A századforduló és a századelő hazai szellemi közéletének inspiratív hatása régóta foglalkoztatja a kutatókat. Egy érdekesnek mutatkozó párhuzam alkalmat ad arra, hogy az inspirativitás tényezőjeként a maradandó tudományos és művészi teljesítmények egységes felfogásának, az alkotói és közvetítői személyiség által hitelesített igazság koncepciójának közösségére mutassunk rá két jelentős gondolkodó írásaiban, akiknek munkássága egymástól különböző okból váll az utókor számára is figyelemre méltóvá.
A műegyetemi, matematikai és fizikai tanulmányokat végzett Palágyi Menyhért eredeti, sokoldalú munkássága jól ismert a filozófiatörténészek körében. Mind a hagyományos bölcseleti alapproblémákról, mind pedig a tudományok által felvetett új kérdésekről írott értekezéseit ma is világszerte számon tartják.1 Tudott róla, hogy járatos volt a természettudományokban és a művészetekben, a szépirodalomban is, a műveltség akkortájt sem magától értetődő egységes szemlélete áthatja életművét.
A filozófiatörténet-írás eddig viszont nem figyelt fel a fizikusok, természettudósok, pedagógusok körében jól ismert Mikola Sándor-ra, a századforduló neveltjére és a századelő nevelőjére, a vendvidék egy földműves családjának tehetséges leszármazottjára, akinek nevéhez több kisebb értekezés és három könyv bizonysága szerint filozófiai problémák alkotó elemzése is fűződik. A Budapesti Tudományegyetemen mennyiségtan-természettan szakon végzett, itt Eötvös Loránd tanítványa volt. Egy évig gyakornokként dolgozott az elméleti fizika tanszéken, majd tanárként, később igazgatóként is, nyugdíjba vonulásáig a Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban2 dolgozott. Világhírű, Nobel-díjas, a XX. században meghatározónak tekintett eredményeket elért tanítványai miatt pedagógusi munkássága iránt az érdeklődés nem szünik.3 Tudományos kutatásainak – mindenekelőtt a dielektrikumok tanulmányozása terén – elért eredményeit az MTA 1921-ben Mikola levelező taggá választásával ismerte el. Igen széles körű ismeretterjesztő publicisztikai tevékenységet folytatott, egyebek mellett a Matematikai és Physikai Lapok, s az Uránia szerkesztőjeként. Tudott latinul, görögül, franciául, angolul, németül s a magyar irodalom több alkotását lefordította szülőföldjének nyelvére, vendre. 1909-től tagja volt a Magyar Filozófiai Társaságnak, rendszeresen publikált tudománytörténeti, tudományfilozófiai, ismeretbölcseleti írásokat, recenziókat. Sokoldalú, a műveltség egységét kifejező munkásságának elismeréseképpen 1942-ben az MTA rendes tagjai sorába választották.
A filozófus Palágyi Menyhért és a nála 12 évvel fiatalabb fizikus Mikola Sándor szemléleti rokonságának kimutatására kézenfekvő alkalmat ad, hogy mindketten elemezték Madách Tragédiájának Kepler-alakját.
Palágyit már 1890-től foglalkoztatta Madách munkássága, amit a Hétben ez évben megjelent tanulmánya is bizonyít. 1900-ban látott napvilágot kiemelkedő jelentőségű monográfiája: a Madách Imre élete és költészete, mely az életesemények összefüggésében mutatja be Az ember tragédiáját, s benne kulcsszereplőként Keplert.
I
Mikola a Beöthy Zsolt 60. születésnapjára megjelentetett 1908-as emlékkönyv számára irodalmi kontextusban írt tudománytörténeti vizsgálódásai során érdeklődésének homlokterébe került Kepler alakjáról, A történeti Kepler – vonatkozással Az ember tragédiájára címmel. Mikola gondolkodásmódjának formálódására, mint számos kor- és pályatársának szellemiségére, a pozitivizmus is nagy hatást gyakorolt. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a természettudományok számára elismertséget és példaértéket biztosító eszmeáramlat magától értetődően talált híveket az egzakt tudományok művelői körében. Ismeretes, hogy Eötvös Józsefnek a – többek között John Stuart Mill-hez fűződő eszmetársi barátságából eredő – szimpátiája a pozitivizmus iránt szerepet kapott Eötvös Loránd szemléletének formálódásában is. Mikola pedig egész tevékenysége során hű maradt az Eötvös-iskolához, noha sok más, többnyire fizikus-tudományfilozófusoktól eredő meghatározó hatás is érte.
A pozitivizmus némely vonatkozásban termékeny késztetései egyedül azonban valószínűleg kevésnek bizonyultak volna mind Eötvös Loránd kimagasló eredményeinek, mind pedig Mikola más jellegű teljesítményének megalapozásához. A műveltség egységét magyarázó gondolataik a pozitivistákétól eltérő gondolkodásmódra utalnak.
Mikola 1919-ben,4 megemlékezve a „fizikai fejedelméről”, azt hangsúlyozta, hogy Eötvös mindvégig a pozitivizmus módszertani követelményeinek megfelelő, analizáló típusú alkotó maradt, ám az analitikus szellem Eötvösnél együtt járt a személyiségét átható ihletett intuícióval, amit Mikola az apai örökségből rászármazott költői hajlamnak tulajdonított. Idézi Eötvöstől:
„Nemes érzés és eszményi felfogás nélkül nem létesült még semmi a földön.”
„Az ember eszményi törekvéseinek szelleme szüli a tudományt.”
„A tudomány emberének érzelmi világa a költőétől alig különbözik egyébben, mint abban, hogy eszményeit versekben kifejezésre juttatni nem tudja.”
„A természettudósnak erőt inkább a gondolkodásnak az a józan szabadsága ad, mely nem akadályozhatja haladását, még ugrásait, repüléseit sem, de mely maga kérlelhetetlen elfogulatlansággal hívja fel az ítélet szigorát arra, hogy eredményeinek értékét megállapítsa. A fellegekben jár néha, úgy mint a költő, de meg tudja mondani mindig, milyen magasra emelkedett.”5
Minden irodalmi, tudósi, személyes elkötelezettségű alkotás pedig csak akkor lehet hiteles, azáltal válhat naggyá, állítja Eötvös gondolataira hivatkozva Mikola, ha a mű létrehozóját az igazság feltárásának szándéka vezeti. Nagy alkotásokra csak az képes, aki nem csügged eredményeinek gyarlóságai láttán, aki nem adja fel az igazság kutatását annak elrejtettsége miatt.
Mikola Kepler-tanulmányában ennek – az Eötvöstől eredő – szemléletnek jegyében arra törekszik, hogy a fennmaradt írások bizonysága szerint meleg szívű, élénk kedélyű, költői fantáziájú csillagász jellemvonásait munkásságával összefüggésben láttassa. Kepler értekezéseiben a világharmónia élményszerű megjelenítésének irodalmi értékeit fedezi fel, amely művészi érzékről tett bizonyságot Somnium, Sive Astronomia Lunaris című költői művében is. A csillagász tudományos kutatásban tanúsított kitartását összefüggésbe hozza életének erkölcsi tanúságtételével. Mikola szerint Kepler „nem kevesebbet kutat, mint Isten gondolatait, melyeket a világ teremtésénél alkalmazott. Így nem csodálható, hogy a természet – mint Vergilius Galatheája –, amikor már szinte elérni véljük, új utat talál a megszökésre, s mégis tovább hívogat.”6 Keplert az igazság feltárásnak szenvedélye vezeti, a csalódások nem csüggesztik el, sőt kitartásra serkentik. Ahogyan ő maga írta:
„Minden szellemi élesség első lépésben csupa balgaság. És e balgaság megfog füleinknél fogva és elvezet ahhoz a keresztúthoz, amely a filozófiához visz.”7
Mikola úgy látja, hogy Madách Kepler alakjában saját eszményeit jeleníti meg, s nem csupán némely életrajzi hasonlatosság okán ötvöződik eggyé a hős a drámaíróval. Kepler erkölcsi nagyságát tudományos és hitbéli meggyőződései melletti következetes és szilárd kitartásával jellemzi. A tudóst sem az ígéretek, sem a fenyegetések, sem a meghurcoltatás nem tántorították el Kopernikusz csillagászati nézeteitől. Hitét sem rendítették meg a felekezetek dogmatikusaival való vitái, így például saját, lutheránus közösségével szembeszállva, akik a Juliánusz naptárt használták, ő Gergely-féle időszámítás szerint készített naptárt. Rosszallta a stájer uralkodó katolicizmusa ellen tiltakozó protestánsok gúnyolódásait, de nem ingatták meg a katolikusok sem, akik áttérésre buzdították.
A csillagász és a költő-drámaíró alakját egybefogva így jellemzi az igazság kutatóit:
„Az igazi tudósok mindig poéta lelkek, kikben van ‘látóképesség’ Látóképessége oly dolgoknak, melyeket a közönséges szem meg nem lát. Ez a látóképesség erős meggyőződésekkel és naivságokkal van párosulva. Nem az a költő, aki mértékre szabja sorait. Van magasabb költészet is, melynek meghatározása nehéz. Talán az eszmék és gondolatok harmóniája a lélekkel és a világgal. Ha ilyenforma költészetet keresünk, akkor az, igazi tudós munkájában több költészetet találunk, mint akárhány költőében, viszont az igazi költő műveiben több igazság van, mint akárhány tudóséban.”8
A történeti Kepler és drámai megjelenítése Mikola szerint azt példázza, hogy a tudós és a költő alkotásaiban, ha más formában is, végső soron egyaránt a személyiség hitelességével alátámasztott igazság tárul fel. Ez a gondolat Mikola több későbbi írásában is visszatér, bizonyítva, hogy szerinte minden maradandó alkotás létrejöttében meghatározó az ember egészének meggyőződéséből, igazság iránti elkötelezettségéből eredő invenciózus tevékenység. Mikola nemcsak a műalkotásokat tekinti maradandónak, hanem a hosszabb időn át érvényesnek tartott tudományos elméleteket is, mert szerinte a tudós igazsága az elmélet meghaladása után is aktív része marad a tradíciónak.
II
Palágyi Menyhért Madách tragédiájában szintén az igazságot kutató megismerés tiszta szenvedélyét látja meghatározónak. Palágyi a drámát három síkon értelmezi: a világtörténet eszméjének allegóriájaként, a magyar nemzet történetének a reformkortól a Bach-korszakig terjedő időszakáról szóló „titkos” ábrázolásként, s egyúttal Madách–Ádám–Kepler személyes sorsának megjelenítéseként.
Palágyi értelmezésében a mű középponti alakja Kepler: vele kezdődik a világtörténet új szakasza. Úgy látja, hogy Madách éppen a mű közepén a tudományt állítja világhatalmi pozícióba, mely az emberiség történetnek új korszakát nyitja meg. A reneszánsz négy század óta folyamatban van, szelleme benne élt a magyar szabadságharcban, s áthatja Madách gondolatait is, eszmeiségének kifejezője a műben Kepler.
Palágyi szerint az igazi tudomány, amilyen Kepleré is, az
„érzéki látszattól el nem fordulva annak megigéző ereje ellen tör… A természettudós, ha tehetné, megállítaná az időt, hogy egy matematikai időpont kulcslyukán keresztül tekintsen az örökkévalóság titkába, költőként lobot vet a képzelete, s közben hidegen számítja a jelenetek logikai elrendezését, bölcsészként hidegen mered a végtelenbe, bárha szíve tele van forró Isten-imádattal.”9
Ha a tudós eltérül voltaképpeni céljától, a látszatban elfedve megjelenő igazság kutatásától, akkor tudománya elveszíti személyességből eredő hitelességét, ő maga a falanszter zsarnok Tudósává lesz, zsarnokká, akit ugyanolyan nemtelen célok serkentenek személytelen, merev szabályok engedelmes követésére, mint a Bach-korszak tirannikus bürokratáit. Az eszményeket eszközzé alantasító, erőszakos, „fölvilágosító” tudomány véres forradalomba sodorja az emberiséget. Keplerből lesz Danton, s e forradalom után következik az érzéki látszatba bukott, zsarnok tudomány uralma.
Palágyi a huszadik század „legégetőbb szellemi kórságának” megjelenítéseként értelmezi a tudománynak ezt a – drámai vízióban előrevetített – átváltozását. Kepler az egész emberért rajongott, a Tudós csak a szakemberért, Kepler a szférák harmóniáját hallgatta, a falanszter már csak az anyagi hasznot bálványozna, s az emberiséget egyéniség nélküli rabszolga-csőcselékké alázza.
Palágyi úgy látja, hogy nagyobb drámai erőt adott volna a műnek, ha maga Kepler változott volna át a falanszter Tudósává, úgy az ellentét által még nyilvánvalóbban leplezné le
„az érzékiességet bálványozó tudományt, melynek istene a polgári haszon. Azt a tudományt, mely nem tör az elme fölszabadítására és vívmányaival csak a kéjvadászatot és katonai uralomvágyat szolgálja. Azt a tudományt, mely korlátolt szakszerűség béklyójába veri az elmét és bureukratává aljasítja a tudóst… mely rangra, hatalomra tör, anyagi hatalomra, rendi szellemet visz a tudós világába, és kaszttá fejlesztvén e rendet, a kaszt érdekét fölébe emeli a tudásnak, a világosságnak, a szellemi szabadságnak.”10
Ádám–Kepler ugyan visszatér a következő színben, s utolsó heroikus erőfeszítésével egész ittlétünk titkának megismerésére tör, de a végső titok megfejtése felé való elszánt szárnyalása csaknem a végpusztulásba sodorja. A puszta anyagi életfenntartás kietlenségébe süllyedő Ádám-alak a falanszter Tudósának jövendölését teljesíti be. A teljes, szabad emberélet, s a tökéletes tudás vágya Palágyi értelmezése szerint éppen az ellenkező véglethez vezetett, s a nagyra törő célok visszájára fordulásában meghatározó szerepet kap eredeti rendeltetésével ellentétben az ember zsarnokává lett tudomány. Az elszemélytelenedett, sivár létezésből ébredő Ádámot a személyes felelősségben megnyilvánuló emberiesség reménye tartja életben. Palágyi gondolataiból is kitetszik, amit Mikola egy későbbi írásában szükségesnek lát külön hangsúlyozni, nevezetesen, hogy Madách nem az igazságot kutató tudás vágyában látja a bűnbeesés és a visszásan beteljesült tudományról megálmodott végső elbukás forrását.11
A kiűzetés a drámában Mikola szerint küzdelmes, alkotó életre szólítás, amely csak a minden emberiben, így a tudományban is benne rejlő ellentmondásokon át bontakozhat ki, ezért magában hordja az elbukás lehetőségét is. Az ember a természet átalakításával újat teremtett, eközben magát is folyamatosan újjáteremtette. Mikola szerint az ember e teremtő tevékenységének a huszadik században kiábrándító, gyakran elrettentő eredményeit látjuk.
„Az új ember nem érez kapcsolatot a természettel, megfeledkezik egyéniségéről és átformálódik egy nagy gépezet egyik alkatelemévé. Meghalt az egyéni ember és megszületett a tömegember. Ez a tömeglélek rossznak tart mindent, amit az ember évezredes fejlődése során értékesnek ismert meg, mély megvetéssel fordul el minden ideális eszmétől… Ha lett volna olyan magasabb bölcsesség, amely őrködik az emberiség fejlődésén, akkor látnia kellett volna, hogy az emberiségnek folyton nagyobbodó tömegei nem tódulhatnak vég nélkül a nagy városokba, hogy az ipar fejlesztése nem lehet öncél, hogy az árucikkeket nem lehet folyton nagyobbodó tömegekben a piacra vetni, hogy a tőkének nem szabad a természet erőit a maga nyereségvágyának kielégítésére korlátlanul felhasználnia… Az emberiségnek végre is… rá kell jutnia arra, hogy a természet energiái fölötti uralom a kezébe jutott, mielőtt megtanulta volna, hogyan kell önmagán uralkodnia.”12
Amennyiben az emberi szellem Mikola szerint eredendő alkotásvágyát nem öli ki a minden eszményt, minden igazságkutató szenvedélyt megvető „tömeglélek”, amennyiben a nagy alkotásokat szülő, az ember egészét átható kutató eltökéltséget nem váltja fel a Palágyi jellemezte „anyagias haszonelvűségbe” süllyedő tudós kaszt hivatalnokmunkája, akkor talán mégsem következnek elkerülhetetlenül a dráma jövendölése szerinti színek, születhetnek újra tudományos és költői művek, melyekben
„az emberi élet és a természet összefüggés nélküli, egymásnak ellentmondó adottságai magasabb harmóniában olvadnak össze.”13
A művek hatása továbbgyűrűzik, Mikola szerint a tudós és a művész alkotását
„csak úgy tudjuk megérteni, ha nagyjából önmagukban is kifejlesztjük azokat a lelki folyamatokat, amelyek az alkotás létrejövésénél is szerepeltek,”14
ez az újraalkotás pedig gazdagítja a befogadókat is.
A magyar századelő inspirativitásában döntő szerepe minden bizonnyal a művészetek és tudományok akkor élt alkotóinak volt. Az itt idézett írásokból azokat a jegyeket ismerhettük meg, amelyek a nagy kutatókat jellemzik: a műveltség egysége, a tudományos kutatás igazságfeltáró küldetése iránti személyes elkötelezettséget, a költői intuíciót, mely a tudományokban sem nélkülözhető.15
