Uzsonna után leszálltak a világos alagsorba, havi vizsgálatra. Szeptember eleje volt. Amikor beléptek a száraz levegőjű rendelőszobába, Krokowski doktort rendes helyén találták az íróasztalnál, Behrens tanácsos pedig feltűnően kék arccal, keresztbe font karokkal támaszkodott a falnak, fél kezében hallgatócsövét tartotta, és vállát ütögette vele. Nagyot ásított a mennyezet felé. „Gészségükre, fiúk" – mondta bágyadtan, és egyébként is rendkívül ernyedtnek, mélabúsnak és lemondónak látszott. Valószínűleg dohányzott. Egyébként tényleges bosszúságai is voltak, amelyekről az unokatestvérek már értesültek, afféle közismert intézeti belügyek: egy Ammy Nölting nevű fiatal lányt, aki első ízben tavalyelőtt ősszel vonult be, és kilenc hónap elteltével, következő augusztusban, gyógyultan távozott, majd még szeptember vége előtt visszatért, mert otthon „nem érezte jól magát", februárra ismét teljesen zörejmentesnek bizonyulván, visszaadatott a síkföldnek, de július közepe óta ismét elfoglalta helyét Frau Iltis asztalánál – nos, ezt az Ammyt éjfél után egy órakor rajtakapták a szobájában egy Polypraxios nevű betegtársával, ama göröggel, aki a farsangi ünnepségen jogos feltűnést keltett szép formájú lábszáraival (a fiatal vegyész apjának festékgyára volt Pireusban); rajtakapta őket Ammynak egy barátnője, akinek a féltékenység elvette az eszét, s aki ugyanazon az úton jutott Ammy szobájába, mint Polypraxios, tudniillik az erkélyen át, és fájdalmában, felháborodásában a látottak fölött iszonyú sikoltozásban tört ki, felabajgatta az egész házat, és nagydobra verte az ügyet. Behrens kénytelen volt mindhármuknak, az athéninak, Ammy Nöltingnek és a szenvedélyében önbecsületére mit sem adó barátnőnek kitenni a szűrét, és éppen most tárgyalta meg a kínos ügyet asszisztensével, akinél egyébként Ammy is meg áruló barátnője is magánkezelésben állott. Még akkor is róluk elmélkedett mélabúsan, rezignáltan, mialatt az unokafivéreket vizsgálta; mert olyan művésze volt a kopogtatásnak, hogy egyszerre tudta kihallgatni az ember bensejét, másról beszélni, és asszisztensének diktálni a hallottakat.
– Bizony, bizony, uraim, az az átkozott libidó! – sóhajtotta. – Maguknak persze még élvezet az ilyesmi, maguk elnézőbbek lehetnek… Puha sejtes légzés. De egy ilyen intézeti vezető, az már torkig van vele, ezt igazán… tompulat… igazán elhihetik nekem. Tehetek én róla, hogy a tuberkulózis különös konkupiszcenciával1 párosul?… Kissé érdes. Nem én rendeztem így, de az ember egyszer csak arra ébred, hogy kuplerájos lett belőle… Bal hónaljban rövidült. Próbálkozunk analízissel, próbálkozunk bizalmas megbeszéléssel… jó éjszakát! Minél többet beszélnek róla a zsiványok, annál kéjsóvárabbak. Én a matézis mellett török pálcát. Itt jobb, elmúlt a zörej… Mondom, a matézissel való foglalkozás a legjobb orvosszer a kéjsóvárság ellen. Paravant államügyészen is rajta volt erősen, most matematikára adta a fejét, a kör négyszögesítésével foglalkozik, és komoly megkönnyebbülést érez. De a legtöbben ostobák és lusták hozzá, Isten bocsássa meg nekik… Puha sejtes légzés. Nézze, én tisztában vagyok vele, hogy a fiatalság idefenn könnyen elkanászodik és elzüllik, azelőtt néha megpróbáltam útját állni a kicsapongásnak. De aztán megesett, hogy egy-egy fivér vagy vőlegény a szemem közé vágta, hogy tulajdonképpen mi közöm hozzá, és azóta már csak orvos vagyok…
Ott volt aztán a bélyeggyűjtés: némelyek állandóan űzték, s olykor általános tébollyá dagadt. Mindenki ragasztott, cserélt, alkudozott. Filatéliai folyóiratokat járattak, leveleztek kül- és belföldi szakcégekkel, egyesületekkel és magángyűjtőkkel, és még olyanok is meglepő összegeket költöttek egy-egy ritkább értékjegy megszerzésére, akiknek anyagi helyzete alig-alig engedte meg a hónapokig vagy éppen évekig tartó kúrázást ezen a fényűző üdülőhelyen. Mindez addig tartott, amíg valami újabb majomság nem hódította el az elsőbbséget, s például nem jött divatba a mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen csokoládéfajták tömeges gyűjtése és fogyasztása. Mindenkinek barna-maszatos volt a szája, fanyalogva fogadták a Berghof-konyha legválogatottabb ínyencségeit, mivel gyomrukat teletömték és elrontották Milka Nuttel, Chocolat a la créme d’anTandes-dal, Marquis-napolítains-nel, meg aranyosan erezett papirosba csomagolt macskanyelvvel. A csukott szemmel való malacrajzolás, melyet legfelsőbb helyről kezdeményeztek egy régmúlt farsangi estén, és azóta is gondosan ápoltak, tovább fejlődött, s mindenféle mértani türelempróbához vezetett, amelyek időnként lefoglalták a vendégek teljes szellemi erejét, és még a moribundusok végső gondolatait és erőfeszítéseit is. Az egész ház hónapokig egy bonyolult figura jegyében állt, amely nem kevesebb, mint nyolc kisebb-nagyobb körből meg több egymásba illesztett háromszögből tevődött össze. Az volt a feladat, hogy ezt a furcsa ábrát szabad kézzel, egyetlen vonallal rajzolja meg az ember, a végső cél pedig az volt, hogy ezt bekötött szemmel vigye véghez; ez végül is – kisebb szépséghibáktól méltányossági okokból eltekintve – csak Paravant államügyésznek sikerült, aki ennek a hóbortos elmetornának legelső bajnoka volt. Tudjuk, hogy az államügyész matematikai tanulmányokat űzött, a tanácsostól tudjuk, és ismerjük odaadó szenvedélye erkölcsös rugóját is; hallottuk dicsérni e foglalatosság lehűtő, testi ingereket tompító hatását, s arra következtethetünk, ha mindenki követi Paravant államügyész példáját, valószínűleg nem váltak volna szükségessé bizonyos óvintézkedések, amelyeket az igazgatóság az utóbbi időben kényszerült életbe léptetni. Elsősorban arról van itt szó, hogy az erkélyátjárókat, a nem egészen a mellvédig érő tejüveg válaszfalak mellett kis ajtókkal rekesztették el, s a fürdőmester éjszakára közderültséget keltve gondosan bezárta az ajtócskákat. Azóta rendkívül népszerűek lettek az első emeleten a veranda fölött fekvő szobák, ott tudniillik a mellvéden átlépve, a kisajtók megkerülésével a kiugró üvegtetőn lehetett rekeszből rekeszbe jutni. Ami az államügyészt illeti, őmiatta akár be se vezették volna a fegyelmező újítást. Réges-rég leküzdötte a súlyos kísértést, amelyet ama bizonyos egyiptomi hercegnő látogatása jelentett számára; Ő volt az utolsó, aki még feldúlta földi porhüvelye nyugalmát. Azóta kettőzött buzgalommal vetette magát a tiszta szemű istennő karjaiba, kinek nyugtató hatalmáról a tanácsos olyan szépen tudott prédikálni; egyetlen problémán rágódott éjjel és nappal minden erejével, egy problémának szentelte mindazt a kitartását, sportszerű szívósságát, amellyel annak idején – sokszor meghosszabbított és már-már nyugdíjazással fenyegető szabadsága előtt – szegény bűnösök elítéltetését szorgalmazta: ez a probléma pedig nem volt más, mint a kör négyszögesítése. A kisiklott hivatalnok tanulmányai során arra a meggyőződésre jutott, hogy a bizonyítékok, amelyekkel a tudomány e konstrukció lehetetlenségét alátámasztja, nem állnak helyt, és az előrelátó végzet őt, Paravant-t, azért emelte ki az élők síkföldi világából s helyezte ide fel, mert ő van arra kiszemelve, hogy a transzcendens célt a pontos földi beteljesülés területére vonja. Ez a hit éltette. Ahol állt, amerre járt, mindenütt számolt, körzővel rajzolt, papirostömegeket írt tele ábrákkal, betűkkel, számokkal, algebrai jelekkel, és napbarnított arca – egy látszólag makkegészséges férfi arca – a mániás őrült látnoki, konok kifejezését öltötte. Társalgása kétségbeejtő egyhangúsággal csakis a pi nevezetű viszonyszám körül forgott, e megátalkodott tizedestört körül, amelyet egy Zacharias Dase nevű alantas fejszámoló lángész egyszer kétszáz jegyig menő pontossággal kiszámított, méghozzá merő fényűzésből, mert még kétezer jeggyel is olyan kevéssé közelítette volna meg az elérhetetlen pontosságot, hogy a távolság lényegileg semmivel sem csökkent volna. Mindenki menekült a gyötrődő tudós elől, mert akit sikerült kabáton ragadnia, az kénytelen volt elviselni a reá zúduló lángoló szóáradatot, mely humánus megértést volt hivatva kelteni aziránt, minő meggyalázása, bemocskolása az emberi szellemnek e misztikus viszony áldatlan irracionalitása. A pi-vel való örökös szorzás – az átmérőé, hogy a kör kerületét, a sugár négyzetéé, hogy területét megkapjuk – oly terméketlennek bizonyult, hogy az államügyészt kétség rohamozta meg: vajon az emberiség Archimedes kora óta nem nehezítette-e meg túlságosan a probléma megoldását, s vajon ez a megoldás a valóságban nem az elképzelhető legegyszerűbb, leggyermekdedebb? Hogyan – hát nem lehetne kiigazítani a körvonalakat, nem lehet körré görbíteni minden egyenest? Paravant időnként úgy érezte, a kinyilatkoztatás küszöbön áll. Gyakran még késő este is látták, amint a rosszul világított, elnéptelenedett étterem asztalánál ül, s a csupasz asztallapra egy darabka madzagot fektet ki gondosan kör alakban, majd hirtelen, rajtaütésszerűen egyenessé nyújtja, utána pedig felkönyökölve keserű töprengésbe merül. A tanácsos olykor segített neki mélabús játékában, általában pártolta ezt a bogarát. Egyszer-másszor Hans Castorphoz is fordult a szenvedő a maga dédelgetett bánatával, előbb egyszer s azután másszor is, mivel baráti megértéssel találkozott nála, és úgy tapasztalta, hogy van érzéke a kör titka iránt. Szemléltetőn ábrázolta a fiatalembernek a pi kétségbeejtő mivoltát: hajszálpontosságú rajzot tett elébe, amely példátlan műgonddal kicirkalmazott két számtalan oldalú sokszög közé (egy köréje s egy beléje rajzolt közé) befogott kört ábrázolt, az emberileg lehetséges végső megközelítéssel. A maradék pedig, a görbület, amely éteri, szellemi módon kivonta magát a kiszámítható átfogás, a racionalizálás alól – az a pi, magyarázta az államügyész remegő állal. Hans Castorp fogékonynak, ámde kevésbé ingerlékenynek mutatkozott a pi rejtélyével szemben, mint Paravant úr. Huncutságnak nevezte, s azt tanácsolta Herr Paravant-nak, ne hevüljön fel túlságosan e szellemi fogócskajáték közben, végül olyan higgadt, vallásos nyugalommal beszélt a kiterjedés nélküli fordulópontokról, amelyekből a kör nem létező kezdetétől nem létező végéig áll, meg a tartam és irány nélkül önmagába visszatérő örökkévalóság derűs borújáról, hogy átmenetileg sikerült kissé enyhítenie az államügyész nyugtalanságát.
Szöllősi Klára fordítása
