Irodalmi adatokból, de a magunk tárgyi néprajzi gyűjtéséből is tudjuk, hogy a jószágőrző pásztornak botján, ostorán és kutyáján kívül a legnélkülözhetetlenebb eszköze a csöngettyű vagy kolomp.
A kecskeméti pásztornép – ahogy Szabó Kálmán írja – a szép szavú csengő és kolomp hangját „dísznek és pompának” tartotta.1 Annak tartja még ma is. Hiszen a szép szavú kolomp zenéjét bármelyik pásztor, béres és gazda szívesen és gyönyörködve hallgatja. A Kiskunságban és Szabolcsban minden jómódú gazda ökrein ott látjuk a szép hangú csöngettyűket és kolompokat. Már Szabó Kálmán is emlegeti, hogy az alföldi gulyások messzi földre elmentek, ha valahol szép hangú csengő hírét hallották. A megszerzett jó hangú kolompra nagyon kellett vigyázni, mert alkalmas időben ellopták a tolvajok. Nagyon szemesnek és ébernek kellett az ilyen pásztornak lennie. Megtörtént, hogy a szép szavú csengőt még a szekér előtt sétáló ökör nyakáról is levették, ha a fáradt béres történetesen a szekérderékban elszundikált. A jó hangú kolomp szeretetére vall az az eset is, amit Gömör vármegyében Szilicén hallottam, miszerint az egyik palóc pásztor 45 kilométert gyalogolt, csakhogy kedvére való kolompot válogathasson a kolomposmesternél. Egy jó hangú kolompért minden áldozatra képesek a pásztorok. Ha azután megszerezték, nincsen pénz, amiért megváljanak tőle. Gomba János Budapesten dolgozó, zólyomradványi kolompos közlése szerint a kiskunsági pásztorcsaládok tulajdonában levő kolompok apáról fiúra öröklődnek és egyik-másik kolomp fölött vitatkoznak is az örökösök. Hogy mennyire ragaszkodik a pásztorember egy ilyen jó hangú kolomphoz, azt az alábbi példa is igazolja. Szilicén (Gömör megye) hallottam, hogy egy ottani pásztornak szép faragásai és szépen szóló kolompjai vannak. Ott jártamkor meg szerettem volna szerezni a kolompokat a Néprajzi Múzeum számára. Elutasító választ kaptam: „A kolompok nem eladók”. Hiába érveltem többek között azzal is, hogy múzeumunkban már több hasonló kolompot őrizünk és ezekhez a meglevő példányokhoz szeretném az ő jó hangú példányait is megszerezni. – „Nem is lehet azoknak a kolompoknak jó hangjuk, mert az igazi pásztor nem adja ki kezéből a jó hangú kolompot. Nem is lehet jó pásztor az, aki ilyesmitől megválik. Ha pedig mégis eladja a kolompot, akkor annak biztosan oka van; nemigen lehet már annak jó hangja, biztosan azért adták el, mert már senki sem használhatja”. – Nem is lett a kolompvásárlásból semmi.
Az alföldi pásztorok kolompjaikat úgy válogatják össze, hogy mindegyik másként szóljon, de azért az egész összevágjon. Amelyik kolomp megkeveri az összehangzást, azt kiveszik és félrerakják. Mind a Kiskunságban, mind Kecskeméten és a Tiszántúlon sokat adtak a pásztorok erre az összehangzásra. De nemcsak a gulyában, nyájban volt fontos a csengő- és kolompszó. Mikor az ökröket tavasszal kibocsátották a jászol mellől, előkerültek a padlásról a féltve őrizgetett csengettyűk és kolompok. Mindegyik béres megkapta a maga darabját. Előbb ugyan pároztatták őket, ami úgy történt, hogy két-két összevágó szavút egymás mellé tettek. Amelynek csak egy egész kicsit eltért a hangja a másiktól, ha csak egy félhanggal is, félreállították. Az alföldi gulyás minden kolompjának a szavát ismeri. De nemcsak a sajátját, hanem a szomszéd gulya kolompjának a szavát is. Ez az érzék annyira kifejlődött nála, hogy kilométerekre lévő nyájról és gulyáról pontosan meg tudja állapítani, hogy kié – csupán a kolompok hangja után. Ezt annál is könnyebben megteheti, mert az összehangolt kolompszó nem minden gulyában és nyájban egyforma. Mindig a számadó vagy a jószágőrző pásztor zenei hallásától függ, hogy milyen ez a kolompharmónia. Kecskeméten az egyes csöngettyűknek és kolompoknak a hangját szavakban is megkülönböztetik a pásztorok. Van bölömbös, vastag, félvastag, gunaras, vékony, vékonygunaras és fütyűlőszavú csengettyű, kolompban van pergő, kisharang, gulyaharang, pattogó-hangú stb. Ezeknek a különböző csöngettyűknek és kolompoknak az összhangja adta a szép pásztormuzsikát, amit Kecskeméten közönségesen cimbalomnak neveztek.2
Az alföldi pásztorok csöngettyűiket és kolompjaikat rendszerint az országos vásárokon szerezték be. Debrecen és Kecskemét volt a legfőbb vásáros hely. A kolomp és csöngettyű vásárlás nem volt könnyű dolog. A kolompok, harangok kiválogatása mindig nagy gonddal történt. Sohasem igazodtak az új, vásárlandó kolomp hangjához, hanem fordítva. A már meglévőhöz kellett egy vastag, esetleg egy vékony szavút kiválasztani, hogy velük összehangzó legyen és ne sírjon ki közülök. A csengő- és kolompvásárlást nem is egy pásztor végezte, hanem többen együtt bonyolították le. Egy pásztor a rézöntőnél vagy kolomposnál sorba rázta a csöngettyűket és kolompokat, míg a többi pásztor jóval távolabb állott és ott hallgatta a megrázott kolomp szavát. A harangpróba elég soká tartott. Sokszor újrakezdték és csak hosszas tanakodás után választották ki a megfelelő példányt.
Az eddig elmondottakból láthatjuk, hogy a csengőnek és kolompnak a magyar pásztor életében egészen különös szerepe van. A szép hangban gyönyörködő pásztor esztétikai igényeit ismerjük fel benne. A szép hangú kolomp a pásztornép hivalkodásának tárgyaként szerepel és ebben a tényben pásztornépünk életének eddig kevéssé vizsgált zenei szempontjaira hívjuk Fel a figyelmet. Talán jelentéktelen; de mégis érdekes ízlésvilág mutatkozik meg benne, mely részletesebb utánjárást igényelne.
Természetesen a kolomp és a csöngettyű száma gulyánként és nyájanként változik. Ennek is megvan a maga rendje és módja, hogy pl. egy-egy vidéken ménesenként, gulyánként, nyájanként milyen és hány kolomp szükséges. Pontos meghatározást adatok hiányában még nem adhatunk, de érdemes volna ennek is egyszer utánanézni, az eredményeket végül is összevetni.
E helyen most nem annyira a kolomp alkalmazásáról, mint inkább előállításáról és mestereiről akarunk szólani.
Szabó Kálmán,3 Györffy István4 és Tálasi5 nyomán úgy tudjuk, hogy a kolompokat és harangokat kolompár-cigányok készítik. Több helyről gyűjtött adataink nem támogatják ezt az állítást. A kolompokat a kolompár, üstfoltozó cigányok legföljebb csak javítani szokták, de készítéséhez nem igen értenek. A kolompkészítés önálló mesterség volt, folytatói hivatásosan foglalkoztak ezzel a mesterséggel. Erre már Szabó Kálmán is céloz, amikor a kecskeméti gazdák vallomása alapján azt írja, hogy a kolompok és harangok készítői valamikor önálló mesteremberek lehettek, mert inasokat is tartottak. Hogy azonban ez a mesterség milyen szerszámokkal dolgozott, kik voltak, akik foglalkoztak vele, milyen társadalmi osztályba tartoztak és volt-e céhéletük, mint a többi mesterembernek, továbbá milyen nemzetiségűek voltak? – minderről úgyszólván semmit sem tudunk.
A kolompos-mesterség (nem pedig kolompár-mesterség!) vidékenként valamikor igen virágzó kézműipar lehetett. A legkézzelfoghatóbb példát Hunfalvy János könyvéből vehetjük, amikor azt írja, hogy a mint század első felében Jolsván a kész kolomp nagyon fontos kiviteli cikk volt. A jolsvai kolompkészítők
„évente több ezer mindenféle nagyságú kolompot szállítanak a Tisza vidékére. Debrecenbe, Erdélybe, sőt Oláhországba is, hol azok tiszta, jó hangjuk miatt mindig nagy kelendőségnek örvendenek.”6
A jolsvai kolomposok jó hírnevét azonban máshonnan is és korábbról is ismerjük. Fényes Elek említi, hogy Jolsván 600 mesterember él és ezek között az első helyen sorolja fel a tímárokat, fazekasokat és harangmíveseket.7 Még korábbi adatot jelent számunkra Bartholomaeides feljegyzése, mely szerint:
„Campanarii Jolsvae copiosi degunt, atque ex laminis ferreis
tintinnabula fabricant, quadrata potius quam rotunda, vaccariis et aliis
pecudum custodibus pergrata.”8
[„Jolsván sok kolompkészítő van, akik vaslemezekből csengettyűket készítenek – inkább szögleteseket mint kerekeket –, melyeket a tehenészek és más pásztorok kedvelnek.”]
Már az eddigi adatok is elegendők volnának ahhoz, hogy a felvidéki kolompos mesterség központját Jolsvára tegyük. Külön hívatásos mesteremberek foglalkoztak a kolompkészítéssel, akik azonban szoros céh-kapcsolatban állottak a lakatosokkal is. A jolsvai kolompok hírét-nevét a néprajzi irodalomban is megtalálni. Legelső részletesebb leírás a jolsvai kolomposokról Illés Aladár tollából származik.9 Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy a kész jolsvai kolompok egy részét Erdélyben adják el, míg a többit Bulgáriába. Moldvába, Romániába és Szerbiába szállítják. Illés tanulmánya Felső-Magyarország kisvasiparáról szól és ezzel kapcsolatban említi meg, hogy a
„felvidéki kisvasiparnak igen érdekes specialitása: a kolompkészítés, melynek legavatottabb mestereit tömörvármegyének kies Murány völgyében fekvő Jolsva városában találjuk.”
A Borovszky-féle Magyarország vármegyéi és városai Gömörmegye kötete is úgy emlékszik meg Jolsváról, hogy a kolompos mesterség e város különlegessége.
„Több mint kettőszáz éve űzik ezt az iparágat. Magyarországon Jolsván kívül csak Zólyomradványban készítenek kolompot, de ott is jolsvai települő honosította meg ezt az ipart. E mesterség gyér elterjedtsége a hangolás módjának titkában leli magyarázatát, melyet az illető családok szigorúan őriznek.”10
A fenti adatok kiegészítése miatt nem lesz érdektelen, ha közelebbről is megismerkedünk ezzel a mesterséggel s különösen a hangolásra leszünk tekintettel.
A mai öreg kolompos mesterek vallomása szerint a jolsvai kolompos mesterség keletkezése az 1700-as évek elejére esik. Ez természetesen csak szájhagyomány. A legrégibb visszaemlékezés szerint a múlt század elején körülbelül 30–40 család élt kolompkészítésből. Ekkor még mindegyik mester a maga szakállára dolgozott s a mesterek a lakatos-céhbe tartoztak. A század közepén az összes kolomposok szövetkeztek egymással és egyesülésüknek Kolompipar-szövetkezet volt a neve. Körülbelül a század végéig tartott ez a szövetkezés, amikor az idők szellemének megfelelően a szövetkezet Hoffmann Miksa és tsai néven dolgozott tovább. Ekkor azonban már a mesterek száma is alaposan lecsökkent. A századfordulón a mesterek száma 8–9 volt, akik egyenként 8–10 segéddel és 5–6 tanonccal dolgoztak. A munka ekkor már raktári termelésre folyt. Így mindig ki tudták elégíteni a jelentkező keresletet és maguknak is állandó munkájuk volt. A közben kitört világháború azonban pontot tett az egykor oly virágzó kolompos mesterség végére. A bekövetkezett anyaghiány, továbbá az, hogy a mesterek nagy része katonai szolgálatra vonult be, arra kényszerítette a „céget”, hogy az üzemet megszüntesse. A világháború után még egyszer megkísérelték a mesterség felelevenítését. Ez azonban csak részben sikerült. A régi kolompos-világot már nem lehetett visszahozni. Csak id. Kenyeres János nyitotta meg újra műhelyét. Őt magát nagyon sokan ismerték az országban. Különösen az alföldi csikósok és gulyások; de a többi pásztorok is. Még ma is él a Hajdúságban (Hajdúdorog) olyan öreg pásztor, aki személyesen ismerte az öreget. Elmondták róla, hogy mindig megrakott kolompos szekérrel jött Debrecenbe. Itt eladogatta a kolompjait és úgy intézte az útját, hogy mindig a Hortobágyon át vezessen haza. Itt lovakat vásárolt és aztán úgy állott odébb. Ez természetesen még a világháború előtt történt. Az új államhatárok között az új üzemnek másfelé kellett tájékozódnia. Az öreg halála után két fia vette át a műhely vezetését és lassú előkészítő munka után ismét jó piacot szereztek a jolsvai kolompnak. Elsősorban Csehszlovákia, majd Ausztria, Németország és Svájc területét látták el készítményeikkel. A fenti államokon kívül tekintélyes érdeklődés mutatkozott ismét a Balkán felől is. Hogy ezeket az igényeket is kielégítsék, a két fiú közül az egyik Romániába költözött és a Nagyszeben melletti Szelistyén állított fel egy új kolompkészítő műhelyt. Nagy kereslet mutatkozott Görögország, Bulgária, Kis-Ázsia felől, majd később Törökországból és Perzsiából is. Voltak magyarországi kolomposok, főleg mesterlegények, akik vándorútjaik során Törökországban is megfordultak és török kovácsműhelyekben dolgoztak hosszabb ideig.
Itt megtanulták az itteni kolompfajták készítését, amit azután odahaza tökéletesítettek. Így többek között a török tevekolompok készítését tanulták el. Nagy kereslet mutatkozott Oroszország felől is. Természetesen a kereslet kielégítését nagyban akadályozták a meglévő vámhatárok. Ma az a helyzet, hogy anyaghiány miatt csak annyi kolomp készülhet, amennyire esetenként anyagot utalnak ki az elosztó központok. Jolsván ma már csak egyetlen-egy kolompos műhely van, az is csak akkor dolgozik, ha anyagot kap. Pedig valamikor egy egész utcát megtöltöttek a kolomposok. Emléküket még mindig őrzi a Kolompos-utca. Ennyit a kolompos mesterség történetéről.
Az eddigiek alapján felvetődhet az a kérdés, mi lehet az oka a jolsvai kolomp jó hírnevének? A helybeli öreg kolompos mesterek szerint ennek két oka van. Az egyikre már korábban rámutattunk; ez a hangolás finomságában leli magyarázatát. A másik sokkal fontosabb ok az, hogy a kolompkészítés legfontosabb kelléke, az égető agyag csakis Jolsván található a legjobb minőségben. Sehol az országban nem találni ennél jobb égető agyagot. Már ezért sem lehet versenyezni a jolsvai kolomppal. A jolsvai agyagban valóban van valami olyan vegyi anyag, amiben kitűnően olvad a réz. Tehát nem minden alap nélküli ez az állítás.
A kolompkészítést Illés Aladár nem tartja nehéz mesterségnek. Magában véve a kolomp összeállítása valóban nem kíván nagy szakértelmet, de a jolsvai kolomp elkészítéséhez mégis évtizedes gyakorlatra van szükség. A jolsvai kolomposok szerint a kolompos Foglalkozás éppen nem volt könnyű mesterség! Ezt tanúsítják külföldi adataink, amelyek a kolompkészítő mesterségről szólanak. Hörmann mondja, hogy az alpesi kolompok előállítása körültekintő munkát igényel és az egyáltalán nem látszik könnyű munkának, sem egyszerűnek. Szerinte éppen ez az oka annak, hogy gyári előállítása nehézségekbe ütközött és ez a mesterség mindmáig megmaradt kisiparnak.11 Ugyanezt láthatjuk Jolsván is.
Ahhoz, hogy valaki megtanulja Jolsván a kolompkészítést, körülbelül négy-öt évig kellett inaskodnia. Megtörtént azonban az is, hogy néha még több ideig inaskodott valaki. Az inasévek inkább több ideig tartottak, mint kevesebbig. – Mielőtt azonban a mesterség leírásába kezdenénk, szükségesnek látszik közölnünk azt is, hogy mi volt a feltétele annak, hogy valaki a kolompos mesterséget megtanulja. Mindenekelőtt legelső feltétel volt a jó hallás!
Ahhoz, hogy valaki jó kolompos legyen, nem volt elegendő a kézügyesség és értelem, – hanem elengedhetetlenül szükséges volt a jó fül is. Akinek nem volt jó füle, sohasem lett belőle jó kolomposmester. – „Szép szavú és jó hangú kolompot csak jóhallású mester tudott kikolompolni” – mondják Jolsván. A jó hallásra elsősorban a hangolás miatt volt nagy szükség.
Az inasnak a tanulás ideje alatt folyton figyelnie kell. A figyelmetlen inasból sohasem lesz jó mester. A szerszámok rendben tartása, helyrerakása is az inas kötelessége volt – mint általában a céhbeli mestereknél. Ha egyszerre több inas volt, ilyenkor sorrendben végezték dolgukat. Régi kolompos-szokás volt, hogy a munkába lépő inassal legelsősorban a műhelyrendet taníttatták meg. „Minden munkában első a műhelyrend”! – mondják az öreg mesterek. Ezt minden inasnak szigorúan be kellett tartani. Körülbelül két hétig csak ezt tanulta az inas. Néha még tovább is, ha nem volt elég tanulékony.
A műhelyrend megtanulása után kisebb munkákat bíztak rá. Ez annyiból állott, hogy a legfinomabb vaslemezből kis kolompokat kellett készítenie. Először megmutatták neki, hogy hogyan kell felmérni a vaslemezt, majd a lemeznyíró ollóval hogyan kell benyírdosni a közepét, szélét, hogyan kell kiszabni, homorítani, kikalapálni az anyagot stb. Amikor már mindezeket – úgy-ahogy – begyakorolta, ami bizony nem ment olyan könnyen, következett az agyaggyúrás megtanulása. Az agyaggyúrás volt az inas legfontosabb tanulnivalója. Nagy gonddal tanultatták meg az inassal a hajlítás, szegecselés munkáját, szemmel kellett tartania a kolomphevítés menetét is.
Inas általában csak az lehetett a jolsvai közvélemény szerint, aki a lemezvágó tőkét fel tudta állítani vagy baktatni. A lemezvágó tőke súlya kb. 120 kg volt. Már ebből is látszik, hogy a kolomposinasnak erős gyereknek kellett lennie. – Évenként minden inas egy-egy remeket készített. A kész remeket előbb az öreg mesterek vizsgálták meg és ha sikerült volt, akkor a köznek is bemutatták. A bemutatás a farsang idejére esett. Aki ügyesen dolgozott még jutalmat is kapott.
Az inas és a mester közötti viszony a legkeményebb fegyelemre épült. Az inasnak semmiben sem volt szava. Csak akkor szólhatott, ha kérdezték. Mások beszélgetésébe nem volt szabad beleszólnia, mert különben ellátták a baját. Ha valakinek a műhelyben szerszámra volt szüksége, az inas adta kézbe. Ha megszomjazott valamelyik öregebb legény vagy mester, akkor is az inas szolgálta ki. Hetenként egyszer nagytakarítást végzett a műhelyben. Az inasnak kellett számon tartani az égetéskor kárbament kolompokat és azt a mesternek mindenkor jelenteni. A műhely munkásai és legényei azt az inast mondották ügyesnek, aki úgy tudta becsempészni a pálinkát, hogy a mester nem vette észre. A pálinkaivás ugyanis tilos volt a műhelyben.
Ha az inas az így eltöltött négy-öt év alatt mindent megtanult és valóban nagy gyakorlatra tett szert, legény lehetett. Remekét évről-évre megvizsgálták, elfogadták. A legénykedés azt jelentette, hogy még vagy két-három esztendeig gyakorolnia kellett, több mesternél dolgozni, csak úgy válhatott kolompos-segéddé. A legény és a segéd között az jelentette a különbséget, hogy a segéd már fizetést kapott. Azt mondják, hogy a kolompos mesterség valamikor nagyon jövedelmező foglalkozás volt és a segédek igen szépen kerestek. – A fegyelem különben a legényekre nézve is kötelező volt. Aki hétfő reggel nem jelent meg frissen a munkára, azt a mester egész héten át eltiltotta a munkától. Erre azért volt szükség – amint a régi mesterek beszélik –, mert a kolomposok igen szerették a pálinkát és sokszor még hétfőn reggel is italosak voltak. Részeg fővel pedig nem lehetett munkába állítani őket, mert nemhogy hasznot, hanem inkább kárt csináltak a mesternek.
A segédlegényből idővel mester lehetett. Ha egy segédlegény már több jolsvai mesternél dolgozott, az öreg mesterek megismerték keze munkáját és látták, hogy érti a kolompos-mesterséget, maga is el tud vezetni egy önálló műhelyt, befogadták maguk közé mesternek.
Szokás volt Jolsván farsang fáján kolompos bált rendezni. Ezt mindig a kolompos legények rendezték. A bálteremben égő gyertyákkal vonultak fel és balkarjukon kokárdát viseltek. Ez a szalag volt a kolompos legények megkülönböztető jelvénye a többi céhbelitől. Minthogy a kolompos legények mind szálas és erős fiúk voltak, sokat verekedtek csak úgy virtuskodásból más iparágbeliekkel, különösen a mészároslegényekkel.
A kolompos mesterséget a mester nem űzhette egyedül. Szüksége volt munkaerőre, akik segédkeztek munkájában. Elsősorban inasokra, majd legényekre és gyakorlottabb segédekre. Ha teljes üzemben dolgozott egy műhely, akkor legalább nyolc munkásnak kellett összedolgoznia, úgynevezett szalagrendszerben, különben a munka hátrányt szenvedett. A kolompkészítésnél minden pillanat drága, ezért nem szabad nagy szüneteket tartani az egyes szakaszok között. A kolompos-műhelyben nincsen beszélgetés! Mindenkinek megvan a maga dolga és arra kell ügyelnie, különben rossz munkát végez.
Egy nagyobb műhelyben a munkamenet a következő. A munka kezdetét mindig a mester indítja el. A vaslemezek mérését mindig ő szokta végezni. A mester tehát az első munkás az ún. szalagrendszerben. A felmérés után kiszabja a vaslemezt; ez nagyon óvatosan történik, lehetőleg takarékoskodik az anyaggal, nehogy kára essék. – Szerszámai a következők. Legfontosabb a mester kezében a mérce:
Közönséges kis fapálcika, apró bevágásokkal, rovásokkal, amik méretet jeleznek. Csak a mester tud eligazodni a rovásokon. Hossza: 25 cm. A vaslemezeken méricskél vele a mester. Ilyenkor állandóan kéznél kell lenni. A mérést természetesen a mester nagyon pontosan és hibátlanul végzi. Éppen ezért ő lehetőleg mindig a világos ablaknál dolgozik. – A mérce mellett nagyon fontos szerszám a jelző vagy jelölő:
Közönséges sárgaréz drótból (kb. 5–6 mm vastag) készül. A kimérendő lemezen ezzel húzzák meg a kivágás helyét jelölő vonalat. Nagysága kb. akkora, hogy a mester tenyerében kényelmesen elférjen. Minden mester saját maga készíti el magának. – Majdnem ugyanezt a szerepet szolgálja, mint az előbbi két szerszám, de egyesíti a két szerepet a középmérő réz-sodrony:
A kivágandó lemez közepét mérik ki vele. A megjelölt középnél behajlítják a vaslemezt és ez a pont lesz a kolomp vállsarka. A középmérő réz-sodrony fogantyúja szabadon csúsztatható a rajta levő réz-sodronyon. – A kiszabott vaslemez a mester kezéből kikerül a második munkás kezébe. Következik a kivágás. Rendszerint gyakorlottabb segéd szokta csinálni, bár nem kell hozzá különösebb szakértelem, csak ügyes kéz. A lemez-kivágást egyben előkészítésnek is szokták nevezni. A kiszabás és kivágás formáit rajzon is szemléltetjük:
A hosszúkás négyszögletű vaslemezek szélét az előrajzolás szerint lemetszik. Ez mindig aszerint történik, hogy milyen kolompot csinálnak. A szűkszájú kolompok szélét másképen csonkítják le. A lemezvágás a lemezvágó ollóval történik:
Ez egy hatalmas fatőkébe helyezett vasállvány, mely ollószerűen mozgatható karral van felszerelve, ezzel dolgozik a második munkás, amikor vágja a kijelölt lemezeket. Tőle a harmadik munkás veszi kézbe a kivágott lemezt és homorítani kezdi. A homorítás a homorító tőkén történik. Méretei ugyanolyanok, mint a lemezvágó tőké-é. Teteje kissé ki van mélyítve, hogy a homorítás munkáját annál könnyebben végezhessék. A homorítás segédeszköze a homorító kalapács. Többféle formáját szokták használni, aszerint, hogy melyik mester milyent szeret. A leggyakoribb formákat a képen láthatjuk:
A nagyobb kolompokat, például harangokat már pöröllyel homorítják. A kihomorított vaslemezeket a negyedik munkás veszi kezébe, aki kiegyenlíti az aránytalanságokat.
Az egyenlítés már üllőn történik.
Tőle az ötödik munkáshoz kerül a homorított lemez, aki meghajlítja őket; szabályosan egymás fölé hajlítja a széleket, a szegecselés céljaira lyukakat csinál rá. A szegecselést azonban már a hatodik munkás csinálja. Ugyanez fülezi is a kolompokat.
A fülezéshez jó szemmérték szükséges. Ezt már gyakorlottabb munkás végzi. Előbb alátét segítségével, mely egy U-alakú vasdarabka; ezt a kolomp vállrésze alá teszi és hidegvágóval lyukat csinálnak a kolomp vállrészén, majd beillesztik a fület. A szegecselést és fülezést rendszerint a legügyesebb segéd csinálta. A kolomp-fül szintén fontos szerszám, nemkülönben a nyelv. A jolsvai kolomposok közül csak néhányan foglalkoztak fül- és nyelvkészítéssel, ezt a munkát a többség ráhagyta a cigánykovácsra. A cigánykovács közönséges szegkovács volt, aki pár fillérért csinálta az ilyesmit. A cigány csinálta kolompfül csigavonal formájú:
Ha a kolomposmester kalapálja ki a fület, akkor annak akasztófa formája van:
A fülek különben mindig aszerint váltakoznak, hogy milyen nagyságú kolompra kerülnek.
A fülezés után a kolomp már nyersen készen is van. Következik a kolompkészítés legnehezebb része: a forrasztás és hangolás. A félig kész kolompokat csomóba rakják. A szalagrendszerben dolgozók egyre-másra készítik a nyers-kolompokat. Míg ez történik, az inasok az agyagot veszik kezelésre. Ez a munkamenet hetedik szakasza, azaz a hetedik munkás feladata. Az agyagot már jóval a munka megkezdése előtt alaposan vízbe áztatják. Legalább huszonnégy óráig kell áznia, hogy minden kis agyag-rögöcske felázzon a vízben. Huszonnégy órai áztatás után négyszer széttapossák, ötször megfordítják és végül még kétszer megtapossák az egészet. Mikor ezzel megvannak, vályogalakban felszedik a földről. Egy hordóból átlag huszonöt vályognak kell kikerülnie. Az így megdolgozott agyagot polyvával is jól megkeverik. Voltak olyan régi kolompos mesterek, akik polyva helyett inkább a lehullott faleveleket használták. Ez is nagyon jó volt.
Az így nyújtható péppé gyúrt agyaggal a tapasztó asszony dolgozott. Ez volt a harmadik munkáskéz. A nyers kolompok tapasztása nem könnyű munka. Ezt csak olyan ember kezére lehet bízni, akinek már nagy gyakorlata van. A kolomp sikeres volta mindig a tapasztás minőségétől függ. A jól tapasztott kolomp ugyanis nem éghet el forrasztás közben. A tapasztással egyidejűleg történik a réz bemérése. A bemérés alatt az apróra tört rézdarabok elosztását kell értenünk. A rezezéshez mindenféle hulladék réz is jó. Régente a jolsvai kolomposok állandó összeköttetésben állottak a debreceni pipakészítőkkel. A cseréppipák kupakjai rézből készültek, azonban a kupakkészítés közben nagyon sok rézhulladék gyűlt össze a műhelyben. Ezt a hulladékrezet a pipások már nem tudták semmire sem használni. Eladták a jolsvai kolomposoknak. – Mostanában már úgy szerzik meg a hulladékrezet, hogy házról-házra járnak és minden használaton kívüli (gyertyatartó, kilincs stb.) réz holmit megvesznek, a műhelyben apró darabokra törik, kb. kukoricaszemnyi nagyságra. Ezt az összetört rezet mérik be azután a kolompokba. A bemért rézmennyiség mindig a kolomp nagyságától függött. Egy nyolcvan grammos kolompba pl. négy gramm rezet szokás bemérni. A rézmennyiséget mindig a mester határozza meg. Mérlegen méri ki a tört rézdarabkákat és átadja az inasoknak. A réz elosztása már az inasok kötelessége. Tőlük kerül a kolomp a tapasztóasszony kezébe. A bemért rezet úgy tapasztja be, hogy az egyenletesen osztódjon el a kolomp belső felületén. A tapasztás kívül és belül egyformán történik. Forrasztás közben a réz kívül-belül szétfolyik a vasból lévő kolomplemez oldalán.
A jól tapasztott kolompba bemért réz arányosan oldódik fel forrasztás közben. A tapasztás vastagsága is mindig a kolomp nagyságától függ. Átlagban 25–75 mm vastagságban szokás tapasztani.
A jól megtapasztott kolompot nem teszik mindjárt az olvasztókemencébe, hanem előbb egy kissé megszikkasztják, hagyják száradni. Ezt előmelegítésnek nevezik. Ez az előmelegítés szintén nagyon fontos kolompos-mesterfogásnak látszik, mert ezzel fokozni lehet a kolomp hangjának kiválóságát. Az előmelegítés szárító polcokon történik. Innen mindjárt a forrasztó kemencébe kerülnek a kolompok. Hatalmas fújtató fújja a faszéntüzet és abban hevítik a kolompokat. Egész magas hőmérsékletre fokozzák, annyira, hogy a réz megolvadjon. A forrasztó kemencében a következő sorrendben rakják a kolompokat közvetlen a száklya-vasra
egy sor faszenet tesznek, erre jön egy sor kolomp, megint egy sor faszén, egy sor kolomp és így tovább. Mikor már jól telerakták a forrasztó-fészek száját, megkezdődik a forrasztás. Ezt a műveletet nagy figyelemmel kell végezni, mert itt dől el a nyers kolomp sorsa. Az izzításnak mindaddig kell folynia, míg a forrasztófészekben kékes láng nem jelentkezik. Ez a láng a forrasztószer megolvadását jelenti, A forrasztás alatt a kolompokat folytonosan forgatják. Erre a célra szolgál a piszkavas vagy pedig a forrasztópálca
A fogatásra azért van szükség, hogy a megolvadt réz a kolomp minden részét átjárja és egyenletesen osztódjon el. Túl soká viszont nem szabad a tűzben tartani, mert ha elég a kolomp, akár ki lehet dobni ócskavasnak. Ezért szükséges az egyenletes tapasztás. A forrasztás után kb. negyvenöt perc múlva vizet öntenek a kolompokra. Hagyományos szokás szerint az ilyen vizet mindig kalaplyukon szokás ráengedni. Állítólag így sikeresebb a kolomp. Félóra eltelte után már teljesen kihűlt és a kolompon lévő agyag-salakot le lehet tisztítani. A forrasztás azonban nem tart örökké. Néhány évtizedes használat után lepereg a réz és emiatt újra kell forrasztani a kolompot. A jó hangú kolompot be is hozzák gyakran forrasztani a pásztorok.
A forrasztás után megcsiszolják a kolompokat. Ez vagy csiszolódobbal vagy reszelővel történik. A csiszolódobba
egyszerre két-háromszáz darab kolomp is belefér, ha kisebb formájú kolompokról van szó; ha a nagyobbakból csiszolnak, akkor ötven-száz darab megy bele egyszerre. Ebben a dobban gyors forgatással a kolompok oldala állandó súrlódásnak van kitéve, így hamar lecsiszolódik. Körülbelül két óra hosszat tartó forgatás után már készen is vannak vele. – Van aki közönséges reszelővel dolgozik és úgy csiszolja le az egyenetlenségeket. A csiszolás után következik a nyelv elhelyezse. A fül kinyúló hosszabb szárára ráakasztják a kész nyelvet és a szárat behajlítják. Most átadják a megcsiszolt kolompot a mesternek vagy valamelyik idősebb segédnek.
Következik a kolomp behangolása12 – ez a kolompkészítés művészi része. Ezt a munkát csak maga a mester vagy csak nagyon megbízható és gyakorlott segédei végezhetik el, elsősorban a jó hallásúak.
A sikeres hangolst a szarvasüllő-tőkén végzik.
A kolomp hangolása – öreg jolsvai mesterek vallomása szerint is –, nagyon körülményes munka és nem könnyű tudomány. Állítólag nem minden jolsvai kolompos értett hozzá. Aki pedig értette, nem árulta el – legföljebb csak a gyermekeit avatta be a tudományba. Erre mutat a Borovszky-féle monográfia korábban idézett adata is. Ehhez hasonló adatokat szolgáltat Hörmann dolgozata. Közép-németországban is volt egynéhány olyan mesterember, aki nagyon értette a kolompok hangolását. Az ilyen embert Schellenrichter-nek nevezték, aki szokás szerint tavaszról-tavaszra végiglátogatta a falvakat és mindenütt behangolta a parasztok kolompjait. A kolomphangolás tudománya családi tudomány volt és apáról-fiúra öröklődött.13
A kolomp hangolásakor a mester előbb kézbe veszi a megcsiszolt kolompot. Megpörgeti és megfigyeli, hogy így nyersen: milyen hangot ad? Többször is megismétli és erősen figyeli az adott hangot. Mikor meggyőződött végleges hangjáról, vigyázva kézbe veszi az egész kolompot és ráteszi a szarvas-üllőre. A jó kolomposnak már tudnia kell, hogy hova és milyen nagyot kell ütnie a kolomp oldalára, hogy jó és tiszta hangot csaljon elő a kolompból. A kolomp behangolása mindig a kolomp oldalán történik, körülbelül azon a helyen, ahol a nyelv is az oldalához ütődik.
Az ütésekkel is vigyázni kell, mert minden vigyázatlan ütéssel megsérthetjük a kolompot, ami a kolomp hangjának rovására történik. Minden egyes ütéssel be lehet hangolni a kolompot, de el is lehet hangolni, ha rosszul ütünk rá. Éppen ezért a legnagyobb elővigyázatra van szükség. Ha mélyhangú kolompot kell behangolni, például harangot és valamivel magasabb hangra akarják hangolni, akkor a nyelv fölötti oldalrészt ütögetik, ezzel egy kis horpadást idéznek elő a kolomp oldalán. Ha még mindig mély hangot ad, akkor egy fél centivel magasabbra kell a horpadást tolni: így magasabb hangot fog adni. Ha viszont valamelyik kolomp hangját mélyebbre akarjuk hangolni, akkor fordított műveletet kell végezni. Szemmel is jól látható horpadást láthatunk a fenti képen. Egy-egy kalapácsütés fél és egész hangnyi különbséget képes változtatni a kolomp hangján. Ügyelni kell azonban arra, hogy a kolomp hangja tiszta legyen. Ez nem könnyű munka, ide valóban jó hallásra van szükség. Különösen akkor, ha egy műhelyben négy-öt segéd is dolgozik, mindegyik hangol és pengeti a saját kolompját. Ebben a zenebonában csak nagyon jóhallású ember tud eligazodni és tiszta hangot kihozni. A jolsvai kolompos mesterek sem dolgoztak egyformán. Volt, akinek a kezéből olyan kolompok kerültek ki, amelyek sírtak, volt olyan, amelyik vert, pergett (talán innen van a pergő név is), rengett, buffogott, kopogott, stb. Az olyan mesternek, aki nagyon értette a hangolást, tehát jelhangú kolompjai voltak, nagy híre volt a pásztorok között. Ilyen volt az öreg Kenyeres János is, de híres mesternek tartották még az alföldi pásztorok Lukács Lajost, Lukács Andrást, Jurin Sámuelt, Glósz Jánost, Ulicsni Imrét és Szikora Andrást is. Ezek mind a múlt század mesterei voltak. Nemzetiségük szerint magyarok és szlovákok.
A sikeresen meghangolt kolomp végül is drótra kerül. Ez azt jelenti, hogy a piacra kerülő kolompokat nagyság szerint drótra fűzik és raktárba teszik. Alkalmas időben vásárra szállítják vagy elküldik a megrendelőnek. Egy-egy drótra típusonként ötvenes és százas csomókat raktak. Egy-egy mester a múlt század végén, ha rendes munkamenetben dolgozott, 6500–7000 kg súlyú kolompot tudott előállítani évente.
A jolsvai kolomposok általában tizenkét-féle méretben csinálták a kolompot. Ezeket a méreteket számszerinti csoportba osztották. Volt ½, 1, 2, 3, 4 stb. számú kolompnagyság. Az ára természetesen a növekvő szám arányában szintén növekedett. Voltak kolompos mesterek, akik nem ilyen számozás szerint szabták meg az árat, hanem a kolomp űrtartalma szerint. Emiatt a kolompot maguk a pásztorok is gyakran így határozták meg: fél literes (öt decis), literes, két literes, egy iccés, két iccés, öt iccés, stb. kolomp.
A jolsvai kolompok típus szerint vizsgálva négyféléknek mondatók. A legkeresettebbnek mondották a közönséges behajtott szélű „alföldi kolompot”:
Ezt nagy mennyiségben gyártották és szállították le az Alföldre. A legkisebbjét csikósok, juhászok kedvelték a legjobban.
Nem kevésbé nagy keresletnek örvendett a második fajta kolomptípus is, amit finom, be nem hajtott széle miatt külön névvel csákvári kolompnak neveztek. De csak a kisebb méretűeket nevezték így, mert 200 dekánál súlyosabbaknak már gulya-harang volt a nevük. A legkisebb fajtájú csákvári kolomp 20 dekás, majd 25, 30, 45, 60, 90, 125… dekás volt. A legnagyobb gulyaharangnak 300–350, sőt 400 deka súlya volt. Ezek voltak az igazi alföldi gulyaharangok, amit leginkább a magyar ökör nyakába akasztottak a pásztorok.14
Aránylag sokkal kisebb keresletnek örvendett a legfinomabb, szűkszájúnak készített bánáti kolomp:
Ezekből is nyolcfélét készítettek a jolsvai kolomposok.
Valamikor nagyon szívesen vásárolták, újabban azonban csak elvétve keresték a négyszegletes lapos disznó-kolompot:
Ezt is súlyra készítették, a legkisebb 20 dekás, a legnagyobb 200 dekás volt. Négyszegletesre kalapálták azért, hogy az esetleges sarat könnyen ki lehessen belőle tisztítani.
A világháború előtt (1914–18) még nagy megrendelések érkeztek Jolsvára Görögországból és erre a célra külön görög-kolompokat készítettek a kolompos mesterek. Amióta az egyik Kenyeres leszármazott Romániába telepedett át, megszűnt a görög kolomp készítése, mert Görögországot most Szelistyéről látják el effajta kolompokkal. Erdély számára külön kolomp-típust készítettek a jolsvai mesterek: ezek az ún. oláh csengők voltak:
Szintén vaslemezből kalapált kolompok, csak valamivel hosszúkásabbak, oldaluk egészen sima. Főleg a juhokra rakták. Az oláh csengők legjobb vására valamikor Debrecen volt.15
A felvidéki juhászok számára külön típus volt, a liptói juhkolomp:
Ezek hosszúkás formájúak voltak, olyanok, mint az oláh csengők, űrtartalmuk mintegy három deciliternyi volt. Nem lehetetlen, hogy elterjedésük és használatuk Liptóban párhuzamos az oláh-csengőkkel és valamiképpen köze van a volt felső-magyarországi, valach-oláh pásztorok itteni megtelepedéséhez.
A jolsvai kolomposok minden pásztor igényét kielégítették. Jól tudták, hogy a síkságra másfajta kolompot kell vinni, mint a hegyekre. Másképen szól a kolomp, ha homok dombokon legel a jószág és másképen, ha síkságon száll a kolompszó. A pásztorok ízlése is változott. Voltak vidékek, ahol csak szép hangú kolompot kerestek. Viszont voltak helyek, ahol a hanggal nem sokat törődtek. Dunántúlról mondják az öreg kolompos mesterek, hogy ott nincs érzékük az embereknek a szép hangú kolomp iránt. Akármilyen rosszhangú kolomp megjárta. Minthogy ilyen rosszhangú kolomp elkészítéséhez akármelyik falusi kovács értett a Dunántúlon, így itt nem volt szükség jolsvai kolompra. Hogy a dunántúli kolompok valóban olcsó kovácsmunkák lehettek, azt Hörmann is írja. Adatai szerint Stájerországban elég gyakori az ún. magyar kolomp, amit Magyarországból szállítanak oda.
Nagyon kezdetleges és gyenge munkák, természetesen nagyon olcsók is.16 Egészen bizonyos, hogy ezek a magyar kolompok Dunántúlról kerültek ki Stájerországba és közönséges kovácsmunka termékei.
A jolsvai kolompos mesterek egyike közölte velem, hogy a kolompot nemcsak pásztorok, hanem a halászok is keresték. Főleg Csongrád-környéki tiszai halászok voltak a legfőbb vásárlók. A kolomposhorog alkalmazását ismerjük a néprajzi irodalomban. Szemléltető rajzát láthatjuk a Magyar Néprajz II. kötetében a 244. képen. (Sajnos a képhez még nem tudtam hozzájutni – A szerk.)
Nem lesz érdektelen megjegyeznünk azt sem, hogy akadt olyan kolompos mester, akinek állandó vásárlói voltak a tengeri matrózok. Volt olyan eset, hogy ezek minden készletét felvásárolták. Hogy milyen célra vitték el, nem tudni. Nagy a gyanúnk, hogy a tengerjáró matrózok útjaikon eladogatták ezeket a kolompokat és jó vásárt csináltak vele. A természeti népek különböző varázscselekményeihez kitűnően fel lehetett használni ezeket a kolompokat. Hörmann írja, Karutz nyomán, hogy Ázsiában igen sok európai eredetű csengőt és kolompot találni.17 Nem lehetetlen, hogy ezen az úton (éppen a tengerjáró matrózok révén) a jolsvai kolompok is eljutottak ilyen tengerentúli világrészbe – akár Ázsiába vagy akár Afrikába.
Nem értek hozzá, de a jól megkülönböztethető hangú kolompok esetleg alkalmasak lehettek ködös időben pl. a halászhajók haladásának koordinálására. Ilyen módon a ködkürtök helyettesítésére is használhatták ezeket az eszközöket. A tengeri halászatban ugyanúgy elképzelhető a hasznosságuk. – A szerk.
De akármilyen körülményes útja volt a jolsvai kolompnak kifelé, a legfontosabb vásárlói mégis az alföldi magyar pásztorok voltak mindenkor. Erre már a bevezető sorokban is utaltunk.18
Az alábbiakban néhány kiegészítő adat közlését tartjuk még szükségesnek. A bevezetőben jeleztük, hogy vidékenként és gulyásonként más és más a kolompok száma egy-egy nyájban vagy gulyában. Az alföldi juhászoknál és gulyásoknál általában megszabott elv uralkodott a kolomp-szám tekintetében. Már Szabó Kálmán írja, hogy Kecskeméten egy nyájban egy-egy vezérürü-kolompnak, 10–15 darab kisebb csöngettyűnek, pergőnek kellett szólani. Saját Békés megyei (Vésztő) gyűjtésemből tudom, hogy egy közepes juhnyájban két nagyobb vezérürü kolompnak (ennek űrtartalma kb. 2,5 liter lehetett), két kisebb ürükolompnak (űrtartalma: 1 liternyi volt), egy-két kisebb csákvári kolompnak és 10–12 darab kiskolompnak, pergőnek kellett lennie. Ezeknek az összhangja adta meg a nyáj együttesének kolompmuzsikáját. Ha ennél kevesebb volt, akkor hiányos volt a cimbalom. A jó fülű pásztor ezt hamar észre is vehette.
A gulyánál már más volt a helyzet. Ott minden gulyás a maga saját ízlése szerint szerelte fel a gulyát kolompokkal vagy haranggal. Azonban itt is volt átlagízlés. A jolsvai kolomposok ebben a tekintetben a jászberényi pásztorokat tekintették mintának. A jászberényi gulyás átlagban öt közepes kolompot, két gulyaharangot, hat csengőt tartott egy-egy gulyában. A nagy gulyaharangnak buffognia kellett, míg a többi kísérte a gulyaharang buffogását. Minden ütésre egy-egy kisebb kolompnak kellett aláverni, akkor volt szép és szabályszerű a kolomp muzsikája. A disznókolompnál már nem volt szükség összhangra. Ott mindig legalább két egyformán hangzó kolompra volt szükség. Az egyik kolompot a vezérkoca hordta a nyakában. A másik kolomp az akónál (akol) egy oszlopon függött. Ha a kanász ki akarta zavarni a falkát az akóból, akkor a vezérkoca kolompjához hasonló kolompját rázni kezdte, hogy a falka meginduljon és kijöjjön a karámból. A megrántott kolompszó nélkül ugyanis a disznófalka az „Istennek sem akart kijönni az akóból”. Ezért kellett két egyforma kolomp.
Ha most az összhangban lévő kolompokat zenei szempontból is megvizsgáljuk, érdekes eredményre jutunk. A Néprajzi Múzeum legutolsó szerzeményei közül megvizsgáltunk egy ilyen teljes kolompsorozatot, mely egy alföldi juhnyáj együttes muzsikáját adja.
1. Nagyobb vezérürü kolomp. 2–3. Kisebb ürü-kolomp. 4. Csákvári kolomp. 5. Homorított csákvári kolomp. 6–8. Kiskolompok. „pergők”.
A kolompokat a már említett Gomba János készítette; ilyen sorozatot a Békés megyei pásztoroknak készített.
A kolompok hangmagasságát nem könnyű megállapítani. A kolompolásnál ugyanis, tehát amikor a kolomp nyelve felváltva az oldalfalakhoz ütődik, igen sokféle hangot hallani s e hangok közül ismét másokat, aszerint, hogy milyen távolságból hallgatjuk a kolompolást.
A kolomp nyelve nem ütődik mindig egyazon ponthoz, viszont a kolomp falvastagsága már a felhasznált anyagban sem egyforma. A fal görbülése sem egyenletes s így az előidézett hangrezgések sem terjedhetnek egyenletesen az anyagban. Lehetséges az is, hogy a kolomp két fő ütődési pontja, vagyis a kolomp két laposabb oldala más-más hangot ad s mivel az e pontokon megszólaltatott hangok magasságkülönbsége eléggé kicsi, ez a közvetlen érzékelést szintén erősen befolyásolja.
Ezért a kolompok hangmagasságának vizsgálatára külön parafaütőt használtunk. A megszólaltatás pillanatában igen rövid egymásutánban két hang szólalt meg. Az első kissé magasabb, mint az utána következő. Ez a magasság-különbség a nagyobb, mélyebb hangú kolompoknál zeneileg kb. ½ hang; a kisebb, magasabb hangú kolompoknál azonban fokozatosan kevesebb, egészen magas hangúaknál pedig alig hallható. A megütés pillanatában megszólaló magasabb hang után hallható második hang mintegy lecsúszik az elsőről, majd egy bizonyos magasságban megállapodva elég intenzíven szól. Ezt a második hangot a kolomp használatában hallható főhangnak tekinthetjük.
Azonban e hang (egyszeri megütés esetében) néha lassabban, néha gyorsabban mintegy átcsúszik egy újabb, immár kevésbé intenzíven ki hangzó hangra. E harmadik hang a mélyebb szavú kolompoknál a második hang felső kvartja, magasabb kolompoknál azonban a második intenzív hang alsó kvartja. A megvizsgált 8 kolomp esetében a következő mérési adatokat találtuk:
Mindezekből látható, hogy a kolomp főhangja a mélyebb szavúaknál a természetes hangsor harmadik, a magasabb hangúaknál pedig negyedik foka. Hogy ez a változás milyen magasságban következik be, egyelőre nem tudjuk. Esetleg további kutatással az ezek során felmerülő kérdésekre is választ adhatunk.19
