A Krisztus előtti 2. évezred közepéről származnak, tehát hozzávetőlegesen 3500 évesek azok az egyiptomi papirusztekercsek, amelyek már részletesen leírják a zene hatását az emberi testre, külön hangsúlyt fektetve a termékenységet fokozó szerepére. Sokkal többen ismerik viszont a következő, háromnegyed évezreddel későbbi bibliai történetet, amely a zenével való sikeres gyógyításnak egy konkrét esetét örökíti meg:
„Saultól viszont eltávozott az Úr lelke, és rossz szellem kezdte gyötörni, amelyet az Úr küldött. Akkor ezt mondták a szolgái Saulnak: látod, Istennek egy rossz szelleme gyötör téged. De a mi urunknak csak szólnia kell, és szolgáid készek keresni egy embert, aki ért a hárfapengetéshez.1 És ha majd Istennek a rossz szelleme megszáll, akkor pengetni fogja a hárfát, és jobban leszel. Saul így felelt a szolgáknak: keressetek hát egy olyan embert, aki jól tud hárfát pengetni, és hozzátok hozzám! Ekkor megszólalt az egyik legény, és ezt mondta: én láttam a betlehemi Isai egyik fiát, aki tud hárfát pengetni, derék férfi, harcra termett, okos beszédű, daliás ember, és vele van az Úr. Ezért követeket küldött Saul Isaihoz ezzel az üzenettel: küldd hozzám fiadat, Dávidot, aki a juhok mellett van! Isai pedig fogott egy szamarat, arra kenyeret, egy tömlő bort meg egy kecskegidát rakott, és elküldte fiával, Dáviddal Saulnak. Dávid megérkezett Saulhoz, és megállt előtte. Ő pedig igen megszerette, és a fegyverhordozója lett. Akkor ezt az üzenetet küldte Saul Isaihoz: hagyd mellettem Dávidot, mert igen megkedveltem! És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a hárfát, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.”
A fenti ószövetségi versek (1Sámuel 16, 14–23) a zeneterápia első nevezetes irodalmi ábrázolását tartalmazzák: a Kr. e. 8–7. század tájáról származó szöveg hozzávetőleg az Íliásszal egyidős (magára a terápiára Dávid ifjúkorában, tehát Kr. e. 990 körül került sor). Saul betegségét depresszióként szokás értelmezni, bár a szentírás szövege, ha figyelmesebben elolvassuk, nem utal egyértelműen lelki problémára: bármilyen visszatérő panasz szóba jöhet, ami gyötrelmet okoz, és aminek a megszűnése megkönnyebbüléssel jár, például migrén vagy epegörcs. Ebben a gyógyító eljárásban az igazi újdonság tulajdonképpen a zene kizárólagos használata; hiszen minél ősibb kultúráról van szó, annál elválaszthatatlanabb bármilyen gyógyító tevékenység valamiféle vallási szertartástól, a vallási szertartás viszont valamifajta zenétől.
Az ókori görög kultúrában Püthagorasz, Platón és Arisztotelész is foglalkozik a zene gyógyító – illetve általában a lélekre, sőt a társadalomra gyakorolt – hatásával. A hatalmas lépés, amelyet ezen a téren a görögök megtettek, a zeneterápia végleges emancipálása a mágiától. A különböző szerzők – a görög filozófia két alapvető irányzatához illeszkedve – a zenei hatást vagy mechanisztikus elképzelésekkel, vagy pedig a zenei affektusokkal, a zene – rendszerbe foglalható – érzelemtartalmával magyarázták. (E két iskola mindegyike hosszú ideig fennmaradt és továbbfejlődött azután a keresztény-európai kultúrkörben.) A mechanisztikus elmélet klasszikus képviselője, Püthagorasz szemléletében – aki a hagyomány szerint felfedezte, mindenesetre elsőként írta le a zenei hangközöknek megfelelő számarányokat (amelyek húr- vagy csőhossz-, illetve frekvenciaarányokként értelmezhetők) – az emberi test mechanisztikus elvek szerint működő gép, amelynek hibás működését bizonyos lelki arányok megbomlása okozza; ezek pedig megfelelő zenei arányokkal (hangköz, ritmus) kedvezően befolyásolhatók. Arisztotelész szerint, aki elutasította Püthagorasz tanítását, minden az affektusokon múlik. Így például könnyebb esetekben a beteget a megfelelő, harmonikus karakterű zenével meg kell nyugtatni, míg súlyosabb betegségben szenvedőkben a betegséget kiváltó lelkiállapotot (affektust) eksztatikus zenével fokozni kell, hogy az, tetőpontját mielőbb elérve, katarzishoz (megtisztuláshoz, feloldáshoz) érkezzen.
A középkorban Ibn Butlan, 11. századi arab orvos széles körben ismert traktátusa terjesztette azt a gondolatot, amely szerint
„a hangszerek és a húrok játéka segít az egészség megőrzésében és az elveszett egészség visszanyerésében. A hangok a rossz kedély számára ugyanazt jelentik, amit az orvosság a beteg test számára.”
A híres 15. századi firenzei gondolkodó, Giovanni Pico di Mirandola pedig – Arisztotelész szellemében – úgy állította fel a képletet, hogy
„Az orvoslás meggyógyítja a lelket a testen keresztül,
A zene viszont a testet a lelken keresztül.”
Az igazság az, hogy ehhez ma sem igen tudunk mit hozzátenni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a püthagoraszi szemlélet ne élt volna tovább. A 17. században – amikor egyébként a „iatromusica” kifejezést megalkották – például sokan úgy vélték, hogy az élet szellemére, a spiritusra közvetlenül hatnak a hangrezgések, éspedig – és ez a tulajdonképpeni újdonság – a rezonancia jelensége révén.
A zeneterápia, jóllehet megtartotta erősen pragmatikus, „tapogatózó”, trial and error jellegét, hatalmas karriert futott be a 20. században. „Nagykorúvá” vált, az orvosi világ gyakran fontos partnerének tekinti, alkalmazásával kapcsolatban szerteágazó kutatások folynak, és immár számos helyen lehet ebben a témában diplomát, tudományos fokozatot szerezni. Egységes zeneterápia-elméletről azonban ugyanúgy nem lehet beszélni – nem csupán most, hanem valószínűleg a jövőben sem –, ahogy egységesen elfogadott filozófiai elmélet sem létezik. Ennek legfőbb oka a tárgy, hogy úgy mondjuk, halmozott határterület-jellege. A zenén, zeneesztétikán és az orvostudományon kívül a zeneterápia közvetlenül érintkezik a pszichológiával és a pedagógiával is; utóbbitól, például a gyógypedagógia bizonyos területein, bajos is a különválasztása. Így azután nem csoda, ha zeneterápia helyett zeneterápiai iskolákkal találkozunk, amelyeknek eltérő megközelítésmódja az orvosi, zenei, pedagógusi, pszichológusi kiindulópontok különbözőségéből ered.
Hasonlóan változatosak a módszer alkalmazási területei is. Az orvostudományok, a gyógypedagógia és a pszichológia köréből ide tartoznak a magatartászavarokkal küzdő fiatalkorúak, a szellemileg visszamaradott, illetve az enyhén vagy közepesen gyengeelméjű felnőtt és gyermek betegek, az autisták, Down-kórosok és a születési károsodást szenvedettek, neurotikusok, kábítószerfüggők, a pszichoszomatikus problémákkal küzdő és belgyógyászati betegek, a rákos és gyógyíthatatlan betegek, a testi fogyatékosok, a beszédhibások és beszédképtelenek, valamint a halláskárosodottak. Ebből a széles spektrumból elsősorban a neurológiai rehabilitáció, a gyógyíthatatlan betegek gondozása, a pszichoszomatikus–pszichiátriai megbetegedések gyógyítása és a gyógypedagógia tekinthető olyan területnek, ahol a zeneterápia bevett és elfogadott módszerré vált. Különösen sikeresnek bizonyul ez a kezelésfajta különböző kommunikációs zavarok – elsősorban az autizmus és a mutitas – esetében, továbbá pszichoszomatikus problémák és a pszichoszociális izolációra való hajlam gyógyításában. Mindezen terápiás célokat alapvetően kétfajta – bár egymással természetesen kombinálható – módszerrel: passzív (zenehallgatás), illetve aktív (zenélés) zeneterápiával lehet elérni. Utóbbi esetben természetesen – különösen akkor, ha rögtönzésről van szó – nem feltétlenül „jólfésült”, a zeneelmélet szabályainak megfelelő zenét „állít elő” a beteg. A hangsúly az önkifejezésen, a kommunikáció megteremtésén van, s ezt egy dobon vagy xilofonon történő „összevissza” játék vagy lármakeltés is lehetővé teszi, amelyet esetleg hangos éneklés, ritmikus szövegmondás vagy halandzsázás kísérhet. A gyógyítás trükkje elsősorban abban rejlik, hogy a ritmikus izommunkának és a hangok varázsának az élvezete leküzdi a kommunikációra való képtelenséget, az elszigeteltséget; értő vezetés mellett pedig mindez már kanalizálható és a terápiás cél szolgálatába állítható Egy neves dán zeneterápiai műhely, amelynek létrehozója – nem véletlen – eredetileg zenész, azzal a módszerrel dolgozik, hogy az ütőhangszeren improvizáló páciens zenei megnyilvánulásait a terapeuta rögtönözve kíséri zongorán. Ezzel egyszerre több célt is elér: a beteg által létrehozott hangokat, amelyek szinte még a testéhez tartoznak, egy harmonikus egész részévé próbálja tenni, egyszersmind pedig párbeszédet, interakciót is létre tud hozni vele. Ehhez természetesen jól képzett és kreatív zenészre van szükség, aki kellő érzékenységgel és zenei reakciókészséggel tudja követni a változó lelki szituációt.
Az iménti példa, amelyben mozgásról és beszédről is említést tettünk, sejteti, hogy a zeneterápia más szempontból is határvidék, hiszen szorosan érintkezik a tánc-, a mozgás-, a beszéd- és drámaterápiával; sőt vannak olyanok, akik mindezt kombinálva, valóságos zenés színielőadásokat hoznak létre betegeikkel, amelyekben azok szerzőként (díszlettervezőként, jelmezkészítőként stb.) is szerepelnek.
A zeneterápiát azonban legtöbb esetben mégsem a zenészi szemlélet jellemzi, hanem – jellemzően – az orvosoké, a pszichológusoké / pszichoanalitikusoké, a humanista-egzisztencialista pszichológiáé vagy a tanuláselméleté. Ezek a megközelítések más-más modell alapján, tehát más-más hatásmechanizmusra építve alakítják ki módszereiket. Ötödikként hozzávehetjük mindehhez a Rudolf Steiner-féle antropozófiai irányzatot, amely nem csupán a rendes iskolai oktatásban (Waldorf-iskolák) biztosít előkelő helyet a zenének (és különösen néhány kitüntetett hangszernek), hanem külön zeneterápiás iskolát és intézményeket is létrehozott.
Az orvosi megközelítés lényege az, hogy zenei ingerekkel konkrét és mérhető módon befolyásoljunk egy betegséget, illetve tüneteit: például adott körülmények között gyorsíthatjuk vagy lassíthatjuk a beteg pulzusát, lélegzését. A fogorvosnál, szüléskor és hasonló feszült szituációkban a zeneterápia hatékonyan szolgálhatja a feszültségoldást vagy a fájdalomcsillapítást. További jellemző orvosi alkalmazás a neurológiai rehabilitáció (a maradék kapacitások újrakondicionálásának elősegítése vagy a koraszülött-gondozás: auditív stimulálás).
A tanuláselméleti modellben a zenei hatásokat a magatartás-változást erősítő társadalmi ösztönzőknek tekintik. A kezelések elsősorban súlyos magatartászavart mutató vagy többszörösen fogyatékos gyermekekre irányulnak. A zene itt az elősegíteni kívánt magatartásformák (például az agresszió csökkenése vagy a koncentrálóképesség javulása) elérésének eszköze. Sokan jelszerű funkcióban használnak akusztikus ingereket, hogy elősegítsék a jelek iránti érzékenységet és a reakciókészséget, illetve fejlesszék az utánzási készséget. Mindez gyakran a logopédiai munka megalapozásában is szerepet játszik.
A pszichodinamikus (pszichoanalitikai) modell még általánosabb célokat tűz maga elé. Bár irányulhat olyan konkrét panaszok megszüntetésére, mint a szorongás, a tikkelés vagy pszichoszomatikus tünetek, ezekkel mégsem közvetlenül, „végcélként” foglalkozik, inkább a háttérben maradó okok, konfliktusok feltárására, megértésére törekszik. Ebben az esetben azonban a páciensnek nem csupán a beszéd áll rendelkezésére, hanem a terapeutával folytatott zenei interakció során belső világát, történéseit hangokká alakítva is kifejezheti. A modell képviselői szerint a zene, mint érzéki-szimbolikus érintkezésforma, különösen alkalmas a korai élmények felidézésére és feldolgozására. Létezik olyan részletesen kidolgozott egyéni analitikus zeneterápia, amely kifejezetten a zenei improvizációk során lezajló személyiségstrukturálást tűzi ki célul.
A humanista-egzisztencialista modell ugyancsak nem a szimptómákra összpontosít elsősorban, ugyanakkor mind a behaviorista magatartás-befolyásolást, mind pedig az egyéni élettörténetre koncentráló pszichoanalitikus megközelítést elutasítja. Magát valamifajta harmadik utas megközelítésként definiálva, elsősorban a hangulat, a lelkiállapot befolyásolására törekszik (ebbe a csoportba tartozik a korábban említett, közös improvizáción alapuló, a terapeuta részéről alapos zenei felkészültséget feltételező módszer is), illetve a beteget a mindennapjaiból kiemelő, katartikus erejű „csúcs”-élményben igyekszik részesíteni.
Az antropozofikus zeneterápia nem nélkülöz bizonyos, az egész gondolatrendszerben visszatérő elemeket (például háromrészesség), és sok tekintetben mutat a hagyományos orvosi megközelítéssel rokon, olykor pedig egyenesen mechanisztikus vonásokat (az enuria nocturna kezelése kifejezetten görbekürtön való játékkal történik, de más, többnyire meglehetősen egzotikus hangszereknek is egészen konkrét pszichofizikai hatást tulajdonít az elmélet). Fontos szerepet játszik viszont az improvizáció – az úgynevezett „szabad hangbeszéd” –, miközben az alapelemeknek (harmónia, dallam, ritmus) a homeopátiából ismerős módon előírt, pontos arányú kombinációitól egészen konkrét hatásokat remélnek. Az antropozófia, mint elsődlegesen pedagógiai indíttatású elmélet, a zeneterápiát is elsősorban a gyermekek nevelésében és gyógyításában használja fel, de foglalkozik belgyógyászati és egyéb súlyos felnőtt betegek kezelésével is.
Az autista gyermekek Magyarországon is folyó zeneterápiás kezelésével külön fogunk foglalkozni ebben a rovatban. Befejezésül hadd hívjuk fel a figyelmet egy olyan műhelyre, ahol évtizedek óta folyik odaadó gyermek-zeneterápia. A közismert Orff-féle, speciális (nagyrészt ütő-) hangszereken való játékon alapuló zenei nevelési módszerről van szó, amely már hosszabb ideje az énekközpontú Kodály-módszer vetélytársaként lép fel a zenei nevelés nemzetközi porondján. Ez a zeneszerző és zenepedagógus Carl Orff leányának, Gertrud Orffnak a nevéhez fűződik, aki módszerét multiszenzorikus terápiának nevezi, amelyet elsősorban különféle veleszületett rendellenességek és fogyatékosságok esetében alkalmaz. Felfogása szerint a zenének minden érzékhez kell szólnia, és a hang, a ritmus, a dallam, a beszéd és a mozgás alkalmas arra, hogy az egyik érzék deficitjét egy másik érzék fokozott fejlesztésével ellensúlyozza. Egyik tanítványa, aki a gyermekek zeneterápiáját mozgás- és beszédelemekkel kombinálva teljes előadásokat hoz létre, beszámol egy 17 éves berlini kamasz fiú – bizonyos Peter – igen érdekes és sikeres terápiájáról. A zilált családi körülmények között felnövő fiú, túl néhány pszichiátriai kezelésen, rögeszmésen Drakulának gondolta magát, és első személyben elmondott, egyébként fantáziagazdag Drakula-történeteivel mindenütt nagy érdeklődést váltott ki kortársai között. A csoportterápiában néhány történetét dramatizált formában előadták, kiosztott szerepekkel, előre leírt és improvizált szövegrészekkel, egyszerű díszletekkel és jelmezekkel, és – természetesen – sokszínű és igényes zenei megoldásokkal. A hangszeres és vokális improvizációk egy része afféle vezérmotívumként funkcionált, például a ritmikus és ijesztő „Drakula-zenét” cintányér, üstdob, metallophon és egy kiszerelt és pálcákkal ütögetett zongorakeret szolgáltatta énekhangok kíséretével, a „szélzenét” furulyasivítás, kereplők stb. jelenítették meg, és így tovább. A recitativókat Peter adta elő gitárakkordok kíséretével, áriák helyett pedig a kórus által előadott csasztuskák hangzottak fel. A néhány hónapos terápia alatt Peter fokozatosan felismerte, hogy a közösség őt nem csupán Drakulaként, hanem – irodalmi és zenei képességeiért, személyes vonzerejéért – személyesen is elfogadja, és állapota alapvetően megjavult, sőt még később, saját jószántából is visszajárt az Orff-terápiás közösségbe.