Megcsapottak rovat

„A legnagyobb magyar belgyógyász”

orvoslás, rendszerelmélet, fizikai kémia

Valamikor a hetvenes években figyeltem fel az I. számú Belgyógyászati Klinika (VIII. ker., Józsefváros, Korányi Sándor u. 2.) épületének falán az alábbi, ma is látható emléktáblára:

Ebben az épületben dolgozott,
és e klinika
első igazgatója volt

Korányi Sándor
(1866–1944)

a legnagyobb magyar
belgyógyász

Az utolsó mondat zavarba ejtett. Hálás betegek szoktak így fogalmazni, pedig a tábla mögött, inkább Dr. Rusznyák Istvánt, Korányi volt tanársegédét lehetett sejteni. Berzenkedésem azonban egy csapásra megszűnt, amikor elolvastam az alábbiakban idézett regényrészletet, amely az első április feladvány:

„– A Korányi-óra? – kérdezte Halmi, aki, Ágnest ismerve, előre gyanakodott, sőt féltékeny volt a Korányi-órákra. – Ha ez úgy van, ahogy ő mondja, s biztos hogy úgy van, akkor én nem fogok soha gyógyítani, mondta Ágnes, legföllebb kuruzsolni.

A kis elrévedés, az emlékezetét különös elevenséggel megszálló képnek szólt; egy fölfele fésült, ősz hajú ember áll, nem köpenyben, mint a tanársegédei, hanem fekete zsakettben, az előadóasztal előtt, keresztcsontjával nekidőlve, bal keze az asztallap szélét fogja, s elég halkan, hátul tán nem is hallani jól, beszél. A kéz, mellyel az asztallapba kapaszkodik, vékony csontú, a körme kicsi, nem férfiköröm, s feltűnően kék. Az arca a kézhez illő, kékespiros, s mintha puffadt volna. Tán emphysemája1 van, mert melle a testhez képest nagy, domború, időnként az összehajtott zsebkendőjébe köhög. A fizikumában sincs semmi imponáló, beteg öregember, aki fiatalnak sem volt erős, s mégis tiszteletet ébreszt. Csak a híre vagy a zárkózottság, magány, melyet a közlés csak még jobban hangsúlyoz? Ahogy beszél, nem néz a hallgatóságra, fejét kissé lesütve mondja a pontos mondatait, szürkéskék szeme csak akkor bújik elő a szem alatti-fölötti zacskóból, ha a tanársegédtől kéri a kórlapot, vagy a betegnek tesz föl kérdéseket. De ezek a kérdések sem teremtenek, bár udvariasak, kapcsolatot: csak az épülő előadáshoz szükséges válaszokat akarja megkapni tőle. Az egész klinika – a legszebb – az övé; ez a sok ember mind az övé; ez a sok ember mind a tudását, rendelkezését várja, s ő mégis mintha egy láthatatlan burokba lenne zárva, melyről jobban kellene ismerni, hogy megmondhassa micsoda: a tudomány elmerültsége vagy a szenvedés visszahúzódó tapasztalata. A kollégák közt híre jár, hogy különféle családi szerencsétlenségek érték, azok ellen vajon tud-e védekezni ezzel az elszigetelődéssel. Az előadás Ágnes várakozásához képest elég érdektelenül indult. Valamit rekapitulált,2 nyilván a vesebetegségek Fahr-féle3 felosztását, melyet Ágnes, minthogy az előző két órán nem volt ott, nem nagyon értett. A monoton hanghordozását is meg kellett szokni. Aztán a vádlottként, fegyencruhában ott ülő beteget szólította elő: egy öreg nefroszklerózisos4 volt, s a kérdések után a kórlapról olvasta fel az adatokat, fehérjeszázalékot, vesecilindereket, amilyeneket már Ágnes is látott. Aztán a vese koncentrálóképességéről beszélt, hogy mennyire tud alkalmazkodni, a fagyáspontcsökkenés méréséről, amelyet ezen a klinikán vezettek be az összmolekulatartalom meghatározására, mellesleg a kémia új ágáról, melyet fizikai kémiának5 szokás nevezni, s mellyel az orvosoknak is jó lenne megismerkedniük. Ez már érdekesebb volt, főleg, hogy tőle hallja, hisz a vesebetegségekről szóló könyvben mindezt olvasta már. Ekkor jött valami, ami a fakó hang s az izgató gondolatok közt az ellentétet szinte drámaivá tette. Napközben már megpróbálta rekonstruálni, hogy jutottak oda – tán az érgomoly-elmeszesedés következményeiről –, mint emelődik meg a vérnyomás, hogy a veseszürlet mégis átsajtolódjék rajt, a vérnyomás hogy terheli meg a szívet, amelynek az ereiben különben is ott vannak a meszes plakkok,6 a rossz szívműködés pangást okoz, ha az illető már emphysemás – itt egy kis mosoly jelent meg a kékes szájon –, esetleg a tüdő is bevonódik, az általános pangás, persze, visszahat magára a vesére is, a szűrés most már még nehezebb lesz, a vérnyomás még föllebb megy, a szív még jobban meg lesz terhelve, a circulus vitiosus,7 ha meg nem állítják, kanyarog tovább, a beteg mind rosszabb állapotba kerül. Ez a circulus vitiosus, ez volt az a pont, ahol Ágnesen a gyönyör vagy riadalom vett erőt, a nagy gondolatoké, amelyeknek a horderejét abban a pillanatban fel sem tudjuk fogni, de azt érezzük már, hogy gondolkodásunkat s tán az életünket át fogja rendezni. Az, hogy a betegség ilyen spirális pályán circulus vitiosusokban fejlődhetik, a kórtanban tanult szimpla ok-okozat helyett az összefüggések sokkal finomabb szövetét rezdítette meg, s ez volt ami a gyönyörűséget okozta. A professzor eztán arról kezdett beszélni: milyen hibát követhet el az orvos, ha ezt a circulust rossz ponton próbálja megszakítani. A vesebajosnak szüksége van a vérnyomására, s ő a vizsgálatot elmulasztva, a könnyen diagnosztizálható vérnyomást szorítja le, vagy, ami valamivel jobb, idő előtt ad digitalist8 neki, holott a vese kímélésével, megfelelő étrenddel a circulus vitiosus egy időre tán megfordítható még. Tán ez volt, a mulasztások bő lehetősége, ami az új gondolat gyönyörébe ijedelmet kevert.”

Németh László
báró dr. Korányi Sándor