Hídverés rovat

Agrippa szatírája az orvosokról

Magyar László András
orvoslás, orvos, Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheym

A mű

Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheym, miután 1528-ban Franciaországból Antwerpenbe, Ausztriai Margit védőszárnyai alá menekült, végre – úgy látszott – nyugalomra lelt. Idejét részint gyógyító tevékenységre, részint pedig könyvírásra fordíthatta: 1530-ban Antwerpenben ki is adta frissen alkotott művét, a De incertitudine et vanitate scientiarumot [’A tudományok hiábavalóságáról és kétségességéről’], amellyel – mint hányatott élete során már annyiszor – újfent sikerült óriási botrányt kavarnia.1 (A botrány még százötven év múltán sem csitult el, pl. Justus Vesti (1651–1715), erfurti orvosprofesszor 1699-ben sem átallott Agrippával vitatkozni.2) De hát miről is szólt ez a könyv, amely olyannyira felháborította szinte az egész korabeli tudományos világot? A kötet nem volt egyéb, mint összefüggő szatíra-füzér: valamennyi foglalkozás és hivatás, tudomány és mesterség megkapta benne a magáét, írója a bankszakmától a theológiáig, a prostitúciótól a kereskedelemig mindenről lerántotta a leplet, tudatlanságot, csalást, ostobaságot és fölöslegességet bizonyítva kortársaira. Mind közül azonban kétség kívül az orvostudomány járt a legrosszabbul: Agrippa nyelve sehol nem oly csípős, mint éppen kollégáival szemben.

Hogy pontosabban értsük, miről is van szó, alább összefoglalom az orvos-szatíra főbb gondolatait:

Az orvoslás nem tudomány – állítja Agrippa – szektái nem értenek egymással egyet és ostobaságokat hordanak össze. A ritka sikert az orvosok csak a szerencsének köszönhetik, összejátszanak a gyógyszerészekkel, korruptak, szélhámosok, pénzéhesek, egymással is kitolnak, de leginkább a betegeknek ártanak. Még tekintélyeik is sötét gazemberek vagy legalábbis cinikus szélhámosok. Az orvosok továbbá gusztustalan, bűzös és szégyentelen figurák, akik nem kímélnek sem istent sem embert. Veszélyesebb az orvos, mint a betegség: az ősi népek egészségesen éltek orvos nélkül, míg a maiakat megrontja a medicina. Az egyszerű, tapasztalatra épülő gyógymód többet ér, mint bármilyen kifinomult tudomány és drága patikaszer. A rómaiak ki is tiltották a doktorokat városukból, mert veszélyes gyilkosoknak és csalóknak találták őket. Ráadásul az orvosok büntetlenül viszik végbe gaztetteiket: ergo meg kellene szabadulni tőlük – ajánlja a szerző. Ezután a patikusok csepülése következik, majd, némiképp enyhébb ítélet a sebészetről és a diététikáról.

A mű által keltett fölzúdulás tehát – látszólag – érthető. Csakhogy Agrippa orvos-szatírájának – mint azt a következőkben bizonyítani szeretnénk – szinte egyetlen gondolatát sem a kölni mágus ötlötte ki, majd valamennyi régi vagy újabb keletű közhely, ún. „toposz” volt s ezt bizonyára a könyv olvasói is pontosan tudták.3 Célunk e dolgozattal tehát kettős: egyfelől meg szeretnénk jelölni a szatíra mintaképét, fel próbáljuk fedni eredetét, másfelől pedig némi magyarázatot próbálunk adni arra is, miért okozhatott egy nyilvánvaló kompiláció ekkora földindulást abban a korban, amely olyannyira hozzá volt szokva a hasonló fiktív, gyakran csupán a nyelvi és stilisztikai készség csillogtatására szolgáló tirádákhoz, s amely egyébként is olyannyira szerette ostoroztatni magát.

Az előzmények

Mi lehet a kiindulópontunk? Nyilván a szerző műveltsége, vagyis az a kulturális kör, amelyben élt és gondolkodott. Ez a kör meglehetős pontossággal megrajzolható, részint Agrippa életrajza, részint pedig fő műve, a De occulta philosophia [Titkos bölcselet] alapján, amelynek első könyvét ugyan már ifjú fejjel, 1509–1510-ben megírta, ám amelyet éppen a De incertitudine megalkotásával nagyjából egy időben, Trithemius tanácsai alapján javított és átfogalmazott változatban, 1531-ben adott ki először. Az életrajzi események elsősorban a két Canter, Coletus, Reuchlin, Trithemius s rajtuk keresztül a firenzei akadémia, Ficino, Pico della Mirandola hatását bizonyítják, vagyis mindenek előtt a neoplatonizmusét és a hermetizmusét. A De occulta philosophia pedig szintén nem egyéb, mint e hatások hatalmas összegzése, illetve a harmóniába rendezésükre tett monumentális kísérlet. Számunkra azonban még ennél is fontosabb a másik kultúrkör, amelyhez Agrippa, mint valamennyi iskolázott kortársa, szorosan kapcsolódott: a latin antikvitás és az ezt közvetítő itáliai reneszánsz műveltség, amelynek hatása biografikus adatok és az életmű alapján szintén könnyen bizonyítható, sőt mondhatni bizonyításra sem szorul. Vagyis az itáliai humanizmus és az antik hagyomány lehetett az a kútfő, ahonnan az orvos-szatírák anyagát a szerző merítette, ahonnét mintaképeit vette. Az is nyilvánvaló viszont, hogy nem beszélhetünk általánosságokban, hanem valamely konkrét műben kell megtalálnunk a mintaképet. Minthogy azonban a szóba jöhető szerzők köre nem túl nagy, föltűnő hasonlatosságok alapján azt hiszem, joggal feltételezem, hogy a közvetlen mintakép nem volt más, mint az Agrippa-előtti generáció talán legnagyobb hatású, legnépszerűbb írójának, Filippo Beroaldo-nak egyik rhétorikai munkája.

Filippo Beroaldo (1453–1505), bolognai humanista, szónoklattantanár és filológus, számos, vagy inkább számtalan munkája közt akad ugyanis egy – még a 17. században is többször kiadott4 és közismert, sőt nyilván a rhétorikai oktatásban is használt – declamatio (An orator sit philosopho et medico anteponendus? [Előbbre való-e a szónok a filozófusnál és a orvosnál]), amelynek tartalma a következőkben foglalható össze: Egy haldokló apa nem tud dönteni, kire hagyja vagyonát: három fia – a szónok, az orvos és a filozófus – közül ugyanis annak a javára kíván végrendelkezni, aki be tudja bizonyítani, hogy szakmája a társadalom szempontjából a leghasznosabb. A fiúk szónoklataikban részint a saját hivatásukat dicsérik, részint pedig a többiekét csepülik. A szónok „szövegében” – ez, minthogy a declamatiot orátor írta, jóval terjedelmesebb és meggyőzőbb, mint a másik két beszéd – számos sértés előfordul azok közül, amelyekkel később Agrippa illeti orvoskollégáit, mégpedig gyakran egyenesen szó szerint az Agrippa-szatíra mondataival megegyező formában. Arra a kézenfekvő kérdésre: miként olvashatta Agrippa ezt a szöveget, nem nehéz választ adni. Beroaldonak ugyanis ez a rendkívül elterjedt munkája csak 1500-ig (!), négy kiadást ért meg Bolognában és Párizsban5 és az is köztudomású, hogy a beroaldizmusnak – mert ilyen is létezett akkoriban – éppen német nyelvterületen volt legerősebb a hatása.6 A művet – s ez Beroaldo előszavából kiderül – szerzője egy Cicero-szónoklathoz fűzött kommentár, vagy egy, a szónoklat kapcsán tartott előadás bevezetőjének szánta, vagyis oktatási célból írta. Könnyen elképzelhető tehát az is, hogy Agrippa rhétorikai tanulmányai során ismerkedett meg a szöveggel, esetleg memorizálnia is kellett valaha Beroaldo munkáját, mely ezért bukkanhatott elő emlékezetéből a szatíra írásának idején.

Beroaldo alig pár oldalnyi opusculuma7 több vonatkozásban is pontosan egyezik Agrippáéval, a szerkezeti azonosság pedig egy rövid tartalmi vázlatból is kitűnik. A controversia szónoka ugyanis, a filozófus testvér megsemmisítése után a következőket mondja az orvostudományról:

  1. A medicina éppoly „varia, inconstans et interpollis” [változékony és hamis] mint a filozófia, sőt gyakran még veszélyes is.
  2. Ugyanakkora, ha nem nagyobb, az orvosok közt is a nézetkülönbség mint a filozófusok között.
  3. Az orvosok nevetséges nézetkülönbségeinek ismertetése. (Gyakran még a felsorolt auktorok neve is egyezik az Agrippa-szövegben!)
  4. Elméleti ellentétek – szekták: racionális, empirikus, methodikus iskola bemutatása.
  5. Az orvosok gyilkosok (Hadrianus-anekdota).
  6. Az orvosok újdondászok, állhatatlanok, büntetlenül ölhetnek: törvényre lenne szükség ellenük.
  7. Aki nem megy orvoshoz, tovább él (azonos idézetek). Hivatkozás a régi, „természetesen” élő népekre s azok egészségi állapotára.
  8. A félreértett receptek és a veszélyes kísérletezés felhánytorgatása. Hivatkozás Cato kitiltó törvényére.

A Beroaldo- és az Agrippa-szöveget egymás mellé helyezve tehát könnyen belátható, hogy az utóbbi csak kifejtette, részletezte az előbbi gondolatait, sok újat nem tett hozzá. Vagyis a korban egyáltalán nem szokatlan (és nem is elítélendő!) parafrázissal állunk szemben. Joggal állíthatjuk hát: Agrippa szatírájának nem csak mintaképe volt a Beroaldo-szöveg, hanem szinte a vázlata is.

Csakhogy ezzel nincs vége a történetnek, hiszen Beroaldo – mint műve előszavában maga is elismeri – szintén idegen forrásból merítette anyagát: „a régi szónokok iskolájának egyik controversiáját” használta föl declamatiojához.8 Minthogy viszont a declamatio római, pontosabban latin műfaj volt, sőt a „controversia” kifejezés az idősebb Seneca előtt (azaz kb. Kr. e. 50 előtt) egyáltalán nem szerepel sehol,9 a forrást a Kr. e. 1. század közepe utáni időkben kell keresnünk. Az idősebb Seneca declamatio-gyűjteményében ugyan nem található hasonló tárgyú munka, de hamar meglelhető a minta a legszínvonalasabb, s a grammatikus-iskolákban az ókor óta folyamatosan használt szónoklattani gyűjteményben, a Quintilianus-corpusban. A Declamationes minores címen ismert gyűjtemény 268-as számmal jelölt declamatioja10 ugyanis pontosan a Beroaldus-szónoklattal megegyező problémából indul ki, noha Quintilianusnál a szónok és a filozófus nem, csupán az orvos beszél, így tehát, értelemszerűen, számos később felbukkanó motívum hiányzik. (Ebben a textusban csupán a szónokot és a filozófust szidalmazzák, az orvostudomány dicsérete pedig csak egyetlen bekezdésre szorítkozik.) Beroaldo szövege több más szempontból is eltér a Quintilianusétól, mégis szinte bizonyos, hogy pontosan ez volt az az ókori minta, amelyre az olasz humanista előszavában hivatkozott.

S vajon létezhettek-e a Beroaldo által fölhozott, de a Quintilianus-szövegből hiányzó orvosellenes vádaknak közvetlen mintaképei? Erre vonatkozóan csak találgathatunk. A declamatio, illetve a controversia és a diatribé műfajának kapcsolatairól jelentős szakirodalom áll rendelkezésünkre,11 ám az orvos–filozófus–szónok-vita eredetijét a fönnmaradt szövegek közt nem sikerült megtalálnom. De a diatribén kívül egyéb előzmények is valószínűsíthetők: mind a görög közép- és újkomédiában, mind pedig az ebből merítő Plautusnál számos motívum, különösen pedig a tudatlan, de nagyképű és pénzéhes orvos alakja föl-fölbukkan, sőt kifejezetten kedvelt figura.12 Valószínű hát, hogy a szónoklattan orvos-szidalmazó közhelyei részben ezekből a komédiákból veszik eredetüket. Az irodalmi előzmények meglétére utal az a tény is, hogy a hasonló rhétorikai gyakorlatok – különösen a köztársaság bukásának éveitől – általában nem konkrét eseteket dolgoztak föl, hanem egy meghatározott témakörben13 kiötlött, tehát fiktív, többnyire regényekből, drámákból kölcsönzött helyzeteken alapultak. A szónoklattani oktatásban az ókor óta folyamatosan használták e declamatio-példatárakat (Senecáét, Quintilianusét), s mint már mondtuk, valószínűleg Beroaldo szintén iskolai tananyagából vette a mintát s az ötletet – amelyre előszavában utalt.

Ez azonban nem a teljes igazság, hiszen Beroaldonak – noha maga csupán ókori forrásokra hivatkozik – megtalálhatjuk a közvetlen, „modern” előzményét is, vagyis azt a személyt, aki valóban először írt orvos- (de nem orvostudomány!)-ellenes szónoklatot a keresztény Európában: ez az ember pedig nem volt más, mint Francesco Petrarca (1304–1374), az itáliai reneszánsz egyik spiritus rectora és meghatározó személyisége. Az orvosokkal szemben érzett ellenszenvéről közismert költő ugyanis kiadott egy – VI. Kelemen pápa orvosai ellen irányuló – röpiratot Invectiva contra medicum címmel,14 amelynek szövegében számos, Agrippából és Beroaldóból egyaránt ismerős közhely fölfedezhető már.15 Így pl. a halott-föltámasztó orvosé (II. 16.) vagy az egykori mesterekhez méltatlan utódok említéséé (I. 2.). (Petrarca idézi először a következő szólást is: Úgy hazudsz mint az orvos – tehát ez semmiképp nem német vagy flamand, hanem olasz szólásforma lehetett.) Petrarca e munkájában, amellett, hogy terjedelmesen védelmezi a poézis becsületét, elsősorban azt kifogásolja, hogy az orvosok előnyben részesítik az elméletet a gyakorlattal szemben, illetve, hogy ügyetlen és félreértett rhétorikával próbálják tudatlanságukat leplezni: ezek a vádak pedig Beroaldónál és Agrippánál is erős hangsúlyt kapnak majd.

A reneszánsz korában azután igen népszerűvé vált ez a téma.16 Petrarca nyomán először Coluccio Salutati (1331–1406), az ún. polgári reneszánsz egyik előfutára és legnagyobb hatású írója adott ki De nobilitate legum et medicinae címmel egy érdekes oratiot, amelyben bár a jog felsőbbrendűségét igyekszik bizonyítani, s így több szatirikus elemet is fölhasznál, az orvostudománnyal is méltányosan bánik.17 Bizonyára az ő hatására írták azután a többiek, például Giovanni Baldi da Faenza (Disputatio an medicina sit legibus politicis anteponenda), Poggio Bracciolini (Convivalis disceptatio, utra artium medicinae an juris civilis praestet?), Giovanni d’Arezzo (De medicinae et legum praestantia) vagy Bernardo Siena (Quaestio an medicina nobilior atque praestantior sit jure civili?) a maguk hasonló tárgyú munkáit, amelyekben itt-ott, például Poggionál vagy Giovanni d’Arezzonál már némelyik Agrippa által is felhasznált orvosellenes érv is megjelent.18 A hagyomány tehát eleven maradt Petrarcától Salutatin és Poggion át Beroaldóig, majd Agrippáig.

Itt jegyezzük meg, az orvosokkal, illetve orvostudománnyal foglalkozó, többé kevésbé szatirikus munkák közül azokról, amelyek az orvostudománynak csupán egyik vagy másik irányzatával, iskolájával, elméletével foglalkoznak, itt nem szólunk, noha ennek az irodalomnak is megvan a maga – Hippokratész-től, Roger Bacon-on, Symphorien Champier-en és Paracelsus-on át a máig ívelő – története. A kérdést egyébként bőséges irodalmat adva foglalja össze – természetesen csak a 18. század közepéig – a következő munka: Kestner, Christophorus Guilielmus: Bibliotheca Medica. Ienae, H. Cuno, 1746. Tom. I. Cap. VI. Sect. I. 274–290. p.

Az enkómium hatása

Agrippa forrásai közt azonban nem csak szatírák, controversiák, hanem – különös módon – enkómiumok is akadnak. Lehetetlen ugyanis nem észrevenni azokat az azonosságokat, amelyek Erasmus 1510-ben írott és 1518-ban először kiadott Encomium medicinaeje19 és az Agrippa-szöveg közt fönnállanak.

Az Encomium – noha pontos születési dátuma nem ismert – bizonyára Erasmus angliai tartózkodása és oxfordi, cambridge-i forgolódásai során született, talán 1510 körül, afféle rhétorikai mutatványként, mellyel előadója saját nyelvi, stilisztikai és szónoki fölkészültségét kívánta bizonyítani.20 A mű alaphelyzete fiktív – Erasmus sosem volt orvos – és fiktívek a benne emlegetett személyes tapasztalatok (pl. Panaceus orvos esete) is. Vagyis a szónoklat valójában nem az orvostudomány magasztalása – vagy védelme – végett hangzott el (mert eredeti formája inkább a szóbeli előadás lehetett), hanem azért, hogy a tudós, humanista rhétor a műfajban való jártasságát és általános műveltségét fitogtathassa.

Laudatiot írni valóban nehéz mesterség, hiszen óriásiak a műfaj hagyományai, erősek kötöttségei. Az enkómium – mint valamennyi reneszánsz műfaj – ókori eredetű. Ősi formái a győzelmi21 és a temetési22 magasztalások lehettek. A klasszikus enkómium azonban nem csak prózai, hanem lírai ősökkel büszkélkedhet, hiszen rhétorikai előzményeken kívül – itt elsősorban az epideiktikus szónoklatra gondolunk23 – az ünnepi és Pindarosz és Bakkhülidész óta ismert enkómion melosz-ból is ered. Crusius szerint krinológiai szempontból egyenest a költészeti forma s nem a prózai az elsődleges!24 A műfaj a hellenisztikus korban igen széles körben elterjedt, Iszokratésztől Claudianusig minden, magára valamit is adó szónok írt enkómiumot: a műfaj népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint paródiáinak szintén rendkívül korai megjelenése – Iszokratész Busziriszről, Gorgiasz Helenéről, Favorinus Therszitészről, Traszümakhosz az Igazságtalanról, Lukianosz a légyről, Szünésziosz pedig a kopaszságról írt nagysikerű tréfás enkómiumokat.25

A szónoklat császárkori hanyatlása és iskolai declamatióvá züllése tovább formálta a műfajt, amely a Kr. e. 1. századtól lassan elveszítette minden jelentését és tartalmát, ám formai (ritmikai, szerkezeti, terjedelmi) tekintetben egyre kötöttebbé és művészibbé vált. Ez a kiürült, tartalmától tudatosan megtisztított, ám artisztikus „mutatvány” enkómium azután, akár a többi rhétorikai műfaj, a középkorban is kedvelt szónoklattani gyakorlat maradt. A 13. századi Petrus de Abano például a műfaj szabályainak legtermészetesebb ismeretében írta meg „orvostudomány-dicséret”-ét, amely utóbb nem csupán műfaji, hanem egyik legfontosabb tematikai előzménye is lehet Erasmus itt tárgyalt művének.

De a specializálódott orvosi enkómium sem reneszánsz találmány. Egyrészt a korábban emlegetett rhétorikai irodalomban is előfordultak már efféle, az epideixisz műnemébe sorolható26 beszédek, másrészt ezek közt az epideixiszek között is akadtak orvosi témájúak, sőt orvosok által írottak is. (Például Hippokratész több munkája is joggal sorolható ide: De veteri medicina, De arte stb.)27

Mint láthattuk, a reneszánsz idején újraéledt – s a császárkorihoz hasonlóan tartalmatlan – encomium szerzőinek volt miből meríteniök. Nem csoda hát, ha szinte valamennyi jelentős humanista, Salutatin kezdve, Poggion, Ficinon, Eobanus Hessuson, Huttenen, Melanchtonon és Erasmuson folytatva a sort, megpróbálkozott a műfajjal. Az már viszont szinte mulatságos, milyen sokan választották az idők során enkómiumuk tárgyául éppen az orvostudományt. Alább csak a 16. századi vagy korábbi Encomium medicinaekból sorolunk fel ábécé-rendben néhányat, köztük a magyarként számon tartott Scalich Pál 1559-ben kiadott művét is:28

  • Baduellus, C.: Oratio de laudibus artis medicinae. Lugduni, 1544.
  • Bayro de, P.: De nobilitate facultatis medicae. Taurini, 1512.
  • Bersmann, G.: De dignitate et praestantia artis medicae. Lipsiae, 1571.
  • Cardanus, H.: Medicinae encomium. Basileae, 1559.
  • Dryander, J.: Vom rechten Gebrauch des Arztes und der Arzney. Francofurti, 1543.
  • Erastus, T.: Oratio de medicinae laudibus. Francofurti, 1590.
  • Fendius, M.: Oratio de dignitate et utilitate artis medicae. Wittebergae, 1548.
  • Ficinus, M.: Oratio de laudibus medicinae. Basileae, 1561.
  • Grynaeus, S.: Encomion medicinae. Basileae, 1542.
  • Hessus, Eobanus H.: Medicinae laus. Erffurti, 1524.
  • Jokissus, J.: De dignitate medicinae. Francofurti, 1563.
  • Klein, J.: Artis medicinae elogium. Tubingae, 1585.
  • Mallinius: Carmen de medicinae excellentia. Argentorati, 1575.
  • Marcellus, G.: Oratio: Medicus Deo similis. Parisiis, 1562.
  • Melanchton, Ph.: Oratio in laudem artis medicae. Argentorati, 1558.
  • Pelegrini, J. B.: Apologia adversus philosophiae ac medicinae calumniatores. Bononiae, 1582.
  • Peucer, C.: De dignitate artis medicinae. Witebergae, 1562.
  • Polydamus, V.: Encomion medicinae. Basileae, 1520.
  • Portesius, I.: Oratio de laudibus medicinae. Lutetiae, 1550.
  • Puollamer: Oratio in laudem medicinae. Bamberg, 1590.
  • Scalichius de Lika, P.: Encomion medicinae. Basileae, 1559.
  • Seitz, A.: Declamatio in laudem artis medicinae. Basileae, 1524.
  • Stubkich, J.: Wider die Künstler und unsinnigen Schreyer der Artzney. H. n., 1563.
  • Tidicaeus, F.: In jatromagistas de recto usu et abusu artis medicae. Torunii, 1592.
  • Tiraquellus, A.: Commentarii de nobilitate. Basileae, 1561.
  • Veteris, I.: Oratio XXI. in medicinae commendationem et in gratiam XVIII medicae laureae candidatorum institutae. Lutetiae, 1560.29

Ezek szerint hát az enkómiumok többsége Erasmus után jelent meg, ráadásul Salutati, Poggio és az Agrippa-szöveghez írott bevezetőben felsorolt többi humanista szerző munkája – talán az egy Ficinoét kivéve – nem is szabályszerű encomium: inkább a controversia műfajába sorolható. Mindez azonban nem jelenti, hogy a korábbi s különösen az Erasmus-korabeli rhétorikai tananyagban, vagy irodalomban ne szerepelt volna hasonló tárgyú szónoklat, hiszen a declamatiok gyakorlása során, akár iskolai feladatként is, föl-fölbukkanhatott a téma.

A reneszánsz orvos-dicséret tehát, mint láthattuk, ugyanazokból a gyökerekből táplálkozott, mint az orvos-szatíra, nevezetesen a declamatio műfajából. Voltaképp a szatíra és a dicséret ugyanannak a „gyakorlatnak” két változata, ugyanannak a témának két lehetséges feldolgozási módja volt, s a 16. században éppúgy magán viselte még a bírósági védő-, illetve vádbeszéd ismertetőjegyeit, mint a Kr. e. 1. században, a műfaj születésének idején. Ráadásul mindkét típus – úgy tűnik – olasz reneszánsz közvetítéssel került újra a köztudatba s vált közkedveltté a humanista res publicán belül. De azt is talán némi joggal gondolhatjuk, hogy a reneszánsz irodalmi műfajok közül – melyek túlnyomórészt antik gyökerűek – nem az orvos-szatíra és orvos-encomium az egyetlen, amely rhétorikai eredetű, hanem még több egyéb is, így a humanista levél, a panegyricus, az invectiva, a tractatus, a disputatio stb. formáinak előképei is az antik szónoklattani irodalomban találhatók meg, illetve az olasz reneszánsz alkotóinak segítségével terjedtek el a művelt nyugaton. De ennek bizonyítása már hosszabb és alaposabb előtanulmányokat tenne szükségessé.

Erasmus enkómiumának vége felé több vádat is cáfol azok közül, amelyek Beroaldonál (illetve a 20 évvel későbbi Agrippa-szövegben) előfordulnak. Így pl. megtalálható nála a „büntetlenül gyilkos orvos”, az „orvosgyűlölő Cato”, az „egészségre ártalmas orvostudomány”, az „orvosi honoráriumok” és az „orvosi tisztességtelenség” toposza is. Erasmus személyének és írásainak óriási hatásával tisztában lévén, biztosak lehetünk abban, hogy e művet Agrippa ismerte és föl is használta szatírája megírásakor. (Nem is beszélve Erasmus másik – fő – művéről – a szintén korábbi Moriae encomiumról, amely viszont a teljes Agrippa-könyvnek lehetett közvetlen ihletője.) Érdekes téma lenne egyszer összehasonlítani az egymással társalkodó, vitatkozó szatírákat és enkómiumokat, föltételezve azt a tényt, hogy a szatíra és az enkómium műfaja egyaránt a declamatio műfajából eredhetett: csupán a „föladat” volt más – egyiknél a dicséret vagyis eredetileg a védőbeszéd, másiknál a szidalmazás, azaz a vádbeszéd. Mindez azonban a jelen dolgozatban nem lehet célunk: csupán egy újabb lehetséges forrásra szerettük volna a figyelmet felhívni.

Összefoglalás

Összefoglalva, megállapítható tehát, hogy a motívumok útja az ókori újkomédiától kezdve jól nyomon követhető, Petrarcán, Salutatin, Poggion, Beroaldon és Erasmuson, vagyis az orvos-szatíra és az orvos-enkómium közös történetén át egészen Agrippáig.30 Itt jegyezzük meg, hogy Agrippával korántsem ért véget a sor, hiszen később még számos hasonló munka jelent meg, akár majdnem azonos címmel is: például Nathanael Biggs: On the Vanity of the Craft of Physick. (London, 1651) című munkája, illetve Gideon Harvey: Conclave of Physicians… (London, 1683) című röpirata, vagy éppen Georg Paul Hönn: Betrügs-Lexicon (Coburg, 1721) című könyvének megfelelő fejezete (7–11. p.).

De nem csak az Agrippa-szöveg egyes elemei, toposzai tekinthetnek vissza hosszú előtörténetre, hanem maga a téma, nevezetesen az orvosok szidalmazásának témája is. Nem csupán – az Arcagathuséhoz hasonló – anekdoták31 vagy a római orvosok társadalmi helyzetéről szóló tudósítások,32 de a római tudományos és filozófiai irodalom, sőt a szépirodalom33 több szöveghelye is tanúsítja, hogy az orvosok szapulása közkedvelt foglalatosság lehetett Rómában – s nem volt ez másként görög földön sem.34 (Természetesen ez csak az érem egyik oldala volt, hiszen az orvostudomány dicséretére is akad elegendő példa.) Az orvosokon való gúnyolódás divatja, azonban nem ért véget az ókorral, Agrippa idején, a 16. században éppoly népszerűségnek örvendett, mint kétezer évvel korábban: epigrammák és komédiák sorában tűnik föl a kártékony, szélhámos és tudatlan orvos alakja, Boccacciotól Shakespeare-en át Molière-ig – és tovább.35 A téma, a tudományos és irodalmi szövegek mellett az ókortól kezdve megjelent – mint már utaltunk rá – a szónoklattani irodalomban is: mégpedig a declamatio műfaján belül. Ez a rhétorikai genre azonban a császárkor elejére részint irodalmi,36 részint s inkább iskolai műfajjá vált.37 A későbbiekben diákok s felnőttek egyaránt a hagyományos – főképpen Quintilianus, illetve az idősebb Seneca által összegyűjtött – példákon tanulták a rhétorika mesterségét38 s ennek folyamatossága nem csak a latin kultúrájú nyugaton, hanem Bizáncban is nyomon követhető.39 Egyebek közt tehát az orvos-ellenes declamatiok is irodalmi-oktatási céllal (a kettő ekkoriban nehezen választható szét) íródtak, vagyis tartalmukat elvileg nem kellett komolyan venni. Ám ebben az esetben mi ad magyarázatot az Agrippa szatírái által keltett s az írót heves védekezésre késztető felháborodásra?

A kérdésre többféle válasz is adható: a számomra legkézenfekvőbb magyarázat az egyetemek, vagyis a tudományos testületek korabeli megerősödésében lelhető meg. Az egyetemek, mint az ócsárolt disciplinák szakmai képviseletei – effélék a 13. századig nem szakmai, hanem legföljebb városi szinten léteztek – nem tűrhették létalapjuk kétségbe vonását, hiszen – ahogy Moldova György írja – „Egy hivatal mindent elismerhet, kivéve azt, hogy fölösleges”. Nem véletlen, hogy nem az egyházi vagy világi hatóságok tiltották be Agrippának ezt a művét, hanem a Sorbonne és a Löweni Egyetem, sőt ők voltak azok is, akik magát a szerzőt is megpróbálták tönkretenni. (Megjegyzendő azért, hogy a nevezett egyetemek ebben az időben is erős egyházi befolyás alatt álltak s hogy a De vanitate a szerzetesekkel és papokkal sem bánik kíméletesebben, mint az orvosokkal!) A másik magyarázat Agrippa tudományos „helyzete” lehetett. Jóllehet Agrippa magát orvosnak vallotta, végzettségét soha nem tudta bizonyítani,40 sőt a modern kutatás sem járt ez irányban sikerrel. (Céhen kívüliségére utal maga az itt tárgyalt orvos-szatíra szövege is.) Valószínű hát, hogy a kívülállóval szemben sokkal agresszívebben viselkedtek a szakmai testületek, mintsem az egyébként indokolt lett volna. Az is valószínű továbbá, hogy a helyi (antwerpeni) céhbeli orvosok és Agrippa korábbi csatározásai is szerepet játszottak a mű elutasításában – és megírásában egyaránt.41

Befejezésképpen csak néhány megjegyzés: Mindenekelőtt arra kell fölhívnunk a figyelmet – s ezt talán a fönti tanulmány is bizonyítja –, hogy nem csak a reneszánsz kedvelt műfajait és kifejezési formáit határozta meg a – közhiedelemmel ellentétben a középkorban is továbbélő s a grammatikai, rhétorikai sőt az egyetemi tananyagban is folyamatosan életben tartott – ókori hagyomány, hanem az olykor még a legaktuálisabbnak, illetve legmodernebbnek tűnő témáknak és nézeteknek is megvoltak a maguk – az auktorok által tudatosan fölhasznált – előzményei s követett példái. Másrészt az is világos lehet számunkra, hogy a reneszánsz orvosi irodalom sem maradhatott mentes e rhétorikai-filozófiai hagyomány befolyásától: a tizenhatodik század orvostudományának legkeményebb csatáit éppen e sokáig értékmegőrzőként nélkülözhetetlen, ám utóbb nyűggé vált rhétorikai-filozófiai hagyomány ellenében kellett megvívnia, hogy végre valódi tudománnyá válhassék, ars mechanica-ból ars liberalis-szá emelkedhessék s tekintélyének megőrzése végett – mint azt Petrarca tanácsolta egykor – ne szoruljon többé a rhétorika kétes gyámolára.

  1. Müller-Jahncke, Wolf-Dieter: Magie als Wissenschaft im frühen 16. Jahrhundert. Inaug-Diss., Marburg/Lahn, Phillips Universität Marburg, 1973. 27. p. A De vanitate ellen számos röpirat született, Agrippa maga a Querela és az Apologia című vitairatokkal válaszolt (Basel, Cratander, 1533). A munka által keltett vihar még Erasmust is levélírásra késztette. Végül – részben éppen e műve miatt – Agrippának Kölnbe kellett menekülnie, pártfogójához, Hermann von Wied érsekhez.
  2. Vesti, Justus: De Agrippae effato: an medicina homicidiorum ars sit appellanda. Erfordii, 1699.
  3. Nem beszélve arról, hogy pl. Sebastian Brandt és Erasmus ugyancsak kíméletlen szatírái nagyjából ugyanebben a korban óriási sikert arattak.
  4. Például: Hilarii Drudonis: Practica artis amandi et alia ejusdem materiae. Amstelodami, apud Georgium Trigg, 1652. 127–146. p.
  5. Gesamtkatalog der Wiegendrucke. Band IV. Hiersemann-Kraus, Stuttgart – New York, 1968. 4126–4129. p. Agrippa a De vanitate egy részét feltehetőleg éppen Franciaországban írta.
  6. Lexikon des Mittelalters. Bd. I., München – Zürich, Artemis, 1977–1980. 2014. p.
  7. Az elemzéshez a következő kiadás szövegét használtam: Philippi Beroaldi opusculum eruditum quo continentur Declamatio philosophi, medici, oratoris de excellentia disceptantium et libellus de optimo statu et principe. Bononiae, Benedictus Hectoris, 1497.
  8. unam de schola priscorum declamatorum controversiam pertractabo
  9. Seneca the elder: Declamations. Tr. et ed. by M. Winterbottom. Cambridge – London, Cambridge University Press–Heinemann, 1974. Controv. 1. Praefatio 12. (I. 12.)
  10. The minor Declamations ascribed to Quintilian. Edited with commentary by Michael Winterbottom: Berlin – New York, W. De Gruyter, 1984. (Texte und Kommentare. Bd. 13.) 59–62. p., illetve Marci Fabii Quintiliani declamationes majores et minoresed. Johannes Josephus Dussault. Vol. VI. Parisiis, Lemaire, 1824. Decl. CCLXVIII. (100–105.) „Contendunt orator, medicus, philosophus de bonis patris, qui testamento eum heredem relinquerat, qui se probasset amplius prodesse civibus”.
  11. Der kleine Pauly. München, DTV, 1979. Nachträge. 1577–1578. p.
  12. Antiphanes-nél, Theophilosznál, Philemónnál éppúgy, mint Menandrosznál kifejezetten kedvelt komikus alak az orvos. Cordes, Peter: Iatros. Das Bild des Arztes in der griechischen Literatur von Homer bis Aristoteles. Stuttgart, F. Steiner, 1994. (Palingenesia XXXIX.) 58–63. p.
  13. A declamatiók témája általában az örökség, nemi erőszak, különös bűnesetek, házasságok stb. körül forgott. Kennedy, George: The art of rhetoric in the Roman World 300 BC–AD 30. Princeton, Princeton University Press, 1972. 315. p.
  14. Petrarca Francesco: Invective contra medicum. Ed. by P. G. Ricci. Roma, Storia e letteratura, 1950. Ehhez a könyvhöz nem tudtam hozzáférni, a szöveget a következő kiadásban olvastam: Petrarcha, Franciscus: Libri… Venetiis. Simon de Luere, 1501. (s. p.). A művet ismerteti és orvostörténeti szempontból elemzi: Benedek, T. G.: An interpretation of Petrarch’s „Invective against physicians”. = Actes XXXI. Congres International d’Histoire de la Medicine a cura di R. Bernabeo, Bologna, 1988. 691–696. p. Lásd még: Martinelli, Bartolo: Petrarca e la medicina. Einführung zu Invective contra medicum. Testo Latino e volgarizzamento di Ser Domenico Silvestri. Roma, 1978. 205–253. p. Petrarca egyébként egyik levelében is elismétli vádjait: lehetséges, hogy e levél az invectiva alapja.
  15. Petrarca korábbi, VI. Kelemen pápához írott leveleiben is már előbukkannak e motívumok. Lásd: Benedek, T. G.: i. m. 693. p.
  16. Több kutató szerint is a korabeli nagy pestisjárványok az okai annak, hogy a korban az orvostudománnyal szemben olyan éles hangú volt a kritika s hogy az orvosok társadalmi megbecsültsége megrendült. Bergdolt, Klaus: Petrarca und die Pest. = Sudhoffs Archiv Band 76. Heft 1. (1992) 63–64. p. (a teljes cikk: 63–73. p.), illetve Lerner, R. E.: The Black Death and Western Europe Eschatological Mentalities. = American Historical Review Vol. 86. No. 3. june, (1981) 533–552. p.
  17. Coluccio Salutati: De nobilitate legum et medicinae. De verecundia. A cura di E. Garin. Firenze, Vallecchi, 1948. Ez az 1399-ben született terjedelmes oratio, nem csak az orvos-szatíra, hanem az orvos-encomium szempontjából is kulcsfontosságú. Salutati egyébként maga is egy „controversia antiqua”-t említ, mint előzményt (3.)
  18. A szövegek kiadása a következő műben olvasható: Garin, Eugenio: La disputa delle arti nel quattrocento. Firenze, Vallecchi, 1947.
  19. Declamatio Erasmi Roterodami in laudem artis medicae. [Ebner, Fritz (Hrsg. und Übers.) Sprendlingen, Holzhäuser und Mühlhause, 1960] – az 1518-as első kiadás reprodukciója.
  20. De csak 1518-ban, Erasmus pályája csúcspontján (Huizinga) jelent meg először. (Encomium matrimonii Desiderii Erasmi Roterodami, encomium artis medicae per eundem. Basileae, apud Joannem Frobenium, 1518.)
  21. Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Hrsg. G. Wissowa. (PWR) V. (Stuttgart, 1905) 2581–2583. (Crusius), Der Kleine Pauly – Lexikon der Antike. München, Dtv., 1979. II. 269–270. p.
  22. PWR XII. (Stuttgart, 1925) 992–994. p. (Vollmer) – Vollmer itt a „laudatio funebris”-ről ír, ám utal az enkómiummal való kapcsolatára. Lásd még: Fraustadt, G.: Encomiorum historia. Leipzig, 1909.
  23. Kennedy, George: The art of rhetoric in the Roman world, 300 BC–AD 300. Princeton, Princeton University Press, 1972. 21–22. p.
  24. PWR V. 2582. – „das rhetorische Enkomion im poetischen wurzelt”. Később Crusius megjegyzi azt is, hogy nem csak egymás mellett élt a költészeti és a prózai forma, hanem gyakran egymás után is adták elő őket. (Lásd még: Arisztotelész: Rhétorika. I. 9. 1366a–1368a)
  25. A tréfás enkómium történetéhez: Magyar L. A.: Csanaki Máté tréfás enkómiuma. = Magyar Könyvszemle 1994 (110) 4. 407–412. p.
  26. Epideixisz: Vorführung von Erzeugnissen irgend einer Kunstfertigkeit entweder zur Prüfung der Brauchbarkeit vor dem Abnehmer oder vor grosserem Publikum, ohne praktischen Zweck. = PWR VI. (Stuttgart, 1909) 53. (Schmidt, W.)
  27. Cordes, Peter: Iatros. Das Bild des Arztes in der griechischen Literatur von Homer bis Aristoteles. Stuttgart, F. Steiner, 1994. 101–137. p.
  28. Scalich vagy Scalicius munkáját Weszprémi is említi. Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. I. Budapest, Medicina, 1960. 323–324. p.
  29. További bibliográfia: Ploucquet, Guilielmus Godofredus de: Literatura medica digesta, sive repertorium medicinae practicae… Tubingae, J. G. Cotta, 1809. III. 50–52. p., illetve Lipenius, Martinus: Bibliotheca realis medica. Francofurti ad Moenum, J. Fridericus-J-N. Hummius, 1679. 243–244. p.
  30. Agrippa egyébként – Müller-Jahncke szerint – jól ismerte Petrarca munkáját: lehetséges tehát, hogy közvetlenül is merített belőle. Müller-Jahncke, Wolf-Dieter: i. m. 26. p.
  31. Cassius Hemina: Fragmenta. = Peter, H.: Historiae Romanae Fragm. Leipzig, 1883. Frg. 26.
  32. Phillips J. H.: The emergence of the Greek medical profession in the Roman republic. = Transactions and Studies 1980/4. (Ser. 5. Vol. 2.) 269. p.
  33. Plinius: Naturalis Historiae 29. 5. 8., Cicero: De officiis. I. 42. 151. Peyer, B. – Remund, H.: Medizinisches aus Martial und Ergänzungen aus Juvenal. Zürich, 1928.
  34. Például The Greek Anthology. With and English transl. by W. R. Paton. Cambridge – London, Harvard Un. Press – Heinemann, 1970–1983. XI. 112–126. p. (IV. 124–131. p.), illetve: Pufe, Bernd: Medizingeschichtliche Elemente in der Epigrammen der Anthologia Graeca. Diss. Erlangen – Nürnberg, 1978. 78–92. p. Ehrhardt, P.: Satyrische Epigrammen auf Aerzte. (Eine medizinhistorische Studie auf der Grundlage des XI. Buches der Anthologia Palatina) Diss. Erlangen – Nürnberg, 1974.
  35. Montaigne-tól (Essays II. 36.) és Rousseau-tól (Émile) Croninig és Robin Cook-ig.
  36. Norden, Eduard: Die antike Kunstprosa. Stuttgart, Teubner, 1958. I. 277. p.
  37. PWR Suppl. 7. (Kroll, W.) 119. col. A császárkorban a szónoklat jogi és politikai funkcióit elvesztette és oktatási-irodalmi célú műfajjá vált: elsősorban a declamatio virágzott. A császárkor már az ún. „Konzertredner”-ek kora. Petrarca és Beroaldo is ennek a szónoklatművészetnek az örökségéből élt.
  38. Seneca the elder: Declamations. Tr. et ed. by M. Winterbottom. Cambridge – London, Cambridge University Press – Heinemann, 1974. VII.
  39. Bár mutandis mutatis, hiszen Bizáncban pl. Quintilianus a hetedik századra a tananyagokból teljesen eltűnt. Wilson, N. G.: Scholars of Byzantium. London, Duckworth, 1983. 20. p.
  40. Müller-Jahncke, Wolf-Dieter: i. m. 23. p., illetve Prost, Auguste: Les sciences et les arts occultes au XIVe siècle. Corneille Agrippa, sa vie et ses oeuvres. Paris, 1881–1882, II. 444–448. p.
  41. A De incertitudine orvos-szatíráinak néhány motívuma felbukkan abban a levélben is, amelyet Agrippa a mecheleni tanácshoz írt. Müller-Jahncke, Wolf-Dieter: i. m. 22–23. p.
  • Buerose, K. E.: Aerzte als die, die Gesunde Krank machen? Lesefrüchte bei einem Streifzug durch die Weltliteratur. = Zahnärztl. Mitt. 55. 855–859. p., 1965.
  • Ceccio, J.: Medicine in literature. New York, Longman, 1978.
  • Eckart, W.: Medizinkritik in der europäischen Prosaliteratur des Barock. = Tempo Medical No. 8. 1980. okt. 30–35. p.
  • Engelhardt, D. von: Medizin in der Literatur der Neuzeit. I. Darstellung und Deutung. Hürtgenwald, G. Pressler, 1991.
  • Helfand, W. H.: The Physician in Political Caricature. = Transactions and Studies of the Coll. of Phys. of Philadelphia Ser. 5. Vol. 12. No. 4. (1990) 445–474. p.
  • Kevekordes, P.: Arzt, Medizin und Krankheit in der Epigrammen der 16. und 17. Jahrhunderts. Bonn, Borengässer, 1987.
  • Kazhdan, A.: The image of the medical doctor in Byzantine literature of the tenth to twelfth centuries. = Scarborough, J. (ed.): Symposium on Byzantine Medicine. Washington, 1985. 43–51. p.
  • Margalit, D.: Physicians and drugs in satirical literature of the 12th–14th century. = Koroth 3. (11–12) 561–583. p. 1966. május.
  • Mazzini, I.: Le accuse contro i medici nella letteratura latina antica e il loro fondamento. = Galeazzi, O. (ed.): Medicina e storia Vol. 1. Ancona, 1986.
  • Pady, D. S.: A London medical satire of 1607. = Journ. of the Hist. of Med. and All. Sc. 1978. jul. (3) 33. 409–416. p.
  • Pedicino, V.: La medicina e i medici nel teatro comico spagnola del secolo d’oro. = Pag. Stor. Med. 8. (3) 26–31. p. 1964.
  • Philström, I.: Le médecin et la médecine dans le théátre comique français du XVIIe siècle. Uppsala, 1991. (Acta Univ. V. 47.)
  • Rosenheim, E.: The satirists’ war on medicine. = Illinois Medical Journal 129. 48–54. p. 1966.
  • Silvette, H.: The doctor on the stages: medicine and medical men in seventeenth century England. Ed. by Francelia Butler. Knoxville, Un. Tennessee Press, 1967.
  • Szállási Á.: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. = Communicationes de Historia Artis Medicinae 42 (1967) 163–185. p.
  • Waterson, K.: Healers and patients in Molière’s theatre. = Med. Herit. 1986. Nov-Dec. 2 (6) 462–468. p.
  • Winau, R.: Von Bild des Arztes in der Literatur. = Porträt 2 – Der Arzt. Graphische Bildnisse des 16–20. Jahrhurderts aus dem Porträtarchiv Diepenbroick. 17. 12. 1978–18. 2. 1979. 49–61. p.
  • Ploucquet, Guilielmus Godofredus de: Literatura medica digesta… Tubingae, 1809. Tomus III. 44. illetve 90–91. p.

Orvostörténeti Közlemények 158–165 (1997–1998) 89–99. p.