Szent Lúcia, a szembetegek és vakok védőszentje

„A test világa a szem.
Ha szemed ép, az egész tested világos.”

Mt. 6,22

Ha az ember Itáliában, elsősorban Velencében vagy Nápolyban jár, aligha úszhatja meg, hogy egy gondolás legény vagy egy hajójára invitáló tengerész kissé megkopott bel cantóján elénekelje neki a Sul mare luccica… kezdetű népdalból slágerré vált Santa Luciát. Ki is ez a szent nő, aki akár a tudatosság szintjén, akár csak évszázados reflexeknek köszönhetően ma is ennyire kedves az olasz népnek?

Szent Lúcia életéről és vértanúságáról – a siracusai San Giovanni-katakombában 1896-ban megtalált sírfeliraton kívül – egyetlen hiteles dokumentum sem maradt fenn. Ránk maradt viszont az V–VI. században keletkezett szenvedéstörténete, amely kétségkívül a hagiográfiai irodalom egyik legszebb, regényes és balladai elemekkel gazdagon átszőtt fejezete. A legenda szerint Lúcia i. sz. 283 körül született, és a diocletianusi keresztényüldözések áldozataként 303-ban mártírhalált halt. A jómódú patrícius családból származó fiatal lány haemorrhoeában (vérfolyásban) szenvedő édesanyjával, Eutichiával elzarándokolt Szent Ágota cataniai sírjához, hogy a szívéhez oly közel álló szenttől gyógyulást kérjen. A csodálatos felépülés után Lúcia álmában megjelent Szent Ágota és elmondta, hogy a lány meggyógyíthatta volna anyját saját hitének erejével is, s ezzel a képességével dicsőséget szerez majd szülővárosának, Siracusának. Lúcia – anyja engedélyével – lemondta közelgő esküvőjét, és Krisztus jegyeseként hozományát szétosztotta a szegények között. Vőlegénye bosszúból a bíróság elé hurcolta, bűnösségének kimondása után pedig a legkülönfélébb kínzásoknak vetették alá. Nyilvánosházban akarták meggyalázni, hogy a Szentlelket kiűzzék belőle, de Lúcia testét ökörfogat sem tudta kimozdítani a helyéről. Nem fogott rajta a máglya tüze, a forró olaj, végezetül karddal döfték át a torkát.

Így szól a legenda, amelynek köszönhetően Szent Lúcia alakját már a kora kereszténység idején is nagy tisztelet övezte. I. (Nagy) Szent Gergely a római misekánonba felvette nevét (Szent Ágotáéval együtt!), majd I. Honorius pápa (625–638) az ő tiszteletére építtette a római Santa Lucia in Selce-templomot (amelyet az évszázadok során sok száz Szent Lúciának szentelt templom követett Olaszországban és szerte Európában). Az egyházi szerzők közül többeket is megihletett alakja. A VII. században Szent Aldhelm írt róla De laudibus virginitatis című munkájában, a XI. században pedig a bencés rendi krónikás, Gembloux-i Sigebert, Passio Sanctae Luciae Virginis címmel hosszú verset szentelt neki. Ereklyéit – az egyik, jóval népszerűbb hagyomány szerint – 1038-ban Konstantinápolyba, majd onnan 1204-ben Velencébe szállították (itt 1860-ig a Santa Lucia rendházban őrizték, annak lebontása óta pedig a közeli San Geremia-templomban tartják). Egy másik változat arról számol be, hogy a csontok a VIII. században a dél-itáliai Abruzzo tartományba, 969-ben pedig Metzbe kerültek.

Szent Lúcia legendájában két verzióban is szerepel egy eddig nem említett motívum, nevezetesen szeme világának elvesztése, ami tulajdonképpen meghatározta a köréje szövődött kultuszt. Az egyik változat szerint maga vájta ki szemeit, hogy vőlegénye ne dicsérhesse többé szépségüket. A másik szerint a kínzások során vakították meg. Az említett epizód mellett a latin lux (fény, világosság) szóból származó neve is hozzájárult ahhoz, hogy már a kora középkortól kezdve a szembetegek, vakok védőszentjeként tisztelték. Patrónájuknak tekintették a szemészek, valamint (utalásként mártíromságára) a torokfájósok; gyakran fohászkodtak hozzá fertőzések elkerülése végett is.

Szent Lúcia több évszázadon keresztül gyakran szerepelt az irodalom és a képzőművészet témájaként. A szemét gyakran fájlaló Dante is különös tisztelettel viseltetett iránta. A Convivio (Lakoma) egyik fejezetében részletesen beszámol szembetegségéről: „…sokszor megesik, hogy betegség hatására a pupilla hártyája véres lesz, s szinte mindent vörösnek mutat… amikor a látás meggyengül, a látó szellem bizonyos szétesése figyelhető meg benne, úgyhogy a dolgok nem tűnnek fel egységes képben… Sok olvasással nagyon megerőltettem a szememet, s a látó szellemeket annyira elgyengítettem, hogy a csillagokat bizonyos szürkeség árnyékolta be szemem előtt. Hosszú ideig sötét és hideg helyen pihentem és a szemgolyót tiszta vízzel hűtöttem….” (Érthető Dante aggodalma, hiszen a látás elvesztésétől, a sötétségtől való félelem az ember legatavisztikusabb szorongásainak egyike. Szemünket gyakran túlféltjük, sokunkban a legtriviálisabb szemprobléma is olykor indokolatlan rettegést szül.) Dante nemcsak a Convivióban ad tanúbizonyságot arról, hogy vallásosságában, nőképében Beatrice és Szűz Mária mellett Szent Lúcia játssza a legfontosabb szerepet (a Nap keringésének leírásakor például képzeletbeli várost nevez el róla), de az Isteni színjátékban is több helyütt (Pokol II, 97–115, Purgatórium IX, 55, 61) megidézi alakját: „Ez kérve fordult Lúcia szívéhez, s szólt: Segítségért eped egy híved lent: rád bízom őt, ki annyi sebből vérez. Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent, jött…” A szép szemű Szent Lúcia Danténél nemcsak a fizikai látás szimbóluma, hanem a tisztánlátás, az isteni megvilágosodás allegorikus alakja is egyben.

A képzőművészetben a VI. századtól 1800-ig számtalan példát találunk legendája egy-egy epizódjának ábrázolására, illetve a teljes szenvedéstörténet bemutatására. A leggyakoribb típus azonban alighanem Szent Lúcia portrészerű, ikonikus megjelenítése, akár egymagában, akár más szentek társaságában. Ezeken a kompozíciókon legjellegzetesebb attribútumával, a vázába, könyvre, tálra, maszkra vagy égő olajmécsesre helyezett, olykor virágszárra tűzött szempárral jelenik meg, kezében a mártíromságára utaló pálmaággal. Az ábrázolás egyik legkorábbi példája a ravennai San Apollinare Nuovo 570 táján készült mozaikja; ugyanezt a típust képviseli többek között a ferrarai quattrocento kiemelkedő mestere, Francesco del Cossa finomkodóan pózoló Szent Lúciája is. Legendájának egyik legteljesebb ábrázolása Paolo da Venezia oltárképe, amely eredetileg a dalmáciai Krk-szigeten (Veglia), a Baska város közelében álló Szent Lúcia-apátság főoltárát díszítette (a sziget egyébként az ereklyebirtokló Velence fennhatósága alá tartozott, s az 1343-ban felszentelt templom ma is az európai Szent Lúcia-kultusz egyik központja). Az 1350 körül készült poliptichonon a velencei festő nagy mesélőkedvvel, nyolc epizódban örökíti meg a szent életét. Az alsó sor jobb szélső ábrázolása egy igen ritka ikonográfiai típust képvisel: a gyógyulás reményében vakok és szembetegek járulnak Szent Lúcia sírjához. A XV. századi haarlemi mester, Geertgen tot Sint Jans egyik követőjétől származó Szent Lúcia mártíromságán, amely egyébként a középkori hagyomány szerint Szent Lúcia szenvedéstörténetét egyetlen kompozícióban foglalja össze, a szent mögött térdeplő, szeméhez nyúló figura szintén a szentnek tulajdonított gyógyító-képességre utalhat. A velencei iskolában feltűnően gyakran fordul elő Szent Lúcia utolsó áldozásának ábrázolása. Paolo Veronese 1582–83 körüli, a mestertől szokatlan humanizmust és spirituális megindultságot tükröző kompozíciója nyomán jó néhány XVIII. századi festő, közöttük Sebastiano Ricci és Giambattista Tiepolo is feldolgozta a témát. Michelangelo Merisi da Caravaggio géniuszának köszönhetően a XVII. század elején új témával gazdagodott a Szent Lúcia-ikonográfia. A mester a siracusai Santa Lucia al Sepolcro templom megrendelésére festette meg Szent Lúcia sírbatételét, ezt a rossz állapota ellenére is rendkívüli drámai erőt sugárzó, monumentális kompozíciót. Az 1608 végére elkészült, feltehetőleg december 13-án, Lúcia napján felszentelt oltárkép ma is in situ, a szent feltételezett sírja fölé épített templomban áll.

Szent Lúcia egyháztörténeti szerepének, irodalmi és művészettörténeti ábrázolásainak összefoglalása után érdemes röviden megemlíteni a köré fonódott kultusz néhány nyelvészeti és néprajzi vonatkozását is. Az olasz nyelvben számos elem található, amely a Lúcia név fent említett etimológiájával és a vértanú védőszenti szerepével összefüggésben alakulhatott ki. Itália néhány vidékén a Santa Lucía! felkiáltás annyit tesz, mint „Nem látsz a szemedtől, vak vagy!?” Az olasz irodalmi nyelvben, Carlo Dossi egyik versében pedig arra találunk példát, hogy a luciante szó [amely formailag ugyan a luciare (fényleni) igéből képzett jelen idejű participium, szó szerinti jelentése tehát fénylő], főnévként pupillát, tágabb értelemben szemet jelent. („La principessa, in questa i cui lucianti gattegiano piů che piů” – A hercegnő pupillái, mint a macska szemei, hol kitágultak, hol összeszűkültek).

A népi vallásosság, a folklór szintjén a szicíliai szent rendkívül színes, meglehetősen ellentmondásos figurává alakul át. Míg Dél-Európában megmarad a gyógyító, jutalmazó Lúcia, északon megjelenik ártó, rontó-bontó alteregója is, vagyis kettéválik a „világosluca” és a „sötétluca” alakja. Ez a kettősség jellemzi a Közép- és Észak-Európában elterjedt, Magyarországon is népszerű, főként pogány eredetű Luca-napi népszokásokat is. (Nagy részük, mint például a Luca-búza sarjaztatása, a tollas Luca-pogácsa sütése, a Luca-szék faragása viszonylag közismert.) Két magyar, egy horvát és egy olasz példa viszont jól érzékelteti, hogy Szent Lúciát eredeti, gyógyító funkciójában miként tisztelték, illetve tisztelik a néphitben.

Tápé, Jászladány és Hercegszántó környékén az öregek ma is a következő imával fordulnak Lúciához:

„A szemei kioltatnak,
Végre szent Lúciának,
A tagjai kínoztatnak,
A Krisztus mátkájának.

Így életed elvégezvén
Légy szemünk orvossága,
Lelkünk menyégbe vitetvén,
Légy szép világossága, Amen.”

A Lelki Paradicsom himnusza

Egy másik imádság így szól: „Hallgass meg minket üdvözítő istenünk, hogy akik Szent Lúciának emlékezetin örvendezünk, a szemfájásnak ártalmas nyavalyájától megmeneküljünk.”

Az említett Krk-szigeten, Baska városkában napjainkban is minden év december 13-án házról házra járnak a szegény gyermekek, a következő mondatot skandálva: Adakozzatok a szemeinkért! Siracusában ugyanakkor évről évre megrendezik a Lúcia-napi körmenetet: a hívők a szent hatalmas, szem formájú ex votókkal teledíszített szobrával vonulnak végig a városon. Bár a Luca-napi népszokásokról csak érintőlegesen szóltam, befejezésül egy olyan eseményt szeretnék felidézni, amely mind az orvostudomány, mind a néprajz történetében igen emlékezetesnek bizonyult. 1956 decemberében a világsajtó hírül adta, hogy a szívkatéterezés felfedezéséért Nobel-díjjal kitüntetett német sebész, dr. Werner Forssmann, három nappal a díj átvétele után, december 13-án, Stockholmban részt vett a Luca-napi ünnepségeken, ahol egy fiatal építészhallgató lányt, Ingrid Carlssont saját kezűleg koronázott meg Luca-menyasszonynak.