A Biblia növényei

A biblikus florisztika hazai irodalma szegényesnek mondható. Eddig csak Haynald¹ kitűnő munkáját sikerült felkutatni, ami a mézgát és gyantát adó növényeket ismerteti, igen részletesen. – Néhány alapvető idegen nyelvű forrást azért érdemes megemlíteni: MacMillan², Skinner³ munkáit, valamint Borah⁴ cikksorozatát. A legnagyobb segítséget, egyben a növényfajok héber, illetve görög nyelvű átírását is, Walker⁵, Moldenke et Moldenke⁶ és Davis⁷ könyveiből merítettük. Természetesen ez azt is jelenti, hogy főleg azokra a növényekre kívántunk koncentrálni, amelyek kevéssé vitatottak, mivel kisebb megjegyzéseket leszámítva, a mai biblikus botanika eredményeire támaszkodtunk, azokat tényszerűen átvéve. Ez akaratlanul is idézni csábít egy részletet Rónay egyik könyvének előszavából⁸: „Se teológus nem vagyok, se biblikus tudományokban jártas szakértő, nem tartozom ebben az értelemben az írástudók rendjéhez. Nagy oktalanság lett volna tehát részemről, ha bármiben is bele akartam volna ártani magam az írástudók dolgaiba. Ha olvastam is egyet-mást e nemben: nem azért olvastam, hogy találomra tépdesett idegen tollakkal ékeskedve valamiféle álszakértelem hamis pózában próbáljak tetszelegni.”

A tanulmányban szereplő növényfajok magyar neve után zárójelben a tudományos nevet (binominalis nomenclatura), héber, vagy görög nevet is közöljük, valamint utalást arra, hogy az eredeti Károli Gáspár-féle fordításban szereplő mi volt, amennyiben megváltozott. Ilyenkor a változtatásokat angol nyelvű bibliafordítások és biblikus florisztikai munkák alapján végeztük. Továbbá szükséges megemlíteni, hogy a növények kiválasztása az alábbi szempontok szerint történt: előfordulási gyakoriság a Bibliában, általános és gazdasági jelentősége a zsidók körében, és végül – de nem utolsósorban –, amelyek egy adott szituációban kiemelkedő jelentőséggel rendelkeznek (manna a pusztában, Jónás csodafája, példabeszéd a konkolyról stb.). Így a növénycsoportok a következők: a) vadnövények, b) haszonfák, c) szemtermésű növények, d) zöldség és aperitif hatású növények, e) gyümölcstermő növények és f) illatosító és ipari növények.

Az említett forrásművek feldolgozása, ennek összevetése a Károli-fordítással, néhány érdekes statisztikus összehasonlításra adott módot. A Bibliában a következő növények a leggyakoribbak (zárójelben levő szám az illető faj gyakorisági száma): búza (201), szőlő (157), len (91), tölgy és olajfa (76–76), cédrus (75), füge (68), tömjén (49), datolya (47), gránátalma (37) és akácia (34). Nem véletlen, hogy épp ezek a növények szerepelnek legtöbbet a Bibliában, gazdasági és áldozati jelentőségük közismert. Szerzők szerint pedig a fontosabb bibliai könyvek a következők: Mózes I. (29), Mózes II. (23) és Mózes IV. (21) könyve, Királyok I. könyve (20), Zsoltárok könyve (19), Énekek éneke (24), Ézsaiás könyve (39), Ezékiel könyve (25), Jeremiás könyve (17) és Hóseás könyve (17). Az Újszövetség jóval kevesebb növényfajt jegyzett fel: Máté (25) és Márk (18) evangéliumához képest a többi könyv – Lukács (14) evangéliuma kivételével – egy-két faj nevét használja.

a) Vadnövények

Izrael klímája lényegesen eltér hazánkétól, de mégis van számos faj, amely mindkét országban tenyészik. Ennek a legnépesebb csoportnak zöme a gyomok, kiváló alkalmazkodóképességüket is ékesen bizonyítja. És ugyanide soroltuk a már korábban említett mannát, mandragórát, ricinust, és sártököt is. Konkoly (Agrostemma githago, caosah vagy boshâh): Gabonafélékben komoly károkat okoz, két szerző említi, mindketten annak káros voltát is hangoztatják (Jób 31,40 és Mt 13,24–30 és 13,36–43). Búzavirág (centaurea calcitrapa, dardar, bogáncskóró). Nagyon tetszetős, de határozottan káros, tetemes terméskiesést jelenthet, a Biblia viszont más értelemben hozza. Joás és Amásia királyok között a küldönc szerepét tölti be (2 Kir 14,9 és 2 Krón 25,18). Izrael bűne miatt veszélybe került a nép léte és vallása, oltárait búzavirág növi be (Hós 10,8). Az Újszövetség is említi néhány helyen, a konkolyról szóló példabeszédben többek között (Mt 7,16 és 13,7; Zsid 6,8).

Természetesen a vadnövényekből jó néhány rendkívül hasznos is lehet. A zsidó nép állattartása elképzelhetetlen lett volna legelők nélkül. Botanikailag különösebben nem indokolt a pázsitfüvek részletezése, inkább az ezekre legtöbbször használt héber szavakat említjük: yarok vagy yěrek. Csapadékos helyeken, nyirkosabb patak-folyó völgyekben igen jól díszlenek, és azok bokrosodó habitusa a folyamatos legeltetést is lehetővé tette (pl. 4 Móz 22,4; 1 Kir 18,5; Zsolt 104,14; Ezs 35,7; Mt 6,30; Jn 6,10; Jel 9,4). Krisztustövis (Paliurus spina-christi akantha). A Földközi-tenger mellékén honos, nálunk díszként lehetséges ültetni, pálhalevelei erős és nagyméretű tüskévé alakultak. Szúrása erős fájdalmat okoz. Krisztus fejére ebből fontak királyi koronát, kezébe pedig az egyiptomi uralkodói jelvényt, egy nádszálat adtak (Mt 27,29; Mk 15,15–18 és Jn 19,2). Júdásfa (Cercis siliquastrum, –). Krisztust Júdás adta a zsidók kezére, aki árulásának bérét már nem tudta hasznosítani: kétségbeesett lelkiismerete elől öngyilkosságba menekült, egy fára felakasztotta magát. Nos, egy zsidó hagyomány szerint Júdás „fája” eredetileg fehérvirágú volt, de szégyenében a fa a következő évben lilás virágot nyitott, elpirult (Mt 27,6).

Mandragóra (Mandragora officinarurn, dudâim). Sok babona fűződik a növényhez, már a zsidók idején is, oka pedig az, hogy a gyökérelágazás sokszor embert utánzó formát mutat. Többféle alkaloidát tartalmaz, erősen mérgező hatású. Ruben búzaéréskor szed a bogyójából (az hasonlít a burgonya szintén mérgező bogyójához), ami része Ráchel és Lea versengésének (I Móz 30,14–16). A bódultság állapotát jelképezi máshol a mandragóra virág illata (Én 7,13). Jerikói rózsa (Anastatica hierochuntica gulgal, polyva). Igazi sivatagi növény. A kiszáradást összegömbölyödve sokáig elviseli, nedvesség hatására megduzzad, szétterül. Egyébként nem nagy növény, ellenálló képességének bizonyítéka, hogy kősivatagban is képes élni (Zsolt 83,13, Ézs 17,13). Sártök (Citrullus colocynthus, k’la’at pkain). „Kiméne azért egy nagy hegyre, hogy paréjt szedjen. És holmi vad indákra találván, tele szedé az ő ruháját azokról sártökkel, és mikor hazament, belevagdalta a fazékba főzeléknek; de nem tudta, hogy mi az? Mikor aztán feladták a férfiaknak … enni kezdének … és mondának: Halál van a fazékban …” (2 Kir 4,39–40). A sártököt, mint díszítő elemet használták a Salamon-templomban, mégpedig kapuzat-dísznek (1 Kir 6,18, 7,24).

Ricinus (Ricinus communis, kikayon, tök). A kutyatejfélék családjába tartozik, amelynek a hazája a trópusi Afrika, és ott fává nő, nálunk csak egyéves. Levele hegyes karéjú, virágzata tömött, a termése tüskés tok, benne csíkos, sötét színű és olajtartalmú magvak. Igen gyorsan nő, csodafa, a német nyelv így is ismeri, Wunderbaum: „Az Úr Isten pedig egy ricinust rendele, és felnöve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség bántásától. És nagy örömmel örvendezék Jónás a ricinus miatt. De másnapra férget rendele az Isten hajnal-költekor, és megszívá az a ricinust, és elszárada … Avagy méltán haragszol-é a ricinus miatt? … Te szánod a ricinust, amelyért nem fáradtál és amelyet nem neveltél, amely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett … (Jón 3,6–7 és 9–10). Manna (mân). Az éhező nép zúgolódását az Úr közbelépése törte le: ezt a terményt, növényt a zsidók mânnak nevezték el (2 Móz 16,14), olyan mint a koriander magja, fehér és íze, mint a mézes pogácsáé (2 Móz 16,15). A botanikusok több növényre is gondolnak, amelyek közül bármelyik lehetett: Alhagi maurorum, Alhagi camelorum (tevebokor), Fraxinus ornus (mannakőris) és Tamarix mannifera (tamariska-manna). Valószínűsíteni látszik a fenti fajokat egy 1932-es natali lelet is.

b) Haszonfák

Azokat tekintettük haszonfáknak, amelyek házépítés és művészi alkotások alapanyagául szolgáltak, valamint faanyagából használati eszközök készültek. Ébenfa (Diospyros ebenum, Diospyros ebenaster, Diospyros melanoxylon, havnim vagy hodnim). Ezekiel próféta könyvéből értesülhetünk arról, hogy a közel-keleti népek nagy becsben tartották az ébenfát, fája még ma is rendkívül értékes. Az alapfaj Diospyros ebenum csodálatos fekete színű és hihetetlen időálló (Ez 27,15). Aleppói fenyő (Pinus halepensis, běrôth vagy b’rotim, ciprus). Izrael területén a Pinus brutea, Pinus pinea, Pinus pinaster mellett a leggyakoribb fenyőféleség. Szilárdsága jó, ezért építkezéseknél használták. Salamon a templomépítéshez a fenyőt Hirámtól szerezte (1 Kir 5,8–10), de az egyszerűbb házak mennyezete is ebből készült (Én 1,17). Honos faj Palesztinában (Ez 44,14), de ültették is (Ez 41,19); egyébként pedig az eszterág nevű madár kedvelt fészkelő fája (Zsolt 104,17).

Libanoni cédrus (Cedrus libani, erez vagy ahrahzim). Ma a cédrusok elterjedtsége igen kicsi, a Földön négy faja él: az Atlasz-hegységben, a Himalájában, a Libanon-hegységben és Ciprus szigetén. Fája kemény, mellékterméke a cédrusolaj. A rablógazdálkodás következtében a kipusztulás fenyegeti a Cedrus libanit, melynek néhány, több ezer éves példánya rendkívül nagy hatást gyakorolt Csontváryra. A faj a Biblia egyik leggyakrabban említett növénye, ami annál is inkább érthető, mert gyakran Izraelt és annak népét szimbolizálja. Van Deursen⁹ könyvében említi (80. p.), hogy I. Szethosz fáraó is vágat cédrusfát a Libanon-hegységben az Amon-szentély építésére, akárcsak Salamon (1 Kir 5,6–10 stb.). A bibliai szerzők, akárcsak Csontváry, valami különleges szépséget, erőt és kecsességet éreztek a fában (Zak 11,1–2; Zsolt 29,5 és 104,16). Keleti platán (Platanus orientalis, armôn). Nagy kort megér, de a fája keménységben elmarad a cédrustól, termete is kisebb (Ez 31,8). A keleti kultúrákban tisztelete nagy volt, így a föníciaiaknál, egyiptomiaknál és görögöknél egyaránt. Nálunk a nyugati és keleti platán természetes hibridjei élnek, ez igen szép lapokban dobja le kérgét, nem így a keleti platán.

Tamariska (Tamarix articulata, Tamarix pentandra, Tamarix tetragyna, eshel). Jellegzetes pusztai növény, levelei az arid viszonyokhoz jól idomultak. Hágár a gyermeket Beer-sheba pusztájában egy tamariska-bokor alá teszi (1 Móz 21,15), Ábrahám ugyanitt ültet tamariska-fákat (1 Móz 21,33). Hegyvidékeken is megél (1 Sám 22,6), Saul hamvait Jabesh-gilead lakói ilyen fácska alá temetik. Érdekességként megemlítjük, hogy főleg homok talajú temetőkben nálunk is gyakran ültetnek tamariskát. Ezüstfa (Eleagnus angustifolia, êtz sheamen, olajfa). A fája részben hasonlít a vadolajfához, de a virág illatosságában, a bogyótermésben (az ezüstfa termése lisztes, az olajfáé olajtartalmú) különböznek, a levél ad tévedésre okot. Fájából ajtókeretet készítettek (1 Kir 6,31–33), lombját istentiszteleti sátor díszítésére használták (Neh 8,15). Akácia (Acacia seyal, Acacia tortilis, shittah vagy shittim). Pillangósvirágú fafaj, virága igen tetszetős, nagy, szép lilás-pirosas pirosas pamacsa zöld lombozattal kontrasztos. Finom faanyagából készült a szent sátor és az áldozati-illatosító oltár, tartozékai (2 Móz 25., 26., 27., 30., 35., 36., 37. és 38. fejezet). A kőtáblák ládáját is akáciából faragták (5 Móz 10,3), sőt hárfa is készíthető belőle (Mik 6,5). Földrajzi fogalomként is említi a Biblia: mint helységnév (4 Móz 25,1; Józs 2,1 és 3,1), mint táj, a Sittim völgye (Joel 3,18).

Tölgy (Quercus aegilops, Quercus coccifera, Quercus ilex, karmil vagy tola’at vagy allôn vagy êlâh). Nemcsak az eredeti szövegben, hanem a Károli-féle fordításban is többféle kifejezés van a tölgyre. A veres, bíborveres és karmazsin arra utalnak, hogy e fajoknak – különösen a Quercus ilex – van egy kosenil-tetű nevű élősködőjük. Ennek az állatnak az igen szép vörös nedvéből készült festéket a keleti népek nagyon kedvelték, sőt tenyésztették is, mint a kínaiak a selyemhernyót (pl. 2 Krón 2,7 és 14; Ez 1,18 1 Móz 38,28). A tölgy Izrael-szerte díszlett, legalábbis erre lehet a gyakori említése alapján gondolni (1 Sám 17,2; Ez 1,29 és 6,13; 1 Móz 35,8 és Hós 4,13). Nyárfa (Populus euphrastica, becâîm vagy arabim, sűrűfa, szederfa, fűzfa). Főleg vizes, folyó menti erdőkben gyakori (3 Móz 23,40; Zsolt 137,1–5), de zárt erdőségeket is képez (Ez 7,2). A pogányok körében nagy tisztelet övezte (Él fája). Szantálfa (Santalum album, ahalim vagy ahalot, áloé). Fája kemény, magas illóanyag tartalmú, keménysége miatt többen a sasfára gondolnak (Aquillaria agallocha). Finom illatát a zsidó királyok (Zsolt 45,9), közrangú emberek (Péld 7,17 és Én 4,14) egyaránt kedvelték.

c) Szemtermésű növények

„És végy magadnak búzát és árpát és babot és lencsét és kölest és tönkölyt (Triticum spelta), és tedd ezeket egy edénybe, és ezekből csinálj magadnak kenyeret…” (Ez 4,9), de ide osztottuk be a csemegének számító jánoskenyeret és pisztáciát is. – Búza (Triticum aestivum, Triticum compositum, chittah vagy chitim kussemeth). A búzát a legrégibb időktől termesztettét Babilóniában, Mezopotámiában (1 Móz 30,14), Egyiptomban (2 Móz 9,32) és Palesztinában (2 Móz 34,22; 5 Móz 8,8; Bir 6,11). November–december hónapban vetették, az aratás május–júniusban volt, nyilvánvalóan fajtától, időjárástól függően. A kor technikai színvonalának megfelelően, csak kis mértékben könnyítettek a segédeszközök az aratásban, cséplésben. Használtak cséplőhengert (Ézs 41,15) és cséplőszánt (Ézs 28,27). A szem tisztítása szeleléssel történt (Zsolt 1,4), a mag megszabadult a pelyvától, de még rostálták is. Őrlése kézi malomban folyt (Jób 41,15), a durván megőrölt szemből legtöbbször kenyeret sütöttek, mégpedig forró hamuban (1 Kir 19,6; Jn 21,9 és 13) vagy sütőlapon (5 Móz 28,5). Kenyeret más szemes termésből is készítettek. Árpa (Hordeum vulgare, Hordeum ditichon, Hordeum hexatichon, sěôrâh vagy s’o’rim). Szintén kiterjedten termesztették (Móz 8,8 és Ruth 1,22), aratásáról is ír a Biblia (Ruth 2,17 és 23), valamint arról az esetről, amikor egy beérett árpatáblát Absolón felgyújtat (2 Sám 14,30). Koraisága miatt jégkárokat szenvedhet (2 Móz 9,31). Lisztjéből tisztán is sütöttek kenyeret (Bir 7,13; 2 Kir 4,42 és Jn 6,9), de az árpaszemet állatokkal is etették, szalmáját pedig almozásra használták (1 Kir 4,28).

Köles (Panicum maliaceum, dôchan). Belőle szintén sütöttek kenyeret (Ez 4,9), de tápértékben elmarad a búzakenyértől. Régen nálunk is készült köleskenyér. Bab (Vicia faba, pôl). Ismerték és fogyasztották, de kisebb jelentőségű a lencséhez képest (2 Sám 17,27–28 és Ez 4,9). Lencse (Lens esculenta, adâshîm). Kiváló fehérjeforrás, melyből Jákob is főzött főzeléket és megkínálta az elsőszülöttségről lemondott Ézsaut (1 Móz 25,29–34). Egybefüggő táblákba vetették, egy lencse-tábla mellett gyülekeztek a zsidók, mikor a filiszteusokkal akartak megütközni. Pisztácia (Pistacia vera, botonîm, dió). Karakterisztikus faj a Földközi-tenger mellékén, termése ízletes csemege (1 Móz 43,11), máshol pedig helységnévként szerepel: Botonim (Józs 13,26). Jánoskenyérfa (Ceratonia siliqua, keration). Csak az Újszövetség tesz róla említést (Lk 15,16 és Mt 3,1–6), de az a hagyomány nem bizonyítható, hogy Keresztelő János ezzel táplálkozott volna a pusztában. A tékozló fiú történetében pedig a héj, csak önmagában, kissé elrejti az igazi értelmet: az édes termésfalat (=héj) állatokkal etették, erre tudott volna a fiú fanyalodni… A kimagozott hüvelytermés megszárítva súlymérték gyanánt szolgált, a kerationból ered a nemesfémekre, drágakövekre elfogadott súlyegység, a karát.

d) Zöldség és aperitif hatású növények

Hagyma (Allium cepa=betsâlîm, Allium porrum=chatzir, Allium sativum és Allium ascolonium=eshoomim). A felsorolásból kitűnik, hogy a zsidók egyaránt kedvelték különféle zamatú vörös-, póré-, aszkolóni- és fokhagymát, a pusztai vándorlás során a honvágy vulgáris kifejezője is (4 Móz 11,5–6). Saláta (Cichorium endivia, Cichorium intybus, Lactuca sativa, merôrîm). Több szerző elképzelhetőnek tartja a pitypangot (fiatal leveléből saláta készíthető!), vízitormát és sóskát is. Mózes II. könyve előírja, hogy minden év niszán hónapjának 14. napján családonként egy bárányt kell peszáh-áldozatul levágni. Este a nyárson sült húst pászkával és keserű salátával elfogyasztották. A Tóra előírása szerint a szülő köteles volt az egyiptomi kivonulásról mesélni, ez a széder-est (2 Móz 12,8 és 4 Móz 9,9–12). Dinnye (Cucumis melo és Citrullus vulgaris, avatiach vagy abattichim), és uborka (Cucumis sativus, kishuin): a zsidók Egyiptomban ismerték meg, megkedvelhették, mert szabadulásukkor magukkal vitték és termesztették is (4 Móz 11,5 és Éz 1,8).

Üröm (Artemisia judaica, Artemisia herba-alba, la’anah). Többször írnak a szerzők róla, a kellemetlen keserű ízét emlegetve, a prófétai keserűség jellemzésére is hozzák (Móz 29,18; Jer 23,15; Hós 10,4), hasonlítható e növényhez a házasságtörés is (Péld 5,4). A Jelenések könyvében pedig arról olvashatunk, hogy a vizek megkeserednek, mert azokat ellepi az üröm (Jel 8,10–11). Jóféle sáfrány (Crocus sativus, karkôm). Az Izraelt jelképező kertben megvolt a sáfrány, feltehetően endemikus faj. Ősszel nyílik, ibolyás virágai vannak, bibéjét régen fűszerként, többek között a leves színezésére használták (Én 4,14). Legtöbbször a bibét megszárították, majd megőrölték és porát olívaolajban feloldották. Babér (Laurus nobilis, ezrâch, vadfa). Hitelesen csak egy helyen szerepel (Zsolt 37,35–36). Levele megszárítva ételízesítésre alkalmas, nem növeszt nagy fát. Virága kicsi, jelentéktelen. Átvitt értelemben egyébként utal rá Mózes III. könyve: „semmi munkát ne végezzetek, se a bennszülött, se a közöttetek tartózkodó jövevény.” (3 Móz 16,29 és 18,26) (7).

Vadmajoranna (Origonum maru, êzôb vagy êzôv, izsóp). Az izsópot hasonló eréllyel lehet az êzôb megfelelőjének állítani. A zsidók e növény ágaival hintették meg az ajtófélfát (2 Móz 12,22), tisztító vízzel kapcsolatban is használták (4 Móz 19,6), sőt bélpoklosok ellen is (3 Móz 14,4…). A megtisztulási rítussal az êzôb összenőtt (Zsolt 51,7), ami átment az Újszövetségbe is (Zsid 9,19). Fahéj (Cinnamonum zeylanicum, kinamôn vagy kinnemôn). Arábiában is él – Ceylonon kívül – kérge az aranysága színű fahéjolajat tartalmazza, esszenciaként nagybecsű volt Keleten. Áldozati kenetbe keverték (2 Móz 30,23–26), de illatosították vele az ágyat (Péld 7,17) és parfümként is használták (Én 4,10). Kápri-cserje (Capparis sicula, Capparis spinosa, tapher, kapor). Olívaolajban és sósvízben szokták a déliek elkészíteni, főleg a nehéz húsételekhez kedvelik, de fogyasztják önmagában is. A Bibliában csak egy helyütt, ott is mellékesen szerepel (Préd 12,5–7), talán a zsidók idejében kevéssé ismerhették. Mustár (Brassica nigra, szinapi). Három evangélista említi Jézusnak a mustármagról szóló példabeszédét (Mt 13,31–32; 17,20; Mk 4,31–32 Lk 13,19; 17,6): minden magnál kisebb, de mikor kikel és fává fejlődik, ágai között madarak is fészkelnek. Legjobb esetben a mustár 1,5 m körüli magasságot érhet el, ezért több botanikus szerint a Salvadora persica fáról van szó. Viszont ellene szól, hogy e faj nem honos Palesztinában. Koriander (Coriandrum sativum, gad). Egyéves növény, a levélcimpái felfelé fokozatosan elkeskenyednek. Ikerkaszatja gömb alakú, lilás, virágai fehéresek, fűszeres illatú. Két helyen is a manna termésének magyarázatául említik (2 Móz 16,31 és 4 Móz 11,7).

e) Gyümölcstermő növények

Mandula (Amygdalus communis, shâkêd vagy luz). Palesztinában és Perzsiában honos faj. Igen korán nyílik, csak később hozza lombját, szinte a tavasz éber hírnöke (shâkêd és shokêd=éber; Jer 1,11). Áron vesszeje mandula volt, mely egy éjjel kivirágzott (4 Móz 17,1–10). A zsidók remek megfigyelőképességére utal, hogy analógiát találtak a mandulavirág kifehéredése (eredetileg rózsaszín) és az ember őszülése, öregedése között (Préd 12,7). Templomi gyertyatartók díszéül is kifaragták (2 Móz 25,33–36 és 37,1920). Szerepel egy másik héber szó is a mandulára: a luz, mégpedig helységnév formában. Jákob és József története említi Luz városát (1 Móz 28,19 és 35,6; Józs 16,2).

Kajszibarack (Armeniaca vulgaris, tappûach, tudás fája, almafa). Talán nincs is még egy növényfaj a Bibliában, mely annyi vitára, annyiféle vélekedésre adott alapot, mint a tappûach szó jelentése: alma, citrus-féleség, birs, Tabernaemontana alternifolia és kajszi. A kajszibaracknak különleges zamatú típusai előfordulhattak Palesztinában, mi legvalószínűbbnek ezt tartjuk, annál is inkább, mert „Mint az aranyalma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!” (Péld 25,11). Tehát aranyalma, viszont Ciprus szigetén még ma is aranyalmának nevezik a kajszibarackot.

Dió (Juglans regia, egôz). Kaukázustól Indiáig endemikus növény, melynek faanyaga igen jó, szinte kiváló, és olajtartalmú magbele folytán is értékes. Krisztus idejében széles körben termesztették Galileában és a Libanon-hegység lábainál. A dió szerepel az Izraelt jelképező kertben (Én 6,11). Eperfa (Morus nigra, toot vagy shikmah vagy bakah, szederfa). Perzsiából került be a zsidók földjére. Levele a selyemhernyó csemegéje, az ókorban a legfinomabb ruhaanyagot adta (Ez 16,10 és 13; Jel 18,12). Használja e szót Lukács evangélista is (Lk 17,6), Dávid eperfasor mellett fejleszti fel seregét a filiszteusok elleni csata előtt (2 Sám 5,23 és 1 Krón 14,14–15). Máshol a győzelmi hangulattal kapcsolatban kerül szóba (Zsolt 84,6). Szeder (Rubus ulmifolius, Rubus sanctus, atâd vagy atâb). Kellemetlenül szúrós (4 Móz 33,55; Bir 8,7 és 16; Lk (6,44), kúszó növény, termése ehető, nedves és hűvösebb helyeken jól megél. Túlzott elszaporodása a föld művelését akadályozza (Ez 7,23–25 és 9,18). Károli tövis és tüske formában fordította le az atâd-ot.

Szőlő (Vitis vinifera, gêphen vagy enav). Termesztése több ezer éves múltra tekint vissza, József idejében már ismerték Egyiptomban (1 Móz 40,9–11). A választott nép a kivonulás után Eskol-völgyében is találkozott szőlővel, egy hatalmas fürtjét vitték a hírnökök mutatóba, a föld gazdagságát jelképezve (4 Móz 13,24). Szinte ültetési láz bontakozott ki, kertekben (5 Móz 6,11) és hegyoldalakon (Bir 14,5) egyaránt telepítettek belőle. Ézsaiás próféta remek útmutatót szolgáltat a szőlőtelepítéshez: a köves hegyoldalakat megtisztították, földjét felásták és a szőlő vesszejét elpalántálták, tehát nem magról vetették. A szőlő bekerítéséről is gondoskodtak, sőt érés idejére őrkunyhót építettek (Ézs 1,8 és 5,1–7). Másutt Ézekiel még konkrétabban jellemzi a szőlő számára alkalmas talajt: jó földbe és víz mellé kell telepíteni (Ez 17,9 és 19,10). Tájékozódhatunk arról is, hogy milyen termésre képes a szőlőültetvény: „Mert tíz hold szőlő egy báth bort ereszt…” (Ézs 5,10), ami 11,966 USA-gallonnak és 0,1 acre-nek felel meg (8), vagyis 6 hl/kh a must mennyisége.

A mustból erjeszthető bor révén a szőlő nagy veszélyt is rejt magában, a mértéktelenség miatt lett részeg már Noé is (1 Móz 9,20–21), de később sem volt példamentes a nép, a próféták gyakorta ostorozták az iszákosakat (Joel 3,3 és Náh 3,11.). Jó kereskedelmi áru volt (Ez 27,18), a jó cégér adva volt szintén és gyorsan elterjedt (Jer 48,32). Persze a bogyóját is fogyasztották, sőt aszalták és feltehetően ismerték már a magnélküli fajták egynémelyikét (1 Sám 25,18 és 1 Krón 12,40). Előfordult már akkor is a szőlő elfajzása, ami lehet a fajta egyedeinek a leromlásából fakadó folyamat, de például az is, hogy esetleg magról vetettek (Jer 2,21). A szőlőművelők mindenkor nagy ünnepe: a szüret, az évi munka gyümölcsének igazi számbavétele. A fürtöket késsel vágták le a tőkéről (Jel 14,18–20), azután kosárba gyűjtötték (Jer 6,9) és a földek végén vagy a gazda udvarában taposás után, víg rikoltozással egybekötve, a levet kisajtolták (Jer 25,30; Ézs 16,8–10; Joel 3,13 és Ám 9,13). Dominálhatott a piros szőlő, a belőle készült must bizony vörösre festhette a sajtoló munkások ruháját (Ézs 63,2–3).

Fentebb utaltunk rá, hogy a nép körében, a szőlőkultúra nagy becsben állt (2 Móz 22,5), felszította az emberi haszonlesést, lopásra serkentett (Jer 49,9), sőt birtokszerzés reményében gyilkosságra is vetemedtek (Mt 21,33–41; Mk 12,1–9 és Lk 20,9–16). Néha a fenevadak miatt sem volt tanácsos egyedül kimenni a hegyi szőlőkbe, oroszlánok csapatostól kóboroltak (Bir 14,5). A róka már akkor sem kímélte az érett szőlőt, szívesen lakmározott a fürtökről (Én 2,15), jégverés is előfordult (Zsolt 78,47), sőt a sáska is komoly gondot okozott (Joel 1,5.7.10–12).

A dús szőlőtőke Izrael szimbóluma (Hós 10,1), a címerében szőlőfürt szerepel, sőt Jézus egy helyen önmagát szintén a szőlőtőhöz hasonlítja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshordozót pedig megtisztítja, hogy még többet teremjen…” (Jn 15,1–6).

Olajfa (Olea europea, zayit vagy zaytim). Nagyon értékes növény (Bir 9,8–9), a Bibliában több formában használták: olívaolaj (zayit), olajfa (shemen), balzsam (shemen) és „a felkent” (ni’shoach). Eredetileg a nemes olajfa Líbiából származik, talán erre van egy ködös utalás is (1 Móz 8,1). Izraelben négy változata fordult elő: a vadolajfa kisebb és keskenyebb levelű, mint a nemes, és a termése kicsi, hajtásai tövisesek. A három kultúrváltozat pedig kerekded levelű, virága kicsi és sárgásfehéres. A termésük fekete, liláskék. Nagyon lassan nőnek, de a fák nagy kort megérnek. A vadolajfa termését szintén hasznosították (5 Móz 32,13 és Jób 29,6), nevet adott a vadolajfa az egyik hegynek, az Olajfák hegyének (2 Sám 15,30; Zak 14,4 Lk 19,29; 21,37 és Csel 1,12), ahol Jézus keresztre feszítése előtt vérrel verítékezett. Természetesen az olajfatermesztés színvonalának emelkedésével ültetvényeket létesítettek országszerte (1 Sám 8,14; Ézs 16,20 és 5 Móz 6,11).

Sáskajáráson (Ám 4,9) kívül, az olajfa alapvető tulajdonsága, a szakaszos terméshozás is sok gondot okozott a zsidóknak: lehull a virág, megcsal az olajfa termése (Jób 15,33 és Hab 3,17). Kultúrtörténetileg is érdekes Pál apostol parabolája, amelyben a vadolajfa a pogány vallást, a nemes olajfa a zsidó népet és a belőle kinőtt kereszténységet szimbolizálja. Persze, a valóságban fordítva van: a vadnövény az alany és ebbe oltják a nemest, de ez semmit nem von le a csodálatosan szép hasonlat értékéből. Egyben pedig arra vall, hogy az I. században már ismerni kellett az embereknek, sőt kiterjedten alkalmazták a legklasszikusabb kertészeti beavatkozást, az oltást (Róm, 11,17 és 24).

A termést, mint ma is, lerázták, leverték a fáról ősszel (Ézs 17,6 és 24,13). A gyümölcsöt szétdörzsölték, kosárba tették és hagyták az olajat kicsorogni, majd a színolaj nyerése után, meg is préselték. Ez volt a préselt olaj, míg a harmadik nyeredéket használták étkezésre¹⁰. Az olajprést említi a Biblia, de csak egy helyen (Joel 2,24), egyebütt csak utalásszerűen: világításhoz sajtoltak (2 Móz 27,20), és az ő kerítéseik közt ütik az olajat (Jób 24,11). Az olajat világításra, kenethez, áldozati ételhez, sebkenésre használták (2 Móz 27,20; 29,40; 3 Móz 24,2; 4 Móz 28,5; Mt 25,3–4 és 8; Mk 6,13 és Lk 10,34). Kereskedelmi értéke révén fizetőeszköz is volt, Hirám részben olívaolajat kapott a nemes fáért Salamontól (1 Kir 5,11; 2 Krón 2,10), de eljutott az olaj Egyiptomba is (Hós 12,1).

Gránátalma (Punica granatum, rîmmon). Kistermetű bokor vagy fácska, egy ilyen alá húzódott Saul (1 Sám 14,2). Ágai gyakran tüskések, a lándzsás levelek legtöbbször épek, a levélnyél pirosas, lombhullató növény. Mutatós csengőszerű virága skarlátpiros, de van sárga és fehér virágú változata (dísznövény). A gyümölcs kemény héjába foglalt sok apró részterméskét kibontva, mind tartalmaz egy-egy magot, ezért a régi kultúrnépeknél a termékenység szimbóluma, orgiasztikus növény. A húsa savanykás, belőle készül a forróság ellen kiváló szomjúságoltó serbet, de édesítve, erjesztve és utána fűszerezve kellemes bor is nyerhető a gránátalmából (Én 8,2). Magját kipréselték, megcukrozták, szárították és süteményekbe belesütötték. A mórok révén került Spanyolországba. Az Újszövetség írói nem említik, de ismét megjelent a kereszténységben a XVI. század táján, mégpedig Itáliában a brokát miseruhák díszítőelemeként. Hozzánk török közvetítéssel jutott el, népi hímzéseink részben a motívumot megőrizték (Orosháza környéke). – A föníciai Rimmon-kultusz sokáig élt a zsidók körében, eszmeileg megtisztítva került a főpapi palást efódjának díszítésére (2 Móz 28,33–34 és 39,24–26), a szobrászok a templom díszítésére is használták (1 Kir 6,29.32.35; Jer 52,22–23; 2 Kir 25,17; Krón 3,16 és 4,13). A Rimmon-tisztelet ténylegesen is élt a zsidóknál: „Mikor bemegy az én uram a Rimmon templomába, hogy ott imádkozzék, és ő az én kezemre támaszkodik, ha akkor én is meghajlok a Rimmon templomában: azt, hogy én meghajlok Rimmon templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak ebben a dologban.” (2 Kir 5,18).

A gránátalma endemikus voltát nehéz pontosan megállapítani (4 Móz 13,24 és 5 Móz 8,8), az biztos, hogy a zsidók ismerték (Joel 1,12 és Agg 2,19). Az Énekek éneke mint kertben díszlő fát említi, amelynek a kinyílását a vőlegény szeretné látni (Én 4,3 és 13; 6,8 és 7,12), a virágnyílás akkor sem nyújtott kisebb gyönyörűséget, mint mostanság mediterrán környezetben. Helységnév formában is szerepel: Rîmmon, Én-Rîmmon, Rîmmon-perez, ami jelentheti a gránátalma gyakori előfordulását is (4 Móz 33,19–20, Józs 15,32, 19,7 és 13), sőt a pusztai vándorlás során eljutottak a Rimmon-sziklához is, ott kerestek oltalmat (Bir 20,45).

Fügefa (Ficus carica, tĕênâh). Nagy, terebélyes koronát nevel, kertekben gyümölcse és kiváló hűse miatt szívesen ültették (Jn 1,49). Januárban már újra kihajt és lombos késő őszig. A termésképzése igen bonyolult, lényege az, hogy a termés biztonsága nagyban függ egy gubacsdarázsfajtól. Rajzása általában egybeesik a fügefa virágzásával, a rövid termőjű virágokba rakja a tojásait, közben pedig elvégzi a hosszú termőjű virágok megporzását. Ebből lesz a caprificus termés (3. termés; Jel 6,13), a második főtermés és a korai adja a ficus gyümölcsöt (1. termés; Náh 3,12). Krisztus is az utóbbit hiányolta a fügefán, amikor elátkozta (Mt 2,18–21 és Mk 11,12). A terméketlenség oka más esetben, hogy a fa például kevés tápanyagot kapott; a derék vincellér megpróbálkozik a fa környékének megtrágyázásával, megásásával és reménykedik, hogy nem kell kivágni (Lk 13,6–9). Kilombosodása a nyár közeledtét jelzi (Mt 23,32 és Lk 21,29–30), igaz a levele jól tapad és ruha készíthető belőle, de az ősszüleink nem viselhették, mert a füge elterjedése és a Genezis megírása nagyon távol állnak időben.

A sáskák nem kímélték fehéres-szürke fáját, szinte teljesen lefalták a fügefa háncsát (Joel 1,7 és Ám 4,9). A jó és rossz gyümölcs (fügéé) párhuzam először Jeremiásnál tűnik fel (Jer 24,1–8) és írnak róla az evangélisták is (Mt 7,16–20 és 6,43–44). Termését aszalták és úgy fogyasztották (1 Sám 25,18 és 29,12), de lehetséges volt vele a kelevényes sebek gyógyítása is (2 Kir 20,7). Vadfge (Ficus sycamorus, shikmoth). Fája bokrosodó habitust mutat, erre könnyű volt felmászni Zakeusnak, hogy Jézust láthassa (Lk 19,4). Ágain fürtökben hozza apró, kőkemény, de édes húsú termését. Pusztában, legtöbbször magányosan él; a nomád pásztoroknak kedvenc csemegéje (1 Krón 27,28; Ézs 9,10 és Ám 7,14). Faanyagából készítették az egyiptomiak a múmiakoporsót, sőt találtak vadfüge gyümölcsöt a halottak mellett is, korát 3000 évnél idősebbre becsülik. A zsidók sokáig még tartották a prófétai időkben is a Természet ünnept, vadfügefák alatt folytak az orgiák, amelyeket élesen elítéltek a próféták.

Datolyapálma (Phoenix dactylifera, elot vagy tamarim). Egy ideig Palesztina és Egyiptom jelképe. A keleti művészet díszítő motívumként gyakran használta Izraelben (1 Kir 6,29 és 32; Ez 40,31) és Egyiptomban egyaránt. A hajtásszerű levelek a győzelmet jelképezték, az öröm és ujjongás kifejezésére szolgált (Jn 12,13 és Jel 7,9). Nagy, széles leveleit tetőfedésre használták, de készült belőle szőnyeg, kosár, kötél és seprő is. Fája a 30–40 m magasságot is elérheti, törzse lassan-lassan alakul ki (egyszikű növény, nincs másodlagos vastagodása!). 10 éves korában kezd teremni, fürtjei tetemes súlyt képviselnek, évente és fánként átlagosan 6–8 fürtöt hoz. Magjából olajat sajtolnak. Hérodotosz említ egy intoxikáló oldatot, amelyet a babilóniaiak használtak, erről néhány biblikus botanikus feltételezi, hogy megfelel a datolyából készített „erős ital”-nak (3 Móz 10,9; 4 Móz 6,3; 5 Móz 14,26; Péld 31,4; Ézs 5,11.24; 28,7; Lk 1,15 stb.). A zsidók mézként is használták (d’vash), annál is inkább, mert a cukrot nem ismerték (1 Móz 43,11; 1 Sám 14,25; Zsolt 19,10; Péld 24,13; Jel 10,9 stb.).

Szimbolizálta még a bájosságot, kecsességet is, sőt értelme, jelentése is ez lett a Tamarah vagy Tamar női névben. Absolón húga ezt a nevet viselte (2 Sám 13,1; 14,27 és 1 Krón 3,9). A pálmalevél (lulab) összekötve mirtusszal (hadas) és jobb kézben tartva, bal kézben citrommal (etrog) a tartalmas élet hármas jelképe (6). – A datolya kétlaki (a porzós és termős virágok külön egyeden találhatók). Ezt az egyiptomiak és babilóniaiak ösztönösen tudták: a levágott porzós virágokat (a virágpor mint a mag) úgy tették a termős fákra (ez a talaj), mint ahogy elvetik a magot a földbe.

Számos bibliai helyet tudtak azonosítani épp a pálmafák gyakori előfordulásával jelzett helységek közül: Hazazon-Tamar (pálmafák ledöntése; 1 Móz 14,7; 2 Krón 20,2), ennek szomszédos városkája Engedi, ahol paleontológusok olajpalába ágyazva megkövesedett, több ezer éves pálmalevelet találtak, jelezve a datolya ottani ősi előfordulását, Jerikó (a pálmafák városa; 5 Móz 34,3; 2 Krón 28,15 és Bir 3,13), Baál-Tamar (porzós pálmafa; Bir 20,33), vagy csak Tamar (pálmafa; Ez 47,19 és 48,28), Betánia (a pálmafák háza; Mk 11,1; Lk 19,29 és Jn 11,18), Elim, melynek 70 pálmafája volt és pihenőhely, félúton Egyiptom és Sinai között (2 Móz 15,27; 4 Móz 33,9), Elath és Eloth (5 Móz 2,8; 1 Kir 9,26; 2 Kir 14,22 és 14,23; 2 Krón 8,4.17 és 26,2). – Föníciában a bibliai időkre a datolya nagyon elszaporodott, a pálmafák országa, a faj is erről az országról kapta tudományos nevét (Csel 11,19 és 15,3), de van kapcsolata a datolyával Phenice krétai városkának is, ahol Pál apostol a telet megvárta a továbbhajózás biztonsága érdekében (Csel 27,12).

f) Illatosító és ipari növények

Tragant-mézgafű (Astralagus gummifer, Astralagus tragacantha, nechôt vagy bôsem). Finom illatú mézgájából balzsamot, kenetet készítettek (2 Kir 20,13; Én 4,14; 5,1.3; 8,2.4; Ézs 39,2) Egyiptomban is használták (1 Móz 34,11), a gileádi karavánok áruja volt (1 Méz 37,25). Mirhafa (Commifora kataf, Commifora myrrha=môr, Commifora opobalsum=t’zori vagy tzari és Commifora africana=bedôloch). Mind a négy faj trópusi növény, melyeknek jellemzője a gyantajáratok. Afrikában és Arábiában értek ezek a fák. A zsidók csak cserekereskedelem útján jutottak hozzá (Ez 27,17–21), valódi kincsnek számított (Ézs 39,2). Honos lehetett, a mirhafa Sébában, ahonnan a három király érkezett (Mt 2,11; Kir 10,10) és az Édenkertben (1 Móz 2,12). Feltétlen e helyek valamelyikén, vagy mindegyiken folyt termesztésük is (Én 5,13). Finom füstjét áldozathoz használták (2 Móz 30,23 és Én 3,6), átjárta a papi öltözéket (Zsolt 45,8). A nők illatosították vele az ágyukat, sőt a szépítkezéshez tartozott, vagyis kozmetikai szer volt (Péld 7,17 Eszt 2,12). Az enyészet ellen a holttest bekenéséhez is felhasználták, Jézust is így helyezték a sírba (Jn 19,39). – Érdekes módon ízesítették is vele a bort, feltehetően jobban védett hőség ellen, amihez hasonlót tapasztaltunk Görögországban is, de ott ugyanezt fenyőgyantával készítik el (Mk 15,23).

Tömjénfa (Boswellia carterii, Boswellia papyrifera, Boswellia thurifera, lebônach vagy levônâh). A tömjén földrajzi elterjedésére ugyanaz mondható, mint a mirhára. Legtöbbet Sébából hoztak a tevekaravánok (Ézs 60,6 és Jer 6,20), de ezen az útvonalon Izrael csak közbülső állomás volt. A pogány tradíció sokáig megmaradt, erre vall, hogy a zsidók gyakran a tömjént Baál tiszteletére használták fel (2 Kir 17,11; 18,4; 2 Krón 9,29; 28,4 és 34,25). Mózes II. és III. könyve többször említi a tömjénfüst áldozatot Izrael Ura előtt (2 Móz 30,1.7.9.34 és 3 Móz 2,1–2; 5,11; 6,15 stb). Zakariás épp egy tömjénáldozat bemutatása közben értesül – látomás formájában – hogy fia fog születni (Lk 1,9–10). A gyermek Jézusnak a Háromkirályok tömjént is hoztak mirhával és arannyal együtt, a hódolat jeleként (Mt 2,11). Terpentinfa (Pistacia terebinthus var. palaestina, etz vagy elâh). Hasonlóan a vadfügéhez és a jánoskenyérfához, leggyakrabban magánosan áll a pusztában. Nagy koronája remek árnyékot ad (Hós 4,13), de ősszel lehullatja a lombját (Ézs 1,30). A terpentinfát különös tisztelet övezte Palesztinában, ilyenek voltak a nevezetes sikeni (1 Móz 36,41), az ofrai (Bir 6,11) és jábesi (1 Krón 10,12) példányok. Az utóbbi helyen több lehetett belőle, mert egy völgy is a terpentinfáról kapta nevét (1 Sám 17,2). A terpentinfa tehát a bálványimádással kapcsolódik össze, alatta állították fel a zsidók a bálványoltárokat (Ez 6,13). E fából nyerték a mastix-gyantát, még ma is értékes.

Sztórax- és benzoéfa (Styrax officinalis=nâtâph, Styrax benzoin= shechelet). Mindkettő füstölőszer volt, de a sztóraxot drogként is hasznosították (2 Móz 30,34). Kisméretű fa vagy bokor, virágai nagyon szép narancsszínűek, virágzása csodálatos látványt nyújt. Kis-Ázsiában és Szíriában, valamint Galileában honos a sztórax-fa, a benzoéfa aligha. Számon tartották a gyógyászati célon túl parfümként is. Áloé (Aloë succotrina, áloé) … Húsos, pozsgás tüskésen fogazott levelű, fás törzsű növény. Levélhónaljban fürtben hozza a virágzatát, amely rendkívül illatos. Maga a növény a gyógyászatilag értékes áloé-gyantát szolgáltatja, a halottbalzsamozásnak is fontos kelléke (Jn 19,39). – Megjegyezzük még, hogy a Károli-féle és angol biblia-fordítások többször fordítanak áloénak egy-egy növényt, de az botanikailag igen kétségesnek tekinthető.

Gyapot (Gossypium herbaceum, karpas, gyapjú). A Bibliában csak egy biztos utalás van rá, hogy a zsidók ismerték a gyapotot, a termesztéséről szóló leírásoknak semmi nyoma sincs (Eszt 1,6). A gyapot a mályvával közeli rokonságban van; van indiai, afrikai és amerikai faja. Magja olajat tartalmaz, és a mag repítő szőre, az igen tiszta cellulóz, textil-nyersanyag. Len (Linum usitatissimum, pishtim vagy gristah). Egyéves, kék virágú kelet-mediterrán faj. Olajtartalmú magja és értékes rostja van. Növelte termesztésének kockázatát a jégveszély (2 Móz 9,31). Ha megért, gyökerestől kiszedték és a ház végénél felakasztva szárították (Józs 2,6). Külön munkaként végezték a lenfésülést és szövést (Ézs 19,9), sőt festéssel kék, bíborpiros és karmazsin színű fonalat is nyertek (2 Móz 28,33); ilyen fonallal aztán hímeztek (2 Móz 25,4; 26,1.31.36). Többnyire szövetet szőttek a fonalból, ebből varrtak ruházatot, lábravalót, lepedőt (1 Móz 41,42; 3 Móz 6,10; 2 Móz 28,39; 2 Móz 28,42 és Ez 44,18), de szőttek szőnyeget (2 Móz 38,9; Péld 7,16), sátor- és vitorlaanyagot (Ez 27,7) és lepleket is (Mt 27,59; Mk 15,46; Lk 23,53 és Jn 19,40). A saját felhasználáson felüli lenvásznat eladták, és kereskedők értékesítették (Péld 31,24 és Ez 27,16).

Cukornád (Saccharum officinarum, kaneh vagy kattov). A pázsitfűfélék családjába tartozik, kelet-ázsiai faj, a cukorgyártás legősibb nyersanyaga. 5–6 méterre megnő, felhasználása sokrétű (építkezéstől az étkezésig), a nádméz kb. 20% cukrot tartalmaz. A nedve finom illatú, ezt említik is a szerzők (Ézs 43,24), de a cukrát nem hasznosították, helyette mézzel édesítettek. (1 Móz 43,11; 1 Sám 14,25; Zsolt 19,10; Péld 24,13 és Jel 10,9). Hogy a nádcukrot nem ismerték, kedvelték – az tény, de hogy miért, pontosan nem lehet tudni, pedig nedves helyeken előfordult (Józs 16,8). Igaz, hogy ebben az időben a faj nem is tartalmazhatott nagyobb mennyiségű cukrot, mert az ilyen irányú szelekció lényegében ekkor kezdődött el. (A cukornád az egyik legfiatalabb termesztett növényünk!) Közönséges nád (Phragmites vulgaris, agmôn) A nád álló, vagy lassan folyó vizekben hatalmas állományokat alkot (Jób 40,16), magas termetű, indákkal kúszó és azzal szaporodó növény. Szára építkezési anyag, de erről nincs adat, viszont készült belőle mérőpálca (Ez 40,3) és írótoll (2 Sám 8,17; Ézs 33,18 és Jer 36,36).

Fűzfa (Salix acmophylla, Salix alba, Salix fragilis, Salix safsaf, arabah vagy tzaphtzaphah). Virágai kicsik, jellegtelenek, a bennük levő mézfejtők biztosítják a rovarmegporzást. Vesszeje fonásra, kötésre alkalmas (Bir 16,7–9). Vizes, mély fekvésű helyeken igen gyakori növény (Jób 40,17; Ézs 15,7 és 44,4), de ültették is (Ez 17,5). A Zsoltárok könyve számol be arról, hogy a babilóni fogságra való visszaemlékezés során a zenével kísért ének szünetében a hárfákat fűzfára tették fel (Zsolt 137,1–2). Az Arába patak völgye arra utal, hogy a kis folyóvizet fűzfaliget övezte, ezekről szedtek ágat és így ünnepelt a nép (3 Móz 23,40). Papiruszsás (Cyperus papyrus, gômêh). A Nílus völgyében él (2 Móz 2,1.3.5), feltétlen megkívánja a vizet, rövidebb szárazság, alacsony vízállás is elpusztítja (Jób 8,11; Ézs 19,6–7 és 58,5). A sás aratása nem lehetett veszélytelen munka, mert benne sakálok tanyáztak (Ézs 35,7). A faj egyiptomi elterjedtsége és az írás kialakulása összefügg: a kiváló minőségű papiruszhártyára könnyebben kezelhető feljegyzéseket készíthettek, mint akár cserépre, kőre, vagy fára. Csináltak belőle csónakot is; ezek a Níluson közlekedtek (Ézs 18,2). Thor Heyerdahl Rá-expedíciója bebizonyította, hogy ilyen eszközzel még az Újvilágba is eljuthattak. Útja fényesen bizonyította hipotézisének helyességét.

Nyilvánvaló, hogy a fentiek a témáról nem nyújthattak teljes képet, de nem is ez volt a célunk. Sokkal inkább az, hogy felhívjuk rá a figyelmet: a zsidó nép és az a közeg, melyben éltek, sokkal mélyebb és nagyobb természet-ismerettel rendelkezett, mint hinnők. Félegyházi professzor¹⁰ 3000 fajról tesz említést Izraelben. Ehhez képest elenyésző az a 250–270 növény, amely konkrétan szerepel a Bibliában és még inkább az a tanulmányunkban tárgyalt több mint 60 faj. Ötezer év alatt jelentős változások következtek be Izrael flórájában, mivel az éghajlat megváltozott, eltolódás figyelhető meg a sivatagi, arid klíma irányában. Ennek az lett az eredménye, hogy a pusztai és szukkulens fajok, fajszám és egyedszám tekintetében előretörtek, míg a vízigényesebbek visszaszorultak. Ma már kielégítő termés csak öntözéssel érhető el, a Jordán folyó és a tengermellék területét leszámítva. – Nagy felületű kultúrák elterjedése is megváltoztatta Izrael arculatát: megjelent az őszibarack, a körte, a citrom, a narancs és a mandarin, sőt a kókuszdió is. Szója és batáta, a gyapot nagy volumenben, kevéssé a cseresznye és a meggy: mind-mind a fáradozások eredményességét s természetalakító hatását jelzik. Az inszoláció és az évszaki adottságok kiválóan alkalmassá teszik Izraelt a fenti növények termesztésére. Az öntözés térhódításával még remény van a Negev-sivatag megszelídítésére is.¹¹

Vallástörténetileg nem elhanyagolható, hogy a fontosabb kultúrnövények alapján a közel-keleti népek vallására, vallási fejlődésére is fény deríthető. Alapvetően az a személyes meggyőződésünk, hogy e nagy kultúrkörnek öt kultikus növénye volt: lótusz, füge, gránátalma, datolya és olajfa. – A lótusz tisztelete a bibliai időkben már kezdett visszaszorulni Egyiptomban, sokkal erősebb volt a tisztelete ekkor Indiában. A további négy növény tisztelete még élt a választott nép körében, de az Ószövetséggel, Krisztus születésével eltűnik a Rimmon-kultusznak még a nyoma is. A füge, datolya és olajfa növényeket az újszövetségi írók említik, néha átvitt értelemben is, vagy csak hasonlat céljából. A füge és olajfa lassan és egyre erőteljesebben feltűnik a görögöknél, kultuszuk felvirágzik. A datolyapálma – egykor fontos növény – úgy tűnik el, hogy a mohamedán vallás központjába kerül. – A lényegen ez a feltételezésünk mit sem változtat, de szükségesnek éreztük megemlíteni; és ezt a folyamatot felfoghatjuk egy „elnövénytelenedési” folyamatnak is: így vált – többek között – igazán spiritualistává a kereszténység.