám.
Hah, ki mondja azt!

A háttérben egy máglya világa gyúl ki.

Eretnekek karban távolról.
21. Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől, és az én egyetlenegyemet az ebnek kezéből.
22. Szabadíts meg engemet az oroszlánnak szájából, és az unicornisoknak szarvaik ellen hallgass meg engemet.
23. Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak; a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.

Éva.
Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! –

Ádám visszaborzadva.
Mi rettentő dal!

Lucifer.
Nászénektek az.

Ádám.
Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.
Dacolni érted mindennel fogok.

Barátok karban távolról.
26. – – öltöztessenek fel gyalázatossággal és szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.
27. Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én igazságomat; és mondják ezt mindenkor: Magasztaltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.

A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.

Éva az ablakot becsapva.
Isten segíts!

Csontváz.
El e szentelt küszöbről.

Ádám.
Ki vagy te, rém!

Csontváz.
Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben. –

Boszorkányok kacagva.
Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kigyókat költs.
Izóra, hívunk! –

Ádám.
Millyen alakok!
Ti változátok-é el, vagy magam?
Ismertelek, midőn mosolygtatok.
Mi itt valóság és mi itten álom?
Varázsotokra ellankad karom. –

Lucifer.
Véletlenűl mi kedves társaságba
Juték. Mi régtől várom e szerencsét,
Ez illedelmes szép boszorkahad,
Mely a mezetlen nimfát mindazáltal
Orcátlanságban messze túlhaladja,
Ez a vén bajtárs, a rémes halál,
Mely torzképezve a rideg erényt,
Megútáltatja azt a föld fiával.
Mind üdvözöllek! Kár, hogy rá nem érek
Közöttetek az éjet elfecsegni. –
A jelenések eltűnnek.
Tankréd, fel, Tankréd! kedvesed becsapta
Az ablakot; mit állunk itt az éjben?
A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.
Heléne meg mindjárt jő, s mit teszek?
Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,
Nevetségessé lenne mindörökre,
S akkor hatalmát elvinné maga. –
Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel
Alig bír tőle szabadulni jókor.

Ádám.
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovag-erényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. –
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam – pihenni akarok. –

Lucifer.
Pihenj tehát. De én alig hiszem,
Hogy szellemed, e nyugtalan erő,
Pihenni hagyjon. Ádám, jöj utánam!

Nyolcadik szín

Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagásztorony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel, Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.

Első udvaronc.
Ki az megint, ki ottan fűtözik,
Eretnek vagy boszorkány?

Második udvaronc.
Nem tudom.
Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,
Csak söpredék gyül a máglyák köré.
S nem őrjöng az sem már öröm miatt,
Csak hallgatag néz és morog magában.

Első udvaronc.
Az én időmben ünnep volt az illyes,
Ott volt az udvar, a nemes világ.
Ah, így fajúlnak el a jó idők. –

Elhaladnak.

Lucifer.
Ily hűvös estve e tűz jólesik,
Bizon-bizon már jó régen melenget.
De félek, hogy kialszik nemsokára.
Nem férfias határzattól eloltva,
Nem új nézetnek engedvén helyet,
De e közömbös korban nem leend,
Ki új hasábot vetne a parázsra,
S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,
Hiába, ily kicsínyes a bukása. –

El a toronyba.

Rudolf és Ádám az előtérre lépve.

Rudolf.
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rossz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunkturákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kígyó fejénél.

Ádám.
Meglesz, uram, amint parancsolod.

Rudolf.
Ha majd e klimakterikus napok
Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,
Mely a minap sikertelen maradt.
Átnéztem újra Hermes Trismagistust,
Synesiust, Albertust, Paracelsust,
Salamon kulcsát és más műveket,
Mig rátaláltam az ejtett hibára.
Amint izzasztók a vénhedt királyt,
Feltűnt a holló s a veres oroszlány,
Utánuk a kettes mercur kifejlett,
A két planéta egyesűlt hatásán,
S leszállt az ércek bölcseletsava.
De elhibáztuk a nedves tüzet,
Száraz vizet, s azért nem létesűlt
A szent menyegző, a dicső eredmény,
Mely ifjúságot önt az agg erébe,
Nemességet visz át a szürke ércbe.

Ádám.
Értem, felséges úr.

Rudolf.
Egy szóra még!
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveűl szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben űl,
Méltó gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan s ernyedetlenűl
Igyekszel őt kiszabadítani.

Ádám.
Felséges úr! hiszen fia vagyok.

Rudolf.
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárúl javítani. –
Nem halmozálak-é kegyekkel el,
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala
S nemességed kétség-fölűl helyeztem,
Pedig bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek trónomhoz, s csak így
Jutál Müller Borbála szép kezéhez,
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó.

El.

Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.

Harmadik udvaronc.
Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

Negyedik udvaronc.
A féltés bántja szüntelen szegényt,
Hiába, nem tud új körébe szokni,
Kirí belőle mindig a paraszt.

Harmadik udvaronc.
Nem fogja fel, hogy az igazi lovag,
Bár istenség gyanánt imádja a nőt,
Vérét odaadni volna érte kész,
Ha rágalom érintené erényét; –
Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

Éva más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver.
Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,
Tréfáidon halálra kell nevetnem. –
Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. –
Talán megszállott már titeket is
Az újitásnak átkos szelleme?
Úgy el szememből! Nem szenvedhetem
E fajt, mely olly epés, bús felfogással
Megírigyelte ezt a csillogó
Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.

Harmadik udvaronc.
Minket nem illet e vád, drága hölgy,
Ki vágyna illyen körben változásra.

Első udvaronc.
De, hogyha nem csalódom, ottan áll
Egy férfi, arcán e sötét jelek.

Éva.
Férjem szegény? – Az istenért, urak,
Kiméljétek meg őt az ily gyanútól
Előttem, kit hozzá szent kötelék
Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.

Második udvaronc.
Betegje tán e súgárzó szemeknek?

Harmadik udvaronc.
Valóban, amit senki nem merészel,
Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? –
Óh, bár lehetne lovagod gyanánt
Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.
Ezalatt Ádámhoz érnek.
Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra kívánnék utazni,
Időjóslást szeretnék!

Első udvaronc.
Én pedig
Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

Ádám.
Reggel mindkettő készen vár, urak.

Negyedik udvaronc.
A társaság oszol, menjünk mi is.

Harmadik udvaronc.
Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom!
Súgva.
Egy óra múlva.

Éva súgva.
Jobbra a lugosban.
fent.
Jó éjt urak. – Jőj, kedves Jánosom!

Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.

Éva.
János, nekem szükségem volna pénzre.

Ádám.
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

Éva.
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.

Ádám.
Nem fáradok-e éjet és napot?
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek.
De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndíjúl kapok?
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája,
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres,
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

Éva sírva.
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. –

Ádám.
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amely az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség más ezen kivűl?
Amit ti úgy neveztek, porlatag,
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
De az enyém örök-ifjú, erős. –
Oh nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. –
Oh nő, mi végtelen szerettelek.
Szeretlek most is, ah de keserűen
Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.
Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
Mely a nőt báb-istenként tartja még,
Mint istenül tartotta a lovagkor,
De akkor hittek benne, nagy idő volt,
Most senki sem hisz, törpe az idő,
S a báb-istenség csak vétket takar. –
Elválnék tőled, szívemet kitépném,
Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,
S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;
De ott van újra a már meglevő rend:
Az a tekintély – egyházunk szava,
S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.

Fejét kezébe hajtja. Éva meghatva simogatja.

Éva.
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.

Lemegy a lépcsőn a kertbe.

Ádám.
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Hej, famulus!

Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.

Lucifer.
Parancsolsz, mesterem?

Ádám.
Időjóslatra és nativitásra
Vagyon szükségem, készits íziben.

Lucifer.
Természetes, csillámlót, fényeset;
Ki venne pénzeért rideg valót.

Ádám.
De ne olyant, mely szinte képtelen.

Lucifer.
Olyat nem is bírnék tán feltalálni,
Min megbotránkoznának a szülők,
Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá.

Ír.

Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép.

Harmadik udvaronc.
Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

Éva.
Talán neked nagy már az áldozat
Az éj hüvös szelét kiállani,
Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,
Az ég átkát, világ itéletét
Vonom magamra éretted, lovag?

Harmadik udvaronc.
Ah, az ég átka, világitélet
Nem hat titkába e sötét lugosnak.

Ádám merengve.
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszú harcaim sebét. –
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él – e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember –,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. –
Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. –
Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.
Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,
Rejtélyes és szent könyvedet előttem;
Törvényidet ha már-már ellesém,
Felejtém a kort és mindent körűlem.
Te örökös vagy, míg az mind mulandó,
Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.

Harmadik udvaronc.
Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!
Ha Isten elszólítná férjedet,
Hogy az eget jobban fel bírja fogni,
Miért éltében mindig fáradott.

Éva.
Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,
Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

Harmadik udvaronc.
Te tréfát űzesz.

Éva.
Sőt valót beszélek.

Harmadik udvaronc.
Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?
Borbála! Hisz te így nem is szeretsz.
Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,
Mit volnál képes tenni hívedért? –

Éva.
Valóban, azt mostan nem tudhatom.

Ádám.
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Bíróul lép fel, büntet és emel,

Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.

Ádám.
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton.
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
A Marseillaise dallama hallik.
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi.

Kilencedik szín

A nézőhely hirtelen Párizs Grève-piacává változik. Az erkély egy guillotine emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajló néptömegnek szónokol. Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.

Ádám folytatva.
Egyenlőség, testvériség, szabadság! –

Néptömeg.
Halál reá, ki el nem ismeri! –

Ádám.
Azt mondom én is. – Két szó menti meg
A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,
A jók számára mondjuk egyikét:
„Veszélyben a hon” – és ők ébredeznek.
A másikát a bűnre mennydörögjük,
E szó: „reszkessetek!” – s megsemmisűlnek. –
Felkeltek a királyok ellenünk,
S eléjük dobtuk fejdelmünk fejét,
Felkeltek a papok, s villámukat
Kicsavarók kezökből, visszatéve
Trónjára az észt, e rég üldözöttet.
De a másik szózat sem hangzik el,
Mit a jobbakhoz intézett honunk.
Tizenegy hadsereg küzd a határon,
S mi hős ifjúság tódúl szüntelen
Az elhullott hősök helyét kitöltni.
Ki mondja, hogy vérengző őrület
A nemzetet meg fogja tizedelni?
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. –

Újoncok.
Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!

Ádám.
Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,
Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,
Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
Most hulla vére egy tábornokunknak,
Ki katonáink élén meg hagyá
Magát veretni.

Néptömeg.
Óh, az áruló! –

Ádám.
Helyesen mondod. Nincs más kincse a
Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar
Nagylelkűséggel áldoz a hazának. –
S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván meghódítni a világot,
Az áruló. –

Az újoncok közül egy tiszt kilép.

TISZT.
Tégy engemet helyébe
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

Ádám.
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.

Tiszt.
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé! van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

Ádám.
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

Tiszt.
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?

Ádám.
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

Tiszt.
Polgár, még egyszer felszólítalak. –

Ádám.
Türelem még, a cél el nem marad.

Tiszt.
Nem bízol bennem, látom, hát tanúlj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. –

Főbe lövi magát.

Ádám.
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. –
Viszontlátásig, győzelem után!
Az újonchad elléptet.
Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. –
De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség, mely által esni is dísz,
De mely rejtekből orvúl leskedik
Fondorlatával rám s a szent hazára. –

Néptömeg.
Mutasd meg ujjal, és halál reá!

Ádám.
Akit mutatni bírok, az meg is halt.

Néptömeg.
Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. –
Halál, halál az arisztokratákra! –
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.

A néptömeg indul a börtönökbe.

Ádám.
Nem ott van a vész, a retesz erős,
A bűzhödt lég, mely eszmét, izmot öl,
Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.
Az árulás emelt fővel kacag,
S tőrt élesít a Konvent padjain.

Néptömeg.
Fel a Konventre hát, nincs még eléggé
Átválogatva. – A Konventre később,
Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. –
Addig szedd össze minden áruló
Nevét, Danton.

A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.

Egy sans-culotte.
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha,
Világosan mutatja bűnöket!

Ádám.
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak!

Sans-culotte.
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.

Ádám.
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

Márki.
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

Ádám.
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz?

Márki.
Márki vagyok. –

Ádám.
Megállj – vagy nem tudod,
Hogy „polgáron” kivűl nincs cím egyéb?

Márki.
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

Ádám.
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. –
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

Márki.
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

Ádám.
Úgy meg fogsz halni.

Márki.
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

Ádám.
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

Márki.
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? –

Ádám.
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.

Néhány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.

Éva.
Bátyám, erős légy!

Márki.
Húgom! Óvjon Isten. –

El.

Éva.
Itt is van egy fő, nem rosszabb Rolandnál.

Ádám.
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

Éva.
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

Ádám.
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Mennyország szállt le, s szentélyébe zár.

Éva.
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.

Ádám.
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor, –
E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
A sejtelem, mi jó lehet szeretni. –
Óh, nő, csak egy napig tanítanál
Ez égi tudományra – második nap
Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. –

Éva.
S e rémvilágban még szeretni vágyol,
Nem rettent-é a lelkiösmeret? –

Ádám.
A lelkiösmeret a közvilág
Előjoga; kit a végzés vezet,
Az rá nem ér körűltekinteni. –
Hol hallád a viharról, hogy megáll,
Ha gyönge rózsa hajlong útain? –
S aztán ki lenne vakmerő eléggé,
Itélni a közélet emberéről?
Ki látja a szálat, mely színpadán
Egy Catilinát, egy Brutust vezet?
Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
Megszűnt egyúttal ember lenni, és
Oly földfeletti lénnyé változott,
Kit a lenézett apró száz viszony,
Mindennapos gond mit sem érdekel. –
Óh, jaj, ne hidd – a trónon is ver a szív,
S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
Ez őt talán csupán úgy ismeré,
Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. –
S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? –

Éva.
S ha meg? Mi haszna. Más isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. –

Ádám.
Hagyd el tehát avúlt eszményidet,
Mit áldozol száműzött isteneknek?
A nőt ugyis oly oltár illeti
Csupán, mely mindég ifju – és ez a szív.

Éva.
Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
S e hívatás nőt legjobban megillet.

Ádám.
Nem látott ember még érzelgeni,
S ha látna most, ellenség, jóbarát,
Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
Vihar gyanánt tisztítni a világot,
Mostan megáll a vérpadon, szeretni,
Egy kisleánynál, és könny ég szemében:
Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
Kacagna, és nem félne senki többé. –
S mégis könyörgök egy reménysugárt. –

Éva.
Ha síron túl megbékélt szellemed
Levetkezi a kor véres porát,
Talán. –

Ádám.
Ne mondd, ne mondd, leány, tovább!
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázom végzetemmel. –

A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákkal néhány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Néhánya az állványra hat.

Néptömeg.
Igazságot tevénk. – Mi büszke faj volt!

Egy sans-culotte gyűrűt adva Dantonnak.
Imé, e gyűrű a hon zsámolyára.
Kezembe nyomta az egyik cudar,
Midőn nyakának tartám késemet.
Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. –
Hát még te élsz? – kövesd testvéridet.

Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik.

Ádám szemét elfödve.
Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled? –

Néptömeg.
Most a Konventbe. Polgártárs, vezess. –
Kiszedted-é az árulók nevét? –

A nép letakarodik az állványról. Éva mint rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a sokaságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.

Éva.
Danton! Tekints ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.

Ádám.
Ha e helyet jobban megállta volna,
Rosszúl tevél; ha nem, tetted helyes. –

Éva.
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú!

Ádám.
Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?

Éva.
Valóban, polgár, úgy látszik, te is
Kékvér arisztokrataúl szegődtél,
Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. –
Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,
Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.

Ádám félre.
Végigborzongat; elfordúl szemem.
Nem bírom e szörnyű káprázatot.
Minő csodás hasonlat! – Aki az
Angyalt ismérte, s látta azután,
Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
Azon vonások, termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lőn az egész! –
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. –

Éva.
Mit is beszélsz magadban?

Ádám.
Számolom,
Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
Ahány áruló van még a hazában.

Néptömeg.
Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.

Ezalatt Robespierre, Saint-Just és más konventtagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.

Saint-Just.
Hogyan nevezné, ő fő cinkosuk. –

A nép zúg.

Ádám.
Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,
Minő erős vagyok? –

Saint-Just.
Voltál előbb,
A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,
S a Konvent végzését megszentesíti.

Ádám.
Nem ismerek bírót magam felett
Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.

Ismét zúgás a nép között.

Saint-Just.
Barátod az, ki a hon ellene.
A felséges nép majd itél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok uralomra.

Ádám.
Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.
Vádad hamis. –

Robespierre.
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó,
Fogjátok el, szabadságunk nevében. –

Néptömeg.
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el!

Körülveszik s elfogják.

Ádám.
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert – elég volt. –
De ím ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. –
Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.

Fejét a nyaktiló alá hajtja.

Tizedik szín

Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler íróasztalára hajtott fővel látszik. Lucifer mint famulus mellette áll, s vállára üt. A reg szürkül.

Lucifer.
Ezúttal a nyakazás elmarad. –

Ádám felemelkedve.
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

Lucifer.
Elszálltak a mámorral, mesterem.

Ádám.
E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye,
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
Óh, mért ébredtem? Hogy körűltekintve
Jobban megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó arc alá rejtett bünével
S a megszokás hazug erényivel.

Lucifer.
Ismérem én az ily lehangolást,
Mely a mámornak reggelén köszön be.

Éva a lugosból kilépve.
El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm,
Fel mersz szólítni férjem gyilkosáúl.
Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,
Kit szíved ideáljaúl hazudsz.

Udvaronc.
Az istenért, nyugodtan, kedvesem,
Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.

Ádám.
S az a két nő is álom volt-e csak?
De mit beszélek, egy nő, két alakban,
Változva sorsom zajgó végzetével,
Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.

Éva.
Ah, úgy, a botrány nálad fődolog,
Mit érdekelne a bűn, rejtekében,
Te megrovást nem szenvedő lovag! –
Óh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt,
Míg szűz erénye ősi hagyományát
Előitéletként ledobja, s akkor
Kicsínyelő mosollyal nézitek
Önbűnötöknek aljas eszközéül. –
El tőlem, el, ne lássalak ezentúl!

Udvaronc.
Ez ismét túlzás. Gúnytárgyúl leszünk
Ily ünnepélyes színben nézve e
Hétköznapos ügyet. – Mi látjuk egymást
Ezentúl is, mosolyogva és enyelgve,
S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.
Jó reggelt, asszonyom!

El.

Éva.
A nyomorúlt! –
Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel.

El.

Ádám.
Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztúlva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.

Lucifer.
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik
Bölcsességedből elleshetni egy szót.

A csillagásztoronyra alkalmazott csengetőn csenget.

Ádám.
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirúlnom kell, ha dicsérnek ezért.

Lucifer.
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

Ádám.
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.

Egy tanítvány gyors léptekkel jő, s az erkélyre megy.

Tanítvány.
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt.

Ádám.
Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,
Hogy ez előnyre méltán tart jogot.

Tanítvány.
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.
Felfogni mindent és élvezni jobban,
Uralkodván felsőbbség érzetével
Anyag- s szellemvilágban egyaránt.

Ádám.
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? –
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. –
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

Tanítvány.
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
Mert érezem, semmit fel nem fogok.

Ádám.
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avatlan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. –
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. – Így – halljad tehát. –

Tanítvány.
Mint reszketek vágytól és félelemtől. –

Ádám.
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

Tanítvány.
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

Ádám vigyázattal.
No, látod, én sem – s hidd el, senki más,
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. –
S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.
Mert csak magában múlat csendesen,
Agyrémekkel himzett világa közt.
De számtalan egyéb oly társa van,
Mely fontos arccal rajzol a porondban,
Egyik vonalt örvénynek mondogatja,
Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz
A vígjátékon, amidőn belátod,
Mi rettentő komoly csiny az egész.
Mert míg szorúlt kebellel és remegve
Kerűli minden a porrajzokat,
Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,
Ki általlépi, véresen megejti.
Ily dőreség áll, látod, szüntelen
Utunkba, szentséges kegyeletűl
Védő a már megalakúlt hatalmat. –

Tanítvány.
Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?

Ádám.
Egykor nevetni fognak az egészen.
Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
Az ortodoxot, akit bámulánk, –
Komédiásnak nézi az utókor,
Ha a valódi nagyság lép helyébe,
Az egyszerű és a természetes,
Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,
Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér.
S a tant, mely most őrültséghez vezet,
Szövevényes voltával, akkoron,
Bár nem tanúlja senki, minden érti.

Tanítvány.
Ez a nyelv hát az a megérthető,
Melyen beszéltek az apostolok. –
De hogyha minden más merő lom is,
Ne vedd el a müvészetben hitem.
S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.

Ádám.
A művészetnek is legfőbb tökélye,
Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.

Tanítvány.
Hát a rideg valónál álljak-é meg?
Eszményesítés ad művünkbe lelket.

Ádám.
Igaz, igaz, az önt rá szellemet,
A természettel mely egyenjogúvá
Teszi s teremtett lénnyé érleli,
Mi anélkűl csupán halott csinálmány.
Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,
Kifogsz az élő nagy természeten.
De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
Kiben erő van és Isten lakik,
Az szónokolni fog, vés vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
S bár új utat tör, bizton célra ér. –
Müvéből fog készítni új szabályt,
Nyűgül talán, de szárnyakúl soha,
Egy törpe fajnak az absztrakció. –

Tanítvány.
Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
Csak a butával lettem-é egyenlő,
És mind e munka elveszett hiába? –

Ádám.
El nem veszett, mert épp ez ád jogot,
Most már megvetni minden csábjait.
Ki még nem nézett a vésznek szemébe,
Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz
Bátran mellőzi a kötekedőt,
Bátorságához nem férhet gyanú. –
Fogd hát e sárgult pergamenteket,
E fóliánsokat, miken penész űl,
Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik
Saját lábunkon a járást velünk,
És megkimélnek a gondolkodástól.
Ezek viszik múlt századok hibáit
Előitéletűl az új világba.
A tűzre vélök! És ki a szabadba.
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. –

Tizenegyedik szín

Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.

Kar a zsibongó sokaság morajából eggyéolvadva, s halk zenétől kísérve.
Zúg az élet tengerárja,
Mindenik hab új világ,
Mit szánod, ha elmerűl ez,
Mit félsz, az ha feljebb hág? –
Majd attól félsz, az egyént hogy
Elnyelendi a tömeg,
Majd, hogy a kiváló egyes
A milljót semmíti meg.
Rettegsz a költészetért ma,
Holnap a tudás miatt,
S szűk rendszernek mértekébe
Zárod a hullámokat.
S bármint küzdesz, bármint fáradsz,
Nem merítsz mást, mint vizet,
A méltóságos tenger zúg,
Zajg tovább is és nevet.
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát.
Nem vesz el harcában semmi,
Mindig új s mindég a régi.
Halld csak ígéző dalát.

Ádám.
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.

Lucifer.
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. –
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is.

Ádám.
Te, kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez,
Mint mindaz, amin eddig átgyötörtél?
Ledűltek a mohos korlátfalak,
Eltűntek a rémes kisértetek,
Miket a múlt megszentelt glóriával
Hagy a jövőre, kínzó átokul.
Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek,
Rabszolgákkal gúlát ma nem emelnek. –

Lucifer.
Egyiptomban sem hallott volna fel
Ilyen magasra a rabok nyögése,
S mi istenik e nélkül művei!
Vagy Athenében nem cselekszik-é
A felséges nép méltón, nagyszerűen,
Feláldozván nagy s kedves emberét,
Mivel a hon forog máskint veszélyben,
Ha ily magasról nézzük, s nem zavarnak
Nőkönnyek és egyéb hitvány fogalmak.

Ádám.
Hallgass, hallgass, te örökös szofista.

Lucifer.
De bárha áll is, a jaj hogy kihalt,
Helyette minden úgy el van lapúlva. –
Hol a magas, mi vonz? a mély, Mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele. –

Ádám.
Kárpótol a közjólét érzete.

Lucifer.
Ugy ítélsz, ládd, te is nagy polcodon
Az életről, mely lábadnál mozog,
Mint a múltakról a história.
Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;
Mit feljegyez, a múltnak csak dala.

Ádám.
Ah, már a sátán is romantizál,
Vagy doktrinér lesz; vívmány ez s amaz.

Lucifer a Towerre mutatván.
Az nem csoda, midőn az ősidők
Kisértetén állunk, egy új világ közt.

Ádám.
E korhadt álláspont se kell nekem,
Az új világba elszántan leszállok,
S nem félek, a költészetet, nagy eszmét
Hullámi közt hogy újra ne találjam. –
Lehet, hogy többé nem nyilatkozik
Eget megrázó ős titáni harcban,
De annál ígézőbb, áldásosabb
Világot alkotand szerény körében. –

Lucifer.
Haszontalan aggódás is leendne
Azt féltened. Mig létez az anyag,
Mindaddig áll az én hatalmam is,
Tagadásúl, mely véle harcban áll.
S míg emberszív van, míg eszmél az agy,
S fennálló rend a vágynak gátat ír,
Szintén fog élni a szellemvilágban
Tagadásúl költészet és nagy eszme.
De mondd, mi alakot vegyünk magunkra,
Midőn leszállunk a zajgó tömegbe,
Mert így csak e helyen birunk megállni,
Hol múlt idők ábrándja leng körűl.

Ádám.
Akárminőt. Hisz nincsen már kiváló,
Hála a sorsnak. Hogy tudjuk, mit érez:
Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez.

Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak kapuján, a sokadalomba vegyülvén. – Egy bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül veres kabátban, láncon.

Bábjátékos.
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. – Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! –

Tolongás a bódé körül.

Lucifer.
Ah, Ádám! itten minket emlegetnek,
Csak szép dolog, kinek olyan szerep
Jutott, hogy még hat ezredév után is
Mulat felette a víg ifjuság. –

Ádám.
El ez ízetlen tréfától. – Tovább.

Lucifer.
Ízetlen tréfa? Nézd csak, mint mulatnak,
Kik még imént szunnyadtak a padokban,
Hallgatva Népost – e piros fiúk.
S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,
Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép. –
Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,
Mint nékik e torz képű összevissza?

Ádám.
A torz az éppen, mit nem tűrhetek.

Lucifer.
Rajtad tapadt még a görög világból.
Ládd, én fia vagy apja, hogyha tetszik
– Mert szellemek közt ez nem nagy különbség –,
Az új iránynak, a romantikának,
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytől a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek. –

Bábjátékos Ádám vállára ütve.
Mit foglaljátok ezt a jó helyet,
Te, jómadár, csak az mulattat ingyen,
Ki életúnt, s felkötteti magát. –

Ádám és Lucifer félreállnak. Egy kisleány ibolyát árulva jő.

Kisleány.
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért
És a szegénynek is szép éket ad. –

Egy anya ibolyát vásárolva.
Adj, adj nekem, holt gyermekem kezébe.

Egy leány szintén vásárolva.
Sötét hajamnak lesz legszebbik éke.

Kisleány.
Kis ibolyák! – Vegyenek uraim!

Elhalad.

Egy ékszerárus bódéjában.
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. –
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. –

Két polgárlány együtt jő.

Első polgárlány.
Mi sok szép kelme, mennyi drága ékszer!

Második polgárlány.
Vásárfiát ha volna, aki venne.

Első polgárlány.
A mái férfi illyesmit csupán
Gyalázatos mellékcélokra tenne.

Második polgárlány.
Még úgy se, nincs többé izlése már,
Elrontá sok ledér hölgy s káviár.

Első polgárlány.
Azért oly elbizott, hogy nem veszen fel.

Második polgárlány.
Vagy oly szerény, hogy többé már nem is mer.

Elhaladnak.

Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc. Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat és ácsorog.

Korcsmáros vendégei közt.
Urak, vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha.
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a biblia.

Lucifer.
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyú borral s rossz zenével a nép.

Első munkás az asztalnál.
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.

Második munkás.
Csak az ital maradjon, elfeledjük.

Első munkás.
A dús meg – ördög, vérünk szíja ki.
Most jőne csak! Hadd küldeném pokolba.
Több példa kéne, mint a múltkori.

Harmadik munkás.
Mit nyernél véle. Már ma függni fog.
Sorsunk meg, mint előbb, csak úgy forog.

Második munkás.
Bolond beszédek, jöjjön hát az a dús,
Nem vétek néki, mellém ültetem,
Lássuk, ki az úr, és ki tud mulatni.

Korcsmáros Ádámhoz.
Uram, mivel szolgáljak?

Ádám.
Semmivel.

Korcsmáros.
El hát padomról, semmiháziak!
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

Ádám fölkelve.
Így mersz beszélni?

Lucifer.
Hagyd el a pimaszt

Ádám.
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember.

Lucifer.
Ah, íme itt van, mit régtől kerestem,
Itt vígadunk kedéllyel, fesztelen.
Ez a döbörgés és e vad kacaj,
E bacchanális tűz felgerjedése,
Mely minden arcra rózsa-árt idéz,
Mint dőre képzet a nyomor fölé,
Hát nem dicső ez?

Ádám.
Engem undorít.

Ezalatt a táncolókhoz értek. Két koldus civódva jő.

Első koldus.
E hely sajátom, itt van engedélyem.

Második koldus.
Könyörűlj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

Első koldus.
Igaz koldús sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. –

A második koldus elsompolyog. Az első helyet foglal.

Első koldus.
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! –

Egy katona egy mesterlegény kezéből elveszi táncosnéját.

Katona.
Paraszt, odébb! – Vagy azt hiszed talán,
Hogy még te is valami vagy.

Mesterlegény.
Megérzed,
Ha nem hiszed.

Második mesterlegény.
Ne bántsd. Térj ki előle:
A hatalom s dicsőség mind övé.

Első mesterlegény.
No hát, lenézéssel miért tetézi,
Ha már ugyis nadályként szívja vérünk.

Egy kéjhölgy danolva.
Sárkányoktól is kivívták
Egykoron az aranyalmát –
Almák még most is teremnek,
A sárkányok rég kivesztek:
Bamba, aki nézi, nézi,
És letépni nem merészli.

Egy ifjúhoz simul.

Lucifer a mulatók nézésébe merülve.
Ez a kacérság tetszik, ládd, nekem.
Mutassa a dús, hogy mi kincse van.
Vasas ládában, melyen a fukar
Ül, úgy lehet fövény, mint színarany. –
Mi megható féltése e kamasznak!
Hogy őrzi lánya egy tekintetét.
Isméri a jelen percnek becsét,
Bár tudja jól – de hát mi gondja arra –,
Hogy a jövőben másnak dől karára.

Ádám egyik zenészhez.
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

Zenész.
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást.

Lucifer még mindig a szemléletbe merülve.
Ah, illyen gondos filozófiát
Ki tenne fel a röpke ifjuságról. –
E lányka tudja, hogy nem az utolsó,
Melyet most élvez, a perc életében,
S amíg ölelget, új viszonyt keres
Máris szeme. – Ah, drága gyermekek;
Mi örömöm telik most bennetek,
Hogy oly mosolygva munkáltok nekem!
Áldásom a bűn és nyomor legyen.

Második mesterlegény danolva.
Aki munkás hét után
Tiszta szívvel, dal között
Csókot és bort elköszönt,
Kacagja az ördögöt.

Templomi zene néhány végakkordja hallik, Éva mint polgárlány imakönyvvel s bokrétával kezében anyjával jő a templomból.

Egy árus.
Csak erre, erre, drága szép kisasszony!
Olcsóbban senkisem szolgálhat önnek.

Másik árus.
Ne higgyen néki, rossz mértéke van,
S áruja régi. – Erre, szép kisasszony! –

Ádám.
Ah Lucifer! Ládd, ily hitvány helyen
Tartasz le, míg az üdv, megtestesülten,
Majd észrevétlen leng tőlem tova.

Lucifer.
Ilyesmi már éppen nem új dolog. –

Ádám.
A templomból jő, óh, mi szép, mi szép!

Lucifer.
Láttatni volt ott, s látni is talán.

Ádám.
E gúny hideg, ne érintsd őt vele.
Az ájtatosság ül még ajkain.

Lucifer.
Látom, megtérsz, sőt pietista léssz.

Ádám.
Rosz élc, mert keblem bárminő hideg,
Az nékem baj; de a leánykebelben
Kivánom az előitéletet,
E szent poézist, múlt idők zenéjét,
Érintetlen zománcát a virágnak. –

Lucifer.
De mellyik hát, mutasd, az a darab menny –
Mert azt az ördögtől sem várhatod,
Ízlésedet hogy mindig felkutassa,
Elég, ha aztán birtokába juttat.

Ádám.
Lehet-e más, mint e hölgy? –

Lucifer.
Így beszél
A zsolna is, ha férget fog magának,
Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi,
Hogy a világon ez legjobb falat,
Míg a galamb undorral néz reá.
Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

Ádám.
Minő méltóság, millyen szűz-erény;
Megközelítni szinte nem merem.

Lucifer.
Bátran csak, nem vagy a nőknél ujonc,
S ha jól megnézzük, ő is eladó lesz.

Ádám.
Hallgass!

Lucifer.
Hisz tán drágább a többinél.

Egy ifjú ezalatt szerényen Évához lép, s egy mézeskalács-szívet nyújt neki.

Ifjú.
Kisasszony, kérem, e vásárfiát
Fogadja el kezemből szívesen.

Éva.
Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.

Anya.
Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?

Halkan beszélgetnek, Ádám izgatottan nézi, míg az ifjú távozik.

Ádám.
Ez éretlen fiú bírná-e hát,
Mit férfi-szívem hasztalan ohajt –
Mi meghitten szól véle, mint mosolyg –
Még int utána – óh, mi kín, mi kín! –
Meg kell szólítnom.

Évához közelít.

Anya.
Artúr szűlei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szemmel nézik a viszonyt veled.
Azért egészen vágytársát se mellőzd,
Ki ma is e csokorral meglepett. –

Ádám.
Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,
Nehogy baj érje e tolakodásban.

Éva.
Mi szemtelenség!

Anya.
El, tolakodó!
Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány,
Kinek akárki mondhat szépeket? –

Ádám.
S hát mondhat-é mást? – Sokszor álmodám így
A hölgytökélynek legszebb ideálját.

Anya.
Álmodhatik, amit tetszik magának;
De akinek e lányka báji nyílnak,
Az ily gézengúz ember nem lehet. –

Ádám zavartan áll, egy cigányasszony Évához lép.

Cigányasszony.
Ah, drágalátos hölgy, világ csodája,
Mutassa csak piciny fehér kezét,
Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja
Miként himzendi boldog életét.
kezébe nézve.
Szép mátka várja – ah, közel nagyon –
Szép gyermekek, egészség és vagyon.

Pénzt kap.

Lucifer Ádámra mutatva.
Hugom! Társam sorsáról is beszélj. –

Cigányasszony.
Nem látom tisztán, éhség vagy kötél. –

Ádám Évához.
Ne útasítson így el ön magától,
Ah, érzem, e szív nékem van teremtve. –

Éva.
Anyám, ne engedd hát –

Anya.
Rendőrt kiáltok,
Ha nem tágúl.

Éva.
Ne bántsd – eszére tér tán,
S tulajdonkép nem is tett semmi roszat.

Elhaladnak.

Ádám.
Óh, szent költészet, eltünél-e hát
E prózai világból már egészen?

Lucifer.
Dehogy tűnt! Hát az a mézeskalács,
Virágcsokor, az a tánc, gallylugos,
Mi volt egyéb? Csak oly finnyás ne légy,
És ábrándozni van még tárgy elég.

Ádám.
Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés
Olálkodik köztük, s önzéstelen
Emelkedettség nincsen már sehol.

Lucifer.
Az is akad az iskoláspadok közt,
Hol még az élet nem gazdálkodott.
Ép itt jő néhány illyen cimbora. –

Nehány tanuló jő sétálva.

Első tanuló.
Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.

Második tanuló.
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.

Harmadik tanuló.
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.

Első tanuló.
Ragadjuk el a zsoldosok öléből
Lánykáikat, s mindjárt lesz háború is;
Aztán szabadba sietünk velök,
Nehány pohár sör- és zenére van pénz,
S estélig győzelmünk emlékivel
Piros pofák közt hercegek leszünk.

Negyedik tanuló.
Dicső, dicső, bosszantni a filisztert.

Első tanuló.
Összébb fűzvén frigyünknek láncait –
S mulatni, ahogy most tőlünk telik,
Míg egykor a hazáért lelkesedve
Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.

Elhaladnak.

Ádám.
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

Lucifer.
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjontan az volt, mik most e fiúk.

Két gyáros beszélgetve jő.

Első gyáros.
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.

Második Gyáros.
A munka bérét kell csökkenteni.

Első gyáros.
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősűljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

Második gyáros.
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű.

Elmennek.

Ádám.
El vélek. – Mért is hagytad látnom őket. –
De mondd, hová is lett az a leány? –
Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,
Segíts, hogy meghallgasson.

Lucifer.
Lucifer se
Fecsérli erejét ily semmiségre.

Ádám.
Mi néked semmi, nékem egy világ.

Lucifer.
Nyerd el tehát. – Csak korlátozni bírd
Érzésidet, hazugságtól ne félj,
Felelj, mint kérdlek, s karjaidba dűl. –
Hangosan, hogy a mögöttük hallgatózó cigányasszony meghallja.
Most látja már, mylord, mi kellemetlen
Álarc alatt a nép közé vegyűlni,
Mindúntalan új bántalomra botlunk.
Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk
Még már ma révbe szálland Indiából,
Másképp fogadna.

Ádám.
Az valószínű.

Cigányasszony félre.
E felfödözés szép summát megér.
Ádámhoz.
Egy szóra kérem, – ön elrejtezett,
Én megbüntettem a jövendöléssel,
Mert énelőttem nem létez titok,
Ki a sátánnal régen cimborálok.

Lucifer félre.
No, még az kéne csak, te vén szipirtyó.

Cigányasszony.
Önök hajói már ma itt leendnek,
De, ami ennél még örvendetesb,
Egy szép leányka epedez önért.

Ádám.
S hogy nyerhetem meg?

Cigányasszony.
Hisz már-már öné.

Ádám.
Elútasított.

Cigányasszony.
Épp azért öné lesz.
Meglátja, itt lesz ismét nemsokára.
Emlékezzék bár a jósnő szavára.

El.

Ádám.
Lucifer! E banya rajtad kifog.

Lucifer.
El nem vitázom fényes érdemét,
Most ő pótolja az ördög helyét. –

Egy nyegle – taligán, trombitaszóval, tömegtől környezve megjelen, s a szín közepén megáll.

Nyegle.
Félrébb az útból! – tisztelet nekem,
Megőszült tudományban a fejem,
Míg a természet titkos kincseit
Felástam ernyedetlen szorgalommal.

Ádám.
Minő csodás bolond ez, Lucifer?

Lucifer.
A tudomány, mely nyegle, hogy megéljen,
Éppen mint akkor, hogy tudóskodál,
Csakhogy több zaj kell most, mint kelle hajdan.

Ádám.
Ilyen mértékben azt sosem tevém.
Gyalázat rá.

Lucifer.
Arról ő nem tehet,
Természete, ha fél, s kerűlni vágyik,
Hogy ez ne álljon sírköve felett:
Ex gratia speciali
Mortuus in hospitali.
Ha másokért áldozván éjt, napot,
Jutalmának kéréséhez jutott.

Nyegle.
Az emberek javára fáradék,
S im, itt van a dicső eredmény:
Ez az edényke élet-elixir,
Melytől megifjul a beteg, vén.
Ezt szedték hajdan a nagy fáraók.
Ez Tankréd bűvös bájitalja;
E szépitőt használta Helene,
Ez Kepler asztrológiája. –

Ádám.
Hallod, mit árul? – Míg mi a jövőben
Kerestük a fényt, ő a rég lefolytban.

Lucifer.
Sohase tiszteletes a jelen.
Mint embernagyság a hálószobában.
Nőnk az, tízévi házas állapotban –
Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.

Nyegle.
Vegyetek ím, nem bánja meg, ki vesz,
Ily alkalom még nem volt és nem is lesz.

A tömegből.
Ide vele. – Nekem bármellyik elkel. –
Ah, mily szerencse. Millyen drága vétel.

Lucifer.
No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis. –

Éva, anyjával visszajő, a cigányasszony suttogva követi.

Éva.
Haszontalan beszéd, hisz ismerünk már.

Cigányasszony.
Ne üdvözűljek, hogyha nem igaz.
Olyan szerelmes önbe az az úr,
Hogy már ma még maîtresse-ének veszi.
Mint hercegasszony, oly szállást lakik,
Színházba, táncra négy lovon robog.

Anya.
Ha jól felvesszük, százszor célszerűbb,
Mint elhervadni fejkötő alatt
Egy szurtos varga bűzös műhelyében.

Cigányasszony.
Csak nézze ön, ott áll – hogyan keres.

Éva.
Elég nem szép, hogy még nem láta meg. –
Keze finom, tartása úrias. –

Anya.
Nekem még társa sincsen ellenemre,
Bár orra kissé horgas, lába görbe,
De olyan tisztes, éltes férfiú. –
Megyek, leányom. Legjobb közbejárás,
Ha magatokra hagylak egy kicsit.

Cigányasszony Ádámhoz.
Lám, itt van a szép; mint eped önért. –

Ádám.
Repűlök hozzá. – Óh, mi kéj – mi kéj!

Cigányasszony.
A közbejárót sem kell elfeledni.

Lucifer pénzt ad neki.
Társamtul a pénz, tőlem kézszorítás.

Cigányasszony felsikoltva.
Uh! Mily kemény kéz!

El.

Lucifer.
Kéjét érzenéd,
Ha az volnál, kit játszol, vén banya! –

Éva Ádámhoz.
Vehetne ön vásárfiát nekem,
E szépitőszer mint kinálkozik. –

Ádám.
A nőiség varázsa arcodon
A szépitőszer, melynek párja nincs.

A nyegle ezalatt elvonul.

Éva.
Ah, ön nagyon kegyes.

Ádám.
Ne szégyeníts meg:
Gyémántot, gyöngyöt fűzök szép nyakadra,
Nem, mintha ékesíteni akarnám,
De mert méltóbb helyen már nem ragyoghat. –

Éva.
Amott odább láttam sok ékszerárust,
De nem való az ily szegény leánynak.

Ádám.
No, hát nézzük meg!

Lucifer.
Az felesleges,
Kitűnő ékszer van velem esetleg.

Ékszereket ad át, melyeket Éva nagy örömmel nézeget és próbál.

Éva.
Mi szép, mi kedves, mint irígylik ezt majd. –

Ádám.
De ezt a szívet – ezt többé ne lássam.

Éva.
Eldobhatom, ha ellenére van. (Elveti.)

Lucifer.
Helyes, majd én meg rálépek

Ráhág.

Éva.
Mi az:
Sikoltást hallok, vagy csak képzelődöm?

Ezalatt egy elítéltet hoznak taligán a színen keresztül, a nép tolong utána.

A tömegből.
Siessünk. – Mondtam úgy-e, hogy mi gyáva. –
Most is dacos még. – Fel csak, fel utána!

Ádám.
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

Éva.
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben.

Ádám.
Mi bűne a hitványnak?

Éva.
Nem tudom.

Lucifer.
Mindegy is az, de majd elmondom én:
Lovel gyárában dolgozott soká.
De az ón méreg, s azt szivá örökké,
Aztán több hétre kórházba kerűlt.
Kedves nejénél a szükség beszólt,
Lovel fia ifjú volt s jószivű,
Meglelték egymást és mindent feledtek. –

Első munkás.
Vigan, pajtás! – mártírként vérzel el,
Neved közöttünk fényes név marad.

Lucifer.
A férj kigyógyult, s a nőt nem lelé,
Helye betölt, munkát hiába kért,
Fellázadt keble, fenyegetni mert,
Lovel fia pofonnal válaszolt.
Az átkozottnak kés akadt kezébe –
Most itt viszik – a vén Lovel megőrült. –

Az utolsó szavaknál Lovel őrült mélasággal jő.

Lovel.
Hazudsz, hazudsz, én őrült nem vagyok,
Nem értem-é, mit súg fiam sebe?
Vegyed, vegyed, végetlen kincsemet,
S tedd, hogy ne értsem. Őrüljek meg inkább!

Harmadik munkás.
Ne félj, ne félj, meg léssz boszúlva egykor.

Első munkás.
Emelkedjél fel, ők a csúfosak. –

Az elítélt elhalad kíséretével.

Ádám.
Velőt fagyasztó látvány, mit kisértsz?
Ki mondja itt meg, mellyik bűnösebb,
Avagy csupán a társaság talán? –
Hol ez rohad – buján tenyész a bűn.

Lovel.
A társaság, igen. – Vedd kincsemet,
Csak azt, a seb beszédét hadd ne értsem. –

El.

Éva.
Jerünk, jerünk, mert nem kapunk helyet.

Ádám.
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon –
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.

Lucifer.
Ily elvek mellett pör nem érne véget.
A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi,
Az ördög is jogcímeket idéz,
S magáét véli mindenik erősbnek.
A törvénytudós széjjelvágja a
Kuszált csomót, minek fonalait
Ezer filantróp szét nem bontaná. –

Ezalatt a Towerhez értek, melynek egy fülkéjében szentkép áll.

Éva.
Megálljunk csak, barátom, egy kicsinyt,
Hadd tűzöm e szentképhez csokromat. –

Lucifer súgva.
Ne hadd, ne hadd, vagy végünk van különben.

Ádám.
Ártatlan gyermek – én nem gátolom. –

Éva.
Megszoktam e képről, még mint gyerek,
Megemlékezni, hogyha elmegyek
Előtte, s most is ollyan jólesik. –
Mindjárt meglesz már, s futva pótolandjuk,
Mit elmulasztunk.

A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek.

Éva.

Istenem, mi ez?

Lucifer.
Haszontalan intettelek. –

Éva.
Segítség!

Ádám.
Nyugodtan, kedves, a nép megfigyel –
Ezerte dúsabb ékszer jő nyakadra.

Éva.
El tőlem, el! Segítség, irgalom!
Szemfényvesztők és egy rút vén boszorkány
Így meggyaláztak egy becsűletes nőt. –

A nép csoportosulni kezd, a cigányasszony rendőrökkel jő.

Cigányasszony.
Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök,
Higannyá olvadt markomban.

Lucifer.
Talán
Markodban volt, nem a pénzben, hiba. –
Ádám, el innen, itt nem jó mulatni.

A Towerbe tűnnek, s míg lent a csoportozás és zavar növekszik, ismét megjelennek a bástya tetején.

Ádám.
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. –
Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztám más erősbbel.
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. –
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess Lucifer, e világba. – –

Lucifer.
Hiú ember, s mert korlátolt szemed
Zilált csoportot lát csak odalent,
Már azt hiszed, nincs összeműködés,
Nincs rendszer az életnek műhelyében?
Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,
És lásd a munkát, melyet létrehoznak.
Csakhogy nekünk ám s nem kicsiny magoknak. –

Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint amint egymás után szólottak.

Kar.
Csak rajta, pengjen a kapa:
Ma kell végezni, holnap késő,
Bár egypár ezredév után
Még mindig nem lesz kész a nagy mű.
Bölcső s koporsó ugyanaz,
Ma végzi, amit holnap kezd el,
Örökké éhes s jóllakott,
Mi már ma bémegy, holnap felkel!
A lélekharang megcsendül.
Megcsendült, ím, az estharang,
Bevégezők; el, nyúgalomra,
Kiket a reg új létre költ,
A nagy művet kezdjék el újra.

Bábjátékos.
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.

Korcsmáros.
Kiitta mindenik borát,
Vendégeim, jó éjszakát!

Kisleány.
Kis ibolyáim mind elkeltek,
Majd újak síromon teremnek.

Cigányasszony.
Jövőjét vágyta látni minden:
S szemét behunyja most ijedten.

Lovel.
Kincsem nem nyújta boldogságot:
S most ingyen nyúgalmat találok.

Munkás.
A hét letelt, a szombatest itt,
Kinyugszom végre fáradalmit.

Tanuló.
Álmodtam szépet – felzavartak,
Szép álom, jöjj, most már folytatlak.

Katona.
Hivém, derék vagyok nagyon,
S egy rossz gödörben megbukom. –

Kéjhölgy.
A mámor elszállt, a festék lement,
Itt oly hideg van: jobb-e odalent?

Elitélt.
Maradj, bilincs, a hitvány por felett,
Más törvényt sejtek e küszöb megett.

Nyegle.
Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk.

Éva.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.

Lucifer.
Isméred-é, Ádám?

Ádám.
Ah, Éva, Éva! –

Tizenkettedik szín

U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különlegességek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók, egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.

Ádám.
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

Lucifer.
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Köz cél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány.

Ádám.
Beteljesűlt hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kívántam én is.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
Megállott volna az tán, úgy hiszem,
Ez új rend közt is. Az emberkebel
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterűl;
Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;
Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjaért legfeljebb könnye van. –

Lucifer.
Eszményedet, mint látom, elveted,
Előbb még, mintsem testesűlhetett.

Ádám.
Korántse hidd, de kandivá levék:
Mi eszme az, mely a széles világot
Eggyé olvasztja, melly a lelkesűlést,
Az emberszív e szent, örök tüzét,
Mit eddig száz hitványsággal szitott,
S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak,
Nemesb célhoz vezérelendi végre. –
De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?
Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen
A boldogságban, mellyet annyi harcra
Jól érdemelt dijul kapott az ember.

Lucifer.
Sok más hasonló közt ez egy falanszter,
Tanyája az új eszmék emberének. –

Ádám.
Jerünk tehát.

Lucifer.
Megállj, ne oly sietve.
Előbb levetjük ezt a régi bőrt.
Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,
Nem hinne bennünk e tudós világ,
S megsemmisűlnénk, vagy lombikba zárna.

Ádám.
Mily oktalan beszéd ez már megint.

Lucifer.
Már az nincs másképp e szellemvilágban.

Ádám.
Tégy hát, amint akarsz, de szaporán!

Lucifer mindkettőjüket átalakítja a falanszterbelikhez hasonlóvá.

Lucifer.
Im, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel. –
Készen vagyunk. –

Ádám.
Szóljunk be e tudóshoz.

Lucifer.
Üdvöz légy, tudós!

Tudós.
Meg ne háboríts
Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.

Lucifer.
Nagyon sajnálom. Mink az ezredik
Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,
S ily messze útra nagy hired hozott.

Tudós.
Dicséretes buzgóság, mondhatom.
De hisz müvem most félben is maradhat,
Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,
S akaratomnak enged az anyag. –

Lucifer.
Ah nem csalódtam, megmaradt tehát,
Még benned is, ki a természetet,
Embert leszűrted, mint végső salak
A nagy hiúság. –

Tudós.
Most mulathatunk már. –
De mely szakmába tartoztok sajátlag?

Ádám.
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. –

Tudós.
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

Ádám.
Igaz. – Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. –
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. –
Ily építész nagy a tudásban is.

Lucifer.
S azért jövénk tehozzád, óh, nagy ember.

Tudós.
Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.
A tudománynak gazdag ágai
Egy organizmus sok külön vonása,
Együtt igéző csak.

Lucifer.
Szép hölgy gyanánt.

Tudós.
De mindamellett a vegytan csupán –

Lucifer.
Az a közép, hol élete lakik. –

Tudós.
Találtad!

Lucifer.
Ezt mondá a matézisről
Előttem már egy matematikus.

Tudós.
Hiúságból mindenki önmagát
Tekinti látkörében a középnek. –

Lucifer.
Te jól választád kedvenc tárgyadúl
A kémiát.

Tudós.
Abban nyugodt vagyok. –
De hát nézzük meg a muzeumot.
Páratlan az egész mai világon,
Az ősvilág kihalt állatjai
Valódi példányokban állnak itt
Mind jól kitömve. – Ezrenként lakoztak
Apáink közt, míg barbárok valának,
Megosztva vélök a világ uralmát. –
Maradt felőlök sok csudás mese,
Például erről, hogy gőzmozdonyúl volt.

Ádám.
Ez ló, de korcsult fajta, mondhatom.
Más állat volt ám hajdan Al-borak.

Tudós.
Erről meg azt regélik, hogy barátúl
Tartá az ember, ingyen, munka nélkűl,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén, az ember gondolatait.
Mi több, mondják, hogy elsajátitá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr, od’adta érte életét. –
Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,
Nem mintha hinném mind feltétlenűl.
Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,
Melyből ránk szintén e mese maradt.

Ádám.
Ez a kutya. – Mind áll, mit róla mondasz. –

Lucifer.
Vigyázz, Ádám, elárulod magad.

Tudós.
Ez a szegénynek rabszolgája volt.

Ádám.
Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.

Tudós.
Ez a puszták királya.

Ádám.
Az oroszlány –
Im itt a tigris, itt a fürge őz;
Mi állat él tehát még a világon?

Tudós.
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.
De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,
Lássunk tehát mást. Ím, ásványaink.
Nézzétek, millyen roppant széndarab:
Egész hegyek valának illy anyagból,
Az emberek már készen szedheték,
Mit most a légből szűr a tudomány,
Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt
Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,
Az alumínért nem kellett kutatni. –
Ez a darabka az arany, nagyon
Nevezetes s nagyon haszontalan.
Mert még midőn az ember, vakhitében,
Imádott felsőbb lényeket magánál,
Felűlállókat még a sorson is:
Ilyennek hitte az aranyat is,
Oltárain jólétet és jogot,
Mindent, mi szent volt, áldozott, hogy egy
Bűvös darabját bírja megszerezni,
Melyért cserébe mindent kaphatott –
Csodálatos tény, még kenyeret is.

Ádám.
Mást, mást mutass, ezt is mind ösmerem.

Tudós.
Valóban nagy tudós vagy, idegen.
Lássuk tehát az ős növényzetet.
Ím itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon;
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit,
S csalóka álmok karján ringatózva
Eltékozolta a legjobb erőt,
Hogy életcélja parlagon maradt.
Itt őrizünk még ritkaság gyanánt
Két ily művet. Az első, költemény;
Iróját akkor, még midőn bünös
Önhittel az egyén érvényt kivánt,
Homérnak hívták. Ábrándos világot
Rajzol le abban, Hadésznek nevezvén.
Rég megcáfoltuk már minden sorát.
A másik Tacitus Agricolája,
Nevetséges s mégis sajnálatos
Fogalmak képe a barbár világból. –

Ádám.
Hát fennmaradt még e néhány levél
A nagy napokból, mint végrendelet,
S nem bírja mégis lángra gyújtani
A korcs utódot, tettre ingerelvén,
Mely mesterkélt világtokat ledönti? –

Tudós.
Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,
A méreg, melyet rejt, nagyon veszélyes,
Azért nem is szabad olvasni másnak,
Csak aki hatvan évet meghaladt,
S a tudománynak szentelé magát.

Ádám.
De hát a dajka tündér daljai,
Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
Sejtelmeket?

Tudós.
Igen bizon, s azért
Dajkáink a magasb egyenletekről,
A mértanról beszélnek gyermekinknek. –

Ádám félre.
Ah, gyilkosok, nem féltek-é egész
S legszebb korától a szűt megrabolni! –

Tudós.
Menjünk tovább. – Im, itt e műszerek,
Műtárgyak mily csodás alakzatúak,
Ez álgyu; rajta rejtélyes fölírás:
Ultima ratio regum. – Hogyan
Használtatott, ki tudja? – Im, e kard,
Kizárólag csak embergyilkoló szer –
És nem volt bűnös, aki ezzel ölt.
E kép szabad kézzel készűlt egészen,
Fél emberéltet vett talán igénybe,
És tárgya, nézd, csak hóbortos mese.
Ma a nap végzi e munkát helyettünk,
S míg az csalárdul idealizált,
Ez mély hüséggel szolgál céljainknak.

Ádám félre.
De a müvészet, a szellem maradt el –

Tudós.
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig a mellett marad.

Ádám.
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túljárna, semmi műben. –
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körűltekint
Ezen szabályos, e rendes világban
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengző vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam.

Tudós.
Nincs-é behozva a testvériség?
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, illy eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.

Ádám.
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

Tudós.
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanúl,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szűl többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanúljuk,
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel –
Állnak ma is már a fölleplezéshez. –
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

Lucifer.
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. –
De hogyha sikerűlne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, mellyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét,
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

Tudós.
Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerűlve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.

Lucifer.
Bámúllak, tudós! Még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.

Tudós.
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.

Lucifer.
Ah értem, mondd csak el, min alapúl?

Tudós.
Min alapúl? Törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.

Lucifer.
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. –

Tudós.
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.

Lucifer.
Nem látok eddig még életjelet.

Tudós.
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organizmus minden titkait,
Ki százszor boncolám az életet –

Ádám.
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő ifjú tapasztalást,
S miként bérenc költője a királynak,
Kész kommentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hívatása nincs. –

Tudós.
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? –

Ádám.
De azt a szikrát, azt honnan veszed?

Tudós.
Csak egy lépés az, ami hátra van.

Ádám.
De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe épp ez egy vezetne. –
Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? –

Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.

A Föld szellemének szava a füstből.
Nem lesz soha. – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é – most még nem is gyanítnak.

Ádám.
Hallottad-é a szellem-szózatot,
Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember,
Hogy bírnál azzal, aki ott lebeg. –

Tudós.
Őrűlt roham. Ah, aggódom miattad!
A lombik elpattan, a szellem eltűnik.
A lombik eltört, újra kezdhetem
A nagy müvet. Midőn már int a cél,
Kisded göröngy, a dőre vakeset,
Elejt.

Lucifer.
Végzetnek hívták hajdanán.
S kevésbé szégyenítő volt hatalma
Alatt megtörni, mint engedni most
A dőre vakesetnek. –
Csengetnek.
Mit jelent ez?

Tudós.
A munka megszűnt, jő a sétaóra,
Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,
Most kap fenyítést, aki vétkezett,
Most osztatnak be a nők s gyermekek.
Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.

Hosszú sorban férfiak jönnek, másban nők, nehányan közülök gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.

Aggastyán.
Harmincadik szám!

Luther a sorból kilépve.
Itt vagyok.

Aggastyán.
Te ismét
Mértéktelen fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész falansztert.

Luther.
S ki állna ellent a csábnak, midőn
Szikrázva, bőgve a vadúlt elem,
A láng ezer nyelvével vesz körűl,
Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:
S ott állni bátran, szítani tovább,
Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. –
Nem ismered te a tűznek varázsát,
Ki csak fazék alatt isméred azt.

Aggastyán.
Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.

Luther visszalépve.
De holnap újra szítom a tüzet.

Ádám.
Mit látok? ezt a férfit ismerem.
Ez volt Luther.

Aggastyán.
Kétszázkilencedik!

Cassius kilépve.
Itt.

Aggastyán.
Tégedet harmadszor intelek már,
Hogy ok nélkül keressz verekedést.

Cassius visszalépve.
Ok nélkül, merthogy nem panaszkodom? –
Pulya, ki más segítséget keres,
Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán
Ellenfelem, mért nem védé magát? –

Aggastyán.
Ne feleselj. – Nem menti koponyád
Alakzata sem e rossz hajlamot,
Mert az nemes, mert az hiánytalan.
De véred oly forrongó és szilaj!
Gyógyítni fognak, amíg megszelídűlsz.

Ádám.
Ah, Cassius! ha ismernél, ki véled
Philippinél csatáztam. – Hát odáig
Bír-é a rossz rend, a teória
Tévedni, hogy egy ily nemes kebel
Csak gátjaúl van, s fel sem ismeri.

Aggastyán.
Négyszázadik szám!

Plátó kilépve.
Hallom.

Aggastyán.
Már megint
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rád bízott marha kárba ment.
Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.

Plátó visszalépve.
Még a borsón is szépet álmodom.

Ádám.
Ah, mily szerep jutott, Plátó, neked
A társaságban, mely után epedtél! –

Aggastyán.
A hetvenkettedik szám!

Michelangelo kilépve.
Íme, itt. –

Aggastyán.
Rendetlenűl hagyád el műhelyed.

Michelangelo.
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.

Visszalép.

Aggastyán.
E rendbontásért a szobába mégy,
S nem élvezed e szép, meleg napot.

Ádám.
Michelangelo, mily pokol lehet
Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. –
Óh, mennyi ismerős mindenfelé,
És mennyi szellem, mennyi őserő.
Ez vélem harcolt – az mártírhalált halt,
Ez szűknek érzé a világtekét,
S mi egyformára, mily törpére szűrte
Az állam. Óh, Lucifer, jőj, jerünk;
Nem bírja lelkem e látványt tovább. –

Aggastyán.
Ma két gyerek tölté be az időt,
Melyben szükséges volt az anyagond,
Most a közös növelde várja őket,
Elő, elő!

Éva és még egy nő gyermekeikkel kilépnek.

Ádám.
Mi ragyogó jelenség!
Megvan hát e rideg világnak is
Költészete!

Lucifer.
Nos, Ádám, nem megyünk?

Ádám.
Sőt inkább itt fogunk csak megnyugodni.

Aggastyán.
Tudós! Vizsgáld fejalkotásukat
E gyermekeknek.

A tudós észleli a gyermekeket.

Éva.
Óh, mi vár reám!

Ádám.
E hang!

Lucifer.
De mit kapsz e közsorsu nőn,
Ki Szemirámisz csókját ízleléd?

Ádám.
Még akkor ezt nem ismerém.

Lucifer.
Ah, úgy!
Ez régi dalja a szerelmeseknek:
Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel
A szenvedélyt, előtte senki még
Szeretni nem bírt, és ez így megyen
Néhány évezred óta szüntelen.

Tudós.
E gyermeket orvosnak kell tanítni.
Ebből pásztor lesz.

Aggastyán.
El tehát velök.

A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellentáll.

Éva.
Hozzá ne nyúlj! E gyermek az enyém:
Ki tépi őt el az anyakebelről! –

Aggastyán.
Vegyétek el, mit késtek még vele.

Éva.
Óh, gyermekem! hisz én tápláltalak
Szivem vérével. – Hol van az erő,
Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?
Lemondjak-é hát rólad mindörökre,
Hogy elvessz a tömegben, és szemem
Fürkésző gonddal hasztalan keressen
A száz egyenlő idegen között?

Ádám.
Ah, emberek, ha van előttetek szent,
Hagyjátok ez anyának gyermekét.

Éva.
Ugy-é, ugy-é, te áldott ídegen!

Aggastyán.
Merész játékot űzesz, idegen;
Ha a család előitéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
Minden vívmánya a szent tudománynak.

Éva.
Mit nékem a fagyasztó tudomány!
Bukjék, midőn a természet beszél.

Aggastyán.
Meglesz már?

Ádám.
Hah! Hozzá ne nyúljatok!
Amott van egy kard, megtanítalak,
Hogy kell kezelni.

Lucifer.
Álomkép, ne mozdúlj!
Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed.
Érezd kezemnek végzetes hatalmát. –

Éva.
Óh, gyermekem!

Összerogy, gyermekét elviszik.

Aggastyán.
E két nő pártalan,
Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.

Ádám.
Ezt én igénylem.

Az aggastyán.
Túdós! véleményed?

Tudós.
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

Ádám.
De én nem állok el, ha ő akarja.

Éva.
Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.

Ádám.
Szeretlek, hölgy, szivem egész hevével.

Éva.
Szeretlek én is, érzem, mindörökké.

Tudós.
Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,
A múlt kisértetét feltűnni látni
Világos századunkban. – Honnan ez?

Ádám.
Az édenkertnek egy késő sugára.

Aggastyán.
Sajnálatos. –

Ádám.
Ne szánjatok. – Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. –
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbűl
Felénk rebeg, mint édes zöngemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. –

Évát ölelve tartja.

Aggastyán.
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!

Lucifer.
Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!

Elsüllyednek.

Tizenharmadik szín

Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindig kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.

Ádám.
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

Lucifer.
Hát nem vágytál-e menten a salaktól,
Magasb körökbe, honnan, hogyha jól
Értettelek, rokon szellem beszédét
Hallottad?

Ádám.
Az igaz, de ily ridegnek
Nem képzelém feléjök útamat.
E tér oly puszta, ollyan idegen,
Mint hogyha szentségsértő járna benne,
Slelkemben két érzés küzdelme foly:
Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas
Lelkem lezárja, s vágyom el köréből;
De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam. –
Ah, Lucifer! Nézz csak földünkre vissza,
Először a virág tűnt el szemünkből,
Aztán az erdők rezgő lombjai;
A jól ismert táj száz kedves helyével
Jellem nélkűli síksággá lapúlt.
Mi érdekes volt, minden elmosódott.
Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,
A villámterhes felhő, melyben ott lenn
Szent szózatot sejt a pór, s megriad,
Mi nyomorú párázattá silányúl.
A bömbölő tenger végetlene
Hová, hová lett? Szürke folt gyanánt áll
A gömbön, mely keringve elvegyűl
Milljó társ közt, s az volt egész világunk.
Óh, Lucifer! Aztán meg ő, meg ő – –
El kelle tőlünk annak is maradni? – –

Lucifer.
Emelkedett szempontunkból, hiába,
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis. – –

Ádám.
A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkűl mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Lucifer.
Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,
Úgy térjünk vissza porban játszani.

Ádám.
Ki mondja ezt? Előre hát, előre:
Csak addig fáj, míg végképp elszakad,
Mely a földhöz csatol, minden kötél. –
De hajh, mi ez, lélegzetem szorúl,
Erőm elhágy, eszméletem zavart,
Több volna-é mesénél Antaeusz,
Ki addig élt csak, míg a föld porával
Érintkezett?

A Föld szellemének szava.
Igen, több az mesénél.
Te ismersz már, a földnek szellemét,
Csak én lélegzem benned, tudhatod.
Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,
Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,
Mint ázalag féreg, mely csöpp vizében
Fickándozik. – E csepp a föld neked. –

Ádám.
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz. –
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.

A Föld szellemének szava.
Hiú ember! Próbáld, s szörnyet bukol.
Előbb való-e rózsánál az illat,
Alak a testnél s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszűl, csak
Kisugárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz, s mely, ha más leendne,
Nem létezhetnék többé, véled együtt. –
A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át. –
Óh, ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
És a lehetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegecül tán, mi itten nőve nő. –

Ádám.
Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör.

A Föld szellemének szava.
Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,
Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyűl. –

Ádám.
Ugyis nem ront-e majd el a halál? –

A Föld szellemének szava.
A vén hazugság e hiú szavát
Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban –
Egész természet átborzadna tőle. –
Szentelt pecsét az, feltartá az Úr
Magának. A tudás almája sem
Törhette azt fel.

Ádám.
Majd én feltöröm.
Tovább repülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.
Végem van! –

Lucifer kacagva.
Győzött hát a vén hazugság. –
Amint Ádámot eltaszítja magától.
E báb-istenség most már elkeringhet
Az űrben, új bolygóként, melyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. –

A Föld szellemének szava.
Korán e káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. –
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

Ádám eszmélve.
Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisűlni. – – –
Óh, Lucifer! Vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. –

Lucifer.
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. –

Ádám.
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Lucifer.
Valóban szép vigasz, már hogyha még
A harc eszméje volna legalább nagy,
De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,
Gyermekjáték volt, ami lelkesített. –
Nem vérezél-e Chaeroneánál
A megbukott szabadság védletében,
És Constantinnal nem küzdél-é később,
Világuralmát hogy megalapítsd?
Nem vesztél-é el hitmártír gyanánt,
S később a tudománynak fegyverével
Nem álltál-é a hitnek ellenében?

Ádám.
Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített.
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet. –
Óh, vissza hát a földre, új csatára. –

Lucifer.
S feledted-é már a tudós szavát;
Ki felszámolta, hogy négy ezredévre
Világod megfagy – a küzdés eláll?

Ádám.
Ha tudományunk nem dacol vele.
De fog dacolni, érezem, tudom. –

Lucifer.
S aztán? – Van-é küzdés, nagyság, erő,
A mesterkélt világban, mellyet az
Ész rendezett teóriáiból,
S melyet magad szemlélhetél imént. –

Ádám.
Csak mentse meg a földet, – elmulik
Az is, mint minden, ami hívatását
Betölté, s akkor újra felmerűl
Az eszme, melly éltet lehel reája.
Vezess csak vissza, égek látni már,
A megmentett földön mi új tanért
Fogok fellelkesűlni. –

Lucifer.
Vissza hát! –

Tizennegyedik szín

Hóval és jéggel borított, hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszófenyő-bokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.

Ádám.
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,
Amint felretten lépteink zaján;
Hol a növény is küzdni már kifáradt,
Korcsúlt bokor leng a zúzmók között,
S a hold vörös képpel néz köd megől
Halál lámpájaként a sírgödörbe. –
Oda vezess, hol pálmafák virúlnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. –

Lucifer.
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlítője. –
A tudomány nem győzött végzetén. –

Ádám.
Szörnyű világ! – csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok.
Ah, Lucifer, ki egykor ottan álltam
Az ember bölcsejénél, aki láttam,
Mi nagy jövő reménye ringa benne,
Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,
Ez órjás síron, melyre gyászlepelt
A természet dobott, midőn merengek,
Első, utolsó ember a világon:
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorun-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.

Lucifer.
Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre –
Amint nevezni már, úgy kedveled
Azon erőt, mely a vért lükteti
És ifjú keblet eszményért dagaszt:
Ne kívánj állni végre mint tanú
Saját halotti ágyadnál. – Ez óra
Csodálatos átvizsgálása ám
A gazda nélkül készült számvetésnek.
A hagymázos láz elriasztja mind
Az életláz csillámló képeit,
Aztán ki tudja, melyik volt való.
A végső hörgés kisszerű jaja
Nagy gúnykacaj éltünk küzdelmire.

Ádám.
Miért nem vesztem hát el a magasban,
Erőm és lelkem teljes érzetével,
Inkább, mint így hallgatni önmagam
Síríratát, mit egy szellem rideg
Közönye tart, ki harcaimban és
Halálomban nem osztozik velem. –

Lucifer.
Ismét fajodra ismerek könnyedben,
Mellyel kiséred ébredésedet
Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra. –
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. –

Egy eszkimó a galibából kilép, fókavadászatra felkészülten.

Ádám.
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! Valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

Eszkimó.
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? Ím, előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e?
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.

Vissza akar vonulni.

Lucifer.
Megállj egy szóra!

Eszkimó leborulva.
Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

Lucifer.
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?

Eszkimó.
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.

Lucifer.
S a nagy szellem veled táplálkozik.

Eszkimó.
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.

Ádám.
Mi gyáva nézlet!

Lucifer.
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, melyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

Eszkimó.
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, aki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. – Óh, bocsáss meg,
S elátkozom örökre.

Ádám.
Ím, nagy Isten,
Tekints le és pirúlj, mi nyomorúlt,
Akit remeknek alkotál, az ember! –

Eszkimó.
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

Lucifer.
Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

Ádám.
Mi helytelen faragsz rossz élceket!

Lucifer.
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott. –
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. –

Ádám.
Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,
Ki minden szentet kárörvendve vonsz
A föld porába. Hát minden nagy eszme,
Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,
Vagy oly körűlmény dőre magzata,
Mit egytül egyig a hitvány anyag
Nehány törvénye mozgat s tart lekötve? –

Lucifer.
S van-é különben? – Azt hiszed talán,
Hogy Leonídász meghal a szorosban,
Ha ahelyett, hogy barna levesével
Táplálkozik olyan köztársaságban,
Melynek még pénze sincs, lucullusi
Villában issza édes mámorát
Kelet minden kéjének? Vagy talán
Brutus meghal, ha a szép Porciához
Hazasiet, s a harc izgalmait
Kiheveri egy jó ebéd után?
Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?
Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,
Nem napvilág, szabadságérzet ezt,
Átörökítve késő származékban,
Alakban és szellemben önmagát?
Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,
És felköték egy fára magukat.
De ha leoldák hívatlan kezek,
Az élet új érintkezése már
Feledteté velök a számadást. –
Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
Jő a világra, hogyha szerecsen
Sátornak árnya reszket bölcsején:
Mi lesz első hőséből a keresztnek?
Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg.
S Leó tanár egy német egyetemben:
Ki tudja, nem reformál-é emez,
S az sújtja átkát a dúló merészre?
Mi lesz Napóleon, ha büszke útját
Nem egy nép vére egyenlíti ki?
Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában. –

Ádám Lucifer száját befogva.
Ne többet! – Mind, amit csak fejtegetsz,
Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:
De annál károsabb. – A babona
Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi
A szellemet, mely köztünk hat, mozog;
De testvérét felismerné a jobb, ha
Rideg tanod számokkal meg nem ölné. –

Lucifer.
Beszélj tehát társaddal, meg nem árt
Még egy kis lecke az önismeretből.

Ádám.
Sokan tengődtök-é még e vidéken?

Eszkimó.
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. – Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerűlnek újak; s oly kevés
A fóka-faj. – Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen
S több fóka. –

Ádám.
Lucifer, jerünk, elég volt!

Lucifer.
No legalább tekintsük meg nejét.

Ádám.
Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, ez eszmény, e megtestesűlt
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.

Ezalatt Lucifer Ádámot a kunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva, mint az eszkimó neje, látszik. Ádám mereven bámul a küszöbön állva.

Lucifer.
Nem lelsz-e benne régi ismerősre?
Öleld meg hát, hisz e becsűletes
Ember halálba’ sértve lesz, ha ily
Tisztességet se gyakorolsz nején.

Ádám.
Öleljem ezt, ki egy Aspáziát
Tarték karomban! Ezt, kiben derengni
Látom megint annak vonásait,
De úgy, mint hogyha csókjai között
Állattá válna.

Eszkimó gunyhójába lépve.
Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.

Éva Ádám nyakába borul s a kunyhóba vonja.

Éva.
Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg!

Ádám bontakozva.
Segítség, Lucifer! El innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. –

Lucifer.
Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. –

Tizenötödik szín

A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból, s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.

Ádám.
Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körűltem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

Lucifer.
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg ha elvesz? –

Ádám.
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy percre, mely a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végkép szétbomoljon?
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? –

Lucifer.
Siránkozol? – Csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. –

Ádám.
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem azt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanúltam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

Lucifer.
Ha a felejtés és örök remény
Nem volna a végzetnek frígyese,
Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,
Ez szőnyeget von a mélység fölé,
S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
Te léssz a boldog, aki átugorja. –
De látál, úgy-e, mint tudós, egyéb
Sok furcsaság közt oly bélférget is,
Mely vércsében s macskában bír csak élni,
S kifejlődése első korszakát
Mégiscsak az egérben töltheti.
Sem egy, sem más egér nincsen kitűzve
Érezni macska-, vércsekörmöket,
S mely óvatos, ki is kerűlheti,
Mint agg múlván ki házias körében.
De renditetlen törvény őrködik,
Hogy annyi jusson mégis ellenének,
Amennyi kell, hogy ezredek után
Még a puhány is éljen a világon. –
Az ember sincs egyénileg lekötve,
De az egész nem hordja láncait;
A lelkesűlés, mint ár, elragad,
Ma egy tárgyért, holnap másért megint.
A máglyának meglesznek martaléki,
S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. –
S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bűnt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrűlést és öngyilkolást. –

Ádám.
Megállj! Mi eszme villant meg fejemben –
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás…
S azt mondom: vége a komédiának. –

Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.

Lucifer.
Ah, vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?
Ezért láttál-e néhány ezredévet? –

Éva.
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled…

Ádám továbbhaladva.
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
ellágyulva.
Mért nem szunnyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit jövőnek hozni tartozom. –

Éva.
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. –

Ádám.
Hogyan?

Éva.
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jöjj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

Ádám térdre esve.
Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

Lucifer.
Féreg! Feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. –

Ádám.
Hagyd el azt!
Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

Lucifer.
S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,
Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

Éva.
Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra. –

Lucifer.
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat.

Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.

Az Úr.
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

Lucifer görnyedezve.
Átok, átok!

Az Úr.
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

Lucifer félre.
Mint látom, itt családi jelenet
Fejlődik, szép talán az érzelemnek,
De értelmemnek végtelen unalmas.
Legjobb elsompolyognom.

Indul.

Az Úr.
Lucifer!
Szavam van hozzád is, maradj tehát.
Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy. –

Ádám.
Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztúlt,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. –

Az Úr.
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt
Hogy a múló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. –

Lucifer kacagva.
Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,
Nagyság s erény leszen tehát vezéred,
E két szó, mely csak úgy bír testesűlni,
Ha babona, előitélet és
Tudatlanság álland mellette őrt. –
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe és vakságra nagy. –

Ádám.
Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:
Láttam tudásod tiszta alkotását,
Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. –
De, óh, Uram! Ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet,
Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

Az Úr.
Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenűl, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben – működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár – az mit se tesz –
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhődésed végtelen leend,
Szünetlen látva, hogy, mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csírája lesz. –

Angyalok kara.
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célúl,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni másképp;
És e szégyen öntudatja
A hitványat földre szegzi,
A dicsőet felragadja. –
Ámde útad felségében
Ne vakítson el a képzet,
Hogy, amit téssz, azt az Isten
Dicsőségére te végzed,
És ő éppen rád szorúlna,
Mint végzése eszközére:
Sőt, te nyertél tőle díszt, ha
Engedi, hogy tégy helyette. –

Éva.
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

Ádám.
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –

Az Úr.
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

Tragédia-kiadások