Une encyclopédie romantique

Ez a három-négy ágyásból álló tábla majdnem ugyanannyira érdekelte a püspököt, mint a könyvtára. Szívesen eltöltött benne egy vagy két órát. Gyomlálta, öntözte a virágait, néhol kis gödröket vájt, és magvakat ültetett el a földbe. A kártékony rovaroknak nem volt oly esküdt ellensége, ahogy kertészhez illett volna. Egyébként nem tartotta magát tudós botanikusnak. Nemigen értett a növények osztályozásához, világért sem akart dönteni Tournefort¹ rendszere és a természetes rendszer közt; sem Jussieu² mellett Linnével³ szemben nem foglalt állást. Nem a növénytan búvára volt, hanem a virágok kedvelője. Tisztelte a tudósokat, de még inkább tisztelte a tudatlanokat, és anélkül, hogy valaha is vétett volna a kettős tisztelet ellen, egy zöld bádog öntözőkannával minden este meglocsolta virágágyait.

I. rész, I. könyv, VI. fejezet

– Diderot nem az én emberem.⁴ Gyűlölöm ezt a szószátyár ideológust, ezt a forradalmárt, aki alapjában istenhívő és vakbuzgóbb Voltaire-nél. Voltaire kinevette Needhamet,⁵ de nem volt igaza; mert Needham angolnái bizonyítják, hogy nincs szükség Istenre. Egy csepp ecet egy kanál lisztpépbe keverve helyettesíti a fiat luxot.⁶ A cseppet meg a kanalat képzeljük el óriásnak, és kész a világegyetem. Az ember lenne az angolna.

I. rész, I. könyv, VIII. fejezet

Az emberi elmélkedés nem ismer határt. Saját kockázatára és veszélyére elemzi és kutatja tulajdon káprázatát. Szinte azt mondhatnánk, hogy tulajdon káprázatával elkápráztatja a természetet is; a bennünket körülvevő titkos világot, amely azután visszaadja, amit kapott; a szemlélők alkalmasint maguk is szemlélet tárgyai. Bármint van is, vannak a földön emberek – vajon emberek-e még? –, akik az álom szemhatárán tisztán látják az abszolútum magaslatait, akik előtt feltárul a végtelen hegylánc rettentő látománya. Bienvenu úr nem tartozott közéjük. Bienvenu úr nem volt lángész. Visszariadt volna e csúcsoktól, melyekről néhányan, még oly nagy elmék is, mint Swedenborg és Pascal,⁷ a téboly örvényébe zuhantak. Bizonyos, hogy ezekből a hatalmas révületekből erkölcsi haszon származik, s az erkölcsi tökélyt ezeken a meredek ösvényeken lehet megközelíteni. Ő azonban a rövidebb utat választotta: az evangéliumot.

I. rész, I. könyv, XIV. fejezet

Ő maga bele is zárkózott, benne élt. Tökéletes elégedettségében nem foglalkoztatták a szertelen nagy kérdések, melyek vonzzák, de meg is rémítik a lelket. Nem érdekelték az elvont szemlélet kifürkészhetetlen távlatai, a metafizika meredélyei, azok a mélységek, amelyek az apostol szerint Istenhez, az istentelen szerint a semmihez vezetnek. Nem kutatta a sors titkát, a jó és rossz ellentétét, a teremtmények egymás elleni harcát, az emberi öntudat problémáit, az állati tudat derengését, a halál utáni átlényegülést, a sírban megújhodó életet, az egymás után következő szerelmek megfoghatatlan nyomát a változatlan „én”-en, a lényeget, a szubsztanciát, a Semmit és a Létezőt, a lélek, a természet, a szabadság, a szükségszerűség fogalmait; eget verő problémák, homályba vesző titkok ezek, az emberi elme gigászi arkangyalait is próbára tevők; félelmetes örvényeikbe villámló szemmel néz Lucretius,⁸ Manu,⁹ Szent Pál és Dante, s tekintetük, ahogy a végtelenbe mered, mintha csillagfényeket gyújtaná ki benne.

I. rész, I. könyv, XIV. fejezet

Ebben a lelkiállapotban akadt össze a kicsi Gervais-vel, és lopott el tőle két frankot. Miért tette? Bizonyára maga se tudta volna magyarázatát adni. Utolsó hatása, végső erőfeszítése volt-e ez a fegyházból magával hozott rossz gondolatoknak, a régi gyűlölség maradványa, annak eredménye, amit a statika tudománya tehetetlenségi nyomatéknak nevez? Ez volt, de talán kevesebb is ennél. Mondjuk ki kereken: nem ő lopott, nem az ember, hanem az állat cselekvése volt, mikor pusztán a megszokás ösztönéből bután rátette lábát arra a pénzdarabra, miközben értelme annyi új, ismeretlen lidércnyomással vívódott. Amikor értelme fölocsúdott, amikor látta, vadállati lénye mit cselekedett, Jean Valjean rémülten visszahőkölt, és az irtózat kiáltásában tört ki.

I. rész, II. könyv, XIII. fejezet

A Cluny apátság nyolcszögletes tornyán még látható volt a kis deszkabódé, amelyet XVI. Lajos idejében Messier¹⁰ tengerészeti csillagász obszervatóriumnak használt. Duras¹¹ hercegasszony, égszínkék selyemmel bevont, x-lábú bútorokkal berendezett budoárjában a még kéziratban levő Ouriká-t olvasgatta. A Louvre falairól levakarták az N betűket.¹² Az Austerlitz-híd nevet változtatott, és Királykert-hídnak neveztette magát, ami kettős rejtvény volt, mert egyszerre álcázta az Austerlitz hidat és a Füvészkertet. XVIII. Lajosnak – aki amellett, hogy körme élével aláhuzigálta Horatius verssorait, sokat foglalkozott a hősökkel, akikből császárok, és a foltozóvargákkal, akikből trónörökösök lettek – két gondja volt: Napóleon és Mathurin Bruneau.¹³ A Francia Akadémia pályadíjat tűzött ki A tanulás adta boldogságról írandó értekezésre. Bellart¹⁴ úr hivatalosan elismert nagy szónok volt. Árnyékában már ott cseperedett de Broë, a majdani főállamügyész, akire az a sors várt, hogy Paul-Louis Courier gúnyolódásának céltáblája legyen.¹⁵ Volt egy ál-Chateaubriand,¹⁶ akit Marchangynak¹⁷ és egy ál-Marchangy, akit d’Arlincourt-nak¹⁸ hívtak. A Claire d’Albe-ot és a Malek-Adel-t mesterműveknek, szerzőjüket, Cottin asszonyt a kor legelső írójának kiáltották ki.

¹⁹Az Institut töröltette tagnévsorából Bonaparte Napóleon akadémikust. Egy királyi rendelet tengerészeti főiskolát létesített Angoulême-ben,²⁰

I. rész, III. könyv, I. fejezet (Az 1817-es év)²¹

A Tudományos Akadémia tagjai közt volt egy hírneves Fourier, akit az utókor elfelejtett, és élt valahol egy padlásszobában egy ismeretlen Fourier,²² akire a jövő emlékezni fog. Lord Byron napja kelőben volt; Millevoye²³ egyik költeményének jegyzete így jelentette be Franciaországnak: egy bizonyos Lord Baron. David d’Angers²⁴ már próbálkozott a márványfaragással. A Feuillantines zsákutcában Caron²⁵ abbé néhány papnövendék előtt dicsérettel emlékezett meg egy Félicité Róbert nevű ismeretlen papról, aki később Lamennais²⁶ néven vált ismertté. Valami füstölgő alkotmány, amely úgy paskolta a vizet, mint egy úszó kutya, a Pont-Royal és a XV. Lajosról elnevezett híd közt jött-ment a Szajnán, a Tuileriák ablakai alatt; semmirevaló szerkezet volt, afféle játékszer, egy holdkóros feltaláló utópiás álma: egy gőzhajó. A párizsiak érdeklődés nélkül nézték ezt a haszontalanságot. Vaublanc²⁷ úr, aki államcsínnyel, királyi rendelettel és kész jelöltlistával megreformálta az Institut-t, számos akadémikus előkelő szülőatyja volt, de ő maga nem tudott bejutni közéjük. A Faubourg Saint-Germain és a Marsan-pavilon előkelő körei Delaveau²⁸ urat kívánták rendőrfőnöknek, mert vallásos volt. Az orvosi egyetem aulájában Dupuytren²⁹ és Récamier³⁰ Jézus Krisztus istensége körül támadt vitájukban hajba kaptak, és ököllel fenyegették egymást. Cuvier,³¹ fél szemmel a Genezisre, fél szemmel a természetre kacsingatva, azzal igyekezett kedvében járni a bigott reakciónak, hogy az ásatag állatokat összhangba hozta a szentírás szövegével, és a masztodonokkal hízelgett Mózesnek. François de Neufchâteau³² úr, Parmentier³³ emlékének jeles művelője, váltig erősködött, hogy a burgonya helyett a parmentiére elnevezés legyen használatos, de sikertelenül. Grégoire³⁴ abbét, az egykori püspököt, konventtagot és szenátort a királypárti vitákban, „alávaló Grégoire”-nak minősítették. Ezt a szót: minősíteni, Royer-Collard³⁵ úr neologizmusnak tartotta.

I. rész, III. könyv, I. fejezet

Apja durva szájhős, öreg matematikatanár, agglegény maradt, és vén fejjel is magánórákból élt. Fiatal korában meglátott egy szobalányt, ahogy a szoknyája fönnakadt a kandalló rácsán. Ez a kis baleset szerelemre gyújtotta. Ebből a szerelemből származott Favourite.

I. rész, III. könyv, II. fejezet

Megreggeliztek a Szerencsefejben, ahol Castaing³⁶ akkor még nem fordult meg

I. rész, III. könyv, III. fejezet

Az emberek sejtették, hogy valamikor mezei életet élt, mert mindenféle hasznos titkot tudott, amikbe beleavatta a parasztokat. Megtanította őket, hogyan irthatják ki a zsizsiket, ha föllocsolják a pajtát, és a padló hasadékait elárasztják közönséges sós vízzel, hogyan űzhetik el az ormányos bogarat, ha mindenüvé, a falakra és tetőkre, pajtába és házba, virágzó katángot akasztanak. Volt „receptje” arra is, hogyan kell kipusztítani a konkolyt, az üszögöt, a bükkönyt, a vadbabot, a betyárkórót, mindazt az élősdi növényt, ami ártalmára van a gabonának. Egy házinyúltenyészetet úgy mentett meg a patkányoktól, hogy közéjük eresztett egy bűzös tengerimalacot.

Egy ízben látta, hogy a parasztok nagy buzgón irtják a csalánt. Elnézte a kitépett és már elfonnyadt növények garmadáját, és felsóhajtott:

– Ennek vége. Pedig milyen jól fel lehetett volna használni. Amíg zsenge a csalán, a levele kitűnő főzeléknek; amikor megvénül, ugyanolyan a szála és rostja, mint a kenderé és lené. A csalánszövet fölér a kendervászonnal; a csalán fölaprítva jó a baromfinak; szétmorzsolva jó a szarvasmarhának. A takarmányba kevert csalánmagtól fényes lesz az állatok szőre; ha a gyökerét sóval őrlik össze, szép sárga színt ad. Egyébként a szénát is kitűnően pótolja, egy évben kétszer lehet kaszálni. És mi kell a csalánnak? Kevés föld, semmi gondozás, semmi művelés. Csakhogy a magja, ahogy érik, ki is hull, nehéz begyűjteni. Ez minden. Csekély fáradsággal hasznosítani lehetne a csalánt; persze ha elhanyagolják, kártékonnyá válik. Akkor azután kipusztítják. Hány ember hasonlít a csalánhoz! – Kisvártatva hozzátette: – Jegyezzétek meg, barátaim, nincsenek rossz növények, se rossz emberek. Csak rossz gazdák vannak.

I. rész, V. könyv, III. fejezet

Javert egész megjelenése olyan emberre vallott, aki leskelődik, elillan. Joseph de Maistre misztikus iskolája, mely akkoriban felsőbb kozmogóniával³⁷ tűzdelte meg az úgynevezett ultra, vagyis szélsőséges királypárti lapokat, bizonyára azt mondta volna, hogy Javert szimbólum. Nem lehetett látni a homlokát, mert eltűnt a kalapja alatt, nem lehetett látni a szemét, mert sűrű szemöldök takarta el, nem lehetett látni az állát, mert kabátujjába húzta vissza, s láthatatlan volt a botja is, melyet kabátja alá rejtve hordott. De alkalomadtán ebből az árnyékból, mint valami leshelyről, váratlanul egy keskeny, szögletes homlok, vészjósló tekintet, fenyegető áll, két óriási kéz és egy hatalmas husáng bukkant elő.

I. rész, V. könyv, V. fejezet

Mint már mondottuk, az állapota nem javult, sőt úgy látszott, hétről hétre rosszabbodik. Az a maroknyi hó, amelyet két lapockája közt meztelen hátához nyomtak, hirtelen megakasztotta a test párolgását, minek következtében rohamosan kitört a betegség, amely már évek óta lappangott benne. Ekkoriban kezdték alkalmazni a tüdőbajok tanulmányozásában és kezelésében Laënnec³⁸ hasznos útmutatását. Az orvos kikopogtatta Fantine tüdejét, és a fejét csóválta.

I. rész, VI. könyv, I. fejezet

Minden ütközetben mindig támad egész sor zűrzavar. Quid obscurum, quid divinum.³⁹ Minden történetíró leginkább azt a vonalat rajzolja ki, amely ebben az összevisszaságban kedvére van. Bármilyen a tábornokok haditerve, a fegyveres tömegek összecsapásában van valami kiszámíthatatlan hömpölygés; a mérkőzésben a két vezér két terve összecsap, és eltorzítja egymást. A csatatérnek egyik pontja több harcost emészt, mint a másik, mint azok a többé vagy kevésbé szivacsos talajok, amelyek többé vagy kevésbé gyorsan szívják fel a rájuk öntött vizet. Amoda több katonát kell vetni, mint amennyit akart volna. Előre nem látott erőpazarlás. A harcvonal hullámzik és kígyózik, mint valami fonal, a vérpatakok következetlenül folynak, a hadseregek arcvonalai hullámzanak, az előrenyomuló vagy visszavonuló ezredek ék alakban kihegyesednek, vagy öböl gyanánt betüremlenek, mindezek a tömbök szakadatlanul mozognak, egyik a másik előtt; ahol a gyalogság volt, oda tüzérség vonul fel; ahol tüzérség volt, oda most lovasság rohan; a zászlóaljak, mint a füst. Itt volt valami, keresed, eltűnt; a világos foltok máshová tolódnak; a sötét türemlések előrenyomulnak és visszaözönlenek; valamiféle kísérteties szél hajtja, visszazúdítja, megduzzasztja és szétszórja ezeket a tragikus tömegeket. Mi az ütközet? Hullámzás. Egy matematikai tervnek a mozdulatlansága egyetlen pillanatot fejez ki, nem pedig egész napot. Egy csata megfestéséhez a leghatalmasabb festők kellenek, akiknek a káosz ott van az ecsetjükben; Rembrandt alkalmasabb rá, mint Van der Meulen.⁴⁰ Van der Meulen délben pontos, három órakor már hazudik. A mértan csal; csak az orkán igaz. Ez adja a jogot Folard-nak,⁴¹ hogy ellentmondjon Polybiosnak.⁴² Tegyük hozzá, hogy van egy bizonyos pillanat, amikor a csata csetepatévá fajul, szétforgácsolódik, és megszámlálhatatlan apró eseménnyé hull szét, amelyek, hogy magának Napóleonnak a kifejezését használjuk, „inkább az ezredek életrajzához tartoznak, mint a hadsereg történetéhez”. A történetírónak ebben az esetben nyilvánvaló joga az összefoglalás. Ő csak a küzdelem lényeges körvonalait foghatja meg, és nem adatott meg egyetlen elbeszélőnek sem, bármily lelkiismeretes, hogy teljes tökéletességgel lerögzítse annak a borzalmas zűrzavarnak az alakját, amit csatának neveznek.

Bár ez minden nagy fegyveres összecsapásra igaz, különösen alkalmazható Waterloora.

II. rész, I. könyv, V. fejezet

Különben pedig Waterloo a legfurcsább találkozás, amit csak ismer a történelem. Napóleon és Wellington. Ezek nem ellenfelek, ezek ellentétek, Isten, aki pedig kedveli az ellentéteket, sohasem állított fel még ennél megdöbbentőbb ellentétet, és furcsábban nem állított szembe két embert. Az egyik oldalon a pontosság, az előrelátás, a mértan, az óvatosság, a visszavonulás biztosítása, a tartalékok kímélése, szívós hidegvér, megrendíthetetlen módszeresség, olyan stratégia, amely kiaknázza a terepet, olyan taktika, amely egyensúlyozza a zászlóaljakat, hajszálnyira pontos öldöklés, óra szerint szabályozott harc, semminek szándékosan a véletlenre nem bízása, a régi klasszikus bátorság, a kifogástalan szabatosság, a másik oldalon a hirtelen felvillanás, az ihlet, különös harci művészet, emberfeletti ösztön, lángoló tekintet, amely úgy néz, mint a sas, és úgy sújt, mint a villám, tüneményes művészet a fölényes hetvenkedésben, egy szárnyaló lélek minden titokzatossága, szövetkezés a végzettel, a folyó, a síkság, az erdő, a domb számbavétele és bizonyos tekintetben engedelmességre kényszerítése, a zsarnok, aki annyira megy, hogy még a csatatérre is rá akarja kényszeríteni zsarnoki akaratát, vakhite szerencsecsillagában, párosulva haditudományával, amelyet kiteljesít és egyúttal el is homályosít. Wellington volt a háború Barême-je,⁴³ Napóleon a Michelangelója; és ezúttal a lángészt legyőzte a számítás.

II. rész, I. könyv, XVI. fejezet

A történelmi hűség kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy a téren mutogatott különlegességek között volt egy állatsereglet is, amelyben rongyos és isten tudja, honnan származó szörnyű bohócok mutogattak 1823-ban Montfermeil parasztjainak egy olyanféle ijesztő brazíliai keselyűt, amilyen a mi királyi múzeumunkban is csak 1845 óta van, s amelynek a szeme olyan, mint egy háromszínű kokárda. Ha jól tudom, a természettudósok ezt a madarat Caracara Polyborusnak hívják; az apicidák rendjébe és a keselyűfélék családjába tartozik. Néhány derék öreg bonapartista katona, aki ott éldegélt a faluban, áhítatosan nézegette ezt az állatot. A komédiások a háromszínű kokárdát páratlan tüneménynek hencegték, amelyet a Jóisten külön az ő állatseregletük számára talált ki.

II. rész, III. könyv, I. fejezet

Mint ahogy a démonok és a szellemek megismerik bizonyos jelekről valamely magasabb rendű isten jelenlétét, Thénardier is megértette, hogy nagyon erős emberrel akadt dolga. Olyan volt ez, mint valami ihlet; ezt gyorsan, tisztán és értelmesen felfogta. Az este, mikor ott ivott a fuvarosokkal, pöfékelt és énekelte a tréfás dalokat, egész este folytonosan figyelte az idegent, leste, mint valami macska, és tanulmányozta, mint valami matematikus. Kémlelte, csak úgy magának, mulatságból és ösztönszerűen, és kémlelte, mintha megfizették volna érte. A sárga kabátos embernek egyetlen kézmozdulatát, egyetlen moccanását sem szalasztotta el. Sőt mielőtt az ismeretlen olyan nyíltan elárulta volna érdeklődését Cosette iránt, Thénardier máris kitalálta. Elfogta ennek az öregnek bensőséges pillantásait, amelyek folytonosan a gyermekre siklottak. Honnan ez az érdeklődés? Ki ez az ember?

II. rész, III. könyv, IX. fejezet

Mondjatok valamit, ami nincs Párizsban. Trophonius barlangjában⁴⁴ nincs semmi, ami ne volna meg Mesmer⁴⁵ kádjában;

III. rész, I. könyv, X. fejezet

Valamennyi fenséges hódítás többé vagy kevésbé a vakmerőség jutalma. Hogy a forradalom bekövetkezzék, ahhoz nem elegendő, hogy Montesquieu megérezze, hogy Diderot hirdesse, hogy Beaumarchais jelezze, hogy Condorcet⁴⁶ kiszámítsa, hogy Arouet⁴⁷ előkészítse, hogy Rousseau elmélkedjék rajta; ahhoz az kell, hogy Danton merje.

III. rész, I. könyv, XI. fejezet

A virágkertészet volt a foglalkozása.

Munkával, kitartással, gondossággal és locsolással sikerült neki még az Alkotó után is alkotnia, és kitenyésztett bizonyos tulipánokat és dáliákat, amelyekről a természet mintha megfeledkezett volna. Találékony ember volt; megelőzte Soulange-Bodint⁴⁸ abban, hogy bizonyos növénytrágyás földkeveréket használt egyes ritka és értékes amerikai és kínai cserjék tenyésztésére.

III. rész, III. könyv, II. fejezet

Az ember sokkal inkább állításból él, mint kenyérből.

Látni és megmutatni magában véve nem elegendő. A filozófiának eleven erőnek kell lennie; kell hogy erőfeszítése és eredménye az ember megjavítása legyen. Sokratesnek bele kell olvadnia Ádámba, és létre kell hoznia Marcus Aureliust; más szavakkal: ki kell csiholnia a boldogság emberéből a bölcsesség emberét. Líceummá kell változtatnia az Édent. A tudománynak szíverősítőnek kell lennie. Mily szomorú cél, és mily vérszegény ambíció az élvezés! Az állat élvez! A gondolkodás a lélek igazi diadala. Odanyújtani a gondolatot a szomjúhozó embereknek, megadni valamennyinek elixír gyanánt az Isten fogalmát, összeolvasztani bennük a lelkiismeretet és a tudást, igazakká tenni őket ezzel a titokzatos párosítással: ez az igazi filozófia hivatása. Az erkölcs az igazságok kivirágzása. A szemlélődés cselekvésre vezet. Az abszolútumnak gyakorlatinak kell lennie. Az eszménynek belélegezhetőnek, ihatónak és ehetőnek kell lennie az emberi értelem számára. Az eszmény az, amelynek van joga így beszélni: Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem. A bölcsesség valamiféle szent áldozás. Csak ezzel a feltétellel nem lesz többé csupán a tudomány meddő szeretete, csak így válik az emberek egyesülésének egyetlen és felsőbbséges módjává, csak így magasztosodik vallássá a filozófia.

III. rész, IV. könyv, VI. fejezet

Minden nagyszerű társadalmi sugárzás a tudományból, az irodalomból, a művészetekből, az oktatásból származik. Teremtsetek embereket, teremtsetek embereket. Világosítsátok fel őket, hogy ők felmelegítsenek benneteket. Előbb-utóbb az abszolút igazság ellenállhatatlan hatalmával fog fölmerülni az egyetemes oktatás gyönyörű kérdése; és akkor azok, akik a francia eszme felügyelete alatt kormányozni fognak, kénytelenek lesznek választani Franciaország gyermekei vagy Párizs gaminjei között; a világosság lángjai vagy a sötétség lidércfényei között.

A gamin a foglalata Párizsnak, és Párizs foglalata a világnak.

III. rész, IV. könyv, X. fejezet

Párizs büszke; van egy tüneményes július 14-éje, amely felszabadítja a földgömböt; letéteti a labdaházi esküt minden nemzettel; augusztus 4-nek éjszakája⁴⁹ három óra alatt a hűbériség ezer esztendejét rombolta szét; logikájából az egyetemes akarat izmát keményíti; megsokszorozza magát a fenségesnek minden alakjában; elárasztja ragyogásával Washingtont, Koscziuszkót, Bolivárt, Bocariszt,⁵⁰ Riegót,⁵¹ Bemet, Manint,⁵² Lopezt,⁵³ John Brownt,⁵⁴ Garibaldit; mindenütt ott van, ahol lángra gyúl a jövendő. Bostonban⁵⁵ 1779-ben, Léon szigetén 1820-ban, Pesten 1848-ban, Palermóban 1860-ban;⁵⁶ ezt a hatalmas jelszót: Szabadság, odasúgja a rabszolgaság eltörléséért küzdő amerikaiak fülébe, akik Harper’s Ferry kompján csoportosulnak, és az anconai hazafiak fülébe, akik a tenger partján, a Gozzi-fogadó előtt a diadalívek árnyékában gyülekeztek; ő teremti meg Kanariszt;⁵⁷ ő teremti meg Quirogát;⁵⁸ ő teremti meg Pisacanét;⁵⁹ ő sugározza a fenséget a földre; ott halnak meg, ahová útjában a sodra hajtja őket: Byron Missolunghinál és Mazet Barcelona mellett; szószék Mirabeau lába alatt, és tűzokádó Robespierre lába alatt; könyvei, színháza, művészete, tudománya, irodalma, filozófiája, az emberi nem kézikönyvei; van Pascalja, Régnier-je, Comeille-e, Descartes-ja, Jean Jacques-ja, Voltaire-je minden percre; Molière-je minden századokra; az egész világ nyelvévé tette a nyelvét, és ez a nyelv lesz az Ige; megépíti minden lélekben a haladás eszményét; a felszabadító dogmák, amelyeket kovácsol, pallosok a nemzedékek kezében, és gondolkodóinak és költőinek lelkével ő támasztotta 1789 óta minden népek minden héroszát; ez nem gátolja a csibészkedésben; és ez a roppant szellem, amelynek Párizs a neve, miközben megváltoztatja fényességével a világ színét, Bouginier orrát mázolja Theseus templomának falára, és a piramisokra odafirkantja: Crédeville tolvaj.

III. rész, IV. könyv, XI. fejezet

Nézzetek bele a népbe, és felvillan előttetek az igazság. Ha azt a hitvány homokot, amelyet lábbal tapostok, beledobjátok a kohóba, hogy ott megolvadjon és kiégjen, ragyogó kristállyá tisztul, és Galilei és Newton az ő jóvoltából fedezik fel majd a csillagokat.

III. rész, IV. könyv, XII. fejezet

Enjolras mellett, aki a forradalom logikáját képviselte, Combeferre a forradalom filozófiáját testesítette meg. A forradalom logikája és filozófiája között az a különbség, hogy logikája a háborút vonhatja le következményül, viszont filozófiája csak a békébe torkollhat. Combeferre kiegészítette és helyreigazította Enjolras-t. Nem volt olyan magasröptű, de szélesebb területet fogott át. Azt akarta, hogy véssék be a lelkekbe az általános eszmék alapjául szolgáló elveket; így beszélt: Forradalom, de civilizáció; és a meredek hegy körül feltárta a roppant kék látóhatárt. Innen van, hogy Combeferre minden nézetében volt valami elfogadható és gyakorlatias. A forradalom Combeferre-rel elviselhetőbb volt, mint Enjolras-val. Enjolras a forradalom isteni jogát, Combeferre a természetes jogát testesítette meg. Az előbbi Robespierre-hez csatlakozott; az utóbbi Condorcet-vel érintkezett. Combeferre a hétköznapi emberek életét élte, inkább, mint Enjolras. Ha ennek a két fiatalembernek sikerült volna bejutnia a történelembe, az egyik lett volna az igazságos, a másik lett volna a bölcs. Enjolras férfiasabb volt, Combeferre emberibb. Homo és Vir,⁶⁰ valóban ez az árnyalat volt közöttük a különbség. Combeferre szelíd volt, mint ahogy Enjolras zord volt, természetes tisztaságból. Szerette a polgártárs szót, de többre tartotta az ember szót. Szívesen így mondta volna: Hombre, mint a spanyolok. Mindent elolvasott, járta a színházakat, figyelemmel kísérte a nyilvános előadásokat, megtanulta Aragótól⁶¹ a fénysarkítást, lelkesedett Geoffroy Saint-Hilaire⁶² egyik előadásáért, amelyben a külső fejütőér és a belső fejütőér kettős szerepét magyarázta, hogy az egyik az arcot táplálja, a másik az agyvelőt; színvonalon volt, lépést tartott a tudománnyal, összehasonlította Saint-Simont Fourier-val, betűzgette a hieroglifeket, összetörte az útjába kerülő kavicsokat, és geológiával foglalkozott, emlékezetből lerajzolt egy selyemlepkét, megjelölte a francia nyelvi hibákat az Akadémia Nagy Szótárában, tanulmányozta Puységurt⁶³ és Deleuze-t,⁶⁴ nem állított semmit, még a csodákat sem, nem tagadott semmit, még a kísérteteket sem, lapozgatott a Moniteur évfolyamaiban, álmodozott. Kijelentette, hogy a jövendő a tanító kezében van, és nevelési kérdésekkel foglalkozott. Azt akarta, hogy a társadalom fáradhatatlanul dolgozzék az értelmi és erkölcsi színvonal emelésén, a tudomány terjesztésén, az eszmék körforgásba lendítésén, az ifjúság szellemének gyarapításán, és félt, hogy a módszerek jelenlegi szegénysége, a két vagy három úgynevezett klasszikus századra korlátozott irodalmi szempont fogyatékossága, a vaskalapos szőrszálhasogatók zsarnoki dogmatizmusa, a skolasztikus elfogultságok és beidegzettségek végül is mesterséges osztrigatenyészetté teszik kollégiumainkat. Tudós volt, purista, pontos, sokoldalú, magoló és egyúttal gondolkodó, „egészen az ábrándozásig”, mondták a barátai. Hitt mindezekben az álmokban: a vasútban, sebészi műtéteknél a fájdalom kiküszöbölésében, a sötétkamra képének lerögzítésében, a villamos távíróban, a kormányozható léghajóban. Különben pedig egyáltalán nem ijedt meg azoktól a váraktól, amelyeket mindenfelé építettek az emberi nem ellen a babonák, a zsarnokságok és az elfogultságok. Azok közé tartozott, akik úgy gondolkodtak, hogy a tudomány végül is megkerüli ezeket az erődöket. Enjolras vezér volt, Combeferre vezető. Az ember szívesen harcolt volna az egyikkel, és menetelt volna a másikkal. Nem mintha Combeferre nem lett volna képes a küzdelemre, ő bizony nem riadt vissza attól, hogy szemtől szembe ne mérkőzzék az akadállyal, és elszánt erővel és nekidühödten meg ne támadja; de inkább kedvére volt lassan-lassan, az axiómák oktatásával és pozitív törvények alkotásával kibékíteni az emberi nemet sorsával; és kétféle villamosság közül inkább a megvilágosítás, mint a gyújtogatás felé hajlott. Kétségtelen, hogy a tűzvész hajnalt támaszthat, de mért ne várnók meg a napfelkeltét? A tűzhányó világosságot áraszt, de a hajnal még több világosságot áraszt. Combeferre talán többre tartotta a szépség fehérségét a fenséges lángolásánál. A füsttől megzavart fényesség, az erőszakosság árán megszerzett haladás csak félig elégítette ki ezt az érzékeny és komoly szellemet. Megriadt attól, hogy a népet fejjel belehajszolják az igazságba, megriadt 93-tól; azonban a pangás még inkább ellenére volt, érezte benne a rothadást és a halált; mindent összevéve jobban szerette a tajtékot, mint a fertőzetet, és többre tartotta a hegyi patakot a csatornánál és a Niagara-vízesést a mont-fauconi tónál. Szóval nem akart sem megállni, sem rohanni. Míg forrongó barátai, akik lovagok módjára bomlottak az abszolútumért, imádták és sóvárogták a ragyogó forradalmi kalandokat, addig Combeferre inkább arra hajlott, hogy csak hadd dolgozzék a haladás, a jó haladás, amely talán hideg, de tiszta; módszeres, de kifogástalan; flegmatikus, de megzavarhatatlan. Combeferre letérdelt volna és összekulcsolta volna kezeit, hogy a jövendő a maga tisztaságában érkezzék el, és hogy semmi meg ne zavarja a népek roppant, erényes fejlődését. A jónak ártatlannak kell lennie, hajtogatta szüntelen. És csakugyan, ha a forradalom nagysága az, hogy mereven a kápráztató eszményre szegzi szemét, és felröppen hozzá villámokon át, vérrel és tűzzel karmaiban, a haladásnak éppen az a szépsége, hogy nincs rajta folt; és Washington között, aki az egyiket képviseli, és Danton között, akiben a másik testesül meg, ugyanaz a különbség, mint a hattyúszárnyú angyal és a sasszárnyú angyal között.

III. rész, IV. könyv, I. fejezet

Joly volt a fiatal „képzelt beteg”. Az orvostudománynak köszönhette, hogy inkább beteg volt, mint orvos. Huszonhárom éves korára meg volt győződve róla, hogy csupa betegség, és az életét azzal töltötte, hogy a nyelvét vizsgálgatta a tükörben. Azt állította, hogy az ember is mágneses, mint valami tű, és a szobájában az ágyát fejjel délnek, lábbal pedig északnak állította, hogy éjjel a vérkeringése ne legyen ellentétes irányú a földgömb nagy mágneses áramával. Viharok idején az ütőerét tapogatta. Különben a legvidámabb volt valamennyi közt.

III. rész, IV. könyv, I. fejezet

Grantaire tökrészegen teleordítozta azt a sarkot, amelyben letelepedett. Okoskodott, összehordott hetet-havat, és torkaszakadtából ordítozott:

– Szomjas vagyok. Halandók, azt álmodtam: hogy a heidelbergi hordó⁶⁵ szélütést kapott, s én egyike voltam a tizenkét piócának, amelyeket rátapasztottak. Inni szeretnék. Szeretném elfelejteni az életet. Az élet undorító találmánya tudom is én, kinek. Semeddig sem tart, és semmit sem ér. Az ember a nyakát szegi az életben. Az élet díszlet, amelyen kevés a kézzelfogható. A boldogság ócska színfal, amelynek csak az egyik oldala van befestve. Bölcs Salamon mondja: minden hiúság; szakasztott úgy gondolkodom, mint ez a bácsi, aki talán nem is volt a világon soha. A zérus, mivel nem akar egészen meztelenül járni, hiúságba öltözködött. Ó, hiúság! Nagyhangú szavakba öltözködés! A konyha laboratórium, a táncos tanár, a kötéltáncos mestertornász, a bokszoló ökölvívó, a gyógyszerész kémikus, a parókakészítő művész, a pallér építész, a lovászgyerek sportférfiú, a tücsök szárnyzenész. A hiúságnak van hátulja és eleje; a hátulja buta, ez a néger az üveggyöngyeivel, az eleje hülye, ez a filozófus a rongyaival. Sírok az egyiken, és kacagok a másikon. Mindaz, amit tiszteletnek és méltóságnak neveznek, még maga a tisztelet és méltóság is, általában pakfon. A királyok játszanak az emberi büszkeséggel. Caligula konzullá tette a lovát; II. Károly⁶⁶ lovaggá ütötte a pecsenyét. Feszítsetek el tehát most Incitatus⁶⁷ konzul és Roastbeef báró között. Az emberek belső értéke nem sokkal tiszteletreméltóbb. Hallgassátok meg, hogyan magasztalja szomszéd a szomszédot. Fehér marja a fehéret; ha a liliom beszélni tudna, hogyan nyelvelne a galambra! A vakbuzgó, aki az ájtatosról fecseg, mérgesebb, mint a vipera és a kék kobra. Kár, hogy olyan tudatlan vagyok, mert rengeteg példát idéznék; de hát nem tudok semmit. De szellem aztán mindig volt bennem! Amikor még Gros⁶⁸ növendéke voltam, ahelyett hogy képecskéket mázoltam volna, azzal töltöttem az időmet, hogy almát csentem; kenni, csenni, majdnem egyre megy. Hát ez vagyok én; ti többiek egy húron pendültök velem. Fütyülök a tökéletességeitekre, a kitűnőségeitekre és a jó tulajdonságaitokra. Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén. Kit bámultok, az áldozatot vagy a gyilkost? Caesart vagy Brutust? Az emberek általában a gyilkos pártján vannak. Éljen Brutus, mert gyilkolt. Hát ez az erény. Erény? Jó, de egyúttal őrültség is. Furcsa foltok vannak ezeken a nagy embereken. Az a Brutus, aki megölte Caesart, szerelmes volt egy kisfiú szobrába. Ez a szobor Stiongylion⁶⁹ görög szobrász műve volt, aki azt a Széplábúnak nevezett amazonszobrot, az Euknemost is faragta, amelyet Nero magával cipelt utazásain. Ettől a Strongyliontól csak két szobor maradt, amelyek kapcsolatot teremtettek Brutus és Nero között; Brutus szerelmes volt az egyikbe, Nero pedig a másikba. A történelem elejétől végig folytonos ismétlődés. Egyik század plagizálja a másikat. A marengói csata mása a pydnai csatának;⁷⁰ Chlodvig Tolbiacumja⁷¹ és Napóleon Austerlitze úgy hasonlít egymásra, mint két vércsepp. Nem adok sokat a győzelemre. Semmi sem olyan ostobaság, mint győzni; az igazi dicsőség: meggyőzni valakit. De próbáljatok meg bebizonyítani valamit! Beéritek azzal, hogy érvényesültök, micsoda középszerűség! És hogy hódíttok, micsoda nyomorúság! Ó, jaj, hiúság és gyávaság mindenütt. Minden a siker rabszolgája, még a nyelvtan is. Si volet usus⁷² – mondja Horatius. Én bizony megvetem az emberi nemet. Térjünk át az egészről a részre? Parancsoljátok, hogy nekiálljak és magasztaljam a népeket? Melyik népet, kérlek alássan? Talán Görögországot? Az athéniak, az akkori párizsiak megölték Phokiont,⁷³ aki olyasféle ember volt, mint Coligny⁷⁴ és talpukat nyalták a zsarnokoknak, annyira, hogy Anakephoros ezt mondta Peisistratosról: „Vizelete odacsalogatja a méheket.” Görögország legtekintélyesebb emberének ötven éven át az a Philetas⁷⁵ nevű grammatikus számított, aki olyan kicsi és olyan nyápic volt, hogy ólmot kellett raknia a cipőjébe, hogy el ne vigye a szél. Korinthus főterén volt egy szobor, amelyet Silanion⁷⁶ faragott, és Plinius⁷⁷ belevett a jegyzékébe; ez a szobor Epistatest ábrázolta. Mit cselekedett Epistates? Feltalálta a gáncsvetést. Ebben csúcsosodik Görögország és a dicsősége. Térjünk át másokra. Talán Angliát csodáljam? Talán Franciaországot csodáljam? Miért? Párizsért? Éppen most mondtam meg a véleményemet az athéniakról. Angliát? Miért? Londonért? Gyűlölöm Karthágót. És aztán London, a fényűzés székvárosa, gócpontja a nyomorúságnak. Csupán a Charing Cross egyházközségben évente száz ember hal éhen. Ez Albion. Ráadásul hozzáteszem, hogy láttam egy angol nőt, aki úgy táncolt, hogy rózsakoszorú volt a fején és kék szemüveg a szemén. Hát köpök Angliára! Ha nem csodálom John Bullt, hát miért csodálnám öccsét, Jonathant?⁷⁸ Nemigen van ínyemre ez a rabszolgatartó testvér. Ha elhagyjuk a time is money-t,⁷⁹ mi marad Angliából? Ha elhagyjuk a cotton is king-et,⁸⁰ mi marad Amerikából? Németország a vérsavó; Itália az epe. Talán Oroszországért lelkesedjünk. Voltaire csodálta. Ő Kínát is csodálta. Megengedem, hogy Oroszországnak vannak szépségei, egyebek közt az erős zsarnokság; de én sajnálom a zsarnokokat. Törékeny az egészségük. Alexis⁸¹ lefejezése, Péter⁸² leszúrása, Pál⁸³ megfojtása, egy másik Pál agyonlapítása csizmasarok rúgásaival, különféle Ivánok legyilkolása, többrendbeli Miklósok és Vazulok megmérgezése, mindez arra mutat, hogy az orosz cárok palotája meglepően egészségtelen állapotban van. Valamennyi civilizált nép bámulatba ejti a gondolkodót a háborúval, ezzel az egyetlen részletkérdéssel; nos, a háború, a civilizált háború kimeríti és magában foglalja a rablóvilág minden változatát, a Jaxa-hegy szakadékaiban tanyázó zsiványoktól egészen a Déli Hágó komancs indiánjainak fosztogatásáig. Ugyan! Azt mondjátok majd rá, hogy Európa különb, mint Ázsia. Megengedem, hogy Ázsia furcsa; de nemigen látom okát, hogy mért nevetnétek a nagy lármán ti, Nyugat népei, akik divatjaitokba és eleganciátokba a felség mindenféle bonyolult szennyesét belevegyítettétek, Izabella királynő⁸⁴ szennyes ingétől kezdve egészen a trónörökös ülőkéjéig. Humanista uraim, váljék egészségükre! Brüsszelben fogyasztják a legtöbb sört, Stockholmban a legtöbb pálinkát, Madridban a legtöbb csokoládét, Amszterdamban a legtöbb borókapálinkát, Londonban a legtöbb bort, Konstantinápolyban a legtöbb kávét, Párizsban a legtöbb abszintet; íme minden hasznos tudnivaló. Mindent összevéve Párizs győz, Párizsban még a rongyszedők is szibariták. Diogenes éppolyan szívesen lett volna rongyszedő a Maubert téren, mint filozófus Pireusban. Tanuljátok meg még ezt: a rongyszedők kocsmáinak lebuj a neve; a leghíresebbek: a Serpenyő meg a Vágóhíd. Ennélfogva minden rongyszedők kocsmái, nótás kávéházai, vendéglői, csapszékei, lebujai, söntései, táncos kocsmái, bűnbarlangjai, fészkei, kalifák szerájai, ti legyetek tanúim, hogy kéjenc vagyok, Richardnál eszem kétfrankos ebédet, perzsaszőnyeg kell nekem, hogy meztelenül belecsavarjam Kleopátrát. Hol van Kleopátra? Ah! Te vagy, Louison. Jó napot.

Így dőlt Grantaire-ből a szó a Musain hátsó szobájának sarkában, miközben tökrészegen odadörgölőzött az átsuhanó edénymosogató lányhoz.

III. rész, IV. könyv, IV. fejezet

– Isten őrizzen attól, hogy Franciaországot kisebbítsem! Csakhogy nem kisebbítés az, ha egybeolvasztom vele Napóleont. No jó, hát beszéljünk róla. Én jövevény vagyok köztetek, de bevallom, hogy a szavaitok elképesztenek. Hol tartunk? Kik vagyunk? Kik vagytok ti? Ki vagyok én? Magyarázkodjunk ki a császár dolgában. Hallom, hogy ti így mondjátok: Buonaparte, és megnyomjátok az u-t, mint a royalisták. Megjegyzem, hogy a nagyapám még tovább megy; ő így mondja: Buonaparte. Azt hittem, hogy fiatal emberek vagytok. Hát hova teszitek a lelkesedésteket? Mire használjátok? Kit csodáltok, ha nem csodáljátok a császárt? És mi kell nektek még egyéb? Ha nem akartok tudni erről a nagy emberről, milyen nagy emberekről akartok tudni? Benne minden megvolt. Tökéletes volt. Agyában hatványozottan megvolt minden emberi tehetség. Törvénykönyvet alkotott, mint Justinianus, úgy tudott tollba mondani, mint Caesar, beszélgetésében Pascal villáma Tacitus mennykövével párosult, történelmet csinált és történelmet írt, hadijelentései Iliasok, Newton képleteit Mohamed képes beszédével párosította, Keleten oly nagyszerű mondásokat hagyott maga után, mint a piramisok; Tilsitben⁸⁵ felségre tanította a császárokat, a tudományos akadémiában Laplace-szal⁸⁶ vitatkozott, az államtanácsban szembeszállt Merlinnel,⁸⁷ lelket öntött amazoknak a geometriájába, emezeknek a csűrés-csavarásába, jogtudós volt az ügyészek között, és üstökös a csillagászok között; mint ahogy Cromwell két gyertya közül egyet elfújt, ő is elment a Temple-ba, alkudozni valami függönyrojtra; mindent látott, mindent tudott; és mindez nem gátolta abban, hogy szívből ne kacagjon kisgyermeke bölcsőjénél; és egyszerre csak Európa riadtan felfigyelt, megindultak a hadseregek, dübörögtek a tüzérütegek, hajóhidak nyúltak át a folyókon, lovasság fellegei vágtattak a viharban, csatakiáltások csattantak, trombiták harsogtak, mindenfelé megremegtek a trónok, a királyságok határai meginogtak a térképeken, emberfeletti pallos süvöltését hallották, amint kiröppent hüvelyéből, s meglátták őt, amint felmagaslott a látóhatáron, lángcsóvával a kezében, tündöklő fénnyel a szemében, amint mennydörgés közben kibontotta két szárnyát, a Nagy Hadsereget és a régi gárdát – a háború arkangyala volt!

III. rész, IV. könyv, V. fejezet

Mabeuf úrnak az volt a politikai véleménye, hogy szenvedélyesen szerette a növényeket, különösen pedig a könyveket. Ő is -ista volt, mint mindenki, enélkül abban az időben nem lehetett élni, de nem volt sem royalista, sem bonapartista, sem chartista, sem orleanista, sem anarchista: bukinista volt, vagyis könyvbarát.

Nem fért a fejébe, hogyan foglalkozhatnak az emberek azzal, hogy gyűlölik egymást afféle agyrémek miatt, mint az alkotmány, a demokrácia, a legitimitás, a monarchia, a köztársaság stb., holott a világon annyiféle moha, növény és cserje van, amit nézegethetnének, annyi rengeteg fólió, sőt harminckettedrét kötet, amiben lapozhatnának. Nagyon óvakodott attól, hogy meddő emberré ne váljon; az, hogy könyvei voltak, nem gátolta az olvasásban; az, hogy botanikus volt, nem gátolta a kertészkedésben. Mikor megismerkedett Pontmercyvel, az volt a kölcsönös, rokon érzés alapja közte és az ezredes között, hogy amilyen szempontból az ezredes a virágokkal foglalkozott, ő ugyanolyan szempontokból foglalkozott a gyümölcsökkel. Mabeuf úrnak sikerült ugyanolyan zamatos körtéket termelnie, mint a Saint-Germain körték; az egyik ilyen keresztezés útján tenyésztette ki, úgy látszik, az októberi ringlót, ami ma nagy hírű gyümölcs, és éppolyan illatos, mint a nyári ringló. Inkább jóindulatból, mint ájtatosságból járt el a misére, és mivel szerette az emberek arcát, de gyűlölte a lármájukat, a templom volt az egyetlen hely, ahol tömegben találta őket és hallgatagon. Mivel úgy érezte, hogy valamiféle foglalkozást kell vállalnia, az egyháztanácsosi pályára lépett. Különben sohasem sikerült annyira megszeretnie egy nőt, mint egy tulipánhagymát, vagy egy férfit annyira, mint egy Elzevirt.⁸⁸ Jóval túl volt a hatvanon, mikor valaki ezt kérdezte tőle: – Ön sohasem házasodott meg? – Megfeledkeztem róla – felelte. Ha néha megtörtént vele – kivel nem történik meg? –, hogy kitört belőle: – Ó, ha gazdag volnék! – erre nem valami szép lány nézegetése adott alkalmat, mint Gillenormand úrnál, hanem egy-egy könyv elnézegetése. Kettesben élt öreg gazdasszonyával. A keze kissé csúzos volt, és alvás közben reumától görcsös ujjai belemerevedtek takarója ráncaiba. Megírta és kiadta a Cauteretz környékének flórája című könyvét, színes metszetekkel; becses mű volt ez; rézlemezeit megtartotta, és a könyvet is ő maga adta el. Napjában kétszer vagy háromszor is becsöngettek a Mézières utcai lakásán ezért a könyvért. Legalábbis kétezer frank évi jövedelme volt belőle; majdnem minden vagyona ez volt. Szegény ember létére értette a módját, hogy türelemmel, nélkülözések árán és hosszú idő alatt mindenféle ritkaságok becses gyűjteményét szedje össze. Ha kiment, mindig egy könyv volt a hóna alatt, és gyakran kettővel jött haza. Annak a földszinti négy szobának, amely a kis kerttel együtt a lakása volt, nem volt egyéb díszítése, mint a bekeretezett növénygyűjtemények és régi mesterek metszetei. Ha kardot vagy puskát látott, végigborzongott rajta a hideg. Életében nem ment közel ágyúhoz, még az Invalides-ban sem.⁸⁹ Emésztése tűrhető volt, a bátyja plébános, a haja hófehér, egyetlen foga sem volt a szájában, sem a lelkében, egész teste reszketett, picardiai tájszólásban beszélt, gyermek módjára kacagott, könnyen megriadt, olyan volt az arca, mint valami vén birkáé. Emellett semmiféle barátja vagy ismerőse nem volt az élő emberek között, csak egy Royol nevű öreg könyvkereskedő a Saint-Jacques kapunál. Az volt az ábrándja, hogy meghonosítja az indigót Franciaországban.

III. rész, V. könyv, IV. fejezet

Babet törékenysége szöges ellentéte volt Gueulemer hústömegének. Babet sovány volt, okos. Átlátszó, de kiismerhetetlen. A csontjain át lehetett látni, de a szemén nem lehetett bepillantani. Vegyésznek hencegte magát. Bohóc volt Bobèche-nél⁹⁰ és paprikajancsi Bobinónál.⁹¹ Énekes színdarabban játszott Saint-Mihielben. Öntudatos ember volt, tudott bánni a szóval, jelentősen mosolygott, és fontoskodón gesztikulált. Foglalkozása az volt, hogy nyílt utcán árulgatta az „államfő” gipsz mellszobrait és arcképeit. Ezenfelül fogat húzott. A vásárokon csuda dolgokat mutogatott, és sátra volt, előtte kikiáltó, és rajta ez a felírás: Babet, fogász-művész, több akadémia tagja, fizikai kísérleteket végez fémekkel és fémes anyagokkal, fogat húz, vállal fogcsonkokat is, amelyeket kartársai bent hagytak. Árak: egy fog egy frank ötven centimé; két fog két frank; három fog két frank ötven centimé. Használja ki az alkalmat. – (Ez a „Használja ki az alkalmat” ennyit jelentett: húzassátok ki minél több fogatokat.) Feleséges ember volt, és voltak gyermekei. De fogalma sem volt róla, hogy mi lett a feleségéből és a gyermekeiből. Úgy elvesztette őket, mint ahogy az ember elveszti a zsebkendőjét. Babet újságolvasó ember volt, ami ritka kivétel abban a sötét világban, amelybe tartozott. Egyszer, még akkor, mikor együtt élt a családjával guruló bódéjában, azt olvasta a Messager-ben,⁹² hogy egy asszonynak meglehetősen életképes, borjúpofájú gyermeke született; erre felkiáltott: „Ez aztán a szerencse! Az én feleségemnek nem volt annyi esze, hogy ilyen gyereket hozott volna a világra!”

III. rész, VII. könyv, III. fejezet

Azonban a Saint-Marceau kerületben sok a vegyitermék-gyár. Sok gyári munkásnak bekormozódhatik az arca.

III. rész, VIII. könyv, XIX. fejezet

Tessék: három napja nem ettem, bandita vagyok! Haha, maguk! Maguk aztán melegen tartják a lábukat, maguk Sakoskinál csináltatják a cipellőiket, maguk vattás köpenyt viselnek, mint az érsekek, maguk úriházakban laknak, az első emeleten, maguk szarvasgombát zabálnak, maguk csomószámra zabálják a negyvenfrankos spárgát januárban, meg a zöldborsót, maguk tömik a hasukat, s ha kíváncsiak rá, hideg van-e, csak belekukkantanak az újságba, hogy hány fokot mutat Chevalier⁹³ mérnök hőmérője.

III. rész, VIII. könyv, XX. fejezet

Oldjátok meg ezt a két feladatot: támogassátok a gazdagot, de védjetek meg a szegényt, fojtsátok meg a nyomort, vessetek véget annak az igazságtalanságnak, hogy az erős kizsákmányolja a gyengét, fékezzétek meg a feltörekvők méltánytalan féltékenykedését azokra, akik már boldogultak, arányosítsátok matematikailag és testvériesen a munkabért a munkához, támogassátok a növekedő gyermeket ingyenes és kötelező oktatással, és alapozzátok a férfikort a tudományra, fejlesszétek az értelmet, de mindig foglalkoztassátok a testet is, legyen belőletek hatalmas nép és egyúttal boldog emberek családja, tegyétek demokratikussá a tulajdont, de nem úgy, hogy eltörlitek, hanem úgy, hogy általánosítjátok oly módon, hogy kivétel nélkül minden polgárnak legyen tulajdona – és ez könnyebb, mint hinné az ember –, vagyis tanuljatok meg javakat termelni, és tanuljatok meg szétosztani; és akkor egyszerre nyeritek meg az anyagi nagyságot és az erkölcsi nagyságot, és méltók lesztek arra, hogy Franciaországnak nevezzétek magatokat.

Íme – néhány zavaros szekta kivételével –, ezt vallotta a szocializmus; íme, ezt kereste a tényekben; íme, ezt alakítgatta ki a lelkekben.

IV. rész, I. könyv, IV. fejezet

Valóban semmi sem kicsiny; mindenki tudja ezt, aki érzi a természet mélyreható erőit. Bár a filozófiának nincs semmiféle általános érvényű módszere sem az ok rögzítésére, sem az okozat meghatározására, a szemlélődő kimondhatatlan elragadtatásba esik, mikor megfigyeli a széthulló erők egységbe torkollását. Minden mindenen dolgozik.

Az algebra a felhőkre is alkalmazható; a csillag kisugárzása hasznára van a rózsának; egyetlen gondolkodó sem merné azt állítani, hogy a galagonyaillat nem hasznos a csillagzatoknak. Ki tudná kiszámítani egy molekula pályáját? Mit tudjuk mi, nem homokszemek lehullása határozza-e meg világok keletkezését? Ugyan ki ismeri a végtelen nagy és a végtelen kicsiny különös hullámzásait, az okok dübörgését a lét szakadékaiban és a teremtés sziklaomlásait? Egy tetű is fontos; a kicsiny nagy, a nagy kicsiny; a végzetben minden egyensúlyban van; a lélek megdöbbentő látomása ez. Csodálatos összefüggések vannak az élőlények és a tárgyak között; ebben a határtalan együttesben, a naptól a levéltetűig, egyik sem fitymálhatja a másikat, mindegyiknek szüksége van a másikra. A fény nem úgy röpíti a mennybolt felé a földi illatokat, hogy ne tudná, mi a célja vele; az éjszaka csillagfény-párlatokat hint szét a szunnyadó virágokra. Minden repülő madár lábán ott a végtelen fonala. A csírázás összefonódik a meteor szétrobbanásával és a tojást feltörő kisfecske csőrének a csapásával, és ugyanakkor előidézi egy giliszta megszületését és Sokrates fellépését. Ahol a teleszkóp végződik, ott kezdődik a mikroszkóp. Melyiknek nagyobb a látóköre? Válasszatok. Egy penésztelep virágból álló csillagkép; egy ködfolt csillagok hangyabolya. Ugyanilyen s még meglepőbb összefüggésben vannak egymással az értelmi jelenségek és az anyagi tények. Az elemek és az elvek keverednek, vegyülnek, és egymás révén szaporodnak, úgyhogy végül ugyanabban a világításban mutatják az anyagi világot, mint az erkölcsi világot. A jelenség szüntelenül visszahajlik önmagába. A roppant kozmikus változásokban az egyetemes élet ismeretlen méretekben hullámzik ide-oda, áramának láthatatlan rejtelmességében hömpölyget mindent, felhasznál mindent, egyetlen álomnak egyetlen álomképét sem szalasztja el, itt egy apró állatot hoz létre, amott szétmorzsol egy csillagzatot, hullámzik és kígyózik, a fényből erőt teremt, a gondolatból elemet; szétszóródik, és mégis oszthatatlan, felbomlaszt mindent, csak az én-t, ezt a mértani pontot nem; összehalmoz mindent a paránylélekben, és kiáraszt mindent az Istenbe; minden cselekvést, a legmagasabb rendűtől kezdve a leghitványabbig összegabalyít eszeveszetten forgó szerkezetének mélyén, egy rovar röptét a föld forgásához kapcsolja, s ki tudja – talán a törvény azonossága alapján –, az üstökös kialakulását az égbolton függővé teszi egy ázalék forgásától a vízcseppben. Értelemből alkotott gépezet. Roppant fogaskerék-szerkezet, amelynek indító ereje a szúnyog, és utolsó kereke az Állatkör.

IV. rész, III. könyv, III. fejezet

Sokan emlékeznek még a nagy torokgyíkjárványra, amely harmincöt évvel ezelőtt Párizs Szajna-parti városrészeiben pusztított. A tudomány ezt az alkalmat fölhasználta, hogy széles alapon kísérletezzen az ammóniák belélegzéssel, ami helyett manapság sikeresen alkalmazzák külsőleg a jódtinktúrát. Ebben a járványban Magnon ugyanaznap reggelén és estéjén elvesztette két egészen zsenge korú fiacskáját.

IV. rész, VI. könyv, I. fejezet

De hát mióta zárja ki a tanulmányozást a borzalom? Mióta riasztja el az orvost a betegség? Képzeljünk el egy természettudóst, aki nem hajlandó tanulmányozni a viperát, a denevért, a skorpiót, a százlábút vagy a tarantellapókot, s visszalökné a sötétségbe csak azért, mert rút! A gondolkodó, aki elfordulna az argótól, olyan volna, mint a sebész, aki elfordulna egy fekélytől vagy szemölcstől. Miféle nyelvész az, aki vonakodik megvizsgálni egy nyelvi jelenséget, miféle bölcselő az, aki vonakodik feltárni egy emberi valóságot! Mert meg kell mondani azoknak, akik nem tudják, hogy az argó irodalmi tünet és társadalmi termék egyszersmind. Mi is tulajdonképpen az argó? A nyomorúság nyelve.

Itt megállíthatnak bennünket; általánosíthatják a tényt, ami egyik módja lehet az enyhítésnek; mondhatják nekünk, hogy minden mesterségnek, minden hivatásnak, szinte hozzá lehetne tenni, hogy a társadalmi ranglétra minden fokának és az értelem minden megnyilatkozási formájának megvan a maga argója. A kereskedő, ha azt mondja: Montpellier folyósítható, Marseille príma minőség – a pénzügynök, ha azt mondja: átvitel, jutalék, lejárat – a kártyás, ha azt mondja: dupla vagy semmi, ütöm a pikkel – a normandiai végrehajtó, ha azt mondja: a haszonbérlő, ha ragaszkodik vagyonállagához, nem igényelheti a jövedelmet, amíg fönnáll az ingatlan örökjogi zárlata – a bohózatíró, ha azt mondja: lecsúsztam a végjelenettel – a színész, ha azt mondja: furorét csináltam – a filozófus, ha azt mondja: fenomenológiai hármasság – a vadász, ha azt mondja: flintavégre kaptam a fülest – a frenológus,⁹⁴ ha azt mondja: agynyúlvány, agylebeny, agytekervény – a baka, ha azt mondja: a bornyúm – a lovas, ha azt mondja: a heréltem – a vívómester, ha azt mondja: terc, kvart, párád, a nyomdász, ha azt mondja: ciceró, garmond – akkor a nyomdász, a vívómester, a lovas, a baka, a frenológus, a vadász, a filozófus, a színész, a bohózatíró, a végrehajtó, a kártyás, a pénzügynök, a kereskedő, valamennyien argóban beszélnek. A festő, aki azt mondja: az ecsetmosóm, az ügyvéd, aki azt mondja: a patvaristám, a borbély, aki azt mondja: a segédem, a cipész, aki azt mondja: a suszterinasom, argóban beszél. A jobb és bal oldalt különféle módon szokás megjelölni; a francia matróz úgy mondja: bábord és tribord, a színfaltologató úgy mondja: utca felől és udvar felől, a sekrestyés az oltár leckeoldaláról és evangéliumi oldaláról beszél – szigorúan véve ezek is argó kifejezések. Van kellemkedő argó, ahogyan volt argója a kényeskedőknek. A Rambouillet-palota némi atyafiságot tartott a Cour des Miracles-lal.⁹⁵ Van hercegnői argó is, bizonyság rá ez a mondat egy szerelmes levélkéből, amelyet egy nagyon előkelő és nagyon csinos hölgy írt a Restauráció korában: „Be fogja látni, hogy ez a töméntelen pletykus épp elegendő ok arra, hogy szabaddá tegyem magam.” A rejtjeles írásmód a diplomácia argója. A szentszéki kancellária, ha Róma helyett 26-ot, küldemény helyett grkztntgzyal-t, modenai herceg helyett abfyust-grnogrkzu tu XI-ot mond, argóban beszél. A középkori orvosok, ha répa, retek, mogyoró helyett azt mondták: opoponach, perfroschinum, reptitalmus, dracatholicum, angelorum, postmegorum, argóban beszéltek. A derék cukorgyáros, amikor a nyalóka, karamell, kandis, promincli, savanyú szavakat használja, argóban beszél. Az a bizonyos kritikusi iskola, amely húsz évvel ezelőtt azt állította, hogy „a fél Shakespeare szójáték és szócsavarintás” – argóban beszélt. Az a költő vagy képzőművész, aki Montmorency urat⁹⁶ mély értelműen „nyárspolgár”-nak bélyegzi azért, mert ez az úr nem ért a vershez és a szobrokhoz, argóban beszél. A klasszikus akadémikus, aki a virágot Flórának, a gyümölcsöt Pomorának, a tengert Neptunnak, a szerelmet hévségnek, a szépséget csábnak, a lovat paripának, a fehér vagy háromszínű kokárdát Bellona⁹⁷ rózsájának, a háromszarvú csákót Mars háromszögének nevezi, a klasszikus akadémikus argóban beszél. Az algebrának, a medicinának, a botanikának is megvan a maga argója. A hajók fedélzetén használatos argó, ez a bámulatos, színes és gazdag tengerésznyelv, amelyet Jean Bart, Duquesne, Suffren és Duperré⁹⁸ beszélt, amely magába vegyíti a horgonycsikorgást, a szócsövek harsogását, a hajócsaták fejszecsapásait, a szélzúgást, a hullámzajlást, az ágyúdörgést, ez az egész hősies és tündöklő argó az alvilág vad tolvajnyelvéhez úgy viszonylik, mint az oroszlánbömbölés a sakálüvöltéshez.

IV. rész, VII. könyv, I. fejezet

Az állandó és a megingathatatlan megmarad. Két teremtés szereti egymást, mosolyog, egymásra nevet, duzzogva lebiggyeszti ajkát, egymásba fűzi ujjait, tegezi egymást – de mindez nem állja útját az örökkévalóságnak. Rózsák és madarak társaságában két szerelmest rejteget a homály, a szürkület, az este; szívük kiül a szemükben, elbűvölik vele egymást az árnyékban, suttognak, susognak – miközben roppant csillagrendszerek egyensúlya tölti be a végtelent.

IV. rész, VIII. könyv, I. fejezet

Hiába keresed az ésszerűséget a szenvedélyben. Ahogy nincsen tökéletes mértani alakzat az égitestek rendjében, az emberi szívben sincs szigorú logikus láncolat.

IV. rész, VIII. könyv, II. fejezet

A felvonulás türelmetlen lassúsággal hömpölygött a halottasháztól a körutakon át a Bastille-ig. Időnként megeredt az eső, de a tömeg fel sem vette. Apróbb események, kisebb összetűzések jelezték a menet útját. A koporsót meghordozták a Vendôme-oszlop⁹⁹ körül. Kővel dobálták meg Fitz-James¹⁰⁰ herceget, akit kalappal a fején pillantottak meg az erkélyen. A menet egyik zászlójáról letépték a gall kakast és sárba taposták. A Saint-Martin kapunál; karddal megsebesítettek egy rendőrt. A 12. könnyűlovasezred egyik tisztje hangosan mondotta: „Republikánus vagyok.” Mikor a Mérnökkari Főiskola a szigorú kimenő tilalom ellenére is váratlanul megjelent, „Éljen a Politechnikum!”, „Éljen a Köztársaság!” kiáltással fogadták. A Saint-Antoine külváros felől nyugtalanító kíváncsiak hosszú sorai érkeztek a Bastille térre, és csatlakoztak a menethez. Valami félelmes forrongás kezdődött a tömegben.

V. rész, X. könyv, III. fejezet

Bajtársak! Meg fogjuk dönteni a kormányt, szent igaz, mint ahogy igaz, hogy tizenöt közbeeső sav van a margarinsav és a hangyasav közt. Egyébként nekem ugyan mindegy! Uraim, az apám mindig gyűlölt, mert nem értettem a matematikát. Én csak a szerelmet és a szabadságot értem.

V. rész, XII. könyv, III. fejezet

Jean Valjean dermedten megtorpant.

Megérkezésük után Cosette a pohárszékre, a tükör alá tette le itatóstömbjét, majd fájdalmas aggodalmában ottfelejtette, és észre sem vette, hogy a tömb nyitva maradt, mégpedig éppen azon az oldalon, amelyen felszárította a Mariusnak írt s a Plumet utcában elhaladó fiatal munkás gondjaira bízott sorokat. Az írás rányomódott az itatósra, a tükör pedig visszatükrözte az írást.

A mértanban szimmetrikus képnek nevezik az ily módon keletkező jelenséget. Az itatós visszájára fordított írását a tükör természetes helyzetében és értelmében verte vissza, és Jean Valjean ott látta maga előtt a levelet, melyet Cosette tegnap Mariusnak írt.

V. rész, XV. könyv, I. fejezet

Negyed mérföldnyire innen, ott, ahol a Temple utca a Víztoronytól nem messze a körútra torkollik, ha az ember nagy bátran kidugta a fejét a Dallemagne-áruház sarka mögül, a távolban, a csatornán, a belleville-i magaslatok felé kaptató utcában, az emelkedés legfelső pontján különös két emelet magas falat pillantott meg, valamiféle összekötő vonalat a jobb és bal oldali házak közt, mintha az utca maga hajlította volna el legmagasabb falát, hogy hirtelen elrekessze magát. Ez a fal az útkövezet kockáiból épült. Egyenes, szabályos, rideg merőleges volt, mintha tetejét zsineggel, az oldalát mérőónnal szabták volna egyenesre. Cementezés nélkül rakták, de ez a hiány, akárcsak némely római falaknál, nem zavarta szerkezetének szilárdságát. Magasságából következtetni lehetett vastagságára. Felső szintje matematikailag párhuzamos volt az alapzatával. Szürke homlokzatán szabályos távolságokban, alig láthatóan, mint vékony fonalak feketéllettek a lőrések. Ameddig a szem ellátott, az utca néptelen volt. Minden ablak, minden kapu zárva. A háttérben emelkedő torlasz zsákutcává változtatta az utcát. A mozdulatlan, nyugodt falon senki sem mutatkozott. Egy kiáltás, egy hang, egy sóhaj sem szállt róla, némán meredt a magasba, mint valami kripta.

A júniusi nap vakító fénnyel árasztotta el ezt a rettenetes valamit.

Ez volt a Temple külváros barikádja.

Aki a közelébe ért és megpillantotta, még a legbátrabbja is, megdöbbent e rejtelmes tünemény láttán. Kimért, szabályosan összerótt, szimmetrikus, komor építmény volt. A tudomány és a sötétség hozta létre. Aki megalkotta, mérnök lehetett, vagy kísértet. Az ember nézte, és csak halkan mert beszélni.

V. rész, I. könyv, I. fejezet

A modern eszmény típusa a művészetben, eszköze a tudományban lelhető fel. A tudomány révén fog megvalósulni a költők fenséges álma: a szép társadalom! Az A+B fogja újra megalkotni a földi paradicsomot. A civilizáció mai fokán a pontosság szükséges tényezője a nagyszerűségnek, és a tudomány nem csupán szolgálja, hanem ki is egészíti a művészi érzést; az álomnak értenie kell a számoláshoz. A művészet, a hódító, támaszkodjék a tudományra, mely előreviszi. Fontos, hogy a művészet hordozója erőteljes és szilárd legyen. A modern szellem nem más, mint Görögország géniusza, amelyet India géniusza visz tovább, Nagy Sándor elefántháton.

V. rész, I. könyv, XX. fejezet

Utánozzátok Párizst, ha tönkre akartok menni.

Egyébiránt, kiváltképpen ebben az emberemlékezet óta folyó esztelen pazarlásban Párizs maga is utánzó.

Ez az elképesztő balfogás nem újkori találmány; nem friss sütetű ostobaságról van itt szó. A régiek ugyanúgy cselekedtek, mint a maiak. „Róma kloákái – állapítja meg Liebig¹⁰¹ – elnyelték a római paraszt jólétét.” Mikor a római campagnát tönkretette a római szennycsatorna, Róma előbb Itáliát merítette ki, s mikor Itáliát belesodorta kloákájába, utánaöntötte Szicíliát, majd Szardíniát, végül az afrikai tartományt, Róma szennycsatornája mindent elnyelt. A kloáka telhetetlen mélye kitárult a városnak és a világnak. Urbi et orbi. Az örök város alatt a feneketlen szennycsatorna.

V. rész, II. könyv, I. fejezet

Képzeljük el, hogy Párizst fölemeltük, mint valami födelet: a szennycsatorna hálózata a két parton madártávlatból úgy fog kirajzolódni, mint a folyóba oltott nagy faág. A jobb parton az övezeti főcsatorna lesz a faág törzse, a másodrendű csatornák lesznek a gallyak, a vakjáratok pedig a gallyacskák.

Ez a hasonlat csak nagyjából, félig-meddig találó, mert a derékszög, az ilyen föld alatti elágazások szokásos szöge, a növényvilágban nagyon ritkán fordul elő.

Hívebb képet kapunk erről a különös mértani alakzatról, ha valamilyen bizarr, ágbogas keleti ábécét képzelünk el, amelynek idomtalan betűi sötét alapon kusza összevisszaságban, találomra hol a szögleteiknél, hol a végüknél fogva fonódnak egymáshoz.

V. rész, II. könyv, II. fejezet

A hajdani Párizsban a szennycsatorna minden selejtnek, minden félbemaradt kísérletnek találkozóhelye. A gazdasági tudomány hulladékot, a társadalombölcselet üledéket lát benne.

V. rész, II. könyv, II. fejezet

Róma még bizonyos költői mázzal szépítette kloákáját, amikor gemoniának nevezte; Párizs a magáét becsmérlőén Bűzös Lyuknak emlegette. A tudomány és a babona egyaránt borzadt tőle. A Bűzös Lyuk éppúgy undorította az egészségügy gondozóit, mint a legendák hívőit. A Moine-Bourru¹⁰² a Mouffetard utcai csatornaboltozat alatt született meg, a Mormouset-k¹⁰³ hulláit a Barillerie-csatornába dobálták, Fagon¹⁰⁴ az 1685. évi rettenetes tífuszjárványt a Marais-csatorna nagy nyílásának tulajdonította, amely egészen 1833-ig a Saint-Louis utcán a Szerelmi postás kocsmacégérével rézsűt szemben tátongott. A Mortellerie utca csatornanyílását a pestisragály tette hírhedtté; fogsorhoz hasonló tüskés vasrácsával ebben a végzetes utcában olyan volt, mint egy sárkánytorok, amely poklot lehel az emberekre.

V. rész, II. könyv, III. fejezet

A csatorna bejárása megtörtént. Borzalmas hadjárat volt: éjszakai harc a dögvész és a fulladás ellen. Egyszersmind felfedező út. Egy ma is élő értelmes munkás, aki akkor, egész fiatalon, részt vett a kutatásban, érdekes részleteket beszélt el néhány évvel ezelőtt, amelyeket Bruneseau jónak látott kihagyni a rendőrfőnöknek írt jelentéséből, mert úgy találta, hogy nem méltó a közigazgatási stílushoz. A fertőtlenítő eljárások akkoriban nagyon kezdetlegesek voltak. Bruneseau alig ért túl a föld alatti hálózat első elágazásain, húsz munkás közül nyolc nem volt hajlandó továbbmenni. A feladat bonyolult volt; a csatorna bejárásával együtt járt a kotrás munkája. Tisztogatni kellett és ugyanakkor méréseket végezni. Föl kellett jegyezni, hol hatol be a víz, meg kellett számolni a rácsokat és nyílásokat, lajstromozni az elágazásokat, megjelölni az elosztóhelyek átvágásait, megállapítani a különböző medencék körzetét, kikutatni a főcsatornával összefüggő keskeny járatokat, megmérni minden egyes folyosó magasságát, úgyszintén a szélességüket mind a boltozat kezdeténél, mind pedig a fenék szintjén, végül meg kellett határozni a víz beáradásának szögét a csatorna fenekéhez, valamint az utca szintjéhez viszonyítva. Üggyel-bajjal haladtak előre. A hágcsók nemegyszer háromlábnyi mély iszapba merültek. A lámpák fakón pislogtak a dögletes levegőben. Időnként ájultan vittek el egy-egy munkást. Némely helyen meredély tátongott. A talaj besüppedt, a padlózat beomlott, a csatorna feneketlen kúttá változott. Nem volt már szilárd talaj. Egy ember hirtelen eltűnt, csak nagy fáradsággal lehetett kihúzni. Fourcroy¹⁰⁵ tanácsára a már eléggé megtisztított helyeken egymástól bizonyos távolságban felállított nagy ketrecekben gyantával átitatott kenderkócot égettek el. A falat helyenként idomtalan gombák borították, mint valami daganatok; még a kő is betegnek látszott ebben a fojtó levegőjű környezetben.

V. rész, II. könyv, IV. fejezet

Ma a szennycsatorna tiszta, hideg, egyenes vonalú, gondozott. Szinte megvalósítja azt az eszményt, amelyet Angliában a „tiszteletre méltó” szó fejez ki. Illedelmes és szürke; zsinórmértékre szabott; mondhatni, mintha skatulyából vették volna ki. Hasonlít a kereskedőhöz, akiből államtanácsos lett. Majdnem világos a belseje. Az iszap jól viselkedik. Első látásra az ember hajlandó lenne afféle föld alatti folyosónak nézni a szennycsatornát, amilyenek hajdan gyakran tettek jó szolgálatot menekülő királyoknak és fejedelmeknek, a régi jó időkben, „amikor a nép szerette királyait”. A mai szennycsatorna szép a maga nemében, tiszta stílus uralkodik benne; a szabályos alexandrin-sor,¹⁰⁶ miután a költészetből száműzték, úgy látszik, az építészetbe menekült, s mintha e hosszú, homályosan fehérlő folyosók kövei közt talált volna otthont. Minden lefolyó egy-egy oszlopcsarnok. A Rivoli utca¹⁰⁷ iskolát csinált a kloákában. Egyébként a mértani vonal, ha valahol, akkor a nagyváros emésztőgödrében van igazán a helyén. Itt minden a legrövidebb út elvéhez igazodik.

V. rész, II. könyv, V. fejezet

[…] Ha a Magaságbeli tehetségel áldot volna meg, én lehetnék Thénard báró¹⁰⁸ az Institut (tudományos akkadémia) tagja, de nem vagyok az. Csak a nevem ugyanaz mint az övé, és szerencsémnek tartom, ha ez a hasonlóság báró úr kiválló kegyeibe ajál. […]

V. rész, IX. könyv, IV. fejezet