A régi és az uj Isten

A hajdankorban, aranykorban
Göröghon szép szigetvilágát
A rózsaújjú szűzi hajnal,
Édes fuvalma lengte át.

A mezők virágdiszt öltöttek,
S a partra gyöngyöt szórt a hullám.
S mint pillangók a virágkelyhen:
Úgy szerettek, ifjú s a lány.

Csak álmodott az ember s mit sem
Sejtett, mi kétkedővé tenne,
Az ég s a tenger tükör volt és
Saját képmását látta benne.

Emberi hangon beszélt minden,
Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger,
S az ég s föld bájos összhangjában
Gyermek és költő volt az ember.

Az Olymp’ magas ködös ormán
Zeüsz volt a fő-intéző, ki
Az istenek és istennőknek
Hívatását jelölte ki.

Magának tartva meg a kormányt,
S ha a világ romlásnak indúl:
Rettegjen a föld minden népe,
Villámai csapásitul.

S a kiklopszok (villámkovácsok),
A munkában karuk fesziték,
Hogyha dörögni akar Zéüsz,
Villám készlet legyen elég.

De uj kor jött s az Olympusról
Eltüntek mind az istenek:
Szétfoszlott a mesék világa,
Csak Zéüsz maradt meg, az Egy!

Keresztény Isten lett Zéüszből,
-Nem testi lény, de égi szellem,
De megtartotta a villámot
A bünrehajló ember ellen.

És térdre hull, minden jó lélek,
Ha zeng az ég s mennykő hull szerte,
Csak a fizikus mühelyében nincs meg
A Költészetnek ihlete.

Most olvasom, hogy Towbridge doktor,
Gőzbe villámszikrát pattintott,
S dörgést produkált műhelyében,
Zéüsz dolgába kapva ott.

S konstatálta, hogyha a villám,
A felhőt hévvel rázza fel:
Az hydrogén és oxygénre
Nagy dördülettel bomlik el.