1
A pesti Duna-part egyik kávéházában ültünk, még nem volt éjfél. Gerzson mohón beleszívott a cigarettájába, és így folytatta:
– Ez a szó, mezőgazdasági vegytan, megtetszett nekem. Az állás tetszett meg nekem, Ceres Mezőgazdasági Vegyészeti Rt. igazgatója. Egyáltalában, az egészet kitűnő ötletnek találtam. Ahogyan mondták, az állással lakás is járt, bizonyára egy vadszőlővel befuttatott, zöld zsalugáteres ház, netán kertecskével. A kolléga, Zostyáknak hívták egyébként, nyurga tót fiú volt, csodálkozva nézte lelkesedésemet. Legyintett. Mindennek most már tizenkét éve lesz, öregem.
– Hát mondd el – biztattam. Gerzson még nagyobbat szippantott. Így beszélt:
2
Harmadéves bölcsész voltam. Fizika–vegytan szakos, mint tudod. Ez a Zostyák Pali, akinek ösztönzésére és példájára elkezdtem foglalkozni én is mezőgazdasági vegytannal, eredetileg orvosnak készült. Négy féléve már megvolt, amikor átjött hozzánk. Rendkívül szakavatott embernek tűnt, valóságos káptalan lehet a feje, gondoltuk, s magam is tisztelettel néztem kerek koponyáját, melyre csillogva tapadt gyér szőke haja. S csakugyan, a szervetlen kémia nyolcszáz oldala a kisujjában volt.
A szeminárium folyosóján köréje gyűltünk, és hallgattuk előadását. Legszívesebben, emlékszem, arról beszélt, hogy neki tériszonya van, s így például az úttesten sem tud egyedül átkelni, mert félelem fogja el és szédülés. Decemberben megbukott az alapvizsgán. Meglepődtünk, de nem vontuk meg tőle a tiszteletünket, csak módosítottuk. Ez a Zostyák, mondtuk, ez azért igen ügyes, talpraesett ember. Valóban, diákkonyhán ebédelt, tanítványai sokat fizettek, tankönyveit úgy csereberélte, hogy a végén nyert rajtuk, ingyen uszoda- és színházjegyeket szerzett; egyszóval, amikor nekem bizalmasan elárulta terveit a mezőgazdasági vegytannal és a Ceres MVRT-vel, engem nyomban magával ragadott a gondolat életrevalósága. Én eleddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen szakma, s lám, Zostyák most arról is felvilágosított, hogy a vegyészeti állással lakás is jár. Februárban beiratkoztunk tehát ide is, oda is, leckekönyvünkbe felvettük ezt-azt, pótindexeket írattunk alá, és megvásároltunk felesben egy vaskos jegyzettömböt, hosszú alku után, a Pál utca egyik házának padlásán.
Tudod, magammal kapcsolatban egy percig sem tápláltam komoly reményeket. De arra a fejemet tettem volna, hogy Zostyák Pali egyszer a Ceres Rt. igazgatója lesz. Hanem, semmi tréfa. Irigyen néztem ezt a hosszú tótot, irigyen és idegenkedve, csodálattal. Tudtam, hogy meg fogja valósítani vágyait. Látnom kellett nemegyszer, hogy tervei, ezek a merőben eszmei elgondolások, mint válnak kézzelfogható valósággá. Előttünk beszélte, hogy vasárnap uszodába megy, fél tízre, kedvezményes jeggyel, vagy hogy feladja albérleti szobáját, és egy diákházban vesz szállást kérvények és Iksz professzor útján; s másnap vagy egy hét múlva minden így történt. Engemet, öregem, a napjaim és óráim szeszélye, a lét nyájas anyaistensége, az idő, tehetetlenül lökdösött uszodából albérleti szobába, vagy ahová neki tetszett, s én meg sem kíséreltem befolyásolni ezt az – irreverzíbilis – folyamatot. Nem hittem benne, hogy jó vagy rossz sorsom megfordítható legyen. Zostyák kolléga viszont ezt magától értetődőnek tartotta. Irigyeltem érte.
A Pál utcai lépcsőházban megállt, markomba olvasott harminchét darab tízfillérest, és hóna alá csapta a jegyzettömböt. Átkísértem őt a körút másik oldalára, s elváltunk. A jegyzetet magával vitte, de – minthogy felerészben engem illetett – három hónap múlva, amikor már betéve tudta az egészet, visszaadta. Május eleje volt. A zsíros, rojtos levelekből álló csomagot lecsapta az asztalomra. Éppen a kezemet törülgettem. Mit kezdjek ezzel a salátával? A másik épületben volt egy fiókom – de most már siettem volna ebédelni. Így hát levetettem fehér köpenyemet, felnyaláboltam a jegyzetet, és magammal vittem a Kecskeméti utcai tejcsarnokba.
3
Figyelj, mert most kezdődik a történet. Ebbe a tejivóba jártunk ebédelni már a második éve. Ahogy kikanalaztam a levesemet, megérkezett barátom, Méliusz Péter, a hírlapíró. Hajadonfőtt érkezett, mint mindig, hátba vágott és leült mellém. Tüneményes gyorsasággal tudta elkölteni az ebédjét. Beletúrt a jegyzetlapokba. Nézegette, aztán visszalökte a székre. „Te vegytannal is foglalkozol?” – kérdezte. Ránéztem. Nem feleltem, mivel ez ostoba kérdés volt. Péter töprengett. Senki sem tudhatta nála jobban, hogy a vegytan a második tárgyam.
Hirtelen felállt.
– Ráérsz este? – kérdezte újra. – Hol leszel?
– Hát hol a pokolban lennék? – kiáltottam most már mérgesen, mivel ez a kérdés még ostobább volt. Minden este ugyanabban a kávéházban ültünk.
– Jó – mondta nyugodtan és otthagyott. Aznap este, tíz óra tájt, telefonhoz hívott a pincér. Méliusz Péter beszélt. Arra kért, üljek gépkocsiba, és menjek át nyomban a Sárga Kacsa vendéglőbe, Budára. Majd mindent megmagyaráz. Nem ültem gépkocsiba, de átmentem a jelzett vendéglőbe. Péternek nyoma sem volt.
Sört rendeltem, mert mit tehettem volna egyebet. Negyedóra múlva mozgolódás támadt, a főpincér a tulajdonossal tanakodott, végül elém léptek, és a nevemet mondták.
– Igen.
– Egy távirat – mondta a pincér és átnyújtotta. Pétertől érkezett, s az állt benne, hogy menjek lóhalálában a Keleti pályaudvar söntésébe, várnak.
A vasúti vendéglő sarkában megpillantottam végre barátomat. Sovány, fekete úriember ült mellette. A haja őszbe vegyült, az arca kék volt, borotvált. Felállt, mosolygott.
– Ne haragudj, pajtás – így szólt hozzám, és kezet nyújtott. Biztatott, hogy egyem olajgyűrűt. Néhány percig üldögélt még velünk, aztán megint felállt. – Csak meg akartalak ismerni – mondta, melegen kezet ráztunk, és az idegen eltávozott. Ez volt Méliusz Gyula, vagyis Zsül, ahogyan Péter nevezte, mert atyafiak voltak. Erdélyből jött ő is, a húszas években, Kolozsvárról, ahol ügyvédkedett. Egy kettétört sóskiflit hagyott az asztalon, s a sörét sem itta ki. Néztem utána, míg csak el nem tűnt az üvegajtó mögött.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Péter.
Mit szóljak? Méliusz Gyulának karvalyarca volt, vékony szája, rücskös bőre. Kitűnő ruhát viselt, ámbár ugyancsak kopottat. Egészben véve nem hatott kellemetlenül. Péter közelebb húzta a székét hozzám s elmesélte, miről is lenne szó.
Zsül, ahogyan mondta, egy nagy dologban munkálkodik. Tökéletesen megbízható vegyészre lenne szüksége. Rám gondoltak. Értek-e a mennyiségi elemzéshez? S ha értek, rászánnék-e egy-két hónapot? Jó, jó, de mi az ördögre?
– Te Gerzson – mondta Péter –, bízol-e bennem?
Bíztam benne, újabb söröket kértünk, és negyednap délután nekivágtunk az Orbán-hegynek. Itt lakott Méliusz Gyula.
4
Ezidőtt, te is tudod, szinte lehetetlenség volt elhelyezkedni. Miből él ez a Zsül? – kérdeztem. Péter hümmögött. Jó összeköttetései vannak – mondta. – Van egy kis tőkéje. Gazdag ember volt ő odahaza, míg a románok elől nem kellett menekülnie. De mindez mellékes – tette hozzá hevesen. – Ha ez a dolog most beüt, ami bizonyos, efféle gondjaink nem lesznek többé. – Megálltunk egy pillanatra, mert az Orbán-hegy kaptatóján elfogyott a levegőnk.
Déltájt egészen nyárias zápor zúdult volt a városra, utána kisütött a nap. Itt fenn a hegyen már minden zöld volt, a föld még párolgott, az orgonák esztelenül illatoztak. Egy terméskőből rakott kerítés ajtajánál álltunk meg, és Péter meghúzta a csengőt. Végighaladtunk a kerten, vörös salakos, majd kavicsos úton, néhány falépcsőn, aztán a szolgáló megmutatta az ajtót és eltűnt.
Méliusz Gyula valóságos teremben lakott itt. A villa kapuján más nevet olvastam; rokonok – mondta Péter. Kopogtatott. Bentről gramofon hangjai hallatszottak, egy operarészlet. Ahogy beléptünk, Zsül megállította a lemezt, és felénk fordult. Borjú nagyságú dán dog ült a díványon. A padlót szőnyeg borította, a széles hármas ablakon, amennyire a lombok engedték, beáradt a napfény.
Zsül intett, foglaljunk helyet. Ezúttal meggypiros házikabát volt rajta. Íróasztalán elmondhatatlan rendetlenség uralkodott; egyet-mást félretolt, hogy a kávéfőzőt elhelyezhesse. Péter a kutya állát vakargatta. Némiképp zavarban voltam.
Hová tegyem a kalapomat? Zsül végre beállította a masináját, és hozzánk lépett. Egy doboz Teophani cigarettát tett elém, a Király Sajátját, és konyakot töltött. Kalapomat felemelte a földről, és a szekrény tetejére rakta. Azután gondolt egyet, onnan is levette, és egy karosszéken helyezte el végérvényesen. Ami a karosszéken hevert, azt viszont odahozta megmutatni. Vadonatúj filmfelvevő gép volt, krokodilbőrben. Péter kivette a kezéből, és hosszasan vizsgálgatta.
– Tegnap vettem – mondta Zsül.
Hogy miről beszélgettünk? Úgy emlékszem, legfőképpen a rokonságainkról. Ezek a Méliuszok mindenkivel rokonságban álltak valamilyen módon. Amikor kifogyott a konyak, Zsül becsöngette a szolgálót, és bort hozatott. – Iparkodj, iparkodj – mondta a lánynak. A kutyája kivételével mindenkit tegezett.
Elszívtam a cigarettáját, megittam a feketéjét, koccintottunk a vörös borral. Ekkor letette a poharat és felém fordult.
– Tudod, pajtás, én nem vagyok szakember.
Bólintottam.
– A részletekkel én nem foglalkozhatom. Be kell osztanunk a munkát, gazdaságosan. Nem megy másként. Nekem a kezemben kell tartanom az egészet.
– Úgy van – szólt Péter.
– Fokozatosan – folytatta Zsül –, fokozatosan akarlak beavatni a munkába. Egyelőre… – elakadt, és a levegőbe bámult.
Figyelmesen ültem. – Egyelőre – kiáltotta most, bólogatva hozzá –, egyelőre, itt van…
Felugrott, íróasztalához lépett, és hosszas keresgélés után egy tucatnyi könyvjegyzékkel tért vissza. Német vállalatok kiadványai voltak ezek, valamennyi vegytani műveket sorolt fel. Itt-ott piros és kék ceruzával voltak megjelölve. Kiteregette őket az asztalon és röviden, határozottan vázolta, milyen tárgykör érdekli őt pontosan. Ahány könyvre csak szükségem van, írjam össze, néhány napon belül meghozatja. Hm, csakhogy egy kissé borsos az áruk…
– Avval te ne törődj – förmedt rám.
Zsebembe gyömöszölte a jegyzékeket.
– Vidd magaddal, odahaza nézd át, sokkal nyugodalmasabb dolog. Időnk van.
Péter felállt. Odakünn sötétedett. Megkerestem a kalapomat, és indultunk. Méliusz Gyula lekísért bennünket a kertajtóig. Egy pillanatig fogva tartotta a kezemet, és mosolyogva nézett a szemembe.
– Annyit mondok csak – szólt, jelentősen megnyomva a szót: – nitrogén. Nitrogén!
Megismételtem, bávatagon, nitrogén. Zsül felemelte a kezét:
– Egy szót se erről, amit ma beszéltünk.
5
Gerzson most idegesen felpillantott.
– Öregem – folytatta –, Méliusz Gyula tervei valóban gigszi méretűek voltak. Rövidre fogom.
A kávéházas, aki a tálalóablak alatt ült, már kétszer is felénk nézett. Gerzsonnak vissza kellett volna ülnie a zongorához, mert ő volt a helyiség zongoristája. Elbeszélését tehát meggyorsította.
– Méliusz – mondta a levegőt akarta kitermelni. Nem akart egyebet, mint eladni a levegőeget.
6
Másodszor is felkapaszkodtunk az Orbán-hegyre. Péter kopogott, Zsül beeresztett bennünket, s az ajtót kulcsra zárta. A szobában enyhe kelkáposztaszag terjengett, ez sehogy sem illett a főúri berendezéshez, a fényezett, nehéz bútorokhoz. Leültünk, kávét kaptunk, s házigazdánk egyenként emelt ki szekrényéből vagy nyolc tömött irattartót. Mindegyik csinos címkékkel volt ellátva, melyeken egy-egy betű és szám állott.
Műve a legteljesebb részletességgel ki volt már ekkor dolgozva. Az építendő vasútvonal, a munkástelepek tervei, az első évi költségvetés, a második évi költségvetés, a termelés rendje, a szállítás, a raktározás, kivitel és behozatal pontos előirányzása, a szükséges törvényjavaslatok, s az ördög tudja, még mi minden. Nagy biztonsággal beszélt, józanul, csak a szeme izzott. Hatalmas körvonalakban bontakozott ki előttünk a mű.
– Itt van a levegő – mondta nagy erővel, fél kezével kört rajzolva, mintegy megmutatni. – A levegő, a legnagyobb kincsesbánya.
Nem tudtam megszólalni. Zsül a térdére könyökölt. Így beszélt:
– Tudjuk, hogy a levegőből nitrogént lehet előállítani. De vajon csak nitrogént-e? Mi van a levegőben? Minden! Én ki fogom választani a rádium- és nemesfém-emanációt…
Felém fordult.
– Ugye, pajtás? Katalizálni fogjuk, katalizálni.
Sugárzott az arca.
– Talán merészen hangzik. Mégsem mondom, hogy csupán egy nagyszabású iparvállalatról van szó. Mert többről van szó. Nitrogén, oxigén – hadarta –, hélium, bárium.
Megrökönyödve hallgattam mindezt. A legnagyobb zavarban voltam. Tudásomat e percben semminek éreztem, s az első gondolatom, sőt a második és harmadik gondolatom is az volt, hogy alaposan utánanézek majd vegytani ismereteimnek. Nem láttam az összefüggést, nem értettem pontosan, mit akar Zsül.
– Katalizáció – mondta. Egészen halkan beszélt. Megemlítette, hagy a napokban tárgyalt egy miniszteri tanácsossal. Figyelmeztetett, hogy a dolognak katonai vonatkozásai is vannak. Elém tett egy ívet, amelyen hosszú szöveg alatt három aláírás állt. Felíratott velem néhány könyvcímet, s a cédulát beillesztette az egyik irattartóba. Éjfél után váltunk el.
Hallgatagon ereszkedtünk alá a hegyről. A Németvölgyi útra érve, Péter megszólalt.
– Tudod-e, hogy sok pénzében van már neki mindez?
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Úgy, hogy már majdnem mindenét ráköltötte.
– Te, Péter – mondtam kis szünet után –, te, Péter. Ez a te Zsül bátyád, azt hiszem, sült bolond.
Péter megállt.
– Azt hiszed? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Én azt – mondtam. Elcsíptünk egy ötvenkilences villamost. A hátsó peronon ácsorogva döcögtünk a Déli pályaudvar felé. Péter még egyre töprengett.
– Nem olyan bolond az – mondta végül.
A magam részéről már csak egyszer találkoztam vele, amikor is szerencsésen befejeződött együttműködésünk. Egy nagyszálló éttermében vacsoráztunk, meghívott bennünket. A gyümölcs és sajt között elmondta, hogy nem sikerült megegyeznie a miniszterrel, illetőleg egy államtitkárral, aki a miniszter nevében tárgyalt vele, s most arra kér, egyelőre felejtsük el az egészet. Könnyű szívvel tudtam ezt megígérni, és vacsora után mindhárman kimentünk a városligetbe. Zsül célba lőtt a bódékban, csónakáztunk egy keveset, azután autóval behozott bennünket a belvárosba, s mi, Péter meg én, a Ferenciek terén kiszálltunk. Tegnap tudtam meg, hogy mi történt vele azóta.
7
Gerzson, elbeszélésében ide érkezve, felállt, átült a zongorához, és intett, hogy telepedjem melléje, az ablak melletti sarokasztalhoz. Halkan végigfutott a billentyűkön, és egy lassú foxot kezdett csobogtatni a zongorán. A pincér két pohár rumos-jeges feketekávét tett elém, s az egyiket odanyújtottam neki.
– Azért kezdtem a történetet – mondta, miközben nem hagyta abba a játékot –, azért kezdtem Zostyák kollégával és a mezőgazdasági vegytannal meg a Ceres Részvénytársasággal, mert mind e dolgok végül összetalálkoztak. Be sok mindennel így vagyok, öregem… Jön egy híradás egyszer, s a szálak egybefutnak. Zostyák Paliról egyébként semmit sem tudok. Tanári oklevelét velem együtt kapta meg, s azóta nem hallottam róla.
– Én ezt a Méliusz Gyulát, ezt a menekült erdélyi ügyvédet, aki a vegytanhoz annyit sem értett, mint egy ötödikes gimnazista, sokáig sajnáltam. Nem azért sajnáltam őt, mert a vegytanhoz nem értett, hanem mert volt benne valamiféle hatalmas romlatlanság, gyermeki jókedv, a báj egy neme, és valamifajta hallatlan valószerűség, amit például Zostyák kollégában hasztalanul kerestem volna. Kérlek, hiszen világosan látszott: ez az ember az életét minden ízében a maga feje szerint rendezte be, mint ahogyan a lángelmék teszik. Mi lesz majd vele? Féltettem őt. Bizonyosra vettem, hogy tönkremegy, elszegényedik, elzüllik, s tán egyszer be is csukják valahová. Nohát, tegnap tudtam meg, Zsül, a derék levegőgyáros, már több esztendeje igazgató a Ceres Mezőgazdasági Vegyészeti Részvénytársaságnál, Szegeden.
– S látod, öregem – folytatta Gerzson –, a legkülönösebb az, hogy én még csak meg sem lepődtem ezen, rögtön megértettem a dolgot. Zsül eleinte a filmszakmában működött, majd egy politikai napilapnál, s onnan került a Cereshez. Mindig jól élt, szépen keresett. Ezt én rögtön megértettem. Mert Méliusz Gyula, ez a félnótás exügyvéd, mindenkivel inkább volt rokonságban, mint a lángelmével. Egyszerre világossá vált előttem: vágyaival, okoskodásaival, kézmozdulataival, szájának örökös fogpépleheletével együtt, tetőtől talpig középszerű ember ő, maga a megtestesült középszerűség. Nyárspolgár volt, közönséges lélek, éppen azok közül való, akik közt érvényesült. Igazában ő volt a talpraesett fickó, s nem Zostyák kolléga. Eszméit, melyek körül én a téboly füstjét éreztem lengedezni, bizonyára igen életrevaló, jelentős gondolatoknak tartották. Mert a középszerűség, hidd meg, okvetlenül rokonságban van az őrülettel.
Gerzson a pohara után nyúlt. Kissé gyorsabban még ezt mondta:
– Mindezt persze pusztán azért meséltem el most, mert eszembe jutott az Orbán-hegyi szoba, lomboktól árnyékolt ablakával, díszes bútorzatával, Zsül hatalmas dogjával a hencseren, ahogyan emlékezetemben él. Eszembe jutott az egyetem hűvös folyosója, a Kecskeméti utcai kávémérés meg a Pál utca padlásszobája, ahol tankönyveinkre alkudoztunk. Eszembe jutott, hogy egykor a Ceres Rt. igazgatója vágytam lenni. Mi hát a tanulság?
– Nem, nem – rázta hevesen a fejét –, nem. Nem az a tanulság, hogy a világ rendjén változtatni kívánok. Hogy megvetem az emberiséget, mert igaztalanul, méltatlanul bánt velem. Silány kis tanulság lenne ez. Engedj meg, kérlek! Nem vagyok megsértve, mint az örökkön méltatlankodó kispolgárok, a hörgő álforradalmárok s a lelki nyomorultak. Ellenkezőleg… Elégtételt érzek, felemelő biztonságot. Jólesik tudni azt, hogy az élet mégsem egy kicsinyesen-aljasul kevély, penészes hivatalnok, mert lám, volt benne annyi becsület, hogy olyannak juttatott egy vegyészeti állást, akinek kedve volt hozzá, még ha egyebe nem is volt hozzá, mint kedve. Most a helyére került, Szegeden. Akkoriban, ugye, nagy művészettel fáradozott azon, hogy szobáját egy feltalálóéhoz tegye hasonlóvá; én meg egyre azon ábrándoztam, milyen vállalatnál „helyezkedjem el”. De van valamilyen hatalom, amelyik mi magunknál is jobban ügyel lelkünk méltóságára; s amit mi gyarló-tévetegen kirakosgatunk, azt ő rendre eligazítja. Egy háborút, egy békét és egy munkanélküliséget bocsátott a földre, hogy nekem bérzongorázással kelljen megkeresnem a kenyeremet, mert ő tudta, hogy ehhez van kedvem. Én ezt csak mostanában tanultam meg, sokáig egyenesen rabszolgának éreztem magam ennél a zongoránál. Hát ez a tanulság, öregem.
Ivott egy kortyot a feketekávéjából, fél kézzel játszva, fél kézzel a poharát emelve, mert ebben nagy gyakorlatra tett szert egy évtized alatt, azután egy dzsesszfantáziára tért át, mely félig-meddig saját rögtönzése volt, s amelyben áhítatos szeretettel incselkedik Amadeus Mozart egyik hegedűszonátájával.
Vigilia 1942
