A nihilista⁽¹⁾ lány⁽²⁾

I

Huszonkét éves voltam⁽³⁾, amikor Péterváron⁽⁴⁾ telepedtem le. Három hónappal korábban fejeztem be egy külföldi egyetemi kurzust és doktori címmel a zsebemben tértem vissza Oroszországba. Egy kis egyetemi városban eltöltött öt évnyi elvonult, szinte visszahúzódó életforma után a pétervári élet azonnal magához ölelt, és mintha megrészegített volna. Egy időre elfelejtve az analitikus függvények, a tér, a négy dimenzió azon megfontolásait, amelyek nemrég még egész belső világomat kitöltötték, most már minden gondolatomat, érzelmemet ez az újdonság foglalta le. Mindenféle ismeretségeket kötöttem, igyekeztem a legkülönbözőbb körökbe bejutni, és mohó kíváncsisággal figyeltem ennek a komplex, azonban lényegét tekintve oly üres, bár első látásra oly csábító nyüzsgésnek minden megnyilvánulására, amelyet pétervári életnek neveztünk. Most minden érdekelt és gyönyörködtetett. Színházak, jótékonysági estek és irodalmi körök szórakoztattak végtelen, értelmetlen vitáikkal mindenféle elvont témákról. Az ilyen viták már unalmassá váltak ezen körök szokásos látogatói számára, de számomra az újdonság varázsával bírtak. Átadtam magam nekik olyan szenvedéllyel, amire egy természeténél fogva beszédes orosz ember képes, aki öt évet élt idegen földön, két-három szakember exkluzív társaságában, akik mindegyike a maga szűkös, őt lekötő dolgával volt elfoglalva és nem értette, hogyan lehet értékes időt pazarolni afféle üres fecsegésre. Az öröm, amit éreztem a másokkal való kommunikációban, a körülöttem lévőkre is kiterjedt. Az, hogy bekapcsolódtam, új életet és életkedvet hozott abba a körbe, amelyben forgolódtam. A tanult nő hírneve bizonyos aurával vett körül, ismerőseim mind vártak tőlem valamit, két-három folyóirat már hírt adott rólam, és a híres nő szerepe, bár teljesen új volt számomra, kissé zavarba hozott, azonban kezdetben mégis nagyon kellemes volt. Összefoglalva, a legkellemesebb lelkiállapotban voltam, és akár azt is mondhatnám, hogy a hírnév lune de miel¹-jét éltem át, és életemnek ebben a korszakában valószínűleg kész lettem volna felkiáltani: „Minden a legjobb módon van megrendezve a lehető legszebb világban!”

Aznap különösen jó hangulatban voltam. Előző nap egy újonnan megjelent magazin szerkesztőségi estjén vettem részt, amelyen közreműködésre kértek fel.⁽⁵⁾ Minden érintett izgatott volt az új vállalkozás miatt és a szerkesztőségi szombatok szokatlanul élénkek voltak. Hajnali háromkor értem haza, későn keltem, hosszan elidőztem a reggeli teám mellett és érdeklődve átfutottam néhány újságot. Láttam egy hirdetést egy eladó faragott könyvespolcról, amit azután elmentem megnézni. Útközben a lóvasúton⁽⁶⁾ találkoztam egy hölgyismerősömmel, aki hozzám hasonlóan tagja volt az új Felsőbb Női Tanfolyamok bizottságának⁽⁷⁾; miután elbeszélgettem vele, meglátogattam még két-három embert, majd négy óra tájban hazatérve leültem egy fotelbe a kandalló elé és élvezettel néztem körbe elegáns dolgozószobámban. Miután öt éven át különféle bútorozott szobákban éltem német főbérlőknél, mostanra már eléggé rákaptam a saját kényelmes zugom nyújtotta új örömökre. Ekkor megszólalt a bejárati csengő.

„Ki lehet az?” – tűnődtem, gondolatban sorra véve a különféle ismerőseim neveit és némi aggodalommal vetettem egy pillantást a tükörbe, hogy megnézzem, rendben van-e a toalettem⁽⁸⁾.

Egy magas fiatal nő lépett be a szobába, egyszerű szövetkabátban. Rövidlátásom miatt nehezen tudtam eldönteni, hogy ismerem-e, különösen azért, mert a fekete fejkendője szinte teljesen eltakarta az arcát, csak egy apró, szabályos, a fagytól enyhén kipirult orrot hagyott szabadon. Kedvesen, bár némi értetlenséggel a tekintetemben, mentem közelebb a látogatóhoz.

– Elnézést, hogy zavarom, bár nem ismerem személyesen – mondta – Vera Barancova⁽⁹⁾ vagyok. Aligha emlékszik a nevemre, bár a szüleink birtokai szomszédosak voltak. Nemrég olvastam önről az újságokban. Tudom, hogy sokáig külföldön tanult, és mindenütt azt beszélik, hogy ön egy jó és komoly ember. Ezért jutott eszembe, hogy talán tudna nekem tanácsot adni.

Mindezt sietősen és kapkodva mondta, de rendkívül kellemes, mellkasi hangon. Zavarban voltam, de hízelgett is a saját hírnevemnek ez a bizonyítéka. Ez volt az első alkalom, hogy egy idegen kért tőlem tanácsot.

– Ah, annyira örülök! Kérem, üljön le. Vegye le a kabátját. – motyogtam barátságosan, de továbbra is nagyon zavartan.

Vera levette fejéről fekete kendőjét. Elámultam a szépsége láttán.

– Teljesen egyedül vagyok a világban és nem függök senkitől. A magánéletemnek vége. Nem várok és nem akarok semmit magamnak. Vágyam, lángoló vágyam azonban az, hogy hasznos legyek az „ügy” számára. Mondja meg, tanítsa meg, hogy mit tegyek? – Vera hirtelen, minden előzmény nélkül szólalt meg, rögtön rátérve látogatásának céljára.

Bárki mástól ez a furcsa, váratlan kezdet talán kellemetlenül ért volna, de Vera olyan egyszerűen beszélt, olyan őszinte, izgatott, könyörgő hangon, hogy eszembe sem jutott meglepődni.

Ez a magas karcsú lány a sápadt arcával és merengő kék szemével hirtelen szokatlanul közel került hozzám, rokonszenves volt. Csak attól féltem, hogy nem vagyok érdemes a bizalmára, hogy nem tudok kérésének eleget tenni, hogy nem tudok majd hasznos tanácsot adni neki. És a saját életem elmúlt három-négy hónapja hirtelen üresnek és jelentéktelennek tűnt számomra; minden, ami eddig lekötötte érdeklődésemet elvesztette értelmét és jelentőségét. Hirtelen a szívembe markolt az aggodalom. „Mit mondjak neki? Mivel fogok segíteni neki?”

Mivel nem tudtam, hol kezdjem, kértem Verát, hogy üljön le és teát hozattam. Oroszországban egyetlen szívhez szóló beszélgetés sem teljes a szamovár nélkül. Ami már az első órában, amikor találkoztunk, feltűnt Verában, az a teljes közönye volt minden külsőség iránt. Olyan volt, mint a tisztánlátók, akiknek a látásmódját annyira befolyásolja a csak számukra látható valami jelenléte, hogy képtelenek más benyomásokat érzékelni. Megkérdeztem tőle, hogy régóta van-e Péterváron és hogy jól berendezkedett-e a szállodában. Ezekre a szokványos kérdésekre zavartan és némi elégedetlenséggel válaszolt. Úgy tűnt, az élet apróságai cseppet sem foglalkoztatják. Bár sosem élt Péterváron, a nagyvárosi élet nem lepte meg, és nem is érdekelte. Egyetlen dolog foglalkoztatta: megtalálni az életcélját. Erősen vonzódtam ehhez a fiatal lányhoz, aki annyira nem hasonlított senkihez, akit korábban ismertem. Ezért igyekeztem elnyerni a bizalmát, behatolni a legbelsőbb gondolataiba. Megmondtam, hogy addig nem adhatok neki tanácsot, amíg nem ismerem meg közelebbről. Megkértem Verát, hogy látogasson meg minél gyakrabban és meséljen nekem a múltjáról. Vera maga is arra gondolt, hogy mindent elmond nekem, és minden kérdésemre nagyon őszintén válaszolt. Néhány hét alatt beférkőztem a szívébe, és olyan tisztán olvastam benne, ahogyan csak egy nő képes olvasni egy másik nő szívében.

II

A Barancov grófi család nemesi, bár nem túl ősi származású. Igaz, hogy hivatalos genealógiáját⁽¹⁰⁾ csaknem Rjurikig⁽¹¹⁾ levezették, de ennek hitelessége kétségbe vonható. Csak annyi biztos, hogy egy bizonyos Ivaska⁽¹²⁾ Barancov közlegényként szolgált Őfelsége II. Katalin cárnő⁽¹³⁾ gárdájában, tejfeles arccal és öles termettel⁽¹⁴⁾, és a felséges asszony a hűséges szolgálatáért tiszthelyettessé⁽¹⁵⁾ nevezte ki, továbbá ötszáz paraszti lelkes⁽¹⁶⁾ birtokot és ezer rubelt kapott – a lélek akkoriban olcsó volt, a pénz pedig drága. Ettől kezdődött a Barancov család jóléte. A grófi címet I. Sándor cár⁽¹⁷⁾ adományozta nekik, akinek udvarában egy gyönyörű Barancova grófnő egy ideig igen kiemelkedő szerepet játszott. A családi krónikában azonban az elmúlt száz év alatt nem csak sikerek, de balszerencsék is voltak.

Minden Barancovot a szenvedély és a féktelen vágy jellemzett, és ezek a tulajdonságok nemegyszer bajba sodorták őket. Nem egy gazdag birtokot, nem egy jövedelmező volosztot⁽¹⁸⁾ veszítettek el az idők folyamán kártyázás közben, vagy pazaroltak el lovakra és szépasszonyokra. A Barancov család szerencséjét tekintve ekkor átmenetileg borongós volt az idő, de Isten kegyelméből ezt a könnyű felhőt hamarosan eloszlatta a cár kegyének napja. A Barancovok valamelyikének mindig sikerült időben a cár és hazája szolgálatába állnia, és az elvesztett birtokok helyébe újabb és újabb gazdag birtokok kerültek, így összességében a család tovább gyarapodott és gyarapodott. De ha a birtokok gyorsan jöttek-mentek is, egy értékes örökség mindig apáról fiúra és anyáról lányra szállt – ez a rendkívüli, mondhatni családi szépség volt. A Barancovok mind szépek voltak. Nem csak korcsok vagy csúnyák, hanem egyszerűen csak rosszul kinézők sem kerültek közéjük. Mintha természetes vonzalmat éreztek volna a szépség iránt, vagy ösztönösen megelőlegezték volna Darwint, a Barancov család férfi tagjai mind szép nőket vettek feleségül és minden lányuk szép férjet talált magának. Úgyhogy mostanra ez a típus szilárdan rögzült a családban, és már annyira ismert volt az orosz arisztokráciában, hogy ha valakinek megemlítették a Barancov-arcot, és az illető képzelete nem idézte fel azonnal a határozott képet: magas, tekintélyes termet, halvány, fehér, hosszúkás arc enyhe, áttetsző pírral, alacsony, széles homlok, finom mintázatú kékes erezettel, hollófekete hajjal és kék szemekkel, fekete szempillákkal, akkor az illető nem tartozik a of the upper ten thousands² köreihez.

Ez a Barancov-típus olyan erős és életképes volt, hogy a régi jó jobbágykorban még azt is észrevették, hogy a grófi birtokokon a parasztoknak és a cselédségnek is jutott belőle. Elképesztő dolog volt ez! Amint egy úr vagy egy fiatalúr a birtokon tartózkodott, egyik-másik parasztházban olyan gyermek született, mind fiatal és bájos asszonyoktól, akár egy kis Barancov, ugyanolyan finom, nemes vonásokkal, mint az urasági gyermekeké.

Mihail Ivanovics Barancov gróf méltó sarja volt a családjának. A jóképű férfit az a szerencse érte, hogy Miklós cár⁽¹⁹⁾ uralkodásának kezdetén, a pétervári gárda virágzása idején született. Miután több évig szolgált a vértes ezredben, sok női szívet összetörve, és kiérdemelve barátai körében a hízelgő „férjek réme” becenevet, még fiatalkorában beleszeretett egy távoli rokonába, Marija Dmitrijevna Kudrjavcevába, aki szintén magán viselte gyönyörű, nagy művész által faragott arcán a Barancov család nyilvánvaló bélyegét. Viszonzásra talált, feleségül vette és tovább szolgált. Talán magas rangra emelkedett volna, de II. Sándor cár⁽²⁰⁾ uralkodásának kezdetén volt egy kis afférja, aminek oka szintén a durva barancovi vérben és a végzetes barancovi szépségben rejlett. Mivel féltékeny volt gyönyörű feleségére egy másik gárdatiszt miatt, párbajra hívta ki és a helyszínen megölte ellenfelét. A történteket félig-meddig eltussolták, de az ifjú grófnak ezek után kínos volt az ezredében maradnia: kénytelen volt nyugdíjazását kérni, és az éppen ez idő tájt elhunyt apjától örökölt birtokára költözni.

Ez 1857-ben történt. Péterváron már homályos pletykák keringtek a jobbágyok közelgő felszabadításáról, de ezek a pletykák még nem jutottak el Borkiba, Barancov gróf birtokára. Ott még minden a régi, jó, megszokott mederben folyt. Hogy mekkora volt akkoriban Mihail Ivanovics gróf birtoka, azt senki sem tudta pontosan, legkevésbé ő maga. A birtok nagy volt, bár messze elmaradt a korábbi méretétől. A néhai atya, nyugodjék békében, szeretett a maga örömére élni. Az ő ideje alatt az erdő nagy részét kivágták és sok gyeszjatyinányi⁽²¹⁾ rétet eladtak. Közel tizenöt év katonai szolgálat után Mihail Ivanovics, természetesen nem adósságok nélkül hagyta el Pétervárt. Birtokainak kezelését azzal kezdte, hogy régi bűneinek fedezésére eladott egy tisztességes darab földet és új jelzálogot vett fel a birtok maradék részére. Eddig azonban minden jól ment és a gróf életét semmi sem zavarta meg. A sztaroszta⁽²²⁾ ügyes volt; mindent el tudott intézni mindenféle felhajtás és felesleges beszéd nélkül; ha a földesúrnak pénzre volt szüksége, mindig kéznél volt.

A birtokra való áttelepülésük idején Mihail Ivanovics gróf és Marija Dmitrijevna grófnő három serdülő lányuk ellenére még mindig nagyon fiatalnak számítottak. Nem voltak gondjaik vagy kötelezettségeik és senki sem tagadta meg tőlük a kényükre-kedvükre való élet jogát.

Az élet a faluban ugyanúgy folyt, mint korábban, vidáman és szabadon. A néhai uraság alatt a házban minden főúri mederben folyt: harminc hátasló az istállóban, angolkert⁽²³⁾, üveg- és melegházak, tétlen, lusta cselédek tömege. Az egyetlen változás, amit az ifjú urak magukkal hoztak, az volt, hogy a régi urasági szokásokhoz sokféle fővárosi, kifinomultabb szeszélyeket társítottak. Olyanokat, amikről a faluban korábban nem is álmodtak. Az első szobákban minden bútort selyemmel borítottak be. A padló és az ablakok korábban csupaszok voltak – most mindenhová szőnyegeket és függönyöket raktak. Az inasok korábban zsíros kabátokat viseltek az uraság válláról⁽²⁴⁾, most pedig egységes libériát⁽²⁵⁾ varrtak nekik. A konyhát egy szakácsnő rendelkezésére bocsátották, aki az Angol Klubban⁽²⁶⁾ tanult, a cselédszobában pedig egy piperkőc szobalány csatlakozott a házi cselédek tömegéhez, akik reggeltől estig varrással, hímzéssel és csipkeveréssel voltak elfoglalva.

A fiatal urak példája jótékony hatással volt szomszédaikra is. A kormányzó az újonnan érkezettek tiszteletére rendezett vacsorán elmondott beszédében nem véletlenül mondta, hogy új életet hoztak a tartományba. Érkezésükkel valóban az ünnepségek, lakomák és élvezetek korszaka kezdődött. Senki sem akarta az arcát elveszíteni a fővárosból érkezett látogatók előtt. A földbirtokosok és a földesurak lerázták magukról a falusi lustaságot. A régi igénytelen időtöltéseket, a díszes születésnapi partikat, a kártyázást és a bálozást most kifinomultabb, mondhatni intellektuális élvezetek váltották fel. Az első évben, miután Barancov grófék a birtokra költöztek, a kormányzósági városban amatőr előadást, élő képekkel tarkított koncertet és jelmezes álarcosbált rendeztek.

Mihail Ivanovics és Marija Dmitrijevna egyaránt el volt ragadtatva attól a jó benyomástól, amelyet a tartományiakra tettek és mindketten átérezték úgymond civilizációs küldetésük fontosságát. A gróf az egyik hivatalos vacsorán még beszédet is tartott az angol nemesség fontosságáról és arról, hogy az orosz landlord³-oknak kívánatos lenne angol gentry⁴-kké válniuk.

A grófnő kitartóan dolgozott a vidéki modor finomításán. Kötelességének érezte drága ruhák vásárlását Pétervárról. Barancovék háza mindig nyitva állt a vendégek előtt. Az ebéd városi módra későn volt és az egész ház minden tagja köteles volt átöltözni vacsora előtt, ahogy az angoloknál szokás. A zakuszka⁽²⁷⁾ mellé nem sima szűrt vodkát⁽²⁸⁾, hanem angolkeserűt⁽²⁹⁾ szolgáltak fel.

A Barancov család nehézkes, régi építésű háza, amelynek kőfalai körülbelül két arsin⁽³⁰⁾ vastagságúak voltak, úgy nézett ki, mint egy hatalmas, négyszög alaprajzú doboz, amelyhez – Isten tudja, miért – különböző helyeken fantasztikus lámpásokat és erkélyeket erősítettek. Általában véve egy bizonyos, az építészet egyetlen tankönyvében sem jegyzett stílusú volt, amelyet erődítmény-stílusnak lehetne nevezni. Bőven volt mindenből, mindenhová jutott anyag, mégis minden valahogy nyers és esetlen volt. Mindenen látszott, hogy a ház abban az időben épült, amikor a munkaerő olcsó volt, és mindenkinek a saját eszközeivel kellett beérnie. A téglákat saját manufaktúrájukban^(30a) égették, a parkettát a saját fájukból a saját jobbágyaik készítették és még az építész is, aki a terveket készítette, jobbágy volt.

A Barancov-ház belső elrendezése is megegyezett a korabeli udvarházak többségével: az urak az emeleten laktak, a gyerekek pedig a földszinten; az alagsorban volt a konyha és a cselédek is ott kaptak helyet.

A grófnő csak a Fényes ünnepkor⁽³¹⁾ ment le az alagsorba csókot váltani a cselédeivel az összetartozás jeléül⁽³²⁾; persze olykor hétköznapokon is benézett, ha ideje engedte, vagyis, ha nem voltak vendégei, vagy ha ő maga nem volt vendégségben, ami azonban nem gyakran fordult elő.

Három lány volt két nevelőnő gondozásában, akik közül az egyik, Mlle⁵ Julie, egy magas, nagyon élénk és beszédes barna hajú, bizonytalan korú lány volt, a másik, Mme⁶ Night, egy tiszteletreméltó özvegyasszony, szigorú, lenyűgöző ábrázattal, melyet hatalmas, ősz fürtök kereteztek. A két nevelőnőn kívül még volt az öreg dajka, Anyiszja, a szobalány és egy lány, aki a gyerekek kéréseit intézte.

Egyszóval minden úgy volt, ahogy egy tisztességes úri házban lennie kell. Mindhárom lány a korához képest magas volt, mindháromnak finom, sűrű haja volt, amelyet reggelente befontak, ebédidőben pedig a vállukra terítettek, és idővel várhatóan mindháromból szépség lesz.

A két idősebb, Léna és Liza, úgyszólván a gyerekszoba küszöbén álltak, és lassan már a szalonba készültek bevezetni őket. Az egyikük tizennégy, a másik tizenhárom éves volt. Már mindketten mohó kíváncsisággal figyelték a hangokat az emeletről és mindketten zúgolódtak, mert még mindig rövid ruhában járatták őket.

A harmadik lány, Vera, még mindig egészen kislány volt, nyolc év körüli, kerek, vöröses arcú és olyan buzgó, szemlélődő tekintetű, amely szinte mindig ott van egy olyan gyermek szemében, aki a saját különös gyermeki életét éli. Ő még semmi miatt sem zúgolódott. Mint minden gyermek, akinek az élete jól alakul, ő is erősen fejlett konzervatív ösztönökkel, öntudatlanul és állati ragaszkodással kötődött mindenhez, ami körülötte volt, és egyszer sem jutott eszébe, hogy megkérdőjelezze bármelyik szerettének érdemeit. Anyja a legjobb anya volt, szobáját a legjobb gyerekszobának tartotta.

És valóban, a házban minden rendben volt. Minden tücsök ismerte a maga tűzhelyét⁽³³⁾, és mindenki békésen élt, mint ahogyan ez mindig így van minden olyan társadalomban, ahol erősek az alapok, és ahol nem hagyják, hogy az egyén a fejét falba verve keressen valami önálló utat a maga számára.

Általában a szerelemről sokat gondolkodtak, suttogtak és álmodoztak a Barancov-ház alsó és felső szintjén egyaránt.

És valóban, a szerelem örömein és bánatain kívül mi is vághatta volna át azt az egyenes és egyenletes utat, amely a három Barancov lány előtt húzódott. Életük minden tekintetben előre meghatározott és megtervezett volt. Mama és Apa között végleg eldőlt, hogy Mitinót Lénának, Sztepinót Lizának, Borkit pedig Verának, a legfiatalabbnak adják hozományul.

A gróf és a grófnő is tudta, hogy idővel, úgy három-négy év múlva jön majd egy huszár vagy egy dragonyos és elviszi Lénát, majd valamivel később egy másik és elviszi Lizát. És akkor majd Verára kerül a sor.

A gyerekek nem Borkiban fognak lakni, hanem egy másik házban, nem Anyiszja fogja őket kiszolgálni, hanem egy másik szobalány, de ezekkel az apró változtatásokkal mindegyikük megismétli majd az anyja sorsát, ahogy az anyja is megismételte a nagyanyjáét. Mindez nagyon egyszerű és valószerű volt és maguktól, gondolkodás nélkül is tudták, ahogy az ember tudja, hogy holnap is lesz ebéd, meg holnapután is.

De mindezeket a helytálló és vitathatatlan számításokat hirtelen keresztül húzta egy váratlan esemény. Vagyis az esemény nem volt teljesen váratlan, mert már húsz éve beszéltek róla⁽³⁴⁾, és Oroszország már készült rá, de mint minden nagy eseménynek, ennek is megvolt az a jellemzője, hogy amikor végül bekövetkezett, úgy tűnt, hogy váratlanul rontott be és mindenkit felkészületlenül ért.

Vera az alábbi körülmények között látta meg ennek a közelgő eseménynek az első árnyékát. Az 1860-as év végén családi vacsorát rendeztek, amelyen a szokásos nagynénik, nagymamák és közeli szomszédok mellett egy ritka és igen megtisztelő vendég is jelen volt, egy pétervári nagybácsi, egy bizonyos minisztérium fontos méltósága. Csak délelőtt érkezett és a vacsoránál természetesen szinte egyedül ő beszélt, mindenféle híreket mesélt a legmagasabb kormányzati szintekről, amelyekről az újságokból semmit sem lehetett tudni.

A grófnő azonban a vacsora alatt többször is félbeszakította, éppen akkor, amikor a történet egyre izgalmasabbá vált.

– Stépan! prenez garde⁷ – mondta és rejtélyesen intett fejével az ételt felszolgáló cselédek felé, bár azok megtartották szokásos közömbös arckifejezésüket.

A desszert után a nappaliba mentek. A gróf maga győződött meg róla, hogy az összes szomszédos szoba ajtaja csukva van.

– Vous pouvez parler, Stépan !⁸ – mondta ünnepélyesen.

Vera újonnan megismert nagybátyja ölében ült, akivel már összebarátkozott. Nem figyeltek rá, valószínűleg azt gondolták, hogy még semmit sem ért meg a beszélgetésből.

– C’est fait ! L’empereur a souscrit le projet qui lui a été présenté par la commission.⁹ – mondta ünnepélyesen a bácsi.

Anyának, aki éppen a kávét töltötte, tehetetlenül lehanyatlott a keze; a kanál nekiütődött a csészealjnak és néhány csepp kávé a drága terítőre fröccsent.

– Mon Dieu, mon Dieu.¹⁰ – motyogta, egy székre rogyott és kezével eltakarta az arcát.

A jelenlévők döbbentek ültek a nagybácsi szavai hallatán.

– Már valóban teljesen eldőlt? – kérdezte halk, erőltetetten nyugodt hangon Apa.

– Teljesen és véglegesen! A kiáltványt február elején küldtük el az összes plébániára azzal, hogy tizenkilencedikén hirdessék ki a népnek. – mondta a bácsi a kávéját kavargatva.

– Úgyhogy most már csak Isten kegyelmében bízhatunk. – sóhajtott Apa.

Néhány percig általános, nehéz csend uralkodott.

– Uraim, mi ez? Azt hiszem, ez rablás, de tényleg! – szólalt meg Szemjon Ivanovics, Apa nagybátyja.

Izgatottan felpattant a helyéről és ököllel az asztalra csapott. Fehér haja lobogott a felhevült, dühös arca körül.

– Ne kiabálj, bácsikám, az isten szerelmére! Les domestiques peuvent entendre¹¹ – kérlelte riadtan Anya.

– Igen, elmondanád, miről van szó? Szóval most már nem fognak hallgatni ránk, ugye? – Az öreg Arina Ivanovna néni zavartan és sértődötten szólt bele a beszélgetésbe.

– Ne akadékoskodj apróságokkal, néném! – hárította el türelmetlenül Apa –, hadd kérdezzem ki rendesen Sztyepant.

A férfiak Sztyepan Mihajlovics köré gyűltek, aki hevesen magyarázni kezdett. A hölgyek mindannyian továbbra is kétségbe voltak esve.

– Comment est-ce que, l’empereur, qui a l’air si bon, peut nous faire tant de peine.¹² – csodálkozott egyikük.

Belépett egy cseléd, hogy elrakja a kávét. Mindenki azonnal elhallgatott.

– A kisasszony ma délután a szalonban maradt. Hallotta, miről beszélgettek az urak? – kérdezte Anyiszja késő este, miközben lefektette a gyermeket.

A szalonban elhangzottakból Vera rájött, hogy az egész családjuk valamilyen bajban van. Senkinek sem jutott eszébe, hogy csendre intse, de a kaszthoz való tartozás már annyira erős volt a vérvonalban, hogy méltósággal válaszolt:

– Nem hallottam semmit, Anyiszja!

Bár most már köztudott volt, hogy a kiáltványt nem csupán aláírta az uralkodó, de ki is küldték minden plébániának, az urak továbbra is arra törekedtek, hogy a szolgák csak az utolsó napon, az utolsó pillanatban szerezzenek tudomást róla.

A cselédek nem mutatták, hogy bármit is tudnának. Az előszobában vagy a kamrában minden beszélgetés ugyanolyan halkan zajlott és a beszélgetések ugyanolyan hirtelen némultak el, amikor valaki az urak közül közeledett, mint ahogy a szalonban, amikor belépett egy cseléd.

De most végre eljött ez a közelgő, ez a régóta várt, ez a feszült február 19.⁽³⁵⁾ Az egész Barancov család templomba készült. A mise után fogja felolvasni a pap a kiáltványt.

Reggel kilenc órára a házban mindenki felöltözve készen állt. Mindenki egyszerre volt lázas és ünnepélyes, mint amikor temetésre megyünk. Mindenki félt egy szót is szólni.

A gyerekek is ösztönösen megérezték a nap fontosságát és ünnepélyességét, csendesen és nyugodtan viselkedtek és semmiről sem mertek kérdezősködni.

A bejáratnál két makulátlan hintó áll. A lovakon a legjobb hám, a kocsisok új kaftánt⁽³⁶⁾ viselnek. Apa is teljes díszbe öltözött, egyenruhába és kitüntetésekkel. Anya drága bársony mantillát⁽³⁷⁾ visel. A gyerekek úgy vannak felöltöztetve, mint a babák.

Az első kocsiban az urak ülnek, a gróf és a grófnő elől, a három leány hátul. A második kocsiban a nevelőnők, a házvezetőnő és a sztaroszta utazik. Az udvarház többi tagja gyalog megy a templomba. A kisfiúkon és az öreg, eszét vesztett Matvejen kívül senki sem marad otthon.

A templom három versztányi⁽³⁸⁾ távolságra volt. Útközben Anya gyakran törölgeti a szemét egy zsebkendővel. Apa szigorúan hallgat.

A templom előtti tér feketéllik az emberektől. Két-háromezer férfi és nő gyűlt össze a környező falvakból. Messziről úgy tűnik, mintha az egész szürke zipunok⁽³⁹⁾ tömege lenne, amiből csak itt-ott piroslik ki egy-egy női fejkendő.

– Ce spectacle me fait mal ! Je pense involontairement à 89.¹³ – motyogja a grófnő hisztérikusan.

– De grâce, taisez-vous, ma chère !¹⁴ – feleli a gróf izgatottan suttogva.

Ezen a napon is, mint minden ünnepnapon, a templomszolga a harangtoronyban várta az uraság kocsiját és amint az megjelenik az út kanyarulatában, megszólalnak a harangok.

A templom zsúfolásig megtelt. Úgy tűnik, nincs annyi hely, hogy egy almát leejtsünk, de a régi szokásnak engedve a tömeg tisztelettudóan átengedi az urakat és elfoglalják szokott helyüket a kórusnál, a jobb oldali karzaton.

– Könyörögjünk az Úrhoz!⁽⁴⁰⁾ – hirdeti a pap, miközben teljes ornátusban⁽⁴¹⁾ kilép az oltár elé.

– És a te lelked. – felelte az énekesek kórusa.

Mindez a sűrű, szürke, sötét massza ma egy emberként imádkozott, összpontosítva, feszülten. A férfiak és a nők gyakran vetnek keresztet és földig hajolnak. A mély ráncoktól barázdált, sötét, zord arcokon az imádság és a várakozás feszültsége tükröződik.

„A sóhajok temploma, a bánat temploma,
Földem nyomorult temploma,
Soha nem hallott még súlyosabb sóhajt,
Sem a római Péter, sem a Colosseum.”⁽⁴²⁾

De ma nem sóhajok és nyögések hallatszanak ebben a templomban. Ma benne, és nemcsak benne, hanem az orosz föld sok százezer templomának mindegyikében olyan buzgó, végtelen hittel és szenvedélyes reménnyel teli imák szállnak az ég felé, amilyenek talán soha, mióta a Föld áll, nem hangzott el egyszerre egy egész – százmillió emberből álló – nemzet részéről.

„Ó Urunk, hatalmas istenünk! Megkegyelmezel nekünk? Nagy és hosszan tartó a bánatunk! Most már jobb lesz?”

Vajon lesz valami a cári kiáltványban? Eddig még az urak is csak hallomásból ismerték a tartalmát. Az igazságot senki sem tudja, mert a kiáltványokat hivatalos pecséttel lepecsételve küldték el a papoknak, amit csak a mise végeztével törnek fel.

A szokatlan zsúfoltság és a sok égő gyertya miatt a kis fülledt templomban a nyitott ajtók és ablakok ellenére elviselhetetlen volt a levegő. Az izzadt ruhák és sáros csizmák nehéz szaga keveredett a viaszgyertyák bűzével és a tömjén illatával. A füstölők kék füstje pamacsokban gomolygott felfelé. Kevés a levegő; az emberek mellkasa nehézkesen és fájdalmasan zihál és ez a nehéz légzés okozta fizikai gyötrelem a várakozás feszültségével együtt elviselhetetlen kínlódássá, a megmagyarázhatatlan félelem érzésévé válik.

– Hamarosan, hamarosan? – suttogta a grófnő hisztérikusan és kétségbeesetten szorította férje kezét.

A pap előhozta a keresztet. Jó fél óra telt el, mire mindenki a kereszt elé járult.⁽⁴³⁾ Az utolsóval véget ért a keresztfelmutatás. A pap egy percre eltűnt az oltár mögött, majd újra megjelent a szószéken, kezében egy lepecsételt papírtekerccsel, amelyről egy nagy állami pecsét függött.

Az egész templomban mély, hosszú sóhajtás hallatszott, mintha az egész tömeg egyszerre, egy kebellel sóhajtana. De ekkor hirtelen zűrzavar támadt. Az emberek azon többsége, amely nem jutott be a templomba és csendben a tornácon várakozott, amíg a mise folyt, most elvesztette a türelmét. A nyitott ajtónál a tömeg váratlanul békés rohamot indított és valami elképzelhetetlen történt. Az elöl állók a szószék lépcsőjére torlódtak. Kiabáltak, káromkodtak, nyögtek, gyerekek sikoltoztak.

– Mon Dieu ! mon Dieu ! prenez pitié, de nous !¹⁵ – a grófnő szinte zokogott, bár a kórus védelme alatt nem volt veszélyben. A gyerekek is megrémültek.

Néhány perc múlva helyreállt a rend a templomban. Ismét néma, feszült, áhítatos csend volt. Mindenki feszülten, lélegzetét visszatartva hallgatott, csak néha tört fel egy-egy tompa fojtott sípolás egy légszomjtól szenvedő öregember mellkasából, vagy sírt fel egy csecsemő, de az anyja olyan sietve, olyan rémülten kezdte ringatni a bölcsőt, hogy a sírás egy pillanat alatt elhallgatott.

A pap lassan, kántálva, a szavakat elnyújtva olvasott, úgy ahogy az Evangéliumot is olvasni szokta.

A kiáltvány hivatali nyelven íródott. A férfiak figyelmesen hallgatták, de bármennyire is erőltették a fejüket, ebből az írásbeliségből, ami eldönti a lét vagy nemlét kérdését csak egyes szavak jutottak el a megértésükig. A szöveg általános értelme rejtve maradt számukra. Ahogy a felolvasás a végéhez közeledett, arcuk szenvedélyes izzása lassan elhalványult, és helyét tompa, ijedt zavarodottság kifejezése vette át.

A pap befejezte a felolvasást. A férfiak még mindig nem tudták, hogy szabadok-e vagy sem, és ami a legfontosabb – a számukra égető, létfontosságú kérdés –, hogy kié lesz most a föld? Csendben, lehajtott fejjel, a tömeg oszlani kezdett.

Az uraság kocsija a tömeg között haladt. A férfiak kitértek előtte és levették a fejfedőjüket, de nem hajoltak meg szokás szerint derékig, és különös, baljóslatú volt a csend.

– Gróf úr! Mi a tiétek vagyunk, ti a mieink vagytok! – hallatszott hirtelen egy merész részeg hang az általános csendben és egy szakadt kabátos, sapka nélküli fázós paraszt, aki már a mise alatt részeg volt, rohant a hintóhoz és futva próbálta ajkával megérinteni az uraság kezét.

– Maradj ki ebből! – küldte el dühösen egy magas, mogorva, komor arcú fickó.

Aznap este az egész Barancov család összegyűlt a grófnő kis szalonjában. A családon és Julie kisasszonyon kívül ott volt Arina Ivanovna néni és Szemjon Ivanovics nagybácsi is. Esténként mindenki külön szobában szokott tartózkodni, de ma este az általános szorongás érzése mindenkit arra késztetett, hogy egy kis csoportban összetartson. Anya migrénesen feküdt a kanapén. Julie kisasszony friss borogatást tett a halántékára. Apa, hátratett kézzel, komoran és merengve járkált a szobában. A nagybácsi a sarokban kuporgott és szipogott. A nagynéni a nagy pasziánszt⁽⁴⁴⁾ játszott és időnként hangosan felsóhajtott.

Az este szörnyű hóvihar támadt és a kéményből olyan üvöltés és jajgatás hallatszott, mintha élne.

Hirtelen szél kerekedett, csapkodta a redőnyöket, megzörgette a vaslemezeket a tetőn. A grófnő minden alkalommal összerezzent és felugrott a kanapéról. A szoba egyre sötétebb és sötétebb lett. Az asztalon lévő ampel⁽⁴⁵⁾, bárhogyan is próbálták feltekerni, halványan és füstösen égett; nyilván több olajat kellene tölteni bele. De mindenki úgy tett, mintha észre se venné. A cselédek szétrebbentek, de senkinek sem volt kedve felállni, hogy inast hívjon.

– Leszkov uramnak az emberei a minap felgyújtották a házát! – mondta váratlanul a nagynéni.

– És téged is megégetnek! – hallatszott a szoba sarkából az öregember baljós károgása.

– Igen, zűrzavart csináltunk!⁽⁴⁶⁾ – folytatta néhány perc múlva komor, prófétai hangon. – Lássuk, milyen lesz az, amikor eltakarítjuk. Hadd mondja el ő. – mutatott Mlle Julie-ra –, milyen volt ez a nyolcvankilencedik évben⁽⁴⁷⁾.

– Mon Dieu! mon Dieu! que l’avenir est terrible.¹⁶ – suttogta Anya idegesen.

– Ne beszélj ostobaságokat! Az orosz muzsik nem jakobinus. – Apa nyugodtan, bátorítóan beszélt, de látszik, hogy ez a hangnem mesterkélt, ő maga messze nem nyugodt.

– Ó, nem, Michel¹⁷, a mi muzsikunk egy vadállat, a mienk rosszabb, mint a francia paraszt! – Anya izgatottan felült a kanapén és a könyökére támaszkodott. – Ugye tudod, hogy a muzsikok gyűlölnek bennünket?

A szomszéd szobában kinyílt egy ajtó. Mindenki összerezzent és félve nézett körül. Anya egy ijedt „Ah!” kiáltást hallatott.

Sztyepan volt az, aki jelentette, hogy felszolgálták a teát.

Eljött Vera lefekvésének ideje. Nem volt senki a gyerekszobában. Kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót. A lenti ebédlőből tompa hangok hallatszottak, kések koccanása a tányérokon, nevetés hangjai.

Verának szigorúan tilos volt a cselédek szobájába szaladgálni, de ma már elfeledkeztek róla. Egyszerre félt és kíváncsi volt, hogy mi történik ott. Néhány percig habozott, de nem volt szégyenlős; a kíváncsiság felülkerekedett rajta, és lesietett az alagsorba.

Ünnep volt. Reggel a cselédek kedélye visszafogott, sőt kissé csüggedt volt; még mindig féltek hinni; de estére a hangulat felszabadult. A vacsoránál előkerült a gabonapárlat⁽⁴⁸⁾, mindenki ivott és a visszafogottság semmivé tűnt. Mindenkinek ragyogott az arca, a szeme nedves volt, a haja kócos.

A káposztaleves⁽⁴⁹⁾ és a rozskenyér⁽⁵⁰⁾ illata keveredett a szesz nehéz gőzével és a mahorka⁽⁵¹⁾ fanyar, szemet maró füstjével; a szájharmonika diszharmonikus hangjai, az egymást fedő részeg hangok voltak azok, amik a bejárati ajtónál fogadták Verát. A kisasszony megjelenésére hirtelen minden elcsendesedett és feszültség érződött; de csak egy percre; hamarosan újra felerősödött a zaj.

– Kisasszony, kisasszony! Jöjjön ide! Ne féljen – mondta a kocsis részeg hangon. – Az urak odafent sírnak? Sajnálják, hogy nem zsarnokoskodhatnak többé rajtunk?

– Ez nem igaz! Nem igaz! Senki sem volt zsarnokoskodó veled. Apa és Anya kedvesek!

Ezek a szavak egyetlen sikolyban törtek ki Verából. Tehetetlen dühében a lábával toppantott. Felébredt benne a Barancovok vére. Legszívesebben lesújtana ezekre a szégyentelen jobbágyokra. A felháborodás és a harag teljesen elnyomta a félelmét.

– Nem zsarnok! Persze, hogy nem! Nem csonkított meg elég embert a néhai nagyapád a maga idejében? Miért csinált az ács Andrjuskából katonát? Miért küldte a leányt, Arinát az istállóba? – Egyszerre több hang hallatszott különböző irányokból.

A szájharmonika elhallgatott. Az egész cselédség összegyűlt és olyan szörnyű és felháborító történeteket kezdtek mesélni a régi szép időkről, amilyenekről Vera még álmodni sem mert.

– De az a nagypapa volt, Apa és Anya pedig jóságosak!

Vera most nem kiabált; halkan, könnyein keresztül, megszégyenült hangon beszélt.

Egy pillanatig csend lett.

– Igen, a fiatal uraságok jóságosak! – vonakodva bár, de többen is egyetértenek.

– Most már a mi urunk, de amikor még legény volt, a lányainkat molesztálta – mondja dühösen az öreg, részeg kulcsár.

– Ti istentelen emberek! Ti bűnösök! Nem szánjátok a gyermeket! – hallatszott a dajka dühös, felháborodott hangja.

Már régóta hiányzott neki a kedvence és az egész házban kereste; de az eszébe sem jutott, hogy a cselédszobában is megnézze.

Vera aznap éjjel sokáig nem tud elaludni. Új, rémisztő, megalázó gondolatok kavarognak a fejében. Ő maga sem tudná jól megmagyarázni, miért érzi magát ennyire sajnálkozónak, miért olyan keserűnek, gyötrelmesen szégyenkezőnek. Csak fekszik az ágyában és sír, sír, sír, sír. És lentről, az alagsori emeletről lábdobogás, szájharmonika diszharmonikus hangjai és egy dal részeg, összefüggéstelen rikoltásai hallatszanak.

III

A jobbágyfelszabadítás után egyszerre minden megváltozott a házban. A birtokból származó jövedelem olyannyira lecsökkent, hogy az egész háztartást más alapokra kellett helyezni. A sztaroszta hirtelen jó emberből gazemberré változott; mindig goromba volt a földesúrral, mindenben nehézségeket talált és soha nem hozta időben a pénzt. El kellett volna bocsátani, és újat alkalmazni, de ez csak rontott a helyzeten. Minden nap kerültek elő régi váltók⁽⁵²⁾ és kötelezvények, amelyeket a gróf olyan régen írt alá, hogy már sikerült el is felejtenie azokat. A gróf minden új váltó láttán feldühödött és hamisítást kiáltott, de végül mégis fizetnie kellett. Hamarosan el kellett adnia Betinót és Sztipinót, valamint a réteket és az erdőket. Csak Borki maradt meg egy kis földdarabbal. A legnagyobb baj az volt, hogy most nem sokan voltak hajlandók birtokot venni, így mindent féláron adtak el.

A cselédek többségét el kellett bocsátani; a házban maradt cselédek gyermekkoruk óta hozzászoktak a lustasághoz és a tétlenséghez, és most reggeltől estig morgolódtak a pluszmunka miatt, amit el kellett végezniük. Az urak számára normális lelkiállapottá vált, a harag és a rosszkedv. Állandóan veszekedtek egymással, de ezek a veszekedések olyannyira nem hasonlítottak a régiekhez, mint a hideg őszi eső a kellemes tavaszi záporhoz. Most nem a féltékenység tartotta fenn a gróf és a grófnő között a veszekedést, hanem a pénz, a pénz és semmi más. Valahányszor a grófnő pénzt kért a háztartás számára, a gróf megdorgálta pazarlásáért, gondatlanságáért és rendetlenségéért. Egyetlen új ruhára vonatkozó megrendelés sem maradt el házi jelenet nélkül, még a lányai számára szántak sem. Másrészt, amint a gróf megemlítette, hogy elutazik a városba vagy valamelyik szomszédhoz, a grófnő azonnal ideges lett, de most már nem a csinos szomszédoktól féltette, hanem attól, hogy a férje szerencsejátékot játszik vagy más módon pazarolja a pénzt.

A helyzet napról napra rosszabbodott. Egyik hóbortról a másik után kellett lemondani, de a pénz még mindig kevés volt és a végösszegek sosem egyeztek. Mint minden gyakorlatiatlan ember, a gróf és a grófnő is a skála rossz végén takarékoskodott: az élet legszükségesebb dolgain spóroltak, minden cukor és minden darabka zsír felett reszkettek, de a ház és a birtok minden nagy kiadása változatlan maradt. A sztaroszta, a jószágigazgató, a házvezetőnő, a szakács, a kocsis mind a régi módon gazdagodtak az urak rovására, azzal a különbséggel, hogy azelőtt mindenki mértékkel, úgymond istenesen lopott; most pedig az állandó jelenetek, szemrehányások a semmiségekért, a bűnös és az ártatlan elbocsájtással való fenyegetése megkeményítette a cselédeket: mindenki igyekezett minél többet megkaparintani és az urak javait szenvedélyesen és keserűen herdálták.

A házban most minden a zsémbesség bélyegét viselte. A mindennapi civakodás és kellemetlenségek nyomása alatt a gróf és a grófnő tekintélye is valahogy hirtelen, egyszerre tűnt el. Amikor Vera később visszaemlékezett az anyjára, mindig két különböző, nagyon is különböző nőt képzelt el: az egyik, fiatal, szép, vidám, a gyermekkori anyja volt; a másik, szeszélyes, mogorva, hanyag, önmagára és másokra mérges, a későbbi anyja.

Az összes szomszéd ugyanígy járt. A földbirtokosok elvesztették a talajt a lábuk alól, értetlenül, tehetetlenül álltak és nem tudták, mi történik velük. Szórakozásoknak, vidámságnak már nyoma sem volt. Ha két-három földbirtokos összejött, leültek és nyafogva panaszkodtak a parasztokra és a kormányra. Közülük a legfiatalabbak és legelszántabbak kétségbeesésükben feladták a gazdaságukat és elmentek Pétervárra munkát keresni. Csak az öregek maradtak a birtokokon.

Léna és Liza Barancov már felnőtt hölgyek voltak. Mindketten falusi unalomban sínylődtek és keserűen morgolódtak a sorsra. Az ugyanis kegyetlenül megtréfálta őket. Mi lett az összes csillogó reményükkel? Egész gyermekkoruk, egész neveltetésük úgyszólván csak felkészülés volt arra a boldog napra, amikor hosszú ruhát adnak rájuk és kiengedik őket a világba. És amikor ez a nap eljött, nem hozott mást, csak unalmat.

Vera élete sem volt különösebben vidám. A Barancov család első megszorító intézkedése a nevelői személyzet feloszlatása volt. Mme Nightot valami hihető ürüggyel küldték el; Mlle Julie megunta és magától távozott. Vera szülei úgy döntöttek, hogy egy lányhoz nem engedhetnek meg maguknak nevelőnőt. Ebben az időben nyílt meg a kormányzói városban az első leánygimnázium^(52a), de oda főleg kispolgári nőket, kishivatalnokok és kereskedők lányait vették fel és Barancova grófnő kezdettől fogva undort érzett az intézmény iránt. Úgy döntött, hogy Verát a Szmolnij Nemesi Leányok Intézetébe⁽⁵³⁾ adja. Az erről szóló beszélgetések már majdnem egy évig folytak; végül a grófnő írt régi barátnőjének Pétervárra, hogy vizsgálja meg a felvételi feltételeket, és hirtelen azt a váratlan és bosszantó választ kapta, hogy Vera már kinőtte azokat az éveket, amikor felvehetnék a Szmolnijba.

Ekkor a gróf utasította Lénát és Lizát, hogy vegyék át a kishúguk nevelését.

Ez a megoldás azonban korántsem tetszett az ifjú hölgyeknek.

– Gouvernante¹⁸-oknak képeztek ki minket? – morgolódtak és vonakodva egyeztek bele a dologba.

Vera szerintük egyszerre volt ostoba, lusta és értetlen. Egyetlen óra sem telt könnyek nélkül. Tanár és tanítvány egyaránt minden ürügyet felhasznált, hogy rövidítse a tanórákat, és mivel a szülők a maguk részéről hamarosan elfelejtették legkisebb lányuk nevelésének ezt a szerencsétlen ügyét, az órák fokozatosan megszűntek és tizennégy évesen Vera teljesen magára maradt.

Nyáron mindig történt valami. Az egész napot az elvadult parkban töltötte, vagy a környező mezőkön és erdőkben szaladgált. A parasztgyerekek féltek tőle és igazából ő is hasonlóképpen félt tőlük. Amikor átment a falun, mindig úgy érezte, hogy mindenki kineveti és megveti; ösztönösen ellenségesnek érezte magát a parasztokkal szemben.

Télen rosszabb volt az élet, mint nyáron. Napokat töltött azzal, hogy sarokról-sarokra bolyongott a nagy, üres szobákban és nem talált semmi tennivalót. Unottan turkált a könyvszekrényben, de csak francia regények voltak és már szinte elfelejtette azt a franciát, amit öt éve beszélt.

A legrosszabb az volt, hogy a házban mindenki mindig rossz hangulatban volt. Akárhová ment Vera, mindenhol veszekedésbe botlott és mindig ő húzta a rövidebbet. Ha a nővéreihez ment, azok valami apróságon veszekedtek, egy rongyon, amit nem tudtak megosztani. Ha éppen jóban voltak egymással, jó eséllyel mindketten panaszkodtak a szüleikre: „Nem így kellett volna élniük, amikor fiatalok voltak. Elherdálták az egész vagyonukat, mi meg most itt ülünk és unatkozunk vidéken.”

Ha az anyjához ment Vera, egy vitába csöppent a szobalánnyal vagy a házvezetőnővel. Ha a cselédszobába szaladt, ott még rosszabb volt a helyzet.

Nos, röviden úgy tűnt, hogy csak azért élnek a világon, hogy kölcsönösen kínozzák és gyötörjék egymást. Az egyetlen a házban, aki nem kínzott, nem gyötört senkit és nem panaszkodott semmi miatt, az az öreg dadus volt. Neki az egyetlen gondja az volt, hogy a szobája sarkában lévő kép előtt lévő lámpa ne aludjon ki. Ha kaphatott néhány kopejkát, amiből olajat vehetett, boldog és elégedett volt. A félig vak, félig ápolásra szoruló öregasszony a házban maradt, de úgy tűnt, hogy mindenki megfeledkezett róla és olykor napokig nem nézett senki a paraván mögé. Néha ugyan eszébe jutott a cselédlánynak, hogy hozzon neki valami ennivalót, vagy régi kedvence, Vera szaladt be hozzá esténként. Valahányszor belépett a dadus apró kis szobájába, ahol mindig különös szag terjengett – füstölő, faolaj és kámfor keveréke –, Verát rendkívüli nyugalom járta át.

– Unatkozom, dadus. – mondta és mogorván lehuppant egy alacsony székre, és fejét a faasztalnak támasztotta.

– Nem kell unatkoznod, drágám. Imádkoznod kell Istenhez. – mondta az idős nő ugyanolyan hangon, ahogy annak idején az ötéves Verának mondta.

Vera megfogadta a dajka tanácsát és imádkozni kezdett. Hevesen, szenvedélyesen, egyfajta önkívületben imádkozott. A vallás és annak rituális, külsődleges aspektusai iránti lelkesedés kezdte kitölteni a magára hagyott gyermek tétlen, unalmas életét.

Idén karácsony előtt három héttel Vera szigorú böjtöt tartott és szenteste előtt semmit sem evett. Amikor szokás szerint alkonyatkor megérkeztek a papok és az ebédlő sarkában rögtönzött oltár előtt elkezdték az éjszakai virrasztást, olyan kellemes gyengeséget érzett minden porcikájában, mintha nem lenne már teste és bármelyik pillanatban képes lenne elválni a földtől.

A füstölők sűrű kék ködbe borították az egész termet, amelyen keresztül a viaszgyertyák lángjai pislákoltak. A füstölők áthatóan édes illata szédítő volt.

„– Csendes fény, szentek dicsősége” – zengték az énekesek és Verának úgy tűnt, hogy a hangjuk valahonnan messziről jön.

„Semmit, semmit sem akarok a világon, csak azt, hogy szolgáljalak téged, Uram!” – gondolta gyengéden.

Lelkét csodálatos, fénylő öröm árasztja el, mellkasából elragadtatott zokogás tör elő.

Azon a napon csoda történt Verával – mindenesetre ő maga is elismerte a vele történt csodát.

Bár az öreg dadus írástudatlan volt, mégis több vallásos tartalmú könyvet tartott magánál ereklyeként, amelyekből néha megkérte a kislányt, hogy olvasson fel neki. E könyvek között volt a „Negyven mártír és a harminc mártírnő élete”. Vera, miután egyszer elolvasta, annyira megszerette, hogy könyörgött a dajkájának, hadd olvashassa el újra, és órákon át olvasta.

„Miért nem akkor születtem?” – gondolta gyakran sajnálkozva.

De éppen azon a karácsonyestén, amikor megfogadta, hogy életét Istennek szenteli, a következő történt vele: este egyedül ült az egykori tanulószobában, és hirtelen meglátta a „Gyermeki olvasmányok⁽⁵⁴⁾” egy régi számát, amelyet egykor előfizettek a testvérei számára. Nem volt más dolga, mint átlapozni és az első írás, amit felfedezett, egy megható történet volt három angol misszionáriusról Kínában, akiket a feldühödött pogányok máglyán égettek meg. És ez még csak öt-hat évvel ezelőtt volt. Kínában most is vannak pogányok! Ott még mindig lehet mártírkoszorút kapni.

„Uram! Tőled származik ezt a gondolat! Te vagy az, aki megmutattad nekem az utat és arra szólítasz, hogy cselekedjek!”

Vera izgatottan és elragadtatásában térdre vetette magát. Abban, hogy ez a régi folyóirat éppen ma került a kezébe, mintegy válaszul az egész éjszakás istentisztelet alatt elmondott buzgó imáira, Isten gondviselésének vitathatatlan bizonyítékát látta.

Ezen a napon megpecsételődött a sorsa. Az álmai határozott képet és irányt kaptak. Most már nagyon érdekelte minden, ami Kínával kapcsolatos, és elpirult, amint vacsora közben véletlenül megemlítették az országot. Vera egy dologtól félt, hogy Kínát keresztény hitre térítik, mielőtt ideje lenne felnőni.

IV

Barancovék háza egy dombon állt és északi irányban a domb meredeken ereszkedett le egy nagy tóhoz, amelyet természetesen a jobbágyok ástak. Itt a kertet Versailles-i stílusban alakították ki, egyenes, zúzott kővel kirakott utakkal, váza vagy szív alakú virágágyásokkal és sok jázmin, orgona és hársfa lugassal. Valaha a háznak ez az oldala a metszett természet minden szerelmesének szemét megragadta volna; most, amikor az egykori kertművész helyett, akinek egy egész segédcsapat állt rendelkezésére, csak egy autodidakta paraszt és két fiú dolgozik, a kert szánalmas, nyomorúságos látványt nyújtott. A tavacskát benőtte a hínár és szúnyogok számtalan generációjának szolgált tenyész helyül; a kerti pavilonok szétmállottak. Az ösvényeken kinőtt a fű. Nincs szomorúbb látvány egy gondozatlan díszes kastélykertnél.

De a másik, kifelé néző oldal, mellyel kevésbé törődtek és ahol a természetet a saját szeszéjére hagyták, most nagyon kellemes látványt nyújtott. A házzal szomszédos volt egy tölgyfa liget, mögötte pedig egy meredek sziklaszirt ereszkedett le egy patakhoz, ami árvíz idején morajlott és habzott, szárazság idején azonban homokos vízmosás volt, amelynek csak a közepén csordogált a víz. Az egész sziklaszirtet sűrűn benőtték a bokrok; tavasszal olyan volt, mint a tej, beborította a madárcseresznye fehér, édes illatú virágaival és a sárgarigók, vörösbegyek, füzikék és más kismadarak énekeltek mindenfelé. Néha fülemülék is jártak errefelé. Ősszel sok volt a dió és a vadmálna. Télen úgy beborította a hó, hogy egy masszív, lejtős fehér masszának tűnt, amiből itt-ott fekete rudak álltak ki.

Ez volt a Barancovok földjének vége a pataknak ezen az oldalán. A patak túlsó partján egy másik földbirtokos, Sztyepan Mihajlovics Vaszilcev földje volt. Ez utóbbi azonban eddig sohasem zavarta a grófokat, mivel soha nem lakott a birtokán. Fából épült, földszintes háza örökké bedeszkázott ajtókkal és behúzott zsalugáterekkel állt, az elhanyagolt kert zöld, árnyas pusztaság volt, ahol az öreg hársak lombkoronája alatt hatalmas, mesés méreteket öltöttek a bojtorjánok és mindenütta réti boglárkák nagy fehér fejei bolyhosodtak a harangvirágok, szekfűk és vénusz kékvirágok apró virágai mellett.

Vaszilcevről az a hír járta, hogy nagyon tanult ember. Télen Péterváron élt, ahol a Technológiai Intézet⁽⁵⁵⁾ professzora volt. Nyaranta, a vakáció idején rendszerint külföldre utazott; az apjától örökölt kis birtokáról, úgy tűnt, teljesen megfeledkezett. Azon az emlékezetes télen azonban egy csengettyűs postaszán állt meg Vaszilcev házának tornáca előtt; a szánon két csendőr ült, közöttük pedig maga a birtok tulajdonosa.

A helyzet roppant egyszerű volt. Vaszilcev régóta liberálisnak számított, és meglehetősen rossz viszonyban volt számos befolyásos pétervári személlyel. Ezen a télen valamilyen évforduló alkalmából a Technológiai Intézet professzorai és diákjai bankettet rendeztek, amelyen részt vett a nagyherceg, az intézmény fővédnöke. Őfelsége világossá tette, hogy nem kívánatos számára, hogy Vaszilcevvel találkozzon. Utóbbi természetesen ezt megtudta, de azt válaszolta, hogy ebben az esetben hivatalos tiltást kellene kapnia, hogy ne vegyen részt a banketten, amelyen ő is a házigazdák egyikének tekinti magát, mint minden más professzor. Hivatalos tiltás természetesen nem következett be és a megbeszélt napon csendben elfoglalta helyét az intézmény dísztermében lévő asztalnál a többi professzorral együtt.

Egy-két nappal az eset után a titkosrendőrség főnöke udvariasan felkérte, hogy nyújtsa be lemondását és költözzön családi birtokára, anélkül, hogy elhagyhatná azt. A nagyobb biztonság kedvéért útközben két csendőregyenruhás őrangyala volt.

Ilyen körülmények között költözött be Sztyepan Mihajlovics Vaszilcev apja hagyatékába.

Könnyű elképzelni, hogy ez az esemény milyen szenzációt keltett az egész környéken. Az újonnan érkezett személyről és hirtelen megjelenésének okairól azonnal a legnevetségesebb és legtúlzóbb pletykák keringtek. Sokan veszélyes összeesküvőre gyanakodtak, aminek gyanúja titokzatos, ugyanakkor ijesztő és vonzó glóriával vette körül, mert Oroszországban az emberek és a konzervatív gondolkodók, hacsak nem tartoztak közvetlenül a titkosrendőrséghez, mindig önkéntelenül és ösztönösen tiszteltek minden politikai bűnözőt.

A Barancovok voltak Vaszilcev legközelebbi szomszédai. Nem meglepő tehát, hogy a két idősebb lány, Léna és Liza úgy érezte, hogy valamiféle természetes tulajdonjoggal bírnak az érdekes szomszéd felett, akit maga az ég küldte nekik. Nőtlen volt és bár valójában nem volt fiatalember, hiszen elmúlt negyven, és még kevésbé lehetett Adonisznak nevezni, a jelenlegi kérőszegénységben jó partinak lehetett tekinteni.

Vaszilcev valószínűleg meglepődött volna, ha megtudja, milyen szerepet játszik a két leány beszélgetéseiben és terveiben. Különös véletlenek folytán a következő nyár folyamán egész nyáron nem tudott úgy kimenni a házból, hogy ne találkozott volna Lénával és Lizával, és ami még furcsább, hogy ne találta volna őket mindig valamilyen bizarr öltözékben és rendkívüli, festői pózokban. Hirtelen egy fergeteges Lénával találkozott, aki mókusként mászott fel egy fára és huncutul nézett rá a sűrű lombok mögül, aztán egy lomha Oféliát látott – Lizát –, aki álmodozva hajolt a tó fölé, kezében nefelejcskoszorúval. És hallania kellett az ifjú hölgyek riadt és bájos sikolyait, amikor ilyen „váratlanul” meglepte őket.

De ezek a találkozók nem vezettek sehová. Vaszilcev csak meghajolt egy szikár, száraz meghajlással, és kész. Egyáltalán nem beszélgettek. Nem meglepő tehát, ha a hölgyek végül arra a következtetésre jutottak, hogy egy ilyen durva, faragatlan medve, mint a szomszédjuk, még nem termett a világon.

De míg Lénával és Lizával nem jött létre Vaszilcev ismeretsége, Verával viszont nagyon könnyen ment, és be kell vallani, messze nem költői módon.

A nyár a végéhez közeledett. Kezdődött az ősz, esős, sáros, korai, sötét estékkel. A monoton falusi élet kényszerű, megszokhatatlan unalma még mindig gyakran űzte Vaszilcevet a háza kapuján kívülre és arra késztette, hogy hosszú sétákban keressen szórakozást. De, mint minden ember, aki soha nem élt az orosz vidéken, ő is gyakran ütközött útközben nehézségekbe és ilyenkor úgy tűnt neki, hogy komoly veszély fenyegeti.

A professzori körben, ahol Vaszilcev addig forgolódott, senkinek sem jutott volna eszébe gyávasággal gyanúsítani. Ellenkezőleg, társai állandóan reszkettek, nehogy a helytelen lázadása őket is magával rántsa. Amikor professzori pályájának ily hirtelen vége szakadt, még legbátrabb cimborái is szomorúan értettek egyet:

– Ez elkerülhetetlen volt! Egy olyan kemény fejjel, mint Vaszilcevé, hogyan is lehetne Oroszországban élni!

Sztyepan Mihajlovics maga is tudatában volt annak, hogy szíve mélyén nagyon bátor ember. Legbelsőbb álmaiban – olyan álmokban, amelyeket az ember még egy közeli barátjának sem vall be – szerette magát különféle rendkívüli helyzetekbe képzelni, és nemegyszer vett részt a barikád védelmében az irodája mélyéről.

Elismert bátorsága ellenére azonban Vaszilcev nagyon tisztelte a falu kutyáit, amelyekről az a hír járta, hogy tavaly tavasszal szétmarcangoltak egy arra járó koldus asszonyt, és tisztelte a falu bikáját, amely kétszer is felöklelt egy pásztort. Mindenképpen kerülte a velük való szorosabb kapcsolatot.

Egy nap történetesen elég messzire sétált el otthonról. Lekanyarodott az országútról. Szokás szerint hátratett kézzel, lehajtott fejjel, gondolataiba merülve baktatott és nem nézett körül. Mire felocsúdott nehéz helyzetben találta magát: körülötte ingoványos rét volt, amelyben ahogy lelépett a keskeny ösvényről, a lába bokáig süllyedt a folyékony iszapban. Előtte egy meglehetősen széles patak folyt, mögötte pedig a falu csordájának toporzékolása és bőgése hallatszott.

– Hé, pásztor! Tartsd vissza a jószágodat! – gondolta Vaszilcev és elkiáltotta magát.

De a pásztor, egy tizenöt év körüli, gyönge és gyengeelméjű fiú – azért lett pásztor, mert semmi másra nem volt alkalmas – csak mormogott valami összefüggéstelen dolgot válaszul és egy ostoba, idióta nevetéssel reagált.

Vaszilcev határozatlanul állt.

– Ugorjon át a patakon. Nem mély! – Egy fiatal, szinte gyermeki hangot hallott, melyben egy csipetnyi huncutság is volt.

Vaszilcev abba az irányba nézett, ahonnan a jótanács érkezett és a patak túlsó partján lévő dombon, mintegy húsz lépésnyire, egy tizenöt év körüli lánykát látott, aki fakó szalaggal körbevett szalmakalapot, és egyszerű, mellben túl szűk, alul és az ujjakban túl rövid, sima, mintás kartonruhát viselt.

Vera, akit szintén az unalom hajtott ide, már régóta figyelte ezt a mulatságos, sovány férfit, akinek nehezére esett ilyen apróságokkal szembesülni.

– Ugorjon bátran! – kiáltotta újra, de Vaszilcev még mindig tétovázott.

Ezután Vera leszaladt a dombon, merészen taposva régi cipőivel a vizes rétet, valahonnan kerített egy deszkát és átvetette a patakon, sárban áztatva fehér harisnyáját és a szomszéd szürke nadrágját.

Miután biztonságban volt, Vaszilcev persze azonnal elszégyellte magát tehetetlensége miatt. Sietve és kínosan mondott köszönetet megmentőjének, zavartan és kényszeredett mosollyal állt előtte. Nem akart azonnal távozni, kedvezőtlen benyomást hagyva maga után, de nem tudta, hogyan kezdjen beszélgetést ezzel a vadóc leánykával, aki egy kamasz szégyentelen kíváncsiságával nézett rá.

– Miféle könyv ez? Megnézhetem? – találta meg végre a megoldást.

Vera a hóna alatt tartotta értékes hagiográfiáját⁽⁵⁶⁾. Vaszilcev találomra kinyitotta és a következőket olvasta: „Diocletianus császár a szent mártír Izidorra haragudva megparancsolta az őreinek, hogy vigyék a Capitoliumba…”.

– Micsoda ostobaság! – tört ki önkéntelenül Vaszilcev.

Barancova kék szeme dühösen, felháborodottan villant. Vera gyorsan elkapta a könyvét, hátat fordított és hátra sem nézve a ház felé indult.

Az este folyamán Vaszilcevnek önkéntelenül többször is eszébe jutott a reggeli komikus epizód, amelynek emléke egyaránt váltott ki belőle nevetést és enyhe bosszúságot.

Másnap, anélkül, hogy észrevette volna, ismét elment a tegnapi kínos eset helyszínére. Meglepetésére ott találta Verát. Gondolkodó, koncentrált arccal állt a patak partján, mintha Vaszilcevre várna.

– Örvendek! – mondta, és barátságosan kezet nyújtott neki.

– Nem igaz ez az egész? – szólalt meg a lány válasz helyett és nagy szemeit a férfira emelte, tekintete most már aggódó, szinte könyörgő volt.

Tegnap, amikor meghallotta, hogy kedvenc könyvéről ilyen nem túl hízelgő kritikát mondtak, először dühös lett, de hamarosan a dühét egy másik, súlyosabb érzés váltotta fel.

„Mindenki azt mondja, hogy a szomszéd okos és tanult. Biztosan mindent tud. Szóval, hogy is van ez valójában a mártírok meséjével?”

A kétség annyira gyötrő volt, hogy mindenáron tisztázni kellett.

– A könyvre gondol, ugye? – Vaszilcev nevetett. – Nos, gondolja csak meg, kisasszony. Diocletianus császár Bizáncban uralkodott, a Capitolium pedig Rómában van. Hogyan parancsolhatta volna meg az őrségnek, hogy oda vigyék a vértanú Izidort?

– Ó, hát erről beszél! Szóval csupán ez az egyetlen dolog, ami nem igaz?

– Csupán? Azt hiszem, ennyi elég!

– Nos, igaz, hogy voltak mártírok?

– Persze, hogy voltak.

– És feldarabolták, elégették és bestiákkal tépették szét őket?

– Mindez megtörtént.

– Hála az égnek! – sóhajtott megkönnyebbülten Vera.

– Mi az, hogy hála a égnek, mert megkínozták őket?

A kislány eredetisége komolyan kezdte szórakoztatni Vaszilcevet.

– Ó, nem úgy, természetesen nem úgy! Úgy értem, hála Istennek, akkoriban olyan jó emberek voltak, szentek, mártírok.

– Most más mártírok vannak – mondta komolyan Vaszilcev.

Vera meglepett, hosszú pillantást vetett rá.

– Igen, Kínában! – mondta végül. Vaszilcev ismét felnevetett.

– Miért néz ennyire távolra! Vannak közelebbiek is!

Vera tovább nézte a férfit, arca egyre zavarodottabbá vált.

– Nem hallott még arról, hogy Oroszországban az embereket bebörtönzik, Szibériába száműzik, néha fel is akasztják? Hogy kérdezheti, hogy vannak-e mártírok?

– De mi csak gazembereket, bűnözőket száműzünk…!

Vera szájából kiszaladtak a szavak, de alighogy kimondta, élénk szín öntötte el az arcát: – Hiszen a szomszéd is száműzött!

– Előfordul, hogy másért is száműzik őket – mondta Vaszilcev halkan.

Egy darabig csendben sétáltak egymás mellett, Vera lehajtott fejjel, és idegesen dörzsölgette ujjaival a kendője végeit. Furcsa, sőt, egészen oda nem illő gondolatok kezdtek nyüzsögni a fejében. Rettenetesen félt, hogy valami ostobaságot vagy a szomszédját méltatlanul sértő dolgot mond, de a kérdés annyira fontos volt számára, annyira égető, hogy nem lehetett megkerülni illendőségi megfontolásokból.

– Miért száműzték? – szólalt meg hirtelen, nagyon gyorsan, anélkül, hogy Vaszilcevre nézett volna.

A férfi elmosolyodott.

– Tényleg tudni akarja? – kérdezte, mintegy incselkedve.

Vera csak bólintott a fejével válaszul, de az arca beszélt helyette.

– És kíváncsi a kortárs mártírokra is?

Vera szeme még jobban felcsillant.

– Szeretné, ha mesélnék róluk? De előre figyelmeztetem: sok minden másról is beszélni kell.

Vera arca felragyog.

– Diocletianusról és a Capitoliumról is valószínűleg beszélni kell majd. Meg fogja hallgatni?

– Megteszem, megteszem!

V

Másnap Vaszilcev meglátogatta Barancov grófot. Az ismeretség hamarosan létrejött és amikor egy idő után Vaszilcev ingyen leckéket kívánt adni Verának, az ajánlatot a gróf hálásan elfogadta, annál is inkább, mert gondatlansága ellenére, időnként némi lelkiismeret furdalást érzett amiatt, hogy a Barancov család legkisebb lánya ugyanolyan tudatlanul nő fel, mint bármelyik falusi lány.

Vera testvérei már nem kételkedtek abban, hogy sikerült rabul ejtenie szomszédjukat. Tréfásan gratuláltak neki a győzelemhez. Az udvarlóval való ugratás hamarosan szokássá vált közöttük.

Eleinte ezek a beszólások és kötekedések Verát dühbe és zavarba hozták. Apránként azonban egyfajta varázst kezdett felfedezni bennük. Úgy látszik, mindig hízelgő, ha azt mondják, hogy valaki szerelmes beléd. Vera még a saját szemében is egyre tiszteletreméltóbb lett, mióta volt egy hódolója.

– Milyen volt? Hogyan viselkedett ma veled? Beszélt már az érzéseiről? Ne légy ilyen titokzatos, kérlek! Mondj el mindent! – A nővérei minden egyes Vaszilcevvel töltött óra után így zaklatták.

Vera pedig, szinte akarata ellenére, elkezdte mesélni a történteket, és szintén akarata ellenére mindig hozzátett egy keveset. Isten tudja, hogyan esett meg ez! A nővérek olyan jól tudtak magyarázni és értelmezni minden szót, amit Vaszilcev mondott, hogy egyáltalán nem tűnt ugyanannak, mint amikor az elhangzott.

Mire észbe kapott, szomszédja lassan átvette a hatalmat a gondolatai felett és a róla alkotott képe megváltozott. „Egy hórihorgas, jelentéktelen, korosodó úriember, hamuszürke arccal és olyan rövidlátó szemmel, hogy a szemüvegén keresztül sem lát semmit!” Így jellemezte volna a szomszédjukat közvetlenül azután, hogy találkozott vele az árokparton. Most, hogy a férfi elismert csodálójává vált, olyannyira hőssé akarta emelni, hogy naponta új erényeket kezdett felfedezni benne. Egyik nap azt találta, hogy a mosolya kellemes, a következőn azt vette észre, hogy amikor nevet, olyan furcsa, mókás ráncok vannak a szeme körül, és ő hirtelen nagyon megszerette ezeket a ráncokat.

Most a krónikus, öntudatlan várakozás állapotában élt. Minden órára szívdobogással készült és az óra alatt is idegesen, izgatottan, állandó szorongásban ült: „Csak nem ma lesz?”.

Vera és Vaszilcev egyedül voltak a szobában. Az órának vége volt, de a tanár még nem szándékozott elmenni. Félretette a könyvet, hátradőlt a székében, kezével megtámasztotta a fejét és elgondolkodott. Ez elég gyakran megtörtént vele. Vera mozdulatlanul ült mellette. Valamiért hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát, félt megmozdulni. Bámulta Vaszilcev kis, napbarnított, sovány kezét és gépiesen nézte az egyik vastag kék eret, amely a csuklójánál kezdődött, félrelökött néhány sötét szőrszálat, majd sietősen keskenyedve, kanyarogva a középső ujjáig ért.

Már kezdett sötétedni; a tárgyak lassan elhalványultak, körvonalaik elmosódtak. Miközben Vaszilcev keze ködként elhalványult, Vera öntudatlanul megerőltette a látását. Furcsa kábulat szállta meg; percről percre egyre nehezebben tudott mozdulni; szíve erős, telt ütésekkel dobogott; fülében olyan zúgás támadt, mintha valahol messze víz ömlött volna.

Vaszilcev hirtelen felriadt a mélázásából.

– Verocska, drágám… – kezdte halkan, mintha egy korábbi gondolatot folytatna és gyengéden a kezét az övére tette.

„Ez az! – mintha villám hasított volna át Vera agyán. – Most jön a vallomás.”

De az idegei túlságosan feszesek voltak. Hirtelen valami megfeszült a mellkasában és a torkához kapott; még egy szó és megfullad.

– Kérem! Kérem, kérem, kérem! Ne mondja el nekem! Már tudom! – hagyta el a fojtott kiáltás a száját.

Felugrott és a szoba szemközti sarkába szökkent.

Vaszilcev döbbenten, értetlenül bámult rá néhány pillanatig.

– Verocska, mi van veled? – kérdezte végül halkan, ijedten.

A hangja azonnal észhez térítette Verát és hirtelen világossá vált számára, hogy szörnyű ostobaságot követett el.

Mit tegyen most? Hogyan magyarázza meg neki?

– Azt hittem… képzeltem… – motyogta összefüggéstelenül, zihálva.

Vaszilcev nem vette le a szemét a lányról és az ijedt zavarodottság kifejezése lassan átadta helyét a kellemetlen bosszúság és a gyanakvás kifejezésének az arcán.

– Vera, azt akarom, követelem, hogy mondja el, mit gondolt, mi volt az!

A férfi megállt előtte és szorosan megfogta a kezét. A hangja kemény, fémes volt. Kék rövidlátó szemei, mint két csavar fúródtak a lány arcába. Ennek a merev, vallató tekintetnek a hatása alatt Vera úgy érezte, hogy elveszíti minden akaraterejét, minden önuralmát. Tudta, hogy a vallomás szörnyű lenne, de ha élet-halál kérdése lenne is, akkor sem tehetné meg, hogy nem válaszol, nem teheti meg, hogy nem mondja el az igazat.

– Azt hittem…, hogy ön szerelmes belém! – mondta alig hallhatóan, szaggatott suttogással.

Vaszilcev, mint akit megcsíptek, elengedte a kezét.

– Ó, Vera, ön se különb, mint a többiek, ön is ugyanolyan ostoba! – mondta szemrehányóan, és kiment a szobából.

Vera egyedül maradt, nyomorultul, megsemmisülten.

„Istenem! Micsoda szégyen! Hogyan lehet egy ilyen szégyen után élni!” Ez volt az első gondolat, ami másnap reggel, a több órás nyugtalan, lázálomszerű emlékezetkiesés után az eszébe jutott.

Még korán volt. A nővérek ágyából egyenletes, kimért lélegzetvétel hallatszott. Tegnap nem vettek észre semmit, fogalmuk sincs róla; de mit fognak szólni, ha megtudják! Egy egész hónapig egy érdekes, lebilincselő regény hősnője volt és hirtelen kiderült, hogy csak egy buta, beképzelt lány! „Ó, micsoda szégyen, micsoda szégyen!”

Vera a takaró alá rejtette a fejét és keservesen, görcsösen sírt, fogaival a párnát harapdálta, hogy elnyomja zokogását.

Léna megfordult az ágyán. A nővérek kezdtek felébredni.

„Csak ne vegyenek észre semmit!” Ez a gondolat hirtelen elapasztotta Vera könnyeit. Felkelt, mintha mi sem történt volna, felöltözött, sétált, beszélgetett, sőt nevetett egész nap, mintha mi sem történt volna. Néha sikerült egy-egy percre elfelejtenie az előző napot, de a szívét még mindig ugyanaz a tompa, kérlelhetetlen, újkeletű, mindenre kiterjedő fájdalom járta át.

Ismét eljött a leckére kijelölt nap.

„Valami történni fog!” – gondolta Vera, és kirázta a hideg a gondolattól, hogy találkozni fog Vaszilcevvel.

Három órakor berohant egy fiú a szomszédos udvarházból a háziúr levelével: nincs jól, elnézést kér, nem tud átjönni az órára.

„Hála Istennek!” – gondolta Vera megkönnyebbülten.

Újra kezdte régi, unalmas, elfoglaltság nélküli életét, ahogyan az Vaszilcev előtt volt. Ismét egész nap sarokról sarokra lézengett, nem tudta, mit kezdjen magával, mit tegyen. Bármennyire is bujkált, a nővérei mégis gyanakodtak valamire és sértő, tolakodó kérdésekkel zaklatták. Vera most már kerülte a társaságukat.

Így telt el egy hét és elkezdődött egy újabb. Vaszilcev még mindig nem jelent meg. „Soha többé nem jön el!” – gondolta Vera egyfajta mardosó vágyakozással. Egy nap azonban egyedül ült az üres tanteremben, szórakozottan és érdeklődés nélkül lapozgatott egy könyvet, amit már tízszer olvasott, amikor hirtelen ismerős léptek hallatszottak a folyosóról.

A vér a szívébe tódult; egy pillanatra azt hitte, hogy megállt a szívverése. Az első gondolata az volt, hogy felugrik és elszalad, de mielőtt szándékát megvalósíthatta volna, Vaszilcev már a szobában volt.

Nyugodtnak és jó kedélyűnek tűnt, mint mindig, mintha nem történt volna semmi különös, és mintha az a gyötrelmes tíz nap meg sem történt volna. És Vera? Annyira gyűlölte őt ezen a héten, de most hirtelen őrült, lélegzetelállító öröm kerítette hatalmába az egész lényét. Persze szégyellte, fájdalmasan szégyellte magát, de az uralkodó érzés az öröm volt.

– Vera, barátom, ez így nem mehet tovább! – egyenletes, szelíd hangon beszél, mintha egy gyermekhez szólna. – Volt köztünk egy kis félreértés, – egy nagyon kellemetlen, szerencsétlen félreértés –, de most egyszer s mindenkorra átbeszéljük, aztán teljesen elfeledjük és barátok leszünk, mint régen. Negyvenhárom éves vagyok, Verocska; öregember vagyok, majdnem háromszor annyi idős, mint ön. Önbe szeretni nemcsak ostobaság lenne, hanem aljasság is. Hála Istennek, soha nem gondoltam arra, hogy magába szeressek. De én mélyen és őszintén szerettem és azt akarom, hogy jó ember legyen. Csak a muszlin kisasszonyok⁽⁵⁷⁾ képzelik, hogy egy férfi fél napig sem maradhat a társaságukban anélkül, hogy flörtölnének⁽⁵⁸⁾ velük. Ön nem muszlin kisasszony, ugye? Nem igaz?

Vera némán, lehajtott fejjel állt; hosszú szempilláin nagy könnycseppek remegtek, de ebben a pillanatban esze ágában sem volt gyűlölni Vaszilcevet.

– Figyeljen, barátom, adja a kezét – folytatta Sztyepan Mihajlovics. – Hogy bebizonyítsam, mennyire értékelem a barátságát, elmondok önnek valamit, amit már sok-sok éve nem mondtam el senkinek. Egyszer az életben igazán szerettem egy lányt. Ő volt a legkedvesebb, legaranyosabb nő, akivel valaha találkoztam. De a sorsa szörnyű volt. Ez nemrég, Karakozov⁽⁵⁹⁾ merénylete után volt. Akkoriban mindenkit letartóztattak és elvittek, elég volt egy óvatlan szó és máris börtönbe kerültél. És ő, így került börtönbe. A börtönök túlzsúfoltak voltak és hat hónapot kellett eltöltenie egy nyirkos, sötét pincében, amit elöntött a víz. És ő olyan törékeny volt, olyan gyenge! Amikor végre sorra került, hogy kivizsgálják az ügyét, kiderült, hogy nincs ellene bizonyíték. Ki kellett engedniük. De abban a borzalmas pincében elkapott egy szörnyű betegséget, ami úgy tűnik, rosszabb, mint a világon bármi más: az arca csontszúvas lett⁽⁶⁰⁾ – börtönszú, így is hívják. Azután három teljes évig, Verocska, lassú halált halt. Én persze egy lépésre sem mozdultam mellőle, mert minden nap látnom kellett, hogy a szörnyű, kérlelhetetlen kór hogyan torzítja el és falja fel elevenen. Szenvedése olyan nagy volt, hogy még nekem is, aki mindennél jobban szerettem őt a világon, a halált kellett megváltásnak neveznem. Most már érti, Verocska, hogy ha az ember már így szenvedett az életben, nem tekinthet tréfaként a szerelemre. Igen, valóban, egy olyan országban, ahol ilyesmi lehetséges, és az embernek szinte nincs joga a személyes szerelemre, a személyes boldogságra gondolni…

Vaszilcev hangja remegett az izgalomtól. Vera keservesen, némán sírt.

Nem sokkal később Vaszilcev megmutatta neki egykori menyasszonyának a szörnyű betegség előtti portréját: gyönyörű, intelligens, napbarnított arc, sötét, álmodozó szemek. Vera úgy gondolta, hogy még soha életében nem látott szebb arcot és tiszteletteljesen megérintette ajkával a portrét, mintha egy mártír arca lenne és könnyes szemmel megismételte gyermekkori fogadalmát, hogy mártírkoszorút szerez. Csakhogy ő nem akart érte Kínába menni; most már tudta, hogy ez a koszorú sokak sorsa Oroszországban.

Ettől a naptól kezdve nem volt több félreértés Vera és Vaszilcev között és barátságuk örökre megszilárdult.

VI

Április vége volt. Idén hirtelen, egyszerre jött a tavasz. Miután megnyíltak a folyók és elolvadt a hó, még hosszú hideg időszak következett. Minden lassan, lomhán történt, mintha vonakodott volna – egy lépés előre, két lépés hátra. Mintha minden füvet, minden fűszálat egyenként meg kellett volna győzni és könyörögni neki, hogy rázza le magáról a téli álmot és dugja ki a föld alól a zsenge fagyos levélcsúcsát. Egyikükön sem látszott az igazi tavaszi izgalom.

Az egyik éjszaka folyamán váratlanul csendes meleg eső esett, és attól kezdve valami varázslatos dolog történt. Olyan volt, mintha valami erjedés indult volna be a földre hulló apró, illatos tavaszi esőcseppektől. Minden felbolydult, mindenben fellángolt az élni vágyás. Minden rohanni kezdett előre, lökdösődve és tolakodva, mintha attól félne, hogy lekési a határidőt. Minden úgy döntött, hogy kiáll önmagáért és a létezéshez való jogáért.

Másnap reggel a borkiak kábultan ébredtek. Mi minden történt egyetlen éjszaka alatt! Nem ismertek rá sem a kertre, sem a mezőre, sem pedig az erdőre. Tegnap este még minden fekete és kopár volt, most pedig mindent halvány zöld árnyalat borít. És a levegő sem olyan, mint tegnap volt. Más az illata és más belélegezni.

Most a nyugtalan tavaszi láz tombolásának csúcspontján voltunk. A nyírfák már finom, áttetsző, csipkeszerű lombozatba öltöztek. Hatalmasra duzzadt nyárfa rügyek ragacsos, gyantás pikkelyeket hullattak a földre, fűszeres, mámorító illattal töltve meg a levegőt. Az éger- és mogyorófák sárga illatos virágpora a cseresznye- és meggyfák fehér szirmaival együtt mindenhová eljut. A lucfenyők hatalmas, világos színű hajtásokat növesztettek, amelyek gyertyaként álltak, és furcsán tűntek ki az öreg, tavalyi tűlevelek közül. Csak a tölgy állt egyedül, csupaszon és mogorván, mintha nem is gondolna a tavaszra.

Naponta érkeznek új látogatók délről. Egy hete jelent meg az égen a darvak első fekete háromszöge. A harkály egy öreg bükkfa odvában kopogtatott. A fecskék az erkély teteje alatt cikáznak, régi fészküket keresik, és harcolnak a verebekkel, amik a tél folyamán birtokba vették ősi birtokukat.

A talajból meleg gőzök szállnak fel. Érezni lehet, hogy valami furcsa, titokzatos munka folyik odalent a föld gyomrában. Egy lépést sem lehet tenni anélkül, hogy ne lépnél bele valami új, fiatal élet csírájába – egy gombába, egy gyomba vagy egy rovarba. A tóban élénk szeretkezés folyik. Minden barázda a létezés legkülönfélébb, legbizarrabb formáinak milliárdjaitól hemzseg; és mind nyüzsög, mind csapong, mindet áthatja önmaga fontosságának tudata.

A Barancov-ház egykori tanulószobájában egy tizennyolc év körüli, karcsú, nyúlánk, kidolgozott profilú fiatal lány, fekete szempillákkal szegélyezett kék szemekkel elmélázva ül az íróasztal fölé hajolva. Egy nyitott könyv van előtte az asztalon, Dobroljubov⁽⁶¹⁾ egyik kötete, de nehezen tud koncentrálni arra, amit olvas. Felemeli a fejét, hátradől a székében, keze játszani kezd a csont papírvágó késsel, és várakozó, feszült kifejezés van a szemében, mintha azt figyelné jön-e valaki.

Ebben a fiatal szépségben nehéz volt felismerni az egykori szikár, napbarnított, tinédzser Verát. Három év telt el a Vaszilcevvel való emlékezetes beszélgetése óta. Ezek az évek látszólag csendesen, minden esemény és felfordulás nélkül teltek el, de Vera számára tartalmasak voltak. Barátsága Vaszilcevvel egyre erősödött, de közben valahogyan elidegenedett az egész családjától. Nővéreinek elegük lett a szomszédjukkal való ugratásból és lemondtak róla. Mivel a Vaszilcevvel való bensőséges kapcsolata még kislánykorában kezdődött, a szülei szokásos nemtörődömségükből kifolyólag nem tartották szükségesnek, hogy ezt most, hogy Vera felnőtt hölgy lett, akadályozzák.

Az utóbbi időben azonban Vaszilcev tekintélye a szomszédos földesurak szemében drámaian csökkent. Több nagyon komoly hibája is volt. Először is, ingyen adta oda parasztjainak az összes földjét, amivel nemcsak a saját zsebének okozott komoly kárt, hanem rossz példát is mutatott az egész járásnak. Másodszor, azzal gyanúsították, hogy beleavatkozik mások ügyeibe, kéretlen tanácsokat ad idegen parasztoknak, és felborít számos ravasz kombinációt, amelyet egyik vagy másik földesúr talált ki, amikor a földön osztozkodott a korábbi jobbágyokkal.

Általánosságban elmondható, hogy bár Vaszilcevet nem lehetett semmi törvénytelenséggel vádolni, mégis mindenki egyetértett abban, hogy nem úgy viselkedett, ahogy a helyzetében kellett volna és úgy tűnt, teljesen megfeledkezett arról, hogy egy politikai ügyek miatt a saját birtokára száműzött embernek különösen óvatosnak kell lennie. Néhány barátja már megpróbált célozgatni arra, hogy a kormányzó kezdi vicsorgatni rá a fogát, de ő erre sem figyelt oda.

Míg a földesurak duzzogtak Vaszilcevre, a parasztok oda voltak érte, és nem győztek örülni az érkezésének. Eleinte persze bizalmatlankodtak vele szemben, sőt még azzal kapcsolatban is, hogy váltságdíj nélkül adta át nekik földjeit.

Aztán úgy döntöttek, hogy biztosan együgyű. Apránként azonban meggyőződtek arról, hogy tetteit nem lehet ostobasággal magyarázni. Látták, hogy valahányszor hozzá fordultak valamiért, vagy segítséget kaptak tőle, vagy értelmes, józan tanácsot. Attól kezdve nem volt hiány segítséget kérő emberekben. Ha egy bonyolult családi ügyet kellett megmagyaráznia, vagy beadványt kellett írnia a bíróságnak, tömegesen fordultak hozzá.

Vera és Vaszilcev szabadidejükben olvastak és beszélgettek. Végtelen beszélgetéseik egyre inkább elvont témákról szóltak, amelyek személyesen nem érintették őket. Ám ahogy három évvel ezelőtt, úgy most is gyakran beszéltek a modern „mártírokról” és Vera, akárcsak korábban, sőt, százszor erősebben, mint korábban, eltökélte, hogy a nyomdokaikba lép.

De a mártírkoszorúja még hátra volt, valamikor a távoli jövőben. Most, egyelőre, az élete csodálatosan jó volt, és napról napra teljesebb és jobb.

Kivéve, hogy az elmúlt napok unalmasak, sivárak voltak. Vaszilcevnek el kellett utaznia a parasztok ügyei miatt; két hete volt távol. Félelmetes, hogy telik az idő, ha nincs remény arra, hogy este beszélgessünk egy barátunkkal! Valahogy nincs kedve az embernek semmihez, nem halad a munka a kezében!

De hála Istennek, azoknak az időknek vége! Ma délután egy fiú futott a szomszédos udvarházból, hogy elmondja, az úr visszatért és ma este velük teázik.

„Félóra múlva itt lesz!”

Olyan intenzív, fékezhetetlen örömhullám kerítette hatalmába Verát, hogy nem tudott nyugton ülni, félredobta a könyvet és az ablakhoz ment. A lemenő Nap ferde sugarai tüzes pírba borították és arra késztették, hogy szorosan lehunyja a szemét.

„Milyen szép az udvar! Soha nem tűnt még ilyen elragadónak, ilyen csodálatosnak a tavasz! És hogy növekszik minden! Csodálatos! Ma reggel még kopár volt a domb, de most már maroknyi hóvirágot és bükkönyt lehet szedni a földről. Készen kúsznak ki a földből! Az egyik mese egy olyan éles szemű fiatalemberről szól, aki látja, ahogy a fű nő. Nem csoda, tavasszal! Ha jobban meg tudnám nézni, azt hiszem én is látnám… Mi az? Egy kakukk az erdőben. Az első idén… Istenem, de szép! Annyira jó, hogy a szívem megfájdul tőle és sírni szeretnék!”

Amikor Vaszilcev végre belépett, Vera olyan hevesen rohant felé, hogy a férfi elvesztette szokásos nyugalmát.

Megfogja a lány mindkét kezét és gyengéden, csodálkozva nézett rá.

– Mi történt magával, Vera? Meg sem ismertem első látásra! Két hete még kislányként hagytam el, és most…

Nem szólt sokat, de a tekintete egy el nem mondott történetet mesélt el.

Vera arca élénkpiros lett és önkéntelenül lehunyta a szemét. Olyan jól érezte magát, olyan boldog volt a férfival. Ez a két hét tényleg megváltoztatta őt. Még soha nem volt ilyen hűvös a keze és soha nem lángolt így az arca a férfi jelenlétében. Mechanikusan, hogy leplezze izgatottságát, elkezdte átnézni az asztalon lévő könyveket.

– Nem, Vera, ma nem tanulunk. Üljünk le így.

Leült a nyitott ablak melletti székre és rágyújtott egy cigarettára. Vera leült mellé, a szíve vadul dobogott, mint egy verdeső madár.

Odakint már sötét volt. Az ég sötétkék volt a magasban, de ahogy nyugat felé ereszkedett, fokozatosan halványabbá vált és a horizontot világosabb borostyánszínű sáv szegélyezte. A békák a tavon barátságos kórusba kezdtek. A szoba sarkaiban és a mennyezeten az első szúnyogok halk zúgása hosszú, halk zümmögéssé olvadt össze. Egy májusi bogár repült el az ablak mellett, hangos, basszusszerű zümmögéssel töltve meg a levegőt.

A konyhát a kerttől elválasztó bokrok között fényt pillantott meg. A női alak, kendővel a fején, egy pillanatig tétovázott, körülnézett, hogy követi-e valaki, aztán gyorsan a liget felé szaladt. Egy perccel később férfihang szeretetteljes suttogása és halk, boldog nevetés hallatszott. A távolból szomorúan szólt a falu juhászának nádsípja.

– Meséljen nekem erről a férfias ügyről. Annyi ijesztő és csúnya dolgot hallottam ma az asztalnál – kezdi Vera hirtelen, de láthatóan erőlteti a beszédet; a hangja természetellenesen hangzik.

Vaszilcev megrázkódik, mintha felébredt volna.

– Igen, tudom, hogy elítélnek – mondja, miközben kezével végigsimítja a homlokát. – De nem esem kétségbe azért, hogy sikerült a közvéleményt e szegény parasztok javára billentenem. Mindezt részletesen el fogom mondani, Vera, de csak utána. Most nem tehetem.

Ismét néhány perc csend; csak a szúnyogok zümmögnek és a pásztor tovább játssza a dallamot.

– Vera, emlékszik egy három évvel ezelőtti beszélgetésünkre? Akkor olyan biztos voltam magamban, hogy ez soha nem fog megtörténni… Közben… Vera, mondja csak, egyáltalán nem tűnök öregnek?

Ezek az utolsó szavak kissé hallható, remegő suttogással hangzottak el. Vera válaszolni akart, de a hangja elakadt.

Isten tudja, hogyan került Vaszilcev keze a karjára. Az érintéstől elállt a lélegzetük, nem jöttek szavak a nyelvükre, és mindketten féltek megmozdulni.

– Sztyepan Mihajlovics! Vera! Ott vagy? – Szólt Liza csengő hangja a folyosóról.

Vaszilcev gyorsan elhúzódott.

– Holnap találkozunk, Vera! – mondja, és az alacsony ablakon kilépve a kertbe, eltűnik a sötétben.

Eljött az illatos, érzékeket felkavaró tavaszi éjszaka, a maga titokzatos varázsával, annak letaglózó szenvedélyességével. A faluban kialudtak a fények. Apránként minden hang elhalkult. A pásztorsíp már rég elhallgatott. A békák elcsendesedtek, a szúnyogok is hallgattak. Időről időre csak a bokrok zizegését vagy a tó csobbanását lehetett hallani, vagy a távoli faluban a szenvedélyes éjszakán láncra verve magányosan sínylődő kutya hangját.

Vera nem tud aludni. Ma este fülledtnek érzi a nagy, hűvös hálószobát, amelyben most egyedül lakik, külön a testvéreitől. Felkel az ágyból, kinyitja az ablakot és arcát a hideg üveghez szorítja. De ettől sem frissül fel; az arca ugyanolyan forró, mint előtte, ugyanaz a szívében érzett bágyasztó nyugtalanság, ugyanaz a boldogság keríti hatalmába egész lényét.

Milyen csendes minden! A liget most hatalmasnak és mélynek tűnik; a fák olyan nagyok és feketék, mintha összebújtak volna, mintha összeesküdnének valamire, mintha valami különös, fontos titkot rejtegetnének. Az éjszaka csendjében egyszer csak halk, irizáló csengőhang hallatszik, az országúton haladó posta trojka⁽⁶²⁾ hangja. A levegő olyan tiszta, olyan áttetsző, hogy a csengők csilingelése távolabb, ötversztányira⁽⁶³⁾ is hallatszik. Egy percre elhallgat, biztos egy domb mögött hajtott át, de hamarosan újra hallatszik, egyre közelebb és közelebb; mintha a trojka teljes galoppban száguldana és most már az ostorcsattogás, a kocsis hangja és a lovak dobogása is hallatszik. De ekkor ismét elhalkulnak a hangok. Furcsa! Mintha egyszerre vágták volna el. A trojka megállt valahol a közelben.

Elképesztő, nem igaz! Milyen izgalmas a postajárat csengőinek hangja, éjszaka! Tudod, hogy nincs kit várni. Valószínű, hogy megérkezett a városi jegyző, vagy a csendőr jött a faluba, hogy valamilyen gazember ügyében nyomozzon. Mégis, amint az ember meghallja a vékony, ezüstös csengőhangot a főúton, a szíve hevesebben kezd verni. Hirtelen vágyakozást érez valami ismeretlen föld után.

„Istenem, milyen jó az élet!”

Vera önkéntelen, gépies mozdulattal összefonta a kezét, mintha imádkozna. Vaszilcev materialistának vallja magát és Vera is ismerte az összes új elméletet és komolyan gondolta, hogy már egyáltalán nem hisz Istenben. De mégis, ebben a pillanatban lelkét szenvedélyes, határtalan hála töltötte el valaki iránt, aki boldogságot adott neki és régi gyermeki, kitörölhetetlen szokása szerint buzgó könyörgést intézett Istenhez, akinek létezését nem ismerte el.

„Uram! Tudom, hogy sok a bánat, sok az igazságtalanság, nagy a szükség! Szeretném szolgálni az embereket, kész vagyok az életemet adni értük! Csak az után, az után, Uram! Most olyan nagyon, olyan fájdalmasan vágyom a boldogságra!”

Verának egy pillanatra sikerült elmerülni egy nyugtalan álomban.

„Holnap!” – villan át hirtelen egy fényes fénysugár az elméjén, újra elkezdődik számára a lankadtan édes szorongás, a forró, boldogító láz.

A hajnali pír már megjelent az égbolton. A kakasok másodjára kukorékoltak, a verebek hangosan és szorgalmasan csiripeltek az ablak alatt, ő pedig még mindig ébren van, még mindig lángoló arccal és hideg kézzel vergődik az ágyán. Csak napfelkelte után zuhant végre mély, ólmos álomba.

Sokáig aludt. Későre járt már, nem sokkal dél után, amikor ismét eluralkodott rajta a tegnap történt valami elképesztően boldogságos dolog homályos tudata. Milyen jó másnap felébredni egy nagy, váratlan öröm után!

Vera csak fekszik és lustálkodik az ágyában.

„De mi vagyok én? És a gyermekeim!” – motoszkál a fejében.

Felpattant és fel akart öltözni, de az órájára nézett és látta, hogy már nagyon késő van és úgy gondolta, hogy már úgyis lemaradt a mai foglalkozásról és nem kell sietni. Ezt eldöntve visszabújt az ágyba, lehunyta a szemét csendesen mosolyogva a közelgő boldogságán.

Belépett a cseléd a szobába, óvatosan lépkedett és azon tűnődött, vajon a kisasszony alszik-e még.

– Anyiszja, anyuskám, miért nem ébresztettél korábban? – köszöntötte vidáman Vera.

– Már ötször jártam itt, kisasszony, de olyan mélyen aludt, hogy sajnáltam, megzavarni.

„Miért olyan furcsa ma az arca?” – gondolta Vera.

– És kisasszony, ránk szakadt a baj! – szólalt meg hirtelen Anyiszja azon a sajátos, izgatott és mégis látszólag elégedett hangon, melyen a cselédek mindig fontos híreket jelentenek be, bármiről is legyen szó.

– Mi az? – Vera felsikoltott és felugrott az ágyra.

Még nem tudta, hogy mi történt, de a szívében már érezte a bajt.

– Az este eljött a rendőrség a szomszédunk házához – számolt be Anyiszja.

VII

Villámgyorsan terjedt el a házban a szörnyű hír: ma este ismét egy posta tarantasz állt meg Vaszilcev kastélyának tornáca előtt egy csendőr ezredessel és két alacsonyabb rangú „őrangyallal”. Az ezredes egy kincstári bélyegzővel és pecséttel ellátott papírt mutatott Vaszilcevnek. A papíron az állt, hogy Sztyepan Mihajlovics Vaszilcev nemesember nagyon veszélyes személy a környék nyugalmára. Ezért a kormányzó a felülről ráruházott hatalomnál fogva elrendeli, hogy változtassa meg jelenlegi lakóhelyét Vjatkába⁽⁶⁴⁾, egy kiváló, bár kissé távolabbi városba.

Három nap és három éjszaka állt rendelkezésére, hogy elrendezze a dolgait. De ennek az időtartamnak a lejártával el kell hogy szállítsák a célállomásra.

El lehet képzelni, milyen hatással volt ez a hír az egész Barancov családra. Maga a gróf volt a leggyávább. Megvolt benne az a tulajdonság, ami Oroszországban nem mondhatni ritkaságnak, hogy a magánéletben szeretett a kormány rovására gúnyolódni és liberális lenni, üres fecsegéssel tölteni az időt, de amint a láthatáron megjelent a kék gallér, azonnal visszahúzódott, és a cár legszerényebb, leghűségesebb szolgájává változott.

Ebben az esetben a reá jellemző gyávaságot lelkiismerete jól megérdemelt szemrehányással tetézte: hogyan engedhette meg, hogy lánya és egy szabadgondolkodó között ilyen közeledés legyen? Hol volt a szeme? Vaszilcev, aki egykor tekintélyes és gazdag földbirtokos volt, most hirtelen hajléktalan csavargóvá változott, olyan emberré, akivel nem biztonságos találkozni. Természetesen a házasság közte és Vera között most már szóba sem jöhetett, és a lány örökre kompromittált és kegyvesztett marad.

Mint mindig, az élet minden nehézségében, a gróf most is sietett elnyomni felelősségérzetét azzal, hogy másokat vádolt.

– Anyuska, te csak az idegeiddel tudsz foglalkozni, de a lányodra nem tudtál vigyázni! – tett szemrehányást a feleségének.

A grófnő maga is tisztában volt azzal, hogy ez az esemény milyen szégyent hoz majd a családjára és előre látta, hogy a városban tartott első találkozón a tartományi hölgyek milyen kedves, ártatlan kérdésekkel és részvétnyilvánításokkal fogják elhalmozni.

Az egész házat, még a cselédeket is elfogta az a különös, öntudatlan pánik, amelyet a világoskék mundér^(64a látványa képes kiváltani Oroszországban. Mindenki a közelgő katasztrófára várt.

– A rendőrség, a rendőrség jön! – rohant be kiabálva a kislány Fenya, amikor meghallotta a postajárat csengőjét a főúton.

E szörnyű hírre mindenki majd megőrült a félelemtől. A grófnő a hálószobájába rohant és az ágyába húzódott, mint a legbiztonságosabb menedékhelyre. A gróf berohant Vera szobájába és minden könyvet és papírt, ami csak a keze ügyébe került, saját kezűleg dobott a kályhába, ami mintha baljósan izzott volna. A cselédek mind szétszéledtek.

Kiderült azonban, hogy a riadalom alaptalan volt. Csak egy arra járó jövedéki⁽⁶⁵⁾ tisztviselő volt, de sokáig tartott, amíg mindenki lecsillapodott az átélt izgalomtól.

Ami Verát illeti, a csapás, amely érte, olyan hirtelen, olyan elsöprő volt, hogy teljesen elkábult, és nem tudta azonnal felfogni a szerencsétlenségének mélységét.

Hogy Vaszilcevet teljesen, örökre elveszik tőle – ez a gondolat olyan elképzelhetetlenül szörnyű volt, hogy valahogy még mindig nem fért a fejébe. Hogy mi lesz, azután, hogy a férfi elment, arra nem is gondolt. Ez az „utána” úgy tűnt neki, mint egy fekete, feneketlen mélység, amelybe még belenézni sem tudott szédülés nélkül. Jelen pillanatban a legnagyobb aggodalma, a legsürgetőbb, leggyötrelmesebb félelme az volt, hogy a férfi ne menjen el anélkül, hogy elbúcsúzna tőle. Újra látni őt, akár csak egy órára, akár csak egy percre is, és azután jöjjön az aminek jönnie kell? Néha úgy tűnt neki, hogy ha újra látják egymást, minden rendben lesz, így vagy úgy minden megoldódik.

Minden vágya, minden gondolata, minden törekvése egyetlen dologra összpontosult: látni őt. De a találkozó megszervezése nem volt könnyű. Vaszilcev ezekben a napokban természetesen fogoly volt a saját otthonában, a csendőrök legszigorúbb felügyelete alatt.

Vera is éber felügyelet alatt állt. A családban mindenki gyanította, hogy valami kétségbeesett tettre készül; ezért egyfajta házi őrizetbe helyezték. Napközben az anyja és a testvérei nem tévesztették szem elől; éjszakára Anyiszja volt megbízva, hogy vigyázzon rá.

Két nap telt el és Verának, bármennyire is törte a fejét, még mindig nem sikerült kiosonnia a házból. Még Vaszilcevről sem hallott, mert a cselédeknek szigorúan megtiltották, hogy a szomszédos udvarházból akár csak egy kutyát is beengedjenek az udvarra.

Már csak egy éjszaka volt hátra. Másnap hajnalban elviszik és akkor mindennek vége. Vera ettől a gondolattól úgy érezte, hogy megőrül.

– Anyiszja, drága Anyiszja! Hadd menjek hozzá! Csak egy órára, csak egy órára! Senki sem fogja megtudni – könyörgött a mellé beosztott cselédnek.

– Erre még csak gondolnia sem szabad, kisasszony! – Anyiszja először megijedt és rémülten tiltakozott a kezével.

– Anyiszja! Gondolj vissza a fiatalságodra! Többször elmondtad nekem, milyen nehéz volt az életed a jobbágykorban. De gondolj bele: Sztyepan Mihajlovics értetek szenved, muzsikokért.

– Ó, kedves kisasszony, ne is mondja, ön egy fájdalmas ember! Magam is tudom, hogy a szomszédunk jó uraság volt. És mi cselédek, sajnáljuk őt, higgye el, könnyekig sajnáljuk! És sajnáljuk magát is, kisasszony. Azt hittük, hogy egy pár lesznek! Örült a szívem, amikor láttam magukat! De hát mit tehetünk? Isten akarata! Kisasszony, anyám, ne! Megőrült, drágám? A lábamnál fekszik, az alantas szolga lábánál!

Vera kétségbeesésében térdre vetette magát Anyiszja előtt és megcsókolta a kezét.

– Anyiszja, ha nem engedsz el, tudd meg, hogy a vérem rajtad fog száradni. A keresztre, hogy megölöm magam, ha nem láthatom őt, mielőtt elmegy.

Anyiszja szíve nem volt kőből. Sok sóhajjal, sok siránkozással megígérte végül, hogy kicsit később, amikor már mindenki lenyugodott a házban, kiengedi a kisasszonyt a hátsó verandáról.

Éjszaka volt, mire Vera, Anyiszja ruhájában és egy kopott fekete kendővel a fején kiosont a házból. Az elmúlt napokban ismét hidegebb lett, és bár napközben sütött a Nap, estére még enyhe fagy jött, a főút pocsolyáit vékony jégkéreg borította, ami ropogott Vera lába alatt. Borzongás futott végig a tagjain. A két birtokot elválasztó patak már áradt és kilépett a medréből, így nem tudott a megszokott úton átmenni a sziklán, hanem kétversztányi⁽⁶⁶⁾ kerülőt kellett tennie. Verával még soha nem fordult elő, hogy éjszaka egyedül lett volna a mezőn. Az ismerős út most egészen másnak tűnt számára, mint nappal. Minden tárgy hirtelen megváltozott és felismerhetetlenné vált.

Vera nem nézett hátra. Nem érzett sem félelmet, sem izgalmat; még a Vaszilcev közelgő távozása miatti szomorúság is alábbhagyott. Könnyű szédülés, amely távolról sem volt kellemetlen, ködösítette a gondolatait. A lábai hirtelen nagyon könnyűek lettek; a testét pedig egyáltalán nem érezte. Úgy ment, mintha álmodna és csak közvetlenül a Vaszilcev-ház kapuja előtt tért magához.

Minden sötét volt; úgy látszott, hogy mindenki alszik. Csak az egyik ablakban látszott egy halvány fénycsík a behúzott függöny alól.

Vera először halkan és tétován kopogott a kapun. Senki sem válaszolt; azután egyre erősebben és erősebben kopogott. Két kutya ugrott ki a kapu alól és dühödt, fülsiketítő ugatást hallatott. Végre léptek hallatszottak. Egy csendőr jött lámpással, álmosan, a mezítlábán csizmával és lazán vállára vetett egyenruhával, hogy kinyissa a kaput.

– Mit akarsz? Ki mászkál odakint éjszaka? – morogta dühösen. – Ó, csak valami mamzell⁽⁶⁷⁾ az…

A bosszúságot felváltotta a meglepetés.

– Látni akarom az uraságot! – mondta Vera kissé remegő hangon. Egész testében reszketett, de nem érzett nagy félelmet.

A csendőr felemelte a lámpát, hogy a fénye közvetlenül Vera arcára essen és komótosan és nyugodtan vizsgálgatni kezdte.

„A szobalány, gondolom!” – döntötte el gondolatban.

Az arca egyre élénkebbé vált.

– Nézd csak, szépségem, úgy látszik, ismered az utat a háziúrhoz éjszaka! – mondta végül kuncogva. – De ma, látod, nehezebb lesz bejutni hozzá – tette hozzá, hirtelen hangnemet váltva, és ismét szigorúvá vált.

– Engedjen be, az Istenért, engedjen be! – könyörgött Vera.

A csendőr szavaiból csak annyit értett meg, hogy nem találkozhat Vaszilcevvel, hogy barátja látása nélkül kell távoznia. A hangja olyan könyörgően, olyan kétségbeesetten hangzott, hogy a csendőr, aki természeténél fogva gyenge volt a női nemmel szemben, nem tudott ellenállni.

– Lám, lám, lám! Ne bőgj! – nyugtatta meg az jóindulatúan. – Meglátjuk, mit tehetünk érted… Azért az ezredesnek jelentenem kell… – tette hozzá egy kis gondolkodás után.

Beengedte Verát a kapun, átvezette az udvaron és azt mondta neki, hogy várjon az előtérben, míg ő a térelválasztó mögé megy az ezredeshez, aki már elaludt, de a zajra felébredt.

Mint az úton, ugyanaz a furcsa kábulat, ugyanaz a teljes közöny minden iránt uralkodott el ismét Verán. A legkisebb zavar nélkül hallgatta, ahogy a csendőr jelenti felettesének, hogy Vaszilcev szeretője eljött, hogy elbúcsúzzon tőle. Hallotta, ahogy az ezredes szellemesen viccelődik a nőről és arról érdeklődik, hogy csinos-e a lány. Mindez úgy jutott el a fülébe, hogy a legcsekélyebb benyomást sem keltette benne, mintha egyáltalán nem is érintette volna.

– Ó, a fenébe! Engedd be! Hadd szórakozzon még egy utolsót – döntött végül az ezredes.

A csendőr kinyitotta a belső szobák felé vezető ajtót, és Vera nyílsebesen berohant.

– De sürgős! – nevetett a csendőr. – De figyelj, hogy hívnak lelkecském, és máskor ne feledkezz meg rólunk, ha a kedvesed elutazik! – kiáltott utána.

De Vera nem hallott semmit. Átrohant a két-három szobán, amely elválasztotta a csukott ajtótól, amelyen keresztül halvány fény szűrődött ki.

Vaszilcev a hálószobában ült, amely egyben a dolgozószobája is volt. Még nem vetkőzött le és a könyvei és papírjai rendezésébe merült. A nagy, tágas szoba most azt a nyomorúságos, rendezetlen képet mutatta, ami indulás előtt szokott lenni. A keskeny vaságyon a takaró hátrahajtva, a sarokban a szennyesei, aktatáskái és jegyzetfüzetei voltak felhalmozva. Papírfoszlányok, szakadt levelek, régi számlák hevertek a padlón. Két nagy fából készült láda tele volt tömve könyvekkel; de a falak mentén álló üres polcok csupasz, fekete csontvázaknak tűntek. A szoba közepén egy nyitott bőrönd feküdt, amelyből fehérnemű, egy ruha és egy pár csizma lógott ki.

Amikor Vera kinyitotta az ajtót, először, mióta elhagyta a házat, olyan izgatott volt, hogy egy pillanatra úgy érezte, mintha megállt volna a szíve. Megállt a küszöbön, képtelen volt egy lépést is tenni előre, vagy egy szót is szólni.

Vaszilcev háttal ült neki, az íróasztala fölé hajolva, és annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette az ajtó nyikorgását. Amikor azonban egy pillanattal később véletlenül megfordult és hirtelen meglátta Vera sápadt, magas alakját az ajtóban, az arca nem meglepetést, hanem végtelen örömöt fejezett ki: mintha már várta volna, és biztos volt benne, hogy jönni fog. Odasietett hozzá és néhány másodpercig álltak egymással szemben, kéz a kézben, némán, mivel mindkettőjük torka görcsösen összeszorult. Vera végül egy elfojtott zokogással a férfi karjaiba omlott.

Az ajtó előtt halk léptek zizegése hallatszott, a szobában hirtelen megérezték egy idegen láthatatlan jelenlétét. Vaszilcev egész testén ideges borzongás futott végig, mintha fizikai undor töltötte volna el.

– Vera! Barátom, nyugodj meg, az isten szerelmére! Nem vagyunk egyedül. Lehallgatnak minket. Ne hagyjuk, hogy ezek a szemetek gyönyörködjenek a kínjainkon. – suttogta a fogai között.

Hirtelen visszatért a nyugalma. Karon ragadta a lányt és egy halom könyvet félrelökve leültette maga mellé a kanapéra. Az arca nagyon sápadt volt; a szája sarka időnként görcsösen összerándult és a halántékán a kék erek kötélként feszültek. De nyugodt, megnyugtató hangon beszélt, mellékes dolgokról.

– Ebben a dobozban, Vera, elraktam a könyveket, amelyeket Önre hagyok. Spencert⁽⁶⁸⁾ kezdtük olvasni. Talál itt néhány ceruzás jelet, amit Önnek csináltam…

A lány mozdulatlanul ült a kanapén, mintha helyben megdermedt volna; a kezét olyan erősen összeszorította, hogy az egyik kezének körmei szinte belevésődtek a másikba. A férfi szavai úgy jutottak el a fülébe, mint valami homályos zsongás, amelynek nincs határozott jelentése. Amikor a férfi kérdést intézett hozzá, a lány automatikusan bólintással vagy egy gyenge, szánalmas mosollyal válaszolt; habozott megszólalni, mert úgy érezte, hogy az első szóra zokogásban törne ki.

A falióra ingája finoman és határozottan kattogott. Egy nagy poszméh hangosan, zümmögve-döngve repdesett a szobában; egy percre megnyugodott, azután ismét dühösen kezdte verdesni magát a mennyezethez és az ablakokhoz. Vera szinte érezte, ahogy az idő cseppenként elfolyik, mint a folyadék egy repedt edényből, és egyre kevesebb értékes csepp marad. Az elválás egyre közelebb, egyre közelebb került, az elválás, ami sok évre, talán örökre szól. És egy szó sem esik köztük a lélekből, nincs egy simogatás. Idegenekként ültek egymással szemben, s a szomszéd szobából még mindig ugyanaz a susogás hallatszott.

A sztearingyertya⁽⁶⁹⁾ lángja hirtelen sárgává változott; a leeresztett függönyös ablak, amely korábban egy nagy fekete foltnak tűnt, kékeslila árnyalatot vett fel. Az udvaron hangosan kukorékolt a kakas, csiripeltek a verebek, bőgtek a tehenek: a faluban a tavaszi reggel szokásos hírnökei.

Hideg, tompa kétségbeesés kerítette hatalmába Verát. Most először jelent meg előtte a közelgő elválás a maga dermesztő, reménytelen valóságában. A lány és a vég között még ott volt az utolsó találkozó függőben lévő boldogsága; az őrült, megmagyarázhatatlan remény valami meghatározatlan dolog iránt olyan erős volt, hogy az elválás gondolatát is elhomályosította; de most már nem volt semmi, semmi több. Mindennek vége volt.

Vaszilcev felállt a kanapéról, felhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot. A szép tavaszi reggel első sugarai kévékben érkeztek. Fény, zaj, tavaszi virágok illata, tavaszi dalok – minden egyszerre tört be, vidáman, diadalmasan, könyörtelenül.

Vaszilcev egy gyors, szinte öntudatlan mozdulattal becsapta az ablakot, és leeresztette a függönyt. A kanapéra vetette magát és keservesen zokogott. Egész magas, erőteljes alakja remegett a zokogástól.

Vera egy ugrással mellette termett. A lábaihoz rogyott, egész lényét a férfihoz szorította és csókokkal borította be.

– Kedvesem! Örömöm! Ne menj el egyedül! Életem! Vigyél magaddal!

Vaszilcev a karjába szorította. Most már nem gondolt arra, hogy megnyugtassa a lányt; válaszolt a lány forró simogatására; egyre szorosabban szorította magához; ajkuk először egyesült hosszú, szenvedélyes csókban.

Vaszilcev hirtelen magához tért. Élesen, szinte durván ellökte magától Verát, felállt és fel-alá járkált a szobában. Egyedül, az üres kanapé előtt térdelve Vera még sokáig keservesen és némán zokogott.

Amikor Vaszilcev ismét odalépett hozzá, az arca hirtelen beesettnek tűnt, mintha már régóta beteg lett volna.

– Vera, galambocskám, bocsáss meg nekem! – hallatszottak a szavai. – Sok bánatot okoztam neked, szegénykém! Hogy vihetnélek magammal! Láncolhatlak-e téged, friss, fiatal teremtést, egy idős, félig befejezett élethez! Ha akarnám is, engednék-e? Nem hoznának vissza erőszakkal a szüleid?

A hangja tompa és rekedt volt. Vera már nem sírt; most már tudta, hogy ez már valóban mindennek a vége.

Már egészen hajnalodott. Hamarosan kopogtak az ajtón. A csendőr jött bejelenteni, hogy egy óra múlva indulni kell.

– Vera, nem lenne jobb, ha most elmennél? – mondta Vaszilcev halk, tompa hangon, de a lány némán megrázta a fejét; a végsőkig vele akart maradni.

Furcsa kábulat, a körülötte lévő dolgok jelentéktelenségének tudata ismét eluralkodott rajta. Vaszilcev is úgy járt és beszélt, mintha álmodna.

A házanépe, az öreg szakácsnő, a sztaroszta és a többiek egymás után jöttek elbúcsúzni tőle.

Amikor beléptek a szobába, először az ikonon keresztet vetettek, majd odamentek az urasághoz és a bajuszukat megtörölve komolyan és ünnepélyesen háromszor megcsókolták, mintha vallási szertartást végeznének. Néhány nő gyermekekkel a karjukon a tornácon állt, és gyászuknak olyan jajgatással adtak hangot, amely úgy hangzott, mint egy halotti sirató.

Vera száraz szemmel nézte ezeket az embereket, ahogy bejöttek, beszéltek, sóhajtoztak, sírtak. Gépeknek tűntek neki, amik egy különös, bonyolult előadás szereplői.

A csendőr ezredes a szomszéd szobában falatozott és szorgalmasan töltögetett magának egy kancsóból.

– És ön is, Sztyepan Mihajlovics bátyuska, jól teszi, ha felfrissíti magát az utazás előtt! – mondta jóindulatú, bátorító hangon.

A félig nyitott ajtón keresztül lopva pillantott Verára, de nem szólította meg közvetlenül, valószínűleg rájött, hogy nem egy átlagos szobalány.

Egy trojka húzta tarantasz⁽⁷⁰⁾ állt meg a tornác előtt. Az ezredes beült Vaszilcev mellé; az egyik csendőr a kocsis oldalán ült, a másik a házban maradt.

– Hé, Isten legyen velünk!

A lovak elindultak és a tarantasz ide-oda himbálózott a rázós úton. Hamarosan eltűnt a kanyarnál egy nyírfaerdő mögött. A csengettyűk hangja percről percre gyengült. Végül teljesen elcsendesedett. Nem hallatszott többé semmi, csak a falusi tavaszi reggelek szokásos dallamos hangjai.

Lehajtott fejjel, hátra sem nézve, Vera csendben visszament arra, amerről jött. A virágzó madárcseresznyefa fehér szirmokkal árasztotta el, az ágakról nagy, illatos harmatcseppek szálltak rá. Egy fiatal nyúl ugrott ki a tisztásra, leült egy buckára és mellső lábaival dobolva anyját hívogatta, de hirtelen meglátva egy emberi lényt, hátravetette hosszú füleit és egy ugrással beszaladt az erdőbe. Az ég szikrázott és ragyogott, mintha a Nap azúrkék éterré változott volna, elárasztva az egész égboltozatot. Magasan, a fejünk fölött, egy parányi fekete lebegő pontból sugározva betöltötte az egész teret a boldogság és a szerelem fenséges dala.

VIII

Lassan, csendesen telt az idő. A napok egyhangúan, nehézkesen, szürke, ólmos unalommal telve követték egymást.

A Vaszilcev távozását követő első időben Vera egész testét annyira megrázta az elszenvedett idegsokk, hogy még csak nagy szomorúságot sem érzett; minden élet- és aggodalomképesség megfagyott benne. Az uralkodó érzés a mély, mindent elsöprő fáradtság volt. Egész napokat töltött úgy, mintha téli álmot aludt volna és a legkisebb gondolati erőfeszítésre sem volt képes. Előfordult, hogy egy beszélgetés közepén hirtelen elaludt. Ezt az erkölcsi kábulatot csak a Vaszilcevvel töltött percek fizikai emlékei oszlatták el néha egy-egy pillanatra. A fülében felcsendült a férfi lágy, simogató hangja; ajkán érezte a perzselő csók nyomát. A szenvedély borzongása futott végig a testén. Furcsa módon minden ilyen pillanat után hirtelen megnyugvást, megingathatatlan bizonyosságot érzett: „Ennek nem lehet így vége. Újra találkozni fogunk majd egymással”.

Telt-múlt az idő, és ahogy visszanyerte fizikai erejét, a szenvedés képessége is egyre jobban éledezett. Vaszilcev látogatásai iránti vágya, amelyet három évnyi mindennapos megszokás táplált, egyre sürgetőbbé és fájdalmasabbá vált, ahogy visszatért a megszokott tevékenységéhez. Minden apróság, minden csekélység kíméletlenül emlékeztetett rá, minden környező dologra ő nyomta rá a bélyegét és bármit is tett vagy vállalt, mindig előkerült valami, ami élénken emlékeztette a múltra, egy boldog pillanatra, egy apró, jelentéktelen epizódra, ami már-már feledésbe merült, de amelynek emléke most a kétségbeesés égető, szenvedélyes rohamát váltotta ki.

A legrosszabb a reggeli ébredés volt. Most olyan furcsa, élénk álmai voltak: olyan valóságosnak látta őt, olyan elevennek, olyan bensőségesen volt tudatában a közelségének és mindez olyan valószerű volt, olyan sok apró, hihető részlettel körítve, mint a valóságban, hogy még álmában is boldogan mondta magának: „Nem, ez most nem álom! Ez most már igaz!” És hirtelen, mintha egy fátyol szakadna szét, minden azonnal átfordult, megremegett, elmosódott, heves borzongás járta át egész testét – és semmivé vált. Megint egyedül volt az ágyban; megint magányának leggyötrelmesebb tudata kerítette hatalmába. Megint ott feküdt és szenvedélyes, reménytelen zokogásban vergődött, hánykolódott és vonaglott. És napról napra egyre rosszabb és nyomasztóbb lett a gyötrelme. Vera már korábban is idegennek érezte magát a családjától, most pedig nem bírta tovább elviselni a testvérei társaságát, kicsinyes érdeklődésüket és üres beszélgetéseiket. Minden színtelennek és unalmasnak tűnt számára. Ha valakivel együtt kellett lennie, csak arra gondolt, hogy minél hamarabb el kell tűnnie, mindig úgy érezte, hogy egyedül kell lennie ahhoz, hogy komolyan gondolkodhasson. És amint egyedül maradt, valóban azonnal gondolkodni, vagyis sietve, szenvedélyesen álmodozni kezdett. A legőrültebb, a leglehetetlenebb képek rajzolódtak ki az elméjében: már annyiszor átélte gondolatban az egész jelenetet, hogyan fog elszökni otthonról, hogyan fogja megtalálni Vaszilcevet, bárhol is legyen, akár a tenger fenekén. Álmai egy-egy pillanatra megkönnyebbülést hoztak, de azután hirtelen, a semmiből, egy hideg, kijózanító gondolata támadt: „Egyetlen kopejkám sincs és Vjatka háromezer verszta⁽⁷¹⁾ távolságban van! És hová mennék Oroszországban útlevél nélkül? Az első állomáson visszatoloncolnának.”

Az álmok elsodródtak és keserű, mardosó fájdalmat hagytak maguk után.

Egy cseppnyi ésszerű remény sem volt. Ami maradt, az a csodába vetett öntudatlan hit volt. Kezdetben, amikor a bánat eluralkodott, mindig ott volt a fizikai felháborodás: „Nem lehet így szenvedni! Egyszer vége lesz ennek!” De csak nem jött el a vége. A szenvedés normális, minden napos dologgá vált. Most a kétségbeesés minden egyes paroxizmusánál⁽⁷²⁾ a pillanat keserűségét a tegnap emléke és a bizonyosság fokozta, hogy a holnap is ugyanilyen lesz.

És hirtelen, amikor Vera már kezdte átadni magát a teljes reménytelenségnek, amikor a komor, tompa, ólmos bánat állandó lelkiállapotává vált, hirtelen felvillant egy boldogságsugár: levelet kapott Vaszilcevtől. Nem írhatott neki a szokásos módon postán, mert a leveleket vagy a rendőrség, vagy a szülei elfogták volna; de sikerült üzenetet küldenie egy ismerős kereskedőn keresztül, akinek üzleti kapcsolatai voltak Vjatkában.

A levél rövid volt, nagyon visszafogott, minden gyengéd ömlengés nélküli: Vaszilcev bizonyára arra gondolt, hogy idegen kezekbe kerülhet. De aligha okozott még a leghosszabb, legszenvedélyesebb üzenet is nagyobb örömet, mint ez a kis papírdarab. Vera szinte megőrült a boldogságtól! Ahogy az mindig megtörténik, ha az embert nagy baj éri, az első megkönnyebbülésnél annyira igyekezett örülni, hogy úgy tűnt neki, mintha most már minden elmúlt volna; a bánat mintha meg sem fordult volna a fejében. A legfontosabb az volt, hogy híreket kapjon tőle. A legrosszabb az az érzés volt, hogy hirtelen valahová eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, hogy többé nincs vele semmilyen kapcsolata. Most, hogy írt neki, az eltűnése már csak elutazás volt és a tőle való elválás inkább átmeneti kellemetlenséggé vált, mint az a nyomasztó, reménytelen nyomorúság, ami addig volt.

Bár Vera az első percek után nemcsak kívülről tudta Vaszilcev levelét, de még a külalakja is megragadni látszott az emlékezetében, nem telt el nap anélkül, hogy ne olvasta volna újra és újra az értékes papírt. A levél kézhezvétele utáni első héten ennek az örömnek élt, azután elmúlt, s várta a következőt.

Mint minden ember, aki egyetlen gondolatnak, egyetlen szenvedélynek él, amelyben passzív, várakozó szerepre kell szorítkoznia, Vera hirtelen szörnyen babonás lett. Most már minden történést jó vagy rossz ómennek, jó vagy rossz előjelnek látott. Kialakult benne a találgatás gyermeki szokása. Amikor reggel felébredt, hirtelen az a gondolat villant az agyába: „Ha Anyiszja bejön a szobába és előbb köszön nekem, az azt jelenti, hogy minden rendben van és hamarosan jön egy levél. Ha pedig szó nélkül az ablakhoz megy és felhúzza a redőnyt, az rossz jel lesz.” Amint ez az abszurd gondolat felvillant, Vera akarata ellenére aggódva, dobogó szívvel várta a cselédlány megjelenését és aztán egész nap vidám vagy szomorú volt, attól függően, hogy milyen választ kapott Püthiától⁽⁷³⁾.

A levelezés nehézségei ellenére Vaszilcev a nyár és az azt követő ősz folyamán lehetőséget talált arra, hogy három levelet küldjön Verának. Miközben meggyőződött arról, hogy a levelek biztonságban célba értek, egyre szabadabban és bensőségesebben kezdett írni. Az utolsó levél különösen gyengéd és bátorító volt. Bár futólag panaszkodott kitartó köhögésére, amelytől nem tudott szabadulni, általában jó és vidám hangulatúnak tűnt; először említette meg a jövőre vonatkozó terveit is.

„Reményt kaptam – írta –, hogy száműzetésem véget ér. De még ha ez a remény nem is teljesülne be, két és fél év múlva mindenképpen nagykorú leszel és a saját sorsodat fogod irányítani. Drága gyermekem! Ha tudnád, hogy régi, téged eszeveszetten szerető barátod, néha milyen őrült álmoknak engedi át magát!”

Vera nagyon örült, amikor megkapta a levelet. Most már nem voltak kétségei a jövővel kapcsolatban. Két és fél év nem volt egy örökkévalóság; el fog múlni és akkor semmi, de semmi a világon nem tarthatja távol a kedvesétől.

De, ezt az örömteli levelet nem követte több. A kereskedő sajnos hosszú időre elutazott üzleti ügyben. Megígérte, hogy távollétében majd az írnoka kézbesíti a leveleket. De az egyik hét követte a másikat, és nem érkezett hír. Vera annyira szilárdan hitt a boldogságban, hogy eleinte a levelek hiánya nem is aggasztotta. Mindenféle kifogásokat talált ki, hogy a dolgot megmagyarázza magának. Aggodalma apránként egyre nőtt és hamarosan emésztő érzéssé vált. Minden gondolata egyetlen dologra összpontosult: levelet kell kapnia. Napközben figyelte, hogy nem jön-e valaki az ismerős kereskedőtől, éjszaka pedig egy szép kézírású borítékról álmodott.

Ennek az eredménytelen, fásult, percről percre tartó várakozásnak a gyötrelme néha olyan elviselhetetlenné vált, hogy már egész lénye háborgott. Néha még magával Vaszilcevvel szemben is keserűséget és haragot érzett. „Ha sohasem találkoztam volna vele, olyan nyugodtan éltem volna, mint a nővéreim!” – gondolta sajnálkozva kishitű gyengeségi rohamaiban. Egy nap az egymásnak ellentmondó és fájdalmas érzések olyan vihart keltettek a lelkében, hogy egyfajta őrjöngési rohamában fogta és darabokra tépte az utolsó levelet. De, amikor a fehér, gyűrött, tépett papír hóként hullott a padlóra, hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett és valami utálat fogta el saját maga iránt, mintha ő maga emelt volna kezet arra, ami a legdrágább volt a számára. Egy órát töltött azzal, hogy összeszedje az értékes foszlányokat, és összerakja őket egy tiszta papírlapra.

Ismét tavasz volt és még mindig semmi hír. Amikor jó idő volt, Vera felment a sziklára, amely a szomszédos udvarházra nézett, és órákig ült egy öreg, roskatag padon, tompa, szomorú fásultságban.

Az egyik nap is ott ült, mint mindig, és hirtelen meglátta, hogy egy posta tarantasz kanyarodik le a főútról Vaszilcev háza felé.

„Mit jelent ez? Hová megy? – gondolta, és hirtelen megdobbant a szíve. – Vajon a következő falu felé tartva jár arra? Nem, itt zörög tovább az öreg, félig elkorhadt hídon, itt fordul be a mellékútra. Innen nincs más út… Istenem, ki lehet ez?”

Az izgalom, amely elkapta, olyan erős volt, hogy a lábai remegtek, és alig tudott felkelni a helyéről. Szívét fájdalmas előérzet bizsergette, ugyanakkor az öröm borzongása futott át rajta: „Legalább mindent tudni fogok! Minden jobb, mint az ismeretlen!”

Gyorsan vállára vetette a kendőjét és a szomszédos kúria felé futott; de ahogy közeledett a házhoz, léptei önkéntelenül egyre jobban lelassultak; egyre fájdalmasabban, és fájdalmasabban szorult össze a szíve.

A füves udvaron egy üres tarantasz áll. A kocsis, miután levette a kalapját és letörölte arcáról az izzadságot, a lovakat kezdi gondozni. A tornácra nyíló bejárati ajtó, amely oly sokáig volt bedeszkázva, most szélesre van tárva. Vera belép az első helyiségbe, a hallba, de az üres. Nyirkos és lakatlan szagú; a félig lehúzott redőnyökön keresztül halványan pislákol a fény.

A bútorok, a székek, az asztalok, a kanapé – minden pontosan úgy van elrendezve, ahogy aznap volt, amikor Vaszilcev elment. Egyszerre átjárták annak a szörnyű reggelnek a fizikai emlékei.

Zajok és hangok hallatszanak a dolgozószobából. Vera bemegy. Az idős inas az ablak redőnyével babrál, amit nem lehet kinyitni, mert a reteszek elrozsdásodtak. Az egykori szakácsnő egy nagy kulcscsomóval a kezében, egy köténnyel törölgeti a könnyeit. A félhomályban Vera alig tud kivenni még három alakot az íróasztal mellett. Az egyikben végre felismeri a rendőrkapitányt; a másik kettő, egy férfi és egy nő, utazóruhában, teljesen ismeretlen a számára.

Amikor végre kinyílik a redőny, a rendőrkapitány is felismeri és odalép hozzá.

– Hadd mutassam be a Golubinszkij uraságékat, szegény Sztyepan Mihajlovics rokonait. A minap kapták a hivatalos hírt, hogy unokatestvérük Vjatkában meghalt sorvadásban⁽⁷⁴⁾. Tegnap eljöttek városunkba és megkértek, hogy helyezzem őket a birtokukba. A törvény szerint joguk van a családi birtokra…

A természet ezúttal kegyes volt Verához; a szörnyű hír hallatán elájult: fehér láza⁽⁷⁵⁾ lett. Hetekig delíriumban feküdt és csak lassan gyógyult fel.

Vera apránként kezdett visszatérni az életbe és mint mindenki, aki súlyos betegségből lábadozik, ő is a létezés rendkívüli fizikai örömét élte át. A lábadozás természetes önfenntartási ösztönével megvont magától minden komoly gondolatot és minden gondolata és vágya az apró örömökre és bánatokra összpontosult, melyekben egy beteg élete bővelkedik, és ezek az apróságok különös, aránytalanul nagy jelentőséget kaptak szemében és minden az újdonság varázsát nyerte el, akárcsak egy gyermek számára. Örült, ha a húsleves jóízű volt és sírt, ha a párnáját nem igazították meg rendesen. Nagy esemény volt a házban, amikor először engedték meg, hogy megegyen egy sült csirkeszárnyat.

Amikor végre elérkezett a teljes felépülés időszaka és az élet visszatért a normális kerékvágásba, a múlt olyan távolinak tűnt számára, mintha ködbe burkolózott volna.

Egy nap, amikor már elkezdett felülni az ágyban, az apja hozott neki néhány papírt, hogy írja alá. Vera gyenge, remegő kézzel firkantotta rá a nevét, de valami szörnyűség ösztönös előérzetétől vezérelve meg sem kérdezte, miért van erre szükség.

Csak néhány héttel később, amikor már teljesen felépült, közölték vele szülei, hogy Vaszilcev halála előtt írt egy végrendeletet, amelyben ráhagyta vagyona egy részét.

Ezért hálából az apja kötelességének érezte, hogy átadja azt a levelet, amelyet Vaszilcev a halála előtt írt neki.

„Egyszerre voltál a lányom és a szerelmem, Vera – írta –, és most, amikor meghalok, csak rád tudok gondolni, olyan leszel, mintha az életem meghosszabbítása lennél. Én magam semmit sem értem el a földön. Egész életemben haszontalan álmodozó voltam és amikor meghalok, nem lesz nyomom, mint a fűszálnak a mezőn, amelyről a dalok szólnak: levágták, kiszáradt és a hely, ahol nőtt, eltűnt. De te, Verácskám, te még fiatal vagy, te erős vagy. Tudom, érzem, hogy valami nagyra és szépre vagy hivatott. Azt fogod megvalósítani, amiről én csak álmodtam, azt fogod beteljesíteni, amit én csak homályosan láttam előre!”

Vera mély, teljes lényét kitöltő áhítattal olvasta ezeket a sorokat, amiket egy immár örökre kihűlt kéz írt. Úgy tűnt neki, mintha egy túlvilági hang szólna hozzá. A korábbi szenvedélyes, haragos kétségbeesés már semmivé vált, de úgy érezte, mintha egy fekete árnyék borulna egész életére és örökre elvágná az egyszerű, önző boldogság lehetőségét.

Vera betegsége mintha hirtelen felborította volna a Barancov-háztartás egész rendjét, és véget vetett a hosszú, unalmas tespedés időszakának. Egyik változás követte a másikat.

Az első változás nagyon kellemes volt, olyan, amire mindenki régóta vágyott és várt: Léna menyasszony lett. Egy új ezredet küldtek a tartományi városba, és ennek az ezrednek az egyik tisztje volt a felelős ezért a boldog változásért. Nem sokkal a házasságkötésük után azonban a fiatal párnak el kellett utaznia, mivel az ezredet Oroszország másik végébe vezényelték. Liza, aki otthon még jobban unatkozott, mint korábban, azzal a titkos reménnyel utazott el a nővéréhez, hogy sógora bajtársai között talál magának vőlegényt.

Így a Barancov család hirtelen felbomlott és szétszéledt. A régi kúria hatalmas helyiségei most még üresebbnek tűntek, mint korábban.

Újabb váratlan esemény következett be és ez nem volt örömteli: a grófot bénulás érte⁽⁷⁶⁾. Ezúttal azonban a halál csak kopogtatott az ablakon, majd elhaladt mellette, kitörölhetetlen nyomokat hagyva maga után.

A gróf lábai megbénultak és az emlékezete megfakult. Második gyermekkorába zuhant. Egy nagy Voltaire-féle székben⁽⁷⁷⁾ feküdt, egész nap szeszélyeskedett, sírt és követelte, hogy gyerekként szórakoztassák. De a legnehezebb a körülötte lévők számára az volt, hogy rögeszmésen mesélt vég nélküli történeteket. Órákon át beszélt, nehezen mozgatta a nyelvét, összekeverte a szavakat, százszor megismételte ugyanazt, és keserűen megsértődött, ha nem hallgatták meg. Vera volt az egyetlen, akinek volt türelme a beteg öregemberrel foglalkozni, és aki megértette egyre összefüggéstelenebb beszédét.

A grófnő, aki Léna esküvője alkalmából kissé felvidult, most teljesen levert lett és elhagyta magát. Szörnyen vallásos lett, istenfélő emberekkel, szerzetesekkel és zarándok asszonyokkal vette körül magát és lemondott minden világi dologról.

Vera, aki az apját ápolta, már nem tudott semmiféle saját tevékenységre gondolni. Lassanként lemondó, reménytelen apátia kerítette hatalmába. Jelenlegi életének nem látszott a vége, mert az orvosok szerint a gróf még akár tíz évig is elélhet.

Szerencsére azonban ezek a jóslatok nem váltak valóra. Körülbelül három évvel később egy nap teljesen váratlanul megjelent a halál. A gróf aznap a szokásosnál is békésebben aludt el, de amikor Vera, akit meglepett a hosszan tartó alvás, elment felébreszteni, már kihűlve találta.

A család még egyszer utoljára összegyűlt a temetésre, majd végül feloszlott és a családtagok elszéledtek a szélrózsa minden irányába.

A grófnő bejelentette lányainak elhatározását, hogy kolostorba vonul. A családi birtokot a korábbi intéző vásárolta meg és az eladásból mindegyik lánynak húszezres tőke jutott. Az idősebb lányok visszatértek az ezredbeli hölgyek életéhez.

Vera most már egyedül maradt a világban, mint aki teljes mértékben a maga ura. Nem tétovázott sokáig, és úgy döntött, Pétervárra megy, és ott keres valamilyen elfoglaltságot.

IX

Első pétervári tartózkodása alatt Vera csak csalódást érzett. Meggyőződött arról, hogy sokkal nehezebb hasznosnak lenni, mint gondolta. Az ő szemében hasznosnak lenni annyit jelentett, hogy vagy személyesen dolgozzon az önkényuralom és a zsarnokság elpusztításán, vagy támogassa azokat, akik ebben az irányban tevékenykednek. Nem értette meg, hogy más, egyszerűbb módon is lehet hasznosnak lenni. De kihez fordulhatna olyan munkáért, ami megfelelne neki? A Vaszilcevvel folytatott beszélgetései kevéssé készítették fel bármiféle tevékenységre. Ezek mind elvont, idealista jellegűek voltak. Vaszilcevnek köszönhetően Vera számos forradalmi kiadványt olvasott. Maga Vaszilcev, a beszélgetéseiben szemléletes képet mutatott neki az emberiséget sújtó katasztrófákról, és rámutatott, hogy e katasztrófák forrása abban rejlik, hogy a modern élet az elnyomásra és a versengésre épül, nem pedig, ahogyan kellene, a szabadságra és az összefogásra. Nem egyszer beszélt neki a mártírokról, a szabadság minden modern hőseiről, akik életüket és boldogságukat áldozták fel egy szent ügy győzelméért. És ő szenvedélyesen beleszeretett ezekbe a hősökbe, és nem kevés könnyet hullatott sorsuk miatt. De Vera és Vaszilcev egyik beszélgetésében sem esett szó arról, hogy neki magának mit kell tennie ahhoz, hogy olyan legyen, mint ezek a hősök. És a Vaszilcev letartóztatását követő években, a magányos elmélkedés éveiben egyszer sem gondolkodott el ezen a kérdésen. Gondolatait mindig a közvetlen feladatok kötötték le, az, hogy meg kell szakítania minden kapcsolatot a családjával, hogy el kell hagynia azt a szűk kört, amelyben az élete zajlott. Az élet tényleges körülményeivel kapcsolatos tudatlansága olyan nagy volt, hogy képzeletében a nihilisták valami olyasmit jelentettek, mint egy megfelelően szervezett titkos társaság, amely meghatározott terv szerint működik, és világosan meghatározott célok elérésére törekszik.

Ezért nem volt kétsége afelől, hogy amint megérkezik Pétervárra – a nihilista agitáció melegágyába –, azonnal besorozzák a nagy földalatti hadseregbe, és elfoglal egy bizonyos pozíciót, bármilyen szerény is legyen az.

Ilyen álmai voltak az évek során. De most itt volt Péterváron, teljesen ura a saját életének, aki szabadon azt csinál, amit akar. És vajon mi lenne az? A cél ugyanolyan homályos volt előtte, mint bármikor korábban. Nem tudta, kihez forduljon, hogyan találja meg ezeket az igazi nihilistákat. Nagy csalódást okozott számára, amikor megtudta, hogy én személyesen nem ismerek egyetlen ilyen nihilistát sem, sőt, még csak nem is hiszek egy hatalmas forradalmi szervezet létezésében Oroszországban. Ez egyáltalán nem szerepelt a számításaiban. Többet várt tőlem.

Vettem a bátorságot és azt tanácsoltam neki, hogy amíg jobb elfoglaltságot nem talál, kezdjen el természettudományos előadásokat látogatni.

Péterváron éppen ekkoriban nyíltak meg a női tanfolyamok.

Hallgatott rám, és elkezdett előadásokra járni, de az elméje nem ebbe az irányba orientálódott. Nem sikerült egy szintre kerülnie a diáktársaival, nem tudta átvenni azok tudományos érdeklődését. A legtöbb társa fiatal lány volt, akik keményen dolgoztak egy konkrét célt szem előtt tartva. Arra törekedtek, hogy minél hamarabb és minél jobban levizsgázzanak, hogy tanárokká válhassanak, és a saját munkájukból élhessenek.

Egyelőre minden érdeklődésük a tanulmányaikra irányult, és beszélgetéseikben a professzorok, a kurzusok és a szakmai gyakorlatok jelentették az egyetlen tartalmat. Evilági bánattól a legkevésbé sem szenvedtek. Szabadidejükben szívesen összejöttek, és alkalmanként, vagyis amikor férfi diákok csatlakoztak társaságukhoz, nem tudtak ellenállni a tánc és a kokettálás⁽⁷⁸⁾ vágyának. Mindez nyilvánvalóan nem felelt meg a Vera álmodozó melankolikus emelkedettségének. Nem volt tehát meglepő, hogy miközben a pénztárcájával segítette őket, úgy bánt velük, mint a gyerekekkel, és kissé távol tartotta magát tőlük.

A tanulás őt nem elégítette ki. „A tudományokra lesz még időnk – vélte –, előbb meg kell győződnünk arról, hogy a feladat fő részét elvégeztük.” Minden rábeszélésemre – hogy vegye komolyabban a tanulmányait – ugyanilyen értelemben reagált.

– Nem értem – mondta nekem –, hogy a minket mindenfelől körülvevő csapások közepette, és az emberiség által panaszolt szenvedések hatása alatt hogyan találhat valaki örömet egy légy szemének mikroszkóp alatti nézegetésében; pedig ez volt az a magasztos téma, amivel jó V. professzorunk egy órán át lefoglalt bennünket.

Meggyőződve arról, hogy Verának kevés kedve van a természettudományokhoz, azt tanácsoltam neki, hogy tanuljon politikai gazdaságtant. Az eredmény ugyanaz lett. A politikai gazdaságtanról szóló értekezések olvasása csak fárasztotta, miközben nem hagyott nyomot az elméjében. Már olvasásukkor meg volt győződve arról, hogy szerzőik célja – az emberi jólét megszervezése – csak akkor érhető el, ha az emberek mindent megosztanak egymás között, és nincs többé elnyomás és tulajdon.

Ezt vitathatatlan igazságnak tekintette, minden kétséget kizáróan, bizonyíték nélkül. Miért kell tehát állandóan a bérekkel, a kamatokkal, a hitelekkel és egy sor hasonlóan unalmas és zavaros dologgal kapcsolatos kérdéseken törni a fejét, amelyeknek egyetlen célja, hogy összezavarják az elmét, és eltereljék az embereket a valódi céljukról! Manapság egyetlen tisztességes embernek sincs joga megkérdezni magától: „Mi a célom a személyes életemben?”. Őt csak az érdekelheti, hogy a legrövidebb utat válassza, amely a közös célhoz vezet. Egy orosz számára ez a cél csakis a társadalmi és politikai forradalom lehet. És ezekre a kérdésekre a politikai gazdaságtan tankönyvei sem adnak választ; ezért nincs is értelme olvasni őket. Vera így érvelt velem szemben. És mégis, bármilyen furcsa is, barátok lettünk. Találkozásaink gyakorivá váltak, és beszélgetéseinket nem egyszer személyes szimpátia jellemezte. Ezt annak a különös bájnak tulajdonítom, amely Vera személyiségét jellemezte.

Vonásai olyan nemesek voltak, minden mozdulata olyan kecses és harmonikus, és ami a legfontosabb, egész viselkedése olyan őszinte és naiv volt, hogy erkölcsileg elégedettnek éreztem magam. De lehetetlen volt vele vitatkozni, és csak sajnálni tudtam, hogy az elméje nem elég fejlett, és hogy ezért közömbös a modern civilizáció minden nagy áldása iránt.

Ami Verát illeti, engem jobban szeretett, mint bárkit, akit ismert. De ugyanakkor nem tudta megérteni, hogyan adhatom át magam teljesen a matematikának.

Úgy tűnt neki, hogy a matematikus egyfajta különc, aki számokban kifejezett fejtörők megoldásával foglalkozik. Meg lehet bocsátani ezt a mániáját, hiszen nagyon is ártatlan természetű, de nem tagadhatom le némi lenézésem e gyöngesége iránt.

Így mindketten némi fölénnyel tekintettünk a másikra. De ez nem akadályozta a barátságunkat.

Közben telt az idő, és Vera, aki úgy érezte, hogy még egyetlen lépést sem tett a célja felé, egyre ingerültebb és türelmetlenebb lett. Az egészsége is károsodni kezdett az elégedetlenségtől, amit ez a furcsa vágy okozott, hogy „az ügynek szentelje magát”. A ragyogó pír kezdett elhalványulni az arcáról, és nagy sötétkék szemének pillantása napról napra elgondolkodóbbá és szomorúbbá vált.

Emlékszem egy vidám téli reggelre, amikor a Nyevszkij proszpekten⁽⁷⁹⁾ sétáltunk. Az ég tiszta volt, és mindent beragyogtak a Nap sugarai. Azt hihettük, hogy valami csoda vitt el bennünket abba a fényes birodalomba, amelyről népmeséink szólnak. Az üzletek kirakatai ezüstösen ragyogtak. Ezüst csillogott a lábunk alatt, és apró szikrákban szóródott szét körülöttünk. A tiszta téli levegő olyan üdítő volt, hogy örömtelibbé tette az életet. A széles járdák ellenére alig tudtunk mozogni, mert minden oldalról szorongattak minket a járókelők. Férfiak, nők és gyerekek, kipirult arccal, szőrmegallérban, egészségesen és vidáman levegőztek.

– És ha meggondolom – fordult hirtelen felém Vera –, hogy ezek között az emberek között talán ott van az, akit oly régóta keresek. Talán többen is vannak, akik elmondhatnák nekem mindazt, amit hiába akarok megtudni. Tudod, valahányszor találkozom egy jóképű férfival, kész lennék megállítani, egyenesen a szemébe nézni, és megkérdezni, hogy ő is közéjük tartozik-e.

– Nos, a kedvemért, kérlek, ne szégyenlősködj – válaszoltam a legnyugodtabb hangnemben –, nézd meg azt a tisztet a csillogó arany vállpántokkal, vagy azt a piperkőc ügyvédet, aki olyan önelégülten néz téged a monokliján keresztül. Kezdhetnéd velük a kérdezősködést. A megjelenésük ígéretes.

Vera vállat vont és nagyot sóhajtott.

A tél vége felé történt valami, ami azonnal véget vetett Vera gyötrődésének, és lehetőséget adott neki, hogy felfedezze, amit keresett.

Már január elején elterjedt a hír, hogy Oroszország különböző helyein jelentős letartóztatások történtek, és hogy a kormánynak sikerült lelepleznie egy ravaszul kigondolt szocialista összeesküvést. Ezek a híresztelések hamarosan beigazolódtak: a Kormányzati Közlönyben⁽⁸⁰⁾ közzétett hivatalos jelentés arról tájékoztatta a lojális alattvalókat, hogy az igazságszolgáltatásnak sikerült rátennie a kezét a politikai bűnözők egész közösségére, amely hetvenöt személyt számlált.

A lengyel felkelés leverése, Karakozov sikertelen merénylete és Csernyisevszkij⁽⁸¹⁾ szibériai száműzetése után Oroszországban viszonylagos politikai nyugalom következett be. Igaz, hogy még ebben az időben is sok volt a gyanúsított. A gyakori letartóztatások és száműzetések rendre folytatódtak. Ugyanakkor lehetetlen egyetlen átfogó megmozdulásra rámutatni ebben az időszakban. A szisztematikus merényletek időszaka még nem érkezett el. A forradalmi propaganda jellege jelentősen megváltozott, nem minden külföldi hatás nélkül. Korábban a politikai reformokkal és az önkényuralom megdöntésének gondolatával foglalkozott, most a szociális feladatok kerültek előtérbe. A forradalmi értelmiség fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy amíg a köznép tudatlanságban és szegénységben marad, addig nehéz jelentős eredményeket elérni.

Ahhoz, hogy bármit is elérjünk, az emberek között kell dolgoznunk, közelednünk kell hozzájuk, „egyszerűnek kell lennünk”. E nemzedék az embereit Turgenyev ábrázolta legjobban Töretlen föld⁽⁸²⁾ című regényében. Az imént említett hetvenöt vádlott is ebbe a csoportba tartozott, a naiv és korántsem bűnöző propagandisták közé. Nem bántak se bombával, se dinamittal. Legtöbbjük jó családból származott, és a bűnük csak annyi volt, hogy „kimentek az emberek közé”. Parasztruhába öltöztek és gyárakba mentek dolgozni, azzal a titkos szándékkal, hogy propagandát folytassanak a dolgozó nép körében. Általában úgy tették ezt, hogy kocsmákat és piacokat látogattak, forradalmi beszédeket tartottak és röpiratokat osztogattak a parasztoknak. A propagandisták, akik nem ismerték a nép erkölcseit és nyelvét, olyan gyakorlatlanul és esetlenül hajtották végre küldetésüket, hogy a gyárak tulajdonosai és a kocsmárosok, gyakran maguk a parasztok is, az első „erjesztés”-i kísérletük után átadták őket a rendőrségnek.

Bármilyen csekélyek is voltak a forradalmárok által elért gyakorlati eredmények, a kormány mégis szükségesnek tartotta, hogy szigorúan lépjen fel velük szemben abban a reményben, hogy azonnal véget vethet minden további propagandának. Parancsot adtak, hogy mindenkit, akit elfognak, le kell tartóztatni. Ahhoz, hogy valaki a gyanúsítottak és letartóztatottak közé kerüljön, elég volt parasztruhába öltöznie. A letartóztatottakat Pétervárra vitték nyomozás és bíróság elé állítás céljából. Bár többnyire nem ismerték egymást, egyetlen közös ügy résztvevőinek nyilvánították őket. Ezúttal is ez volt a helyzet. A hatóságok egyszerre akartak az elmékre hatni a megtorlás erejével és az igazságszolgáltatás szigorával. Az ügyeket nem esküdtszék, „hanem a kormány által kijelölt különleges bírói bizottság” elé terjesztették, de minden vádlottnak joga volt ügyvédhez, és a tárgyalást nyilvánosan kellett lefolytatni.

Úgy tűnik, hogy a kormány nem ismerte fel, hogy egy olyan országban, mint Oroszország, ahol hatalmas távolságok vannak és nincs sajtószabadság, a politikai perek jelentik a legjobb eszközt a propagandához. Sok fiatal, aki osztotta Vera meggyőződését, nem talált volna lehetőséget arra, hogy az évek során „az ügyet szolgálja”, ha a politikai perek nem mutatták volna meg nekik időnként, hogy hol keressék az „igazi” nihilistákat. A vádlottak általában a legkülönbözőbb körökben váltottak ki heves rokonszenvet. Ha közvetlenül nem is lehetett velük kommunikálni, mivel a legtöbb esetben rács és lakat mögött voltak, de a barátaikkal és rokonaikkal igen, és ők szívesen mutatták ki rokonszenvüket. Kölcsönös bizalom alakult ki a szimpatizánsok és azok között, akik mellett a rokonszenv kifejeződött; az egyik támogatta és ösztönözte a másikat. Nem meglepő tehát, hogy minden politikai folyamat után ugyanaz ismétlődött meg, mint az orosz eposzokban: tíz hős lépett egy helyébe.

És Vera megtapasztalta a politikai pereknek ezt a hatását. A közelgő per első híre hallatán már nem gondolt semmi másra. A Kormányzati Közlöny minden egyes száma a figyelme középpontjába került. Nemcsak a vádlottak nevét tudta kívülről, hanem az ügyvédeikét is, és sietett megragadni az első alkalmat, hogy megismerkedjen a vádlottak családjával.

Így megnyílt előtte az a széles tevékenységi terület, amelyről álmodott. A hetvenöt családnak, akiket szeretteik letartóztatása szegénységbe és kétségbeesésbe taszított, szüksége volt a segítségére. Aktívan segíthetett nekik, „szolgálhatta az ügyet”; és ez lehetőséget adott neki arra, hogy azonnal belevesse magát egy olyan közegbe, amely érzelmekben és meggyőződésben közel állt hozzá. Mondanom sem kell, hogy mivel teljesen lefoglalták új barátai, azonnal megszakította mind a tanfolyamon való részvételét, mind a nálam tett látogatásait. Ha néha beugrott hozzám, az csak azért volt, hogy igénybe vegye a segítségemet, és szívességet tegyen azoknak, akiket szeretett. Gyűjtést kellett szerveznem egyik vagy másik érintett család javára, vagy el kellett intéznem egy gondozás nélkül maradt gyermek elhelyezését, néha egy prominens ügyvédet kellett rávennem, hogy védje meg egyik vagy másik családot. Egyszóval Vera nem fukarkodott sem a saját, sem pedig mások munkájával.

Április végére a nyomozás lezárult, és megkezdődtek a bírósági tárgyalások.

Reggel hat órától sűrű tömeg tolongott a bíróság bejárata előtt. Csak a jeggyel rendelkezők léphettek be a tárgyalóterembe; a többiek a bejáratnál ültek, remélve, hogy minél hamarabb megtudják a végeredményt. Fél kilenckor kezdték beengedni a közönséget, és hirtelen egy hatalmas teremben találtuk magunkat két sorfalnyi csendőr között, akik figyelmesen vizslatták az arcunkat, mintha ellenőrizni akarták volna, hogy volt-e jogunk belépőjegyet kapni.

Egy gyors pillantás elég volt ahhoz, hogy lássuk, a közönség kétféle emberből áll. Néhányan kíváncsiságból, a ritka látványosságért jöttek el. Többnyire jobb társasági emberek voltak, akiknek nem okozott nehézséget jegyet szerezni. Voltak közöttük javakorabeli hölgyek, a jó modorhoz illően feketébe öltözve. Sokan távcsövet tartottak a kezükben. Nyilvánvalóan attól féltek, hogy lemaradnak a szemük előtt kibontakozó dráma legapróbb részleteiről. Kíváncsiságuk annyira felcsigázta őket, hogy hajlandóak voltak feláldozni a késői kelés szokását és a tömeggel való bármilyen érintkezéstől való természetes félelmüket is. A csoportban lévő férfiak szinte mindannyian méltóságteljes megjelenésűek voltak, némelyikük egyenruhában, mások csak rendjelekkel.

Az első néhány percben úgy tűnt, hogy mindenki megdermedt a várakozástól, de hamarosan megtörték az ünnepélyes csendet. Egymást ismerő emberek léptek előre, és kölcsönösen hajlongva üdvözölték egymást. A férfiak udvariassága abban nyilvánult meg, hogy hajlandóak voltak a legjobb helyeket átadni a hölgyeknek. Apránként beszélgetések kezdődtek – először suttogva, majd egyre hangosabban. Ha nem lett volna kora reggel, csupasz falak és ablakok, valamint egyszerű fapadok, az ember azt hihette volna, hogy társasági összejövetelen van.

A nézelődők mellett egy másik csoport állt. Ez a vádlott rokonaiból és közeli barátaiból tevődött. A szomorú, sovány arcok, a régi ruhák, a komor, súlyos csend, félve meredő a tekintetek az ajtóra, amelyen a vádlottak hamarosan kilépnek – minden a szomorú valóságról, a kegyetlen végkifejlet közelségéről árulkodott.

Pontosan tíz órakor felhangzott a szokásos kiáltás: „A tárgyalás megkezdődik!”. Tizenkét szenátor lépett be a terembe, mindannyian előrehaladott korú férfiak, akiknek több díszítés volt a mellkasukon, mint haj a fejükön. Mégis felfedezhető közöttük az orosz méltóságok minden kategóriája. A duzzogó, magabiztos államférfi mellett, aki még nem fejezte be a pályafutását, egy roskatag öregember szúr szemet, leesett ajakkal, félig-meddig elhomályosodott tekintettel. Lassan, bizonyos ünnepélyességgel süllyednek a székeikbe.

Kinyílt egy másik oldalajtó, és ezúttal a hetvenöt vádlott lépett be a tárgyalóterembe, csendőrök kíséretében.⁽⁸³⁾ Ezek a bűnözők furcsa külsővel rendelkeztek. Arcuk sovány kinézete szöges ellentétben állt fiatalságukkal. A legidősebb még harmincéves sem volt, a legfiatalabb alig múlt tizennyolc. Mindannyian rendesen voltak felöltözve – mindannyiuknak volt valami ünnepi a kinézetében. Volt köztük néhány csinos fiatal lány is. Az izgalom, ami elragadta őket, lázas csillogást kölcsönözött a szemüknek, és fájdalmas pír borította az arcukat. Ezek a fiatalok hosszú hónapokat töltöttek a világtól való teljes elszigeteltségben. És most hirtelen arra rendeltettek, hogy találkozzanak szeretteikkel, hogy felismerjék a jelenlévők kusza tömegében a sajátjaikat. Ez fékezhetetlen, szinte gyermeki örömöt festett az arcukra. Úgy tűnt, mintha elfelejtették volna a pillanat ijesztő komolyságát, a közelgő ítéletet, amely sok-sok évre megfosztja őket minden örömüktől ezen a világon. Ebben a pillanatban semmire sem emlékeztek, csak örömmel és gyengédséggel néztek egymásra. A csendőrök ellenállása dacára sokaknak sikerült kezet fogniuk és néhány szót váltaniuk. A rokonok és barátok a látványuk hatására képtelenek voltak uralkodni magukon: örömteli üdvözlésekkel rohantak a válaszfalhoz.

Biztos voltam benne, hogy a tárgyalóteremben senki sem fogja tudni elfelejteni ezt a pillanatot.

Még a magas rangú urak is, akik már régen elvesztették az erős érzelmek képességét, engedtek az általános hangulatnak. Egy pillanatra rokonszenvet éreztek a vádlottak iránt. Később, amikor majd hazatérnek, és az idő lenyugtatja az idegeiket, nemegyszer elpirulnak az akaratlan rajongásuk gondolatára, de ebben a pillanatban nem tudtak uralkodni magukon, és a tiszteletreméltó hölgyek közül sokan meglengették a kendőjüket e szörnyű nihilisták láttán. Mindez azonban csak egy percig tartott; a csendőröknek hamarosan sikerült helyreállítaniuk a rendet, és a vádlottakat visszakísérték a helyükre.

Az eljárás teljes gőzzel folyt. Az ügyész vádbeszédet tartott. A vádlottak az általa előadott tények fontossága ellenére sem figyelték az ékesszólását. Egymásra néztek, és ha szavakkal nem is, de jelekkel próbálták kifejezni benyomásaikat. És bármennyire is nagy volt a bánatuk, bármennyire is szörnyű sors várt rájuk, egyelőre teljesen boldogok voltak, mintha a győzelem az övék lett volna.

Az ügyész egy gyors karrierre törekvő fiatalember. Ékesszólása ezért dörgedelmes. Több mint két órán keresztül komor képet rajzolt a bírák elé az oroszországi forradalmi mozgalomról. Csoportokba sorolta a vádlottakat, és minden csoportban lehetőséget látott további csoportosításokra – és mindezt olyan merészen és gyorsan tette, mint ahogyan egy botanikus a herbáriumában lévő növényeket nemzetségekbe és fajokba sorolja. Minden egyes kategória ellen külön vádakat fogalmazott meg, de ékesszólásának legmérgezőbb nyilait szinte kizárólag öt vádlott ellen irányította. Ebből az ötből kettő nő: az egyik egy nagyon fiatal lány, sápadt, hosszúkás arcú, álmodozó szürkéskék szemekkel. Egy magas rangú tisztviselő lánya. Társai „szentnek” nevezték. A másik idősebb, erős testalkatú, láthatóan durvább fajtából való: széles, lapos arca egyáltalán nem szép, és magán viselte a fanatizmus és a csökönyösség jegyeit.

A férfiak közül az egyik egy intelligens külsejű alkalmazott, a másik egy tanító, akin a múlandóság minden jelét fel lehetett fedezni, a harmadik egy orvostanhallgató, Pavlenkov⁽⁸⁴⁾, aki zsidó származású. Ő különösen kiváltotta az ügyész gyűlöletét és felháborodását.

Amikor Pavlenkovról volt szó, az ügyész nem tudta visszafogni dühét: igazi Mefisztónak állította be. „A többi vádlott is kétségtelenül mind nagyon káros ember” – állította. A társadalomnak a saját biztonsága érdekében ki kell iktatnia őket, ugyanakkor enyhítő körülményeket is el kell ismerni náluk. Bármilyen nevetségesek is az általuk hirdetett elméletek, ők hisznek bennük: ez Pavlenkovról nem mondható el. Számára a forradalmi propaganda csak azt jelenti, hogy önmagát felemelje, másokat pedig a sárba tiporjon. A természet átlagon felüli elmével ruházta fel, de ezt a drága ajándékot csak arra használta fel, hogy magát és másokat is a szakadékba taszítson.

Az ügyész francia kollégái példáját követve Pavlenkov életét kora ifjúságától kezdve ismertette. Önző fiúként ábrázolta, aki szegény, tiszteletre nem méltó szülők között nőtt fel. Érvelése szerint idegen volt tőlük minden erkölcsi elv. És mivel maguk nem rendelkeztek velük, nem voltak képesek gyermekeikbe belenevelni azt, ami nélkül a perverz ösztönök elleni küzdelem elképzelhetetlen. Egy jómódú zsidó kereskedő, akinek imponált az ifjú Sámuel intelligenciája, iskolába küldte: Sámuel szorgalmasan és sikeresen tanult, de az oktatás nem fejlesztette ki benne az erkölcsi érzéket. Az érettségi megszerzése után jelentkezett az Orvosi Akadémiára⁽⁸⁵⁾. Nyilvánvalóan váratlan siker volt ez a szegény zsidó fiú számára, akinek testvérei még mindig rongyokban és mezítláb jártak. De ahelyett, hogy hálát adott volna Istennek és jótevőjének, Pavlenkov fenntartotta és továbbfejlesztette magában azt a gonosz érzést, amelyet a szegénység és a gyermekkori megaláztatás váltott ki belőle. Fokozatosan fékezhetetlen gyűlöletet kezdett táplálni mindenki és minden iránt, aki és ami fölötte állt: elméjét és képességeit a nála jobb családból származó barátai befolyásolására használta. Lelke mélyén azt a gondolatot dédelgette, hogy bevonja őket bűnözői terveibe.

És ennek szellemében az ügyész megállás nélkül tovább beszélt. Beszédét azzal fejezte be, hogy arra kéri a bíróságot, hogy a törvény teljes szigorával büntesse Pavlenkovot. Az olyan bűnözők iránt, mint ő, nem szabad szánalmat érezni.

Miközben az ügyész Pavlenkovról szónokolt, figyelmesen néztem a vádlott arcát. Bizonyos tekintetben a megjelenése érdekesebb volt, mint a többieké. Idősebbnek tűnt, mind az évek, mind a tapasztalat tekintetében. Nem volt rajta nyoma a gyermeki naivitásnak, ami a többi vádlott arcát áthatotta. Sötét hajú férfi volt, markáns zsidó vonásokkal. A szeme feltűnően intelligens és szép volt, de a száját keserű, szarkasztikus, mégis érzéki mosoly torzította el. Vörös, vastag ajkai kellemetlenül feltűnő kontrasztot alkottak arcának felső részével, amely finom benyomást keltett. Arcizmainak rángása és kezének hirtelen mozdulatai elárulták idegességét. A vádlottak közül egyedül ő nem mutatta a legcsekélyebb örömöt sem társai láttán, és könnyáztatta szemek sem találkoztak az övével, amikor belépett. Pavlenkov figyelmesen hallgatta az ügyész minden szavát, és időnként jegyzeteket készített egy papírra, de a legdühödtebb szónoklat sem ingerelte fel. És ha nem lettek volna ideges rángások az arcán, könnyű lett volna összetéveszteni egy közömbös, bár figyelmes nézővel, akit személyesen nem érintett az ügy kimenetelében.

Az ügyész beszédét másfél órás szünet követte. A hallgatóság és a vádlottak is elhagyták a tárgyalótermet. A szenátorok és az ügyvédek reggelizni siettek, míg a közönség a szomszédos vendéglőkben szóródott szét.

Amikor újra megnyitották az ülést a védőügyvédek következtek. Nem volt könnyű védőügyvédnek lenni egy politikai perben. Igaz, egy ilyen eljárás remek módja volt annak, hogy egy ügyvéd előre jusson, hogy nevet szerezzen magának. De amint némi tüzet és meggyőző erőt vitt a beszédébe, azonnal a gyanús emberek kategóriájába került. Sokan emlékeznek még arra, hogy egy ékesszóló védést hogyan követett egy közigazgatási száműzetés. Az ügyvédi karnak azonban becsületére legyen mondva, hogy mindig is voltak olyan nagylelkű emberek, akik még a jutalom kilátásba helyezése nélkül is a vádlott rendelkezésére álltak. Így volt ez ebben az esetben is. Ezúttal is akadtak olyanok, akik szívesen vállalták a védőügyvéd hálátlan és felelősségteljes szerepét. Eszükbe sem jutott oly módon védencük védelmére kelni, hogy tagadják a forradalmi mozgalomban való részvételüket. Megelégedtek azzal, hogy indítékaikat a legkedvezőbb fényben tüntessék fel; merész elméleteket dolgoztak ki, és gyakran olyan kifejezéseket engedtek meg maguknak, amelyek a politikai eljárásokon kívül más eljárásban elképzelhetetlenek lettek volna.

A bíróság elnöke többször is megpróbálta félbeszakítani őket. De minden igyekezete hiábavaló volt: egy perc elteltével újra a kiindulóponton voltak, és még merészebb, még határozottabb gondolatokat fogalmaztak meg.

A közvélemény egyre jobban szimpatizált a vádlottakkal. A társasági kör tagjai, akik kíváncsiságból jöttek ide, döbbenten hallottak olyan dolgokat, amelyekre korábban nem is gondoltak: szellemi képességeik ugyanolyan kevéssé voltak kifinomultak ebben az irányban, mint amennyire a hitvilágé az ellenkezőben. Ahogyan Vera a szocializmust tartotta az egyetlen eszköznek minden probléma megoldására, ezek az emberek éppúgy hittel fogadták el, hogy a nihilisták minden eszméje egyfajta őrültség.

Nem meglepő tehát, hogy amikor meghallották ezeknek az eszméknek az ékesszóló előadását, és látták, hogy ezek a szörnyű nihilisták nem azok a szörnyetegek, akik a képzeletükben éltek, hanem szegény, önfeláldozó fiatalok, egy új világ jelent meg a szemük előtt, és már nem tudták, milyen érzéssel viszonyuljanak a vádlottakhoz. A régi megvető, szarkasztikus magatartás eltűnt. A felgyülemlett rokonszenvük fokozatosan lelkesedéssel fenyegetett. A bírák ezzel szemben továbbra is a megszokott higgadtságukat mutatták. Az ügyvédek ékesszólása nem nagyon hatotta meg őket. Előre ki voltak oktatva, és az ítéletük kiszámítható volt. Néha csak a fáradtság és az apátia jelei látszottak rajtuk.

„Mikor lesz ennek az egésznek vége?” – Úgy tűnt, mintha a szájuk ezt mormolná.

Esteledett. Az elnök bezárta az ülést. Másnap reggel folytatódott a vita, és ismét éjszakába nyúlóan.

És így ment ez egyik napról a másikra egy egész héten át. A közérdeklődés nemhogy nem lankadt, hanem épp ellenkezőleg, határozottan növekedett.

A legzseniálisabb védekezések között kell említeni Pavlenkov beszédét. Igaz, hogy nem tagadták meg tőle az ügyvédi védelmet, de miután nem volt elégedett a segítséggel, Pavlenkov úgy döntött, hogy él az önvédelem jogával. Beszéde technikailag összehasonlíthatatlanul gyengébb volt, mint a korábban elhangzottak. De, ami különleges erőt és jelentést adott neki, az az egyszerűség és a mesterkéletlenség. A következő szavakkal fejezte be:

– Az ügyész úr azt mondta önöknek, hogy én egy szegény, nincstelen zsidó vagyok, és igazat mondott; de éppen azért, mert ismerem a szegénységet, mert egy megvetett nemzet soraiból származom, együtt érzek mindazokkal, akik szenvednek és küzdenek. Amikor láttam, hogy a szokványos eszközökkel semmit sem tehetek, elhatároztam, hogy rendkívüli eszközökhöz folyamodom, nem törődve azzal, hogy ezek törvényesek-e vagy törvénytelenek. De a főügyész úr azt mondja, hogy nyomorúságom miatt engem szigorúbban kell büntetni, mint másokat; hát legyen, tegyenek velem, amit akarnak. Nem fogok könyörületet kérni önöktől, mert olyan néphez tartozom, amely megszokta a szenvedést és az elviselést.

A vita végén a bírák visszavonultak, hogy meghozzák ítéletüket, de a közönség a teremben maradt. Körülbelül két órával később tértek vissza a helyükre, és az elnök halkan és ünnepélyesen megkezdte az ítélet felolvasását. Ez körülbelül egy órán át tartott. A vádlottak többségét szibériai vagy távoli tartományokba való száműzetésre ítélték.

A szóban forgó öt bűnözőt öt évtől húsz évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. Pavlenkov, ahogy az várható volt, a legsúlyosabb büntetést kapta.

Kormányzati körökben ezt az ítéletet egyöntetűen enyhének tekintették. Mindenki szigorúbb ítéletre számított.

A teremben összegyűlt közönség tagjai azonban nem ezt gondolták. Brutális, kábító csapásként érte őket. Egy héten át ugyanazt az életet élték, mint a vádlottak, mindegyiküket személyesen megismerték, behatoltak a múltjuk legbelsőbb részébe. Ezért nehéz volt számukra, hogy közömbösek maradjanak a sorsuk iránt. Nehéz volt számukra azt az álláspontot elfoglalni, amelyre az olvasó oly gyakran helyezkedik, amikor megtudja, hogy egy ismeretlen személyt valami küszöbön álló szerencsétlenség ért.

Amikor a felolvasás véget ért, síri csend lett, amelyet időnként zokogás szakított meg.

A szemem Verára szegeződött. A korlátba kapaszkodva állt, holtsápadtan, tágra nyílt szemmel, azzal a révült, szinte extatikus arckifejezéssel, amit a mártírok arcán látni.

A tömeg lassan és csendben oszlani kezdett.

Odakint tombolt a tavasz; a víz gyors patakokban folyt le a tetőkön és a járdákon. A miazmát⁽⁸⁶⁾ tiszta, friss levegő váltotta fel. Az előző napok nem voltak mások, mint egy rémálom. Nehéz volt elhinni a történtek valóságát. Mintha ködbe burkolózott volna annak a tizenkét erőtlen vénnek az arca, akik már régen megtapasztalták az élet minden örömét, most pedig nyugodtan és elégedetten hirdették ki az ítéletet, amely hetvenöt fiatal lény boldogságát és örömét alapjaiban ássa alá. Ez senki számára nem tűnhetett másnak, mint keserű iróniának.

X

Hetek teltek el. Vera nem jelent meg és semmilyen módon nem adott hírt magáról. Meg akartam látogatni, de valahogy sosem jutott rá időm.

Egy május végi napon – aznap vacsoravendégeim voltak és éppen felálltunk az asztaltól – hirtelen kinyílt a nappali ajtaja és belépett Vera. Istenem, hogy megváltozott! Megrökönyödtem. Egész télen fekete, alakját eltakaró köpenybe, ahogy én tréfásan neveztem a jelmezét, reverendakabátba volt öltözve, most pedig hirtelen világoskék nyári ruhában volt, divatosan felöltözve a derekán ezüstszínű kaukázusi övvel. A ruha jól állt neki, és hat évvel fiatalabbnak tűnt. De nem a ruha volt a lényeg. Vera sugárzott és diadalmas volt, az arca kipirult, sötétkék szemei csillogtak, villogtak. Már korábban is tudtam, hogy Vera szemrevaló, de azt nem sejtettem, hogy valódi szépség.

A vendégeim többsége most látta őt először. Vera belépése a szalonba szenzációt keltett. Nemcsak a férfiakat, hanem a hölgyeket is lenyűgözte a szépsége és alighogy leült, máris körülvették.

Korábban, amikor Vera meglátogatott és találkozott egy idegennel, azonnal elbújt egy sarokba és senki sem tudott egy szót sem kiszedni belőle. Mivel természeténél fogva vad volt, ösztönösen került minden új embert, különösen, ha gyanította, hogy nem fog szimpátiával találkozni az elképzelései iránt. Ma azonban egyáltalán nem volt így. Vera valamiféle kegyes, szeretetteljes hangulatban volt; mindenkivel nyájasan és szívélyesen bánt. Úgy tűnt, hogy az őt eltöltő nagy öröm annyira átjárja a lényét, hogy kiárad mindenkire, aki körülötte van.

Eddig semmi sem volt kellemetlenebb Vera számára a bókoknál, de ma nyugodtan, kissé gőgösen hallgatta őket, vidáman és olyan találóan tréfálkozott rajtuk, hogy csak ámulni tudtam rajta. Honnan ered mindez? És a szocializáltsága, a szellemessége és a kacérsága! Ezt jelenti a vér! Azt hiszed, nihilista, de nézd meg, ő egy társasági hölgy!

Ez a rendkívüli látványosság azonban nem tartott sokáig. Vera élénksége hirtelen megtorpanni látszott. Beszédessége eltűnt és pillantása unott és lenéző lett.

– Hamarosan távoznak a vendégek? Valami komoly dologról kell beszélnem veled – súgta a fülembe.

A vendégek szerencsére kezdtek szétszéledni.

– Mi a baj, Vera? – kérdeztem tőle, amikor kettesben maradtunk. – Nem ismerlek meg.

Válasz helyett Vera a bal keze negyedik ujjára mutatott, amelyen – legnagyobb döbbenetemre – csak most pillantottam meg egy egyszerű aranygyűrűt.

– Vera, férjhez mégy? – kiáltottam fel csodálkozva.

– Már megtörtént! Ma délután egy órakor volt az esküvőm.

– Vera, hogyhogy? Hol van a férjed? – kérdeztem zavartan.

Vera arca hirtelen felragyogott. Boldog, lelkes mosoly játszott az ajkán.

– A férjem az erődben van. Hozzámentem Pavlenkovhoz.

– Hogy-hogy? Hiszen nem is ismerted őt korábban! Hol találkoztál vele?

– Egyáltalán nem találkoztunk. A tárgyaláson láttam őt messziről, és ma, negyedórával az esküvő előtt váltottunk először néhány szót.

– És milyen, Vera? Mit jelent ez? – kérdeztem, mert nem értettem. – Első látásra beleszerettél, mint Júlia Rómeóba? csak nem akkor volt ez, amikor az ügyész a bíróságra vitte?

– Ne beszélj butaságokat. – szakított félbe Vera szigorúan – Szó sincs arról, hogy itt bármelyikünk is szerelembe esett volna. Én csak azért mentem hozzá, mert muszáj volt, mert csak így tudtam őt megmenteni!

Csendben, kérdőn néztem Verára.

Leült a kanapé sarkába és sietség vagy feszélyezettség nélkül beszélni kezdett, mintha közönséges, hétköznapi dolgokról lenne szó.

– Tudod, a tárgyalás után hosszan beszélgettem az ügyvédekkel. Mindannyian azon a véleményen voltak, hogy a vádlottak ügye, Pavlenkov kivételével, messze nem olyan rossz. A tanító két-három hónapon belül biztosan meghal, de semmiképpen sem fog sokáig élni, mert gonosz sorvadásban szenved. A többieket pedig mind Szibériába küldik. Remélni lehet, hogy mindenki, aki a száműzetésben letöltötte az idejét, visszatér Oroszországba és újra munkába áll. Pavlenkovra nem ez vár. Tényleg rossz helyzetben van, olyannyira rosszban, hogy szinte jobb lett volna, ha golyó általi halálra vagy akasztófára ítélik. Legalább egyszerre vége lenne mindennek. Így viszont húsz évnyi büntetőtelepet kell elszenvednie!

– Hát, Vera, sok embert ítélnek kényszermunkára! – jegyeztem meg félénken.

– Igen, de tudod, a nehéz munkának különböző fajtái vannak. Ha közönséges bűnöző lett volna, nem politikai, ha az ügyész nem próbálta volna rossz színben feltüntetni, nos, az más helyzet lett volna. Ha Szibériába küldték volna, az már fele akkora baj lett volna. Szibériában is élnek emberek. És annyi politikai elítélt van már ott, hogy az már a maguk módján hatalom és még a hatóságoknak is számolniuk kell velük. Most, ha valakit Szibériába küldenek, szinte nem is bánkódik – tudod, hogy ha nehéz is lesz ott, de találkozhat a testvéreivel és hasonló gondolkodású emberekkel. Ő még nem egy levágott darab⁽⁸⁷⁾, nem adja fel a reményt. Nos, ha valakit nagyon nyomaszt Szibéria, megszökhet, hiszen onnan már sokan megszöktek. A kormánynak rosszabb büntetései is vannak, mint a száműzetések. A politikai, legmagasabb kategóriájú, legveszedelmesebb bűnözőknek ott van a Petropavlovkában⁽⁸⁸⁾ lévő Alekszejevszkij Ravelin⁽⁸⁹⁾. Akikkel a kormány teljesen le akar számolni, azokat nem Szibériába küldi kényszermunkára, hanem ebbe az ördögi gödörbe. Ez Péterváron van, úgyszólván a felsőbb hatóságok szeme láttára. Ott bűnbocsánatról és engedékenységről szó sem lehet. Ez egy elszigetelt rendszer a maga teljes szigorával. Aki egyszer odakerül, azt élve eltemetik. Nem fog találkozni más foglyokkal, sem levelet kapni a barátoktól, sem hírt adni magáról. Az illetőt kizárják az élők sorából – ennyi. Bár a kormányunk nem túl szégyellős, mégis gyakran aggódnak, hogy ha halálos ítéleteket írnak alá, mit fognak szólni külföldön? Nos, ezért találták ki ezt az Alekszejevszkij Ravelint. Jobban hangzik, mint az akasztófa, de az eredmény ugyanaz. Hány politikai foglyot küldtek már oda és még nem hallottam, hogy egy is kijutott volna. Általában eltelik néhány hónap, gyakran egy-két év és a családot értesítik, hogy az illető meghalt, elment az esze, vagy öngyilkos lett. Azt mondják, senki sem bírta ki három évnél tovább a rabságot az Alekszejevszkij Ravelinben. És ebbe az átkozott gödörbe kellett Pavlenkovnak beleesnie.

Vera megállt, sápadtan az izgalomtól. A hangja remegett és hosszú szempilláin könnyek csordultak le.

– De hogyan tudnád megmenteni? – kérdeztem türelmetlenül.

– Várj, majd mindjárt megtudod – folytatta Vera, miután kissé megnyugodott. – Amikor hallottam Pavlenkov sorsáról, annyira sajnáltam őt, hogy nem is tudtam megszólalni. Se éjjel se nappal nem tudtam kiverni a fejemből. Elmentem az ügyvédjéhez és megkérdeztem tőle: „Nem jut eszébe semmi?”. – „Semmi – mondta az ügyvéd. – Ha még házas lenne – az más lenne, akkor még lenne remény! Hiszen a törvény szerint a feleségnek joga van követni a férjét a kényszermunkára. Nos, ha Pavlenkovnak lenne felesége, kérvényt nyújthatna be a cárhoz, kijelentve, hogy követni kívánja őt Szibériába, és a cár talán megkönyörülne rajta, nem akarná megfosztani törvényes jogától, de sajnos, Pavlenkov nőtlen…”. Tudod – folytatta Vera, ismét a tárgyilagos, nyugodt hangnemre váltva –, amikor ezeket a szavakat meghallottam, azonnal világossá vált számomra, hogy mit kell tennem. Engedélyt kell kérnem a cártól, hogy feleségül mehessek Pavlenkovhoz.

– De Vera – kiáltottam fel. – Nem gondoltál arra, hogy mit jelentene számodra egy ilyen lépés! Nem is tudod, milyen ember Pavlenkov és hogy megérdemel-e egy ekkora áldozatot.

Vera szigorúan, csodálkozva nézett rám.

– És ezt komolyan gondolod? – kérdezte. – Hát nem érted? Ha nem tennék meg mindent, abszolút mindent, ami tőlem telik, én is részese lennék a halálának? Mondd meg őszintén, ha nem lennél még házas⁽⁹⁰⁾, te nem tennéd meg ugyanezt?

– Nem, Vera, tényleg nem hiszem, hogy megtenném. – válaszoltam őszintén.

Vera értetlenül nézett rám.

– Sajnállak téged. – motyogta válaszul, majd folytatta. – Mindenesetre számomra világos volt, hogy kötelességem hozzámenni. De hogyan szerezzek erre engedélyt? Ez volt a probléma. Amikor tájékoztattam az ügyvédet a döntésemről, az első percben felkiáltott, hogy szó sem lehet róla – soha nem fogják engedélyezni. Magam sem tudtam, hogyan tovább, de hirtelen eszembe jutott, hogy van egy ember, aki talán tudna segíteni. Hallottál már Ralov grófról?

– A volt miniszter, ki ne hallott még róla? Azt mondják, hogy még most is, bár visszavonult az ügyektől, még mindig az uralkodó közeli barátja! De milyen kapcsolataid lehetnek vele?

– Tudod, távoli rokonságban áll velünk, de ez nem elég; a lényeg az, hogy valaha szerelmes volt az anyámba és azt hiszem, komolyan szerelmes. Régen a karjaiban tartott és cukorkát is hozott nekem. Persze eddig eszembe sem jutott, hogy emlékeztessem a létezésemre. Mit keresnék én egy ilyen férfiban! Nos, most már rögtön tudtam, hogy hasznomra lehet. Írtam hát neki egy levelet, amelyben meghallgatást kértem tőle. Azonnal visszaírt és közölte, mikor jöhetek.

– Vera, mondd gyorsan, hogy ment? – kérdeztem kíváncsian. – Gondolom, meglepted az öreget. Elégedett volt egykori kedvencével?

Eszembe jutott mindaz, amit az öreg grófról hallottam, hogy mostanában mennyire jámbor és a napjait böjtöléssel és imádkozással tölti.

Bizonyára különös találkozás lehetett közte és Vera között. És erre a gondolatra önkéntelenül felnevettem.

– Nincs min nevetni, nincs ebben semmi mulatságos. – mondta Vera sértődött hangon. – Hallgasd csak, milyen okos vagyok és milyen zseniális ötleteim vannak néha. – folytatta vidáman. – Gondolom, biztos azt feltételezed, hogy nihilistaként mentem hozzá. Egyáltalán nem! Tudom, hogy ezek a vén bűnösök, bár böjtölnek az életük vége felé, mind szeretik a csinos arcot. Ha meglátnak egy szép arcot, ellágyulnak és nem tudnak nemet mondani neki. Úgyhogy kiöltöztem, hogy elmehessek hozzá; csupán ezért rendeltem meg ezt a ruhát. – Vera önelégülten mutatott a ruhájára és olyan szemérmesen nézett, mint aki a vizet sem tudja megzavarni.

– A gróf reggel kilenc órára adott időpontot. Elmentem hozzá. Hát nem mondom, ahogy ezek a főméltóságok élnek! Egy aszkétának, aki a bűneitől akar megtisztulni, annak nem illene ilyen palotában laknia! A bejáratnál egy őr állt, kezében alabárddal, olyan tekintélyes megjelenésű, hogy maga is egy nemesemberhez hasonló. Először be sem akart engedni; amikor megmutattam neki a gróf levelét, rákoppintott egy sárgaréz táblára a falon és mintha a földből pattant volna ki, azonnal egy termetes, hajdú⁽⁹¹⁾ került elő, aki felvezetett egy virágokkal díszített márványlépcsőn. Egy másik, szintén termetes inas pedig a lépcső tetején találkozott velünk, keresztülvezetett néhány folyosón, majd átadott egy újabb libériás inasnak. Folyosóról folyosóra és szalonról szalonra vittek. A sokféle mintájú parketta csillogott, mint az üveg, és olyan csúszós volt, hogy ki lehetett rajta nyúlni. Festett mennyezetek, a falakon aranyozott keretes tükrök, aranyozott damaszt bútorok. És minden üres – sehol sincs egy lélek sem. Az inas olyan méltóságteles és hallgatag volt, hogy egy szót sem szólt… Végre bevezettek a gróf dolgozószobájába, ahol a komornyikja fogadott bennünket. A többi inas, aki korábban kísért, mind magas volt és aranyhímzéses libériát viselt, de ez egy kis öregember volt, halovány külsejű, egyszerű kabátban, sőt mintha kopottas lenne, de az arca okos és ravasz volt – egészen diplomatikus. Tetőtől talpig végignézett rajtam, mintha a lelkembe akart volna hatolni, aztán sietség nélkül megszólalt:

– Várjon itt, asszonyom. Őexcellenciája⁽⁹²⁾, a gróf épp most kelt fel és imádkozik Istenhez.

Egyedül maradtam a dolgozószobában. A szoba hatalmas volt és az egyik végéből nem is lehetett látni, mi történik a másikban. Itt nem voltak tükrök vagy aranyozás; az egyszerű bútorok tölgyfából készültek és mindenütt sötét függönyök, drapériák voltak, még az ablakredőnyök is félig le voltak engedve, így a szoba félhomályban maradt. A szoba egyik sarkát egy hatalmas kiot⁽⁹³⁾ foglalta el, amely előtt több szentélylámpa⁽⁹⁴⁾ világított.

Itt ülök, ülök. Az idő borzasztóan múlik. Még mindig nincs itt a gróf! Végül úrrá lett rajtam a türelmetlenség. Hallgatódzni kezdtem. Az egyik függöny mögül összefüggéstelen motyogást hallottam. Ekkor felemeltem a függöny egyik sarkát és egy másik szobát láttam, ahol minden fekete ruhával volt letakarva, és mint egy katolikus kápolnában, mindenütt képek, feszületek és lámpák voltak. És ott, a sarokban egy öreg, törékeny külsejű, múmiának látszó kis ember állt, motyogott valamit, hányta a keresztet és hajlongott pillanatról pillanatra, miközben két oldalról egy-egy megtermett inas támogatta, és mint egy rugós babát, hol térdre eresztették, hol újra talpra emelték… Egyikük pedig hangosan számolt, hogy ne tévesszék el, hányszor kell meghajolnia ma az uraságnak.

Annyira nevetségesnek találtam a látványt, hogy a félelmem elszállt. Miután az inas negyvenig számolt, ami elég is volt mára, a grófot kivezették az ikonosztáztól. Alig volt időm leengedni a függönyt és szerény külsőt ölteni, máris előttem állt az uraság.

Amikor meglátott, azonnal felkiáltott: „Istenem, ez Alina (ez volt anyám neve), pont úgy nézel ki, mint Alina!” – És még a könnyei is eleredtek. Megáldott és megkeresztelt⁽⁹⁵⁾, én pedig megcsókoltam a kezét és megpróbáltam kipréselni egy könnycseppet a szememből.

Az öreg elkezdte felidézni a régi dolgokat, én pedig, hogy ne csináljak bolondot magamból, csupa színlelés voltam. Egy szót sem szóltam a célomról, viszont mindenfélét meséltem neki, hogy anyám mindig emlékezett rá, imádkozott és mindenféle álmokban álmodott róla. És hogy honnan jutott eszembe mindez akkor? Most már tényleg nem tudom megfejteni!

Őeminenciája megpuhult, mint egy öreg macska, akit a füle mögött csiklandoznak. Mindenféle szívességeket ígért nekem és mindenféle terveket szőtt velem kapcsolatban. Be akart mutatni az udvarnak. Volt egy pillanat, amikor kész volt engem a lánya helyére fogadni; neki nem volt saját családja, a felesége és a gyermekei már mind meghaltak.

Láttam, hogy eljött a pillanat. Hirtelen könnyekben törtem ki és azt mondtam neki: „Egyetlen férfit szeretek és ha nem mehetek hozzá, nem akarok mást a világon.”

– Nos, hogy fogadta a gróf ezt a vallomást? – kérdeztem nevetve.

– Először együttérző volt; vigasztalt, hogy ne sírjak, megígérte, hogy mindent megtesz értem; de amikor megtudta, hogy kihez mennék feleségül – az már egy másik történet volt! Az öreg dühös lett, hallani sem akart az egészről. A hangnemet hirtelen a tegeződésről magázódásra váltotta. Nem hívott sem gyereknek, sem angyalnak, hanem mindig asszonyomnak szólított. „Asszonyom, ha egy tisztességes leány véletlenül beleszeret egy méltatlan férfiba, a rokonainak csak egy dolguk van: imádkozni Istenhez, hogy világosítsa meg az elméjét.” Hát, láttam, hogy rosszra fordultak dolgok, és már kezdtem kétségbeesni.

Vera hirtelen félbeszakította a történetét és kicsit tétovázott.

– Nos, Vera, mi a baj? Mondd el, kérlek! – nyaggattam.

Vera elpirult.

– Látod, már nem is emlékszem, hogyan történt az egész, vagy hogy mit mondtam neki, csak, csak… hirtelen megértette, hogy hozzá kell mennem Pavlenkovhoz, hogy leplezzem a bűnömet és megmentsem a becsületemet.

– Ó, Vera, szégyellhetnéd magad, hogy így átvertél egy szegény öregembert! – kiáltottam fel szemrehányóan. Vera meglepetten nézett rám.

– Szegény öregember, akit át lehet verni. – gúnyolódott. – Van is miért szégyenkeznie. Pedig nem szégyenli magát! Az ő pozíciójával és befolyásával az uralkodó mennyi jót tehetne. És mit csinál? A földhöz veri a fejét, remélve, hogy majd a mennyben is olyan meleg helyet kap, mint itt a Földön. Nem törődik kellőképpen másokkal.

Kedvelt engem, mégis miért? Mert az arcom tetszett neki; régi bűneire emlékeztette, régi vérét felkavarta. Ezt köszönjem neki? Vajon a többi fiatalra is így gondol, akik Szibériába haldokolnak és rohadnak? Nincs mit mondani! Fogadok, hogy sok ítéletet írt már alá… Hazudtam volna neki, ha emberként beszélhetnék vele? De nem lehetett. Ha megpróbáltam volna odamenni és egyszerűen azt mondani neki: „Mentsék meg Pavlenkovot!” Azt válaszolta volna: „Törődjön a maga dolgával, asszonyom” – ez lett volna az egész történet. Nos, még hogy ne csaljunk.

Vera felindult és teljesen kipirult az izgalomtól.

– Nos, folytasd, folytasd, kérlek! – sürgettem. – Mi történt ezután?

– Semmi különös. Először rettentően dühbe gurult; járkált a szobában, és ahogy minden öregember teszi, ha ideges, olyan hangosan motyogott magában, hogy én is hallottam: „Szegény lány! Hogy ennyire megfeledkezett magáról! Egy ilyen szép családból! Nem ér ő annyi fáradságot, de a szerencsétlen anyja miatt meg kell menteni. Valahogyan el kell majd fedni ezt a bűnt, hogy ne szennyezze be az egész családot…”.

Motyogva járkált a szobában. Én meg csak hallgattam, és majdnem elnevettem magam, de olyan összetörtnek kellett tűnnöm. Ültem ott lehajtott fejjel, nem mertem felnézni – egy szóval, Gretchen⁽⁹⁶⁾ – ennyi.

Végül megállt előttem, majd szigorúan és nyomatékosan így szólt: – Ülj le, Vera és írj a cárnak most, hogy a lábai elé borulsz, és kérd meg, hogy engedélyezze, hogy hozzá mehess nyomorult csábítódhoz. Vállalom, hogy közvetítem a kérésedet és mindent elkövetek, hogy ne kerüljön nyilvánosságra.

Köszönetet kezdtem mondani az öregnek, de elhárított. „Nem érted teszem – mondta –, hanem az anyádért.”

Leültem, hogy leírjam a diktálását, de rájöttem, hogy van még egy bökkenő. Egy kérvényt diktált nekem, de nem említette benne Szibériát. „És mi a helyzet Szibériával? – kérdeztem – „Én Szibériába megyek a férjemhez.” Az öreg még nevetett is. „Hát, – mondta – ezt nem követelik meg tőled, a bűneidet elfedik és azután élhetsz, ahol csak akarsz, bizonyos értelemben becsületes özvegyasszonyként.”

Nagyon megijedtem, amikor meghallottam ezeket a szavakat! Mit lehet tenni? Féltem, hogy ha túlságosan ragaszkodom Szibériához, gyanakodni fog és kitalálja, hogy mi a baj. Nem tudtam, mit tegyek. Azután hirtelen eszembe jutott. Mondtam neki, hogy bűntudatból szeretném követni a férjemet Szibériába, hogy vezekeljek a bűneimért. Nos, ezt az öreg megértette, ez benne volt a lelkében.

Meghatódott, és azt mondta, nem fog ebben meggátolni. „Isten műve, mondta!” Mielőtt elbocsájtott levett egy kis ikont a falról amit a nyakamba akasztott és megáldott.

– És aztán, mi történt ezután? – kérdeztem.

– Ezután, hogy úgy mondjam, minden magától rendeződött. Hazatértem, és senkinek egy szót sem szóltam arról, hogy hol jártam. Egy hét sem telt el, amikor a háziasszonyom kivörösödve és kifulladva rohant hozzám, átnyújtott egy névjegykártyát, és alig tudott megszólalni az izgalomtól: „Egy tábornok jött önhöz, egy fontos ember; felküldött egy libériás inast, hogy megtudja, itthon van-e a kisasszony, mert látnia kell őt. Lent várakozik egy hintóban.”

Megnéztem, a kártyán ez állt: „Son excellence le prince Gelobitzky¹⁹”, és alatta ceruzával ez volt írva: „de la part du Comte Ralof²⁰”, és már sejtettem, milyen ügyben jött. „Hívd fel!” – mondtam. A háziasszonyom tanácstalan volt: „Ó, te jó ég! Hogy jöhet ide valaki! Egy tábornok olyan kényes! És a lakásunk rendetlen! És hogy még rosszabb legyen, káposztalevest főzünk vacsorára. Az egész ház tele van káposztaszaggal, úgyhogy Isten ments!” – „Hát, mondom, ez semmiség! A tábornok tudni fogja, hogy káposztalevest eszünk. Nem számít.”

Hallottam, ahogy a tábornok felmászik a lépcsőn, ami sötét, keskeny, öreg és nyikorog alatta; minden pillanatban a korlátba ütközik a kardjával. A gyerekek, akik a házban voltak, mind kiugráltak; nem mertek a közelébe menni, hanem ujjukat a szájukba vagy az orrukba dugva álltak, és úgy néztek rá, mint egy vademberre.

A tábornok, aki bejött hozzám, még nem volt öreg, inkább középkorú, piperkőc; hosszú őszes bajusza egyenesen állt és láthatóan pomádézott volt; bűzlött a parfümtől. Nem hiszem, hogy korábban volt már ilyen környezetben, de világfiként ez nem látszott rajta. A háziasszony sietve adott neki egy fából készült, párnázott karosszéket. Úgy ült le mintha semmit sem vett volna észre, mintha valamely előkelő szalonban tartózkodna; sisakját a térdére helyezte, lábát kinyújtotta, majd kedves mosollyal felém fordult és így szólt: „C’est bien à la princesse Vera Barantzof, que j’ai l’honneur de parler?²¹”. „Igen – mondtam –, én vagyok igazi.” Intett a háziasszonyomnak, hogy hagyjon magunkra. Felém hajolt, bizalmasan rám nézett és elmondta, hogy maga a cár küldte, hogy megkérdezze tőlem, igaz-e, hogy feleségül akarok menni a politikai bűnöző Pavlenkovhoz és követni akarom őt Szibériába. „Igaz” – válaszoltam.

Ekkor elkezdett szemrehányásokat tenni. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen fiatal, gyönyörű lány, egy ilyen szépség tönkreteszi magát! Vajon átgondoltam-e, hogy mit teszek? Én, egy orosz nemesasszony, hogyan mehetek hozzá egy kikeresztelkedett zsidóhoz, egy államellenes bűnözőhöz! A gyermekeimnek se nevük, se rangjuk nem lesz! Majd ők maguk is szemrehányást tesznek nekem, ha felnőnek!

„Mindezt már alaposan átgondoltam és megfontoltam – mondtam –, de a döntésemet mégsem változtatom meg.”

A tábornok látta, hogy állom a sarat. Kedves, atyai arcot vágott, egyik szemét még hunyorgatta is, odahajolt hozzám, karon fogott és suttogva mondta: – „Nem vagyok fiatalember – mondta. Nekem is vannak gyermekeim. Úgy fogok beszélni önhöz, mint a saját lányomhoz. Soha nem lehet tudni, mi történhet a fiatal lányokkal! Nem ön az első, és nem is ön lesz az utolsó! Nem kellene tönkre tennie az életét egy meggondolatlan lépés miatt. A cár kegyes, a gróf pedig jó önhöz: kész sok mindent megtenni önért. Ha volt bűn, azt el lehet fedni, különben is találunk önnek másik vőlegényt!”

Én meg úgy tettem, mintha semmit sem értenék, újra csak azt mondtam: feleségül akarok menni Pavlenkovhoz, követni akarom őt Szibériába.

A tábornok látta, hogy nincs mit tenni. Elmentem Pavlenkov ügyvédjéhez, elmondtam neki az egész történetet és azt mondtam: „Menjen az ügyfeléhez, és mondja el neki, milyen tervet dolgoztunk ki a megmentésére.”

Néhány nap múlva jött egy irat, hogy én, Barancova grófnő, törvényes házasságot köthetek a zsidó Pavlenkovval, egy állami bűnözővel, miután ő megtagadta zsidóságát és áttért az ortodox vallásra; a börtön templomában fogunk összeházasodni.

Vera hallgatott és elgondolkodott. Néhány percig szó nélkül ültünk.

– Vera – mondtam végül szomorúan –, már túl késő megbánni. Fejvesztve vetetted magad az örvénybe. De mondd csak, hogy lehet az, hogy az esküvő előtt egyszer sem jöttél hozzám, egy szót sem szóltál arról, hogy mit tervezel! Te és én, barátok vagyunk.

Vera megölelt és nevetett.

– Ez az, amit akartam! – mondta vidáman. – Nem is tudom, hallottam-e már olyat, hogy valaki fejvesztve ugrik az örvénybe! Te mit gondolsz? Amikor az ember fel akarja akasztani magát, mielőtt a fejét a hurokba dugja, kérnie kell az összes barátja áldását?

– Szóval bevallod, hogy belevetetted magad az örvénybe? – kérdeztem halkan.

– Tudod – mondta Vera egy pillanatnyi gondolkodás után –, nem fogok előtted szerepet játszani. Megmondom őszintén, abban a pillanatban, amikor megkaptam ezt a papírt amiből megtudtam, hogy minden akadály elhárult, hogy megkaptam, amit akartam, örülnöm kellett volna, de hirtelen macskák kezdték karmolászni a szívem⁽⁹⁷⁾. És így volt ez az esküvő előtti héten is! Mindenféle munkát és tennivalót gondoltam ki magamnak, állandóan mozgásban kellett lennem, hogy ne gondolkozzam semmin. Napközben, amikor nyilvános helyen voltam, jól éreztem magam, de amikor eljött az este és egyedül voltam, az katasztrófa volt, a szívem elkezdett fájni és gyáva voltam ünnepelni.

Ma tehát elmentem a börtönbe. Beengedtek. A nehéz vasajtó hangosan csapódott be mögöttem. Kint meleg volt, sütött a Nap, de azután hirtelen elborított a sötétség és nyirkos szagot éreztem. Rémület volt a szívemben. Arra gondoltam, hogy a boldogságot, a szabadságot és a fiatalságot – mind magam mögött hagyom. Zúgást hallottam a fülemben, és hirtelen úgy éreztem, hogy egy sötét, feneketlen zsákba löknek.

Megmutattam a papírt a megfelelő embernek. Hosszú, végtelen folyosókon vezettek végig. Két csendőr kísért, egy elöl és egy hátul. Egyenruhás alakok leselkedtek ki az oldalsó ajtókon és szemtelen kíváncsisággal vizslattak tetőtől talpig. A börtön teljes személyzete hallhatott az esküvőről és alig várták, hogy láthassák a menyasszonyt. Nem haboztak megjegyzéseket tenni rám. Hallottam, amint az egyik tiszt hangosan azt mondta a másiknak: „Ces sacrés nihilistes ne sont pas dégoûtés, ma foi ! C’est vraiment dommage d’accoupler un beau brin de fillette comme ça à un brigand de forçat. Passe encore, si l’on avait le droit du seigneur !²²”

Valamit mondott még, amit nem értettem, de valami trágárság lehetett, mert hirtelen mindketten hangosan felnevettek és a sarkantyúikat csattogtatták, majd ahogy elhaladtak mellettem, odahajoltak hozzám és szemtelenül egyenesen az arcomba bámultak, olyan közel, hogy szinte megérintettek a bajuszukkal.

Minden egyes lépéssel egyre nagyobb fájdalmat éreztem a szívemben. Őszintén bevallom, ha valaki abban a pillanatban odajön hozzám, és azt javasolja, hogy mondjak le az esküvőről, örömmel futottam volna vissza anélkül, hogy hátranéztem volna.

Végül bevezettek egy üres szobába, ahol csupasz, festett falak és két fa szék volt az összes bútor, majd magamra hagytak azzal, hogy várjak. Hogy mennyi ideig ültem ott egyedül, nem tudom. Az eltelt idő végtelennek tűnt. Közben egyre többet töprengtem azon, vajon helyesen cselekszem-e. Vajon szörnyű, megbocsáthatatlan ostobaságot tettem? És a legborzasztóbb számomra a Pavlenkovval való közelgő találkozásunk gondolata volt. Féltem, hogy talán nem ismerem fel. Vajon mit fog mondani majd nekem? Meg fog érteni engem? Próbáltam felidézni magamban az arcát, ahogyan az elmúlt napokban megjelent nekem, de akárhogyan is próbálkoztam, hiába.

Végre léptek hallatszottak, az ajtó kinyílt és két csendőr bevezette Pavlenkovot. Hogy miként nézett ki, milyen volt arca, nem tudom megmondani. Csak arra emlékszem, hogy szürke elítélt felöltőt viselt és kopaszra volt nyírva a haja⁽⁹⁸⁾.

Néhány percig egyedül maradtunk, a csendőrök félreálltak és úgy tettek, mintha nem néznének oda.

Ami köztünk történt, arra úgy emlékszem, mintha álmodtam volna. Azt hiszem, Pavlenkov megfogta mindkét kezem és azt mondta: „Köszönöm, Vera, köszönöm!” A hangja elcsuklott; én sem tudtam mit mondani. Hihetetlen, hogy attól a perctől kezdve, hogy belépett a szobába, hirtelen minden kínom elmúlt. Olyan könnyűnek és tisztának éreztem magam. A kétségeim elmúltak. Most már tudtam, hogy jól tettem, hogy nem kellett volna másképp cselekednem. Bevittek bennünket a kápolnába, és egymás mellé állítottak, a pap kézen fogott minket és körbevezetett a naloj⁽⁹⁹⁾ körül. Most is csak homályosan emlékszem vissza az egészre. Egy percre, amikor erős illatú volt a füstölő és az énekesek az „Ézsaiás, örvendezz!”-t zengték, még egyfajta feledékenység is úrrá lett rajtam; úgy tűnt, hogy nem Pavlenkov van mellettem, hanem Vaszilcev, és világosan és tisztán hallottam kedves hangját. Tudom, biztosan tudom, hogy ő helyeselte volna, örült volna nekem; örült volna, ha lát engem. Hirtelen minden olyan világosnak tűnt számomra; egész jövőbeli életem úgy bontakozott ki előttem, mint egy térkép. Szibériába megyek, az ottani száműzöttekkel leszek, vigasztalom őket, szolgálom őket, hazaküldöm a leveleiket.

Vera hangja elakadt és felzokogott.

– …És ha belegondolok, belegondolok, hogy egész télen munkát kerestem – mondta vidám és boldog hangon. – És máris van munka és micsoda munka! Ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni. Megmondom őszintén, más munkára egyáltalán nem lennék jó, még forradalmi propaganda vagy konspirációs munkára sem. Ahhoz nagyfokú intelligencia, ékesszólás és az emberek befolyásolásának képessége kell, de ezekkel egyáltalán nem rendelkezem. Emellett mindig sajnálnám magam, hogy másokat veszélybe sodrok. De hogy Szibériába menjek – az számomra az igazi! És milyen könnyen, hirtelen történt, mintha minden magától megoldódott volna. Istenem, milyen boldog vagyok!

A nyakamba borult, sokáig csókoltuk egymást és sírtunk.

Hat héttel később ott álltam a Nyikolajevszkij vasútvonalnál⁽¹⁰⁰⁾ pályaudvarán, hogy hosszú útja előtt elbúcsúzzam Verától. Az esküvő után Pavlenkovot azonnal Szibériába küldték sok más fogollyal együtt. Az út nagy részét gyalog kellett megtenniük. Most eljött az idő, hogy Vera is útnak induljon, hogy ott találkozzon a férjével. Nem egyedül utazott, két másik nő is vele volt, az egyiknek a lánya, a másiknak a férje volt száműzött. Természetesen harmadosztályon utaztak, de ez még mindig nagyon fényűző és kényelmes módja volt az utazásnak ahhoz képest, ami előttük állt. A vasút akkoriban még csak Oroszország európai határáig ért és onnan már szekereken vagy szánokon kellett utazniuk. A legkedvezőbb esetben, ha nem voltak különösebb akadályok az úton, az utazás két-három hónapig tartott. Vajon mi várta őket megérkezésükkor? De úgy tűnt, nem gondolnak erre, mindhárman nyugodtak és valahogy ünnepélyesen vidámak voltak.

A rendkívüli izgalom, amelyben Vera a bátor lépése után először volt elmúlt és ismét önmaga lett, újra az a csendes, álmodozó, kissé zárkózott lány volt, amilyennek eleinte ismertem. Csak fogyott egy kicsit, és idősebbnek tűnt, mint korábban, de kék szemei továbbra is vidáman és bátran néztek előre és nagyon megható volt látni azt a gyengédséget, amellyel körülvette két társnőjét, különösen az idősebbet. Úgy tűnt, mindhármukat szoros barátság fűzte össze, az a fajta barátság, amelyet csak a közös szerencsétlenség tud megszilárdítani.

Sokan voltak az állomáson; néhányan egyszerűen kíváncsiságból vagy aggodalomból jöttek, másoknak pedig rokonaik és barátaik voltak Szibériában – nekik akartak üdvözletet és üzenetet küldeni az indulásnál. A rendőrség természetesen teljes létszámban jelen volt.

Alig sikerült néhány szót váltanom Verával, miközben mindenki körülötte tolongott.

De, amikor megszólalt az utolsó csengetés és a vonat indulni készült, az ablakból felém nyújtotta a kezét. Abban a pillanatban olyan élénken képzeltem el a sorsot, amely erre a csinos fiatal teremtésre várt, hogy rosszul lettem és könnyek szöktek a szemembe.

– Így sírsz értem? – mondta Vera ragyogó mosollyal. – Ó, ha tudnátok, mennyire sajnállak benneteket, akik itt maradtok!

Ezek voltak az utolsó szavai.