Hídverés rovat
Lucretius Carus a természettörvényről
Nyári kikapcsolódásként, Nádor György A természettörvény fogalmának kialakulása című könyvéből választottam ki a Lucretius Carus a természettörvényről című alfejezetet. Miután a főfejezet témája Epikuros és iskolája, a bevezető alfejezet (Epikuros hatásáról) első részéből is idézek.
Némi szöveggondozást is indokoltnak éreztem. Nádor György könyvének írását 1955. nyarán fejezte be, míg maga a kötet 1957-ben jelent meg. Ugyanebben az évben jelent meg magyarul A természetről címen a teljes De rerum natura, Tóth Béla fordításában. Feltételezhető, hogy ha az új fordítás szövege Nádor György rendelkezésére áll, akkor ebből veszi az idézeteket, hiszen Fábián Gábor fordítása, már az 1870-es megjelenésekor, különösen formai tekintetben elavultnak volt tekinthető. Ezért mindenütt a Tóth Béla-féle fordítás szövegét közlöm (természetesen a jegyzetekben a Nádor által közölt szövegváltozat is megtalálható). A görög nevek esetében használt latinos írásmódot változatlanul hagytam (Epikuros = Epikurosz, Plutarchos = Plutarkhosz, Lukianos = Lukianosz, Empedoklés = Empedoklész).
Kevés filozófiai irányzat tett annyit a kauzális szemlélet és gondolkodás elterjesztéséért és megerősítéséért, mint Epikuros (341–220) és iskolája. Az epikureus iskola bámulatosan hosszú életű volt. A hellenizmus világában, majd Rómában a sztoikusokkal és a platonistákkal vívott győzelmes küzdelmeket, elutasítva és elítélve ezen iskolák vallásos-babonás tanításait. A kereszténység elterjedése után az új világvallással szemben kellett a tudomány, a racionális gondolkodás álláspontját képviselnie: „ezért áll (Epikuros) az összes egyházatyáknál, Plutarchostól Lutherig a par excellence istentelen filozófus, a disznó hírében, és ezért mondja alexandriai Kelemen is azt, hogy ha Szent Pál a filozófia ellen beszél, ezen csak az epikureus filozófiát érti”.1 Az epikureus irány, mint önálló filozófiai iskola túlélte az összes görög filozófiákat; még az Kr. u. IV. évszázadban is történik róla említés.2
Az epikureizmus szellemi hatása a középkorban sem szűnt meg: Itáliában a XII. században jelentékeny vallásellenes mozgalom támad, amely Epikuros nevét írja zászlajára. A középkori szabadgondolkodókat és materialistákat ellenfeleik általában az epikureus irányhoz számítják.3
A renaissance korától fogva az epikureus materializmus – elsősorban Lucretius közvetítésével – igen jelentős hatással volt a tudományos és a haladó filozófiai gondolkodásra (Galilei, Newton).4 Nem is beszélve arról a megtermékenyítő hatásról, amelyet az epikureus, világi erkölcstan a renaissance és a korai újkor etikai gondolkodására tett (Montaigne, Rabelais, Giordano Bruno, Vanin, Spinoza stb.). Az epikureizmusban rejlő tudományos lehetőségeket mutatja, hogy a XVII. században Descartes kortársa és barátja, Gassendi vállalkozott Epikuros tudományos örökének, atomizmusának újjáélesztésére.
Lucretius, a nagy római költő, Epikuros tanainak költői szócsöve, éppúgy, mint Lukianos, „az ókor Voltaire-je” évszázadok után is hallatlan rajongással beszélnek Epikurosról, mint szabadítóról, aki felszabadította az emberiséget a vallás és a babonák rabsága alól…
e) Lucretius Carus a természettörvényről
Az epikurosi filozófia későbbi képviselői közül külön is foglalkozunk Lucretiussal (94–51), akinek tankölteménye oly nagy szerepet játszott abban, hogy a haladó filozófiai gondolkodás utat talált az ókori Rómába. Ugyancsak jelentős szerepe van Lucretiusnak és nagyszerű költeményének a latin nyelvű filozófiai terminológia megteremtésében. – Kérdésfeltevésünknek megfelelően Lucretiusnak a természettörvényről vallott felfogását vizsgáljuk meg kissé részletesebben.
Lucretius – Epikuros tanításához ebben is híven – a természet legelső és legfőbb törvényének az anyag örökkévalósága és elpusztíthatatlansága törvényét tartja. Hangsúlyozza, hogy e törvény ismeretében megszabadulunk a vallási félelmektől és képessé válunk a természet ésszerű szemléletére:
„Fontos hát, hogy a lélek rémét, elme homályát
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek a képe s az ész [ratio] is.
Halld hát: minden e főelvből [principium] indul ki minálunk:
Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről.”5
Az objektív természet törvényt Lucretius olykor principiumnak (természeti elv)6, olykor rationak (természeti rend)7 nevezi, vagy egyszerűen a dolgok természetéről (natura rerum)8 beszél, többnyire azonban fœdus naturæ-t mond (ami szó szerint a természettel kötött szerződést, szövetséget jelent).
Mit értett Lucretius pontosabban a természeti törvény (fœdus naturæ) fogalmán? E fogalom tudományos tartalmát tekintve, természetesen még messze van a modern értelemben vett természeti törvény fogalmától: főleg azt a gondolatot juttatja kifejezésre, hogy a dolgok fejlődése bizonyos megszabott határok között folyik le.9 A költemény egy helyén ezt a gondolatot így fejti ki:
„Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,
És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi”10
A természeti törvény logikai szerkezetét és módszertani jelentőségét Lucretius – kora tudományának színvonalán – még nem is ismerhette fel. Tudományos módszere nem különbözik Epikurosétól: megfigyelések és e megfigyelések logikai eszközökkel történő feldolgozása, általánosítása. Lucretiust nem maguk a jelenségek és azok konkrét sajátosságai, mozgásuk konkrét törvényszerűségei érdeklik elsősorban, hanem a jelenségek fizikai lényege, az általános fizikai törvények.11 Lucretius igazi nagysága – akárcsak Epikurosé – nem a tudományos részletekben van, hanem a természetfilozófiai általánosításokban.
Zilsel felhívja a figyelmet arra az érdekes jelenségre, hogy Lucretius egyáltalán nem használja a lex naturæ (természeti törvény) kifejezést; maga a törvény (lex) szó is csak egészen elvétve fordul elő nála nem-jogi értelemben.12 Zilsel azonban csak regisztrálja a tényt, az okát nem kutatja. Pedig érdemes a kérdést közelebbről is megvizsgálni: hátha a terminológia mögött mélyebb, elvi megfontolások rejlenek.
A törvény-metaforát elsősorban a sztoikusok használták előszeretettel, akikkel Epikuros és Lucretius éles harcban állottak és akiknek babonás hiedelmeit, teleologikus világfelfogását Lucretius – többnyire nevük említése nélkül – erőteljesen ostorozta.13 Nem csodálatos, hogy Lucretius a sztoának nemcsak tanaitól, de sajátos terminológiájától is idegenkedett.14
A római császárkorban, amikor az állami és jogi törvények érvényességi körének kérdése, az egyetemes és az egyes államokra korlátozódó törvények kérdése erősen problematikus hangsúllyal vetődik fel a filozófiában,15 a törvénymetafora már nem a legalkalmasabb az objektív természeti törvények egyetemes érvényességének, egyetemes kötelező voltának kifejezésére. Nem alkalmas rá azért sem, mert a római császárkor filozófusai közül sokan, akik a természet törvényei-ről beszéltek, lehetségesnek tartották, hogy az isteni törvényhozó – alkalmankint – felfüggessze a természeti törvények kötelező voltát és szabad utat engedjen a csodáknak. Ezt tanították a kor sztoikusai és ezt vallja kevéssel Lucretius után alexandriai Philón is.16
Lucretius tehát más metaforát keresett a természeti törvények „kötelező”, szükségszerű voltának kifejezésére, és így jutott el a „természeti szerződés” kifejezéshez. Hangsúlyozni kívánja a természeti törvények meghatározott, szilárd voltát:
„…Sed res quæque suo ritu procedit et omnes
fœdere naturæ certo discrimina servant”17
valamint azt, hogy a természet törvényeit nem lehet áthágni:
„S nem látod, köveken mint győz szintén az enyészet.
Büszke magas tornyok, sziklák mint omlanak össze,
S istenek oltárát, szobrát mint rontja a vénség,
S szent lényük hogy nem tud a végzettől szabadulni,
És nem tudja lerázni a természet kötelékét;”18⚹*1
Hogyan jutott Lucretius a szerződés-hasonlathoz? Epikuros társadalomfilozófiájában az emberek közötti szerződés (συνϑήκη) a természeti jog és erkölcs forrása.19 Ezt a társadalomfilozófiai elvet Lucretius is átvette: az őskor emberei szerződést, szövetséget kötöttek egymással, egymás kölcsönös megsegítésére. Enélkül a viszonyok mostohasága következtében az ősemberek elpusztultak volna.
„Bár minden téren még nem született egyetértés.
Mégis a szerződést [fœdera] tisztán érezte a legtöbb,
Másképpen már rég elpusztult volna az ember,
És ivadékai nem származtak volna le máig.”20
Amikor Lucretius a szerződés kifejezést átviszi a társadalomfilozófia területéről a természetfilozófiába, ott többé nem az emberek egymás közötti szerződéséről, hanem az embernek a természettel kötött szerződéséről van szó. E gondolat gyökerei mélyre nyúlnak. Az állatokkal kötött szerződés gondolata ősi elképzelés és a mai primitív népek körében is igen elterjedt.21 Az antikvitás ismerte az ember és a természeti elemek közötti „társadalmi gondolat” gondolatát is:22 Empedoklés szerint pl. a természetes erkölcs ellen vétő embereken a természeti elemek bosszút állanak.23 A természettel kötött szerződés gondolata tehát ősi eszméket súrol: és a nyelvi finomságok iránt igen érzékeny Lucretius tudatosan választotta ezt a távoli asszociációkat keltő kifejezést. A fœdus naturæ kifejezéssel, a szerződés-metaforával nyilvánvalóan azt a gondolatot akarta kidomborítani, hogy a természet törvényei szilárdak és sérthetetlenek. A költői metafora nyelvén: a természet nem szegi meg a vele kötött szerződést, és e szerződést az emberek – vagy bármely más erő – sem sértheti meg.
Íme Lucretius a „szerződés” két irányban, kölcsönösen „kötelező” és változhatatlan vonatkozásait hangsúlyozza: az atomok örök időkig ugyanazon törvényszerűségek szerint fognak mozogni, amely törvényszerűségeket (ratio) a természeti szerződés megszabott számukra, (viszont) semmiféle erő (vis) nem képes ezt a rendet és törvényt megzavarni és a dolgok természetét megváltozatni:
„Igy amilyen mozgásban vannak az őselemek ma,
Éppen olyanban voltak az elmúlt korszak alatt is,
És mozgásuk ilyenformán fog folyni örökre.
És mi születni szokott, ezután is az eddigi módon
Támad, jő a világra, a létre, növekszik, erősbül,
Mint megszabta a természet törvénye előre.
S nincsen erő, mely megváltoztatná az egészet,
Mert hisz nincsen a mérhetetlenségből hova futni
Bárminek is, megbontva egészét, s nincsen ahonnan
Másik erő rárontson s összezavarja a dolgok
Biztos rendjét, s mozgását is másra cserélje.”24
Epikuros és iskolája az ión filozófia és démokritosi materializmus tradíciójához híven fenntartotta és továbbvitte a determinizmus elvét és megvédelmezte a tudományos, kauzális világmagyarázati módszert a néphit és az idealista irányok (sztoá, platonizmus stb.) csodahitével és teleologikus felfogásával szemben. Epikuros kísérletet tett arra, hogy kiküszöbölje a determinizmus fatalisztikus értelmezését és olyan értelmezést adjon a determinizmusnak, amely lehetővé teszi a véletlen kategóriájának elfogadását, valamint az emberi szabadság elvi lehetőségének biztosítását – a tudományos, determinista világnézet talaján. Bár Epikuros és iskolája az egyes szaktudományok iránt kevéssé érdeklődött és konkrét eredményekkel nem gazdagította a természettudományok egyes ágait, nagyszerű megsejtéssel sikerült feltárnia néhány fizikai alapelvet, alaptörvényt (pl. anyagmegmaradás elve). A renaissance korában és az újkori tudomány további története során ezeknek az eszméknek is jelentékeny szerepük volt a tudományos és a materialista szellemű filozófiai gondolkodás megtermékenyítésében.
