A tudomány és a művészet összecsengése József Attila költészetében

1. Tudományos felfedezések és művészi tradíciók

A 20. század művészete ambicionálja az új érvényességi igények kimunkálását, autonóm világ teremtését. Teremtett világuk nem sokban különbözik a modern természettudományok elméleti konstrukcióitól. A művészet mitikus formavilágával, szimbolikus nyelvén ugyanazt az érvényességi kört próbálja megragadni, mint a tudomány. Nem is lehet ez másként, egy kultúra létezik, amit egészen különböző formákkal lehetséges leírni. Amennyiben a tudomány kultúrateremtő erő, annyiban a művészet is az.

Ha a természettudományokban olyan új felfedezések születnek, melyek akár megrendíthetnek korábbi világképeket, akkor ennek nyomai szükségképpen megtalálhatóak a művészetekben is. A 20. század első felében négy nagy tudományos felfedezés, esemény mozgatta meg a tudományos világot és a művészi fantáziát is: a Halley üstökös megjelenése, a táguló világegyetem elmélete, a kvantumelmélet és a 30-as években a szupernóvák felfedezése. Üstökös ilyen közel kerülhet a Földhöz? Vannak olyan csillagok, melyek hirtelen keletkeznek, és hirtelen pusztulnak? Tágul a világegyetem? Akkor elveszti értelmét a hagyományos véges és végtelen világegyetem fogalma. A művészet is másként kezd a stabilnak hitt kozmoszra nézni, meglátja benne a folyamatos változást, a statikus égbolt helyett az állandóan változó univerzumot.

A Magyar csillagversek összeállításban¹ (szerkesztő Forgács József, Halley Csillagászati Egyesület, Oroszlány, 2000) tizenkét magyar költő versét olvashatjuk, melyeket a csillagok látványa ihletett. A csillagos égbolt látványa magával ragadó, mindenki, minden kor, civilizáció számára. A tudományos ismeretek és a költői eszközök szépen összeolvadhatnak, minden költő írt a csillagos égboltról, üstökösről, napfogyatkozásról, csillaghullásról, egyszóval azokról a csillagászati eseményekről, melyeket ismertek, és lelküket is megmozgatták. Magától értetődő, hogy az emberiség minden kultúrája csodálattal nézett fel az égboltra, az égi világról alkotott képzetek, mítoszok, népi hiedelmek a művészeteknek is ihlető forrásai voltak. A csillagok látványa nemcsak tudományos érdeklődés témája, hanem minden korban a lélekre ható látvány is volt.

„A magyar költészetben Balassitól kezdve a kortárs költőkig, mindenkinél találkozhatunk a csillagmotívummal. Persze Balassi az ő gyönyörűséges Júliájához viszonyítja a bolygórendszert. Babits vallásosan, Kosztolányi filozofikusan, Petőfi hazafiasan, Arany népiesen, Ady zaklatottan nézi a csillagos eget, minden költő másként. Minden vers egy kis univerzum maga is, belefeledkezik az olvasó.”²

Azt is fel kell tételezni, hogy minden kor művésze ismerte kora tudományát is. Nem véletlen, hogy éppen a felvilágosodásban, – ami azon a naiv hiten alapult, hogy mindent meg lehet tanítani az embereknek, a tudatlanság csak az igazság ismeretének hiánya lehet –, a természet is tanítómesterként jelenik meg, mint a jó és a rossz mértéke. A felvilágosodás hanyatlásával, a romantikában új típusú viszony jött létre ember és természet között. Az égi és a földi világ elválasztása inkább meseszerűen a földi világ problémáira reflektált, szembeállítva a földi tökéletlenséget az égi tökéletességgel. Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét is erre az alapmotívumra építette fel. A romantikában társadalombírálatként jelent meg a transzcendencia, benne az égi szerelem tökéletessége iránti vágy fogalmazódott meg.

A modern művészeteknek nem az a feladatuk, hogy megalapozzák, vagy igazolják a tudományok eredményeit, morális tanulságokat vonjanak le a külvilágból, mint amit a felvilágosodást feladatának tekintett, vagy mint a romantikának, amelyben az égi világ éppen a földi tökéletlenségének látványos ellentéte. A magyar költészetben tradicionálisan a természet csak szimbolikusan azonos önmagával, az emberi szabadság, a boldogság és boldogtalanság, tehát az érzelmek jelképe, nem tanítómester. Ebben a vonatkozásban József Attila követője annak a magyar lírában már ismert tradíciónak, amit akár Berzsenyi Közelítő tél című verséből ismerünk, ahol a táj a belső ürességet jelképezi.

„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”

Gondolhatunk Petőfi tájverseire, melyekben igen modern képalkotással az Alföld és a szabadság képe összemosódik, és a táj a költő belső világának is képe, nem pusztán valódi tájleírás. A Kiskunság, vagy A puszta, télen című versei klasszikusan azon tájversek közé tartoznak, melyben a belső és külső világ „pusztasága” elválaszthatatlan. Lássunk egy példát az utóbbiból:

„Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl”

Mindkét vers a negatív tájfestés technikájával a lélek ürességét jelzi. Ugyanezzel az attitűddel találkozunk Ady Endre Az eltévedt lovas című versében is.

„Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.”

A természet értelmezése egészen különböző lehet koronként, és szerzőkként egyaránt. Más rácsodálkozni a táj, a kozmosz szépségére a 19. században és más a 20. században. Megnő a transzcendencia iránti érdeklődés, vágy a megértésre, megértés és átélés-vágyként egyaránt.

A modern ember életérzése, élethelyzete a 20. században sokat változott. Ezt az életérzést éppen József Attila fogalmazta meg egyik legfontosabb fiatalkori versében, a Tiszta szívvelben.

Tiszta szívvel
(1925. március)

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm”

Ugyanez a motívum jelenik meg a jóval később írt Eszmélet című versében.

Eszmélet
(1934 első fele)

„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

A versek tanúsága szerint az ember biztosnak hitt pozíciója megrendült, mindkét vers más-más költői korszakában ugyan, de éppen arról beszél, hogy a korábban biztosnak vélt tudás, erkölcs, hit megváltozott. A korábbi értékek elvesztették érvényességüket, az ember csak magára utalt, nincs a világban biztos támasza. Ez az életérzés a létbizonytalanságból, de a világról való korábban biztosnak vélt tudás megrendüléséből is következik. Az emberi tudás változása a tájköltészetben, az égi világ leírásában is tükröződik. Természetes, hogy a relativitáselmélettel ismerkedő költő másként néz a csillagos égboltra, mint akár romantikus elődei, akár a teóriát nem ismerő kortársai. Éppen abban különbözik az égboltot csodálattal néző, a világot szemlélő 19. századi alkotóktól, vagy kortársaitól, hogy ő költőként is teoretikus alkat maradt, elmélyült ismereteket szerzett kora tudományos irodalmából. A „tiszta költészet” iránti igénye is innen eredt, ami a költői pontosság, a tudományos bizonyosság tere lett számára. Elméleti munkái bizonyítják, hogy hitt a tiszta költészetben:

„Hiszek… a tiszta költészetben, mert ő teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derűs erő, valóságos egész és mennyei egészség.”³

A „derűs erő”, a „valóságos egész”, a „mennyei egészség” morális és tudományos parancs lesz 1927-től költészetében, erős hangja az egész Univerzum megértését tűzi ki célul.

Ha azt állítom, hogy művei kora tudományának eredményeire is támaszkodnak, akkor nem tagadom azt, hogy más jelentős költőkre is nagy hatással voltak a természeti, kozmikus események. Kosztolányi Dezső hatalmas versében, a Hajnali részegségben is eljut a transzcendens élmény szintjén az égi világ valamennyi csodájának elragadtatott leírásához, de nála ez késő romantikus fordulattal, a szürke hétköznapokkal szembeállított idealizált világként jelenik meg.

Hajnali részegség
(1935)

„Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek…

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök között botoltam,
mégis csak egy ismeretlen Úrnak
vendége voltam”

Ebben a világlátásban az ember kicsi lesz, valóban egy „ismeretlen Úr” vendége. Ez a szemllet idegen József Attilától. Ő magát a „mindenséggel” mérve definiálja, gondolataiban az ember világa nem pusztán a körülötte lévő természeti és társadalmi táj, hanem a világegyetem egésze.

Az ember a transzcendencia-élményt, a kozmosszal egyesülést tudományosan nem élheti meg, de megélheti a szerelemben, a félelemben, a szorongásban, halál közeli állapotokban, szélsőséges lelkiállapotokban. Ebben a tanulmányban József Attila költészetében vizsgálom a szerelem, majd a félelem költői megfogalmazásait, mindezek összecsengését a táj szemléletével, azt a költői attitűdöt, ahogyan a táj transzcendens rendező elvvé, egyúttal kozmikus tájjá nő, így a belső világ képe is; művészileg a kozmosz és a lélek egyesülését lehet nyomon követni. József Attila átgondolt minden létező filozófiai irányzatot, hatalmas műveltségével ismerte a kor tudományát, beleértve a korabeli lélektant, ami személyes élete miatt is mély nyomokat hagyott benne, de ismerte a mítoszokat is, egyenrangúan használta a világképteremtő funkcióikat. Hatott rá a század valamennyi művészeti irányzata is, míg végül megtalálta saját, letisztult, érett, elmélyült, önálló hangját.

Tanulmányaiban a természettudományok is helyet kaptak. Ezzel a kérdéskörrel tudománytörténeti szempontból Gazda István foglalkozott már, de irodalmi szempontból külön meg kell említeni Tverdota György munkásságát, aki elsősorban a táguló világegyetem problémájával foglalkozott József Attila költészetében. Az ő analízise a fizikai problémák megjelenítését vizsgálja, pontos tudománytörténeti megalapozással. Munkájában két szakaszt különböztet meg József Attila költészetében, az elsőt, amikor még a newtoni modellt használta, a másodikat, amikor már az einsteinit. József Attila fiatalkori verseit olvasva, az a meggyőződésem alakult ki, hogy bár a newtoni modell folyamatosan jelen van a mindennapi gondolkodásban, így József Attiláéban is, de egész fiatalon már ismeri és használja a modern fizika világképét, mint azt munkám későbbi részében elemzett versei is igazolják. Nem azt keresem, hogy milyen pontosan érti kora természettudományát, hanem éppen azt, hogy költői világlátása hogyan gazdagodott tudásával együtt.

Tudjuk, hogy egyetemi évei alatt két, a modern fizikáról szóló kurzust is hallgatott. Széleskörűen olvasott, akár magyar fordításban is olvashatta Einstein relativitáselméletét, de ha ezt nem is olvasta, éppen akkoriban számtalan ismeretterjesztő cikk jelent meg Budapesten és Bécsben is, ahol lehetősége volt ezeket tanulmányozni.⁴ Bizonyos, hogy amilyen módon megpróbálta a marxizmust a freudi elmélettel összekapcsolni, ugyanilyen módon nem tartotta lehetetlennek a lélektan és a relativitáselmélet összehangolását, a relativitás-elv pszichés aktusként felfogását. Érdekes, hogy József Attila 1926-ban pszichés aktusként ír levelében a relativitáselméletről Galamb Ödönnek:

„előáll, de pszihikai kvalitásban, az az Einstein állította eset, hogy ti. egy bizonyos sebességi erő hat egy bizonyos testre s ha az erő akkora, hogy a sebesség határánál (300 000 km/sec^–1) nagyobb gyorsasággal kéne haladnia a testnek, akkor az erő maga is átalakul anyaggá.”

A problémát a levél szerint az anyag és a lélek, test és lélek viszonyában próbálja értelmezni. József Attila meg akarta érteni kora tudományát, ebben az időben, mint levelei igazolják, sokat töprengett bizonyos fizikai problémákon. Érdekelte az antirészecskék világa:

„a mi univerzumunk a pozitív és negatív elektronok rendszere… Felfokozott életigenlés és megnőtt alkotóerő. Lásd Einstein: Annak az erőnek bizonyos része, mely a fénysebességnél nagyobbat ád.”⁵

Az életigenlés pszichikai tényét azonosítja az erő fizikai fogalmával, ami talán nem a legpontosabb megértése Einstein elméletének, de a fizika inspiráló hatása bizonyítható. Magán ezen a tényen semmi csodálkoznivaló nincs, a kor kedvezett a tudományos érdeklődésnek. Tudjuk számtalan visszaemlékezésből, hogy értelmiségi körökben szinte divattá vált a húszas-harmincas években az új felfedezéseket ismerni, ezekről diszkutálni. Közismert, hogy Karinthy Frigyes, Németh László és sokan mások is mélyen foglalkoztak minden új természettudományos felfedezéssel. Ha nem is divatból pusztán, de abból is, a saját tudására sokat adó József Attila is meg akarta ismerni a modern természetszemléletet. Mélyen foglakozik ebben az időben kora természettudományával, de a költészetében jóval később, majd a 30-as években jelennek meg a kor tudományos problémái egzaktabban, és lelkileg erősebben átélve, a test és lélek, ember és szabadság kérdéskörén belül.

2. A művészi képzelet és a tudomány viszonya

Meglepő, hogy néhány alapvető kultúrtörténeti mű értetlenséget mutat a modern művészetek iránt. (pl.: Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról) A szerző értetlenségét azzal magyarázza, hogy a kozmosz, mint centrális kép a 20. századi alkotásokban felfoghatatlan. Utal Clark a természettudós J. B. S. Haldane kijelentésére is 1928-ból:

„Gyanítom, hogy a világegyetem nemcsak hogy furcsább, mint képzelnénk, de furcsább minden elképzelhetőnél is. Ez a mi világegyetemünk azonban még jelképekkel sem ragadható meg. Nézetem szerint a modern művészet zűrzavarának oka végső soron ennek a mi új kozmoszunknak a felfoghatatlanságában rejlik.”⁶

Igaz, nem tudjuk elképzelni a világegyetemet, de azt a régebbi tudások összessége alapján sem tudtuk „elképzelni”. A képzelet itt csődöt mond. De a művészi képzelet többre képes a mindennapinál. Éppen a képzelőerő az, ami élményszerűvé képes formálni a képletekben megfogalmazott törvényeket, láthatóvá, hallhatóvá képes transzformálni a világegyetemre vonatkozó törvények fantáziát, lelket megmozgató újszerűségeit. 20. századi tájábrázolásában, nem zűrzavart találunk, hanem radikálisan új viszonyt a természethez. A racionalizmus és a felvilágosodás minden szempontból csődöt mondott a század elejére, helyette irracionális, vagy annak látszó világképek kezdtek uralkodóvá válni. A belső világ megfejtése, az ösztönök megértése, a belső és a külső világ analógiás összecsengése, a kozmikus képek megfejtése, megrajzolása akár a festészetben (lásd: Miró Csillagképeit), akár a lírában mindennapos élménnyé vált. Ahogy a természettudományokban is a kozmosz megértése a század alapkérdése, a művészetek is a maguk sajátos eszközeikkel, metaforikusan, szimbolikusan e téma iránt érdeklődtek.

A lélektan is forradalmi átalakuláson ment keresztül. Bár a freudi elmélet a test–lélek viszonyt erősen biológiai szempontból magyarázta, a teória mitologikussá vált, a harmincas években a lelki jelenségek legjobb megértésének a pszichoanalízist tartották. A művészethez közelebb álló feladat a lélek rejtelmeinek kutatása az anyag rejtelmei helyett. Ebben a korban igazán a lélek tájai jelentek meg a festészetben, a költészetben egyaránt, sokkal kevésbé a fizikai tér.

Mégis két nagy tudomány volt nagy hatással a század elejének művészetére, a modern fizika és a lélektan. A lélektan tartalmazott több irracionális és mitikus elemet, de a fizika eredményei is éppoly misztikusnak tűnhettek, felforgatták a korábban biztosnak vélt világképet. Ezekkel a mindennapi észjárással nehezen felfogható elméletekkel, amelyeket a művészek meg akartak érteni, a tudomány képessé vált inspirálni a kor művészetét, miközben hatalmas szakadás, törés keletkezett a humaniórák és reáliák között. Talán csak a művészet képes a két nagy területet a maga eszközeivel egynek látni. A szakadás oka lehetett, hogy a relativitáselmélet lényege éppen a képleteiből érthető meg, azok pedig a humán tudományokat tanultaknak elképzelhetetlenül nehéznek bizonyultak. Ezen a szakadékon mára nem tudott átlépni a két nagy tudományterület. A humán műveltség nem tud, nagyobb baj, hogy nem is akar megbirkózni a természettudomány nyelvével. Ezért a természettudományokból a humán tudományokba átkerült ismeretek misztikusnak, felfoghatatlannak tűnnek, gyakran megmosolyogtató egy természettudós számára egy olyan kérdés, amit József Attila az említett levelében feltett:

„Légy szíves írd meg, hogy van-e görbe sík (gömbfelület, hengerlap)”,

pedig a modern térelméleten meditál, a benne rejlő paradoxonokat érti. Ez a szemléletmód jelentős hatással lesz költészetére. Paradoxonokban kezdi látni a világot, magát, érzéseit. Tudja, hogy feloldhatatlan ellentmondásokkal kell birkóznia, ez lesz életének, költészetének vezérlő elve.

Test és lélek viszonya, a tér és idő problémái azok a kérdések, melyek a harmincas években a művészet számára is kihívást jelentettek. Mindkét kérdéskörre racionális és irracionális válaszok is születtek. A racionalizmus és az irracionalizmus között nincs különbség abban a tekintetben, hogy mindkettő a világ megértésére törekszik, pusztán értékválasztás alapján lehet viszonyulni elgondolásaikhoz. Önmagában az a tény, hogy a 20. század művészete és filozófiája is elkezd a mítoszok iránt érdeklődni, még egyáltalán nem jelenti a racionalizmus feladását. Így akarják, így tudják megérteni a világot. A mítoszok ugyanúgy, mint a racionális gondolkodás, a világképek egységteremtő funkcióját töltik be, különbségük nem a logikai műveletek szintjén találhatók. Ahogyan Habermas írja:

„A világképek csakis az értelemteremtés képessége tekintetében hasonlíthatók össze. A világképek fényt vetnek a születés és a halál, betegség és nélkülözés, bűn és szeretet, szolidaritás és magány minden kultúrában visszatérő egzisztenciális témáira. Ezáltal olyan életformákat strukturálnak, amelyek értékük alapján összehasonlíthatatlanok.”⁷

Minden egzisztenciális kérdés érintette József Attila életét, és költészetét. Világképében a mítoszok is helyet kapnak, foglakozik a népköltészettel, kimutatható hatással van rá a Kalevala, hat rá a szürrealizmus, a maga bájával, játékosságával, mitikus világképével. A pszichoanalízis, mint tudomány, mint az életét megoldó remény szinte mitikussá növekedett életében és költészetében. Tanulmányok százai foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Mindezekkel együtt tudományos érdeklődése, teoretikus hajlama, a világ racionális megértése költészetének legerősebb hajtóereje. A lélektannál kevésbé feltárt kora természettudományos eredményeinek hatása lírájára.⁸ Így nem lebecsülve a lélek poklainak megjárását életében, és ennek megjelenítését költészetében, most inkább azokat a verseit veszem számba, melyekben a természettudomány látszik motívumteremtő erőnek, világképet formáló hatásnak.

3. A kozmosz, csillagok, tér, idő motívumai József Attila költészetében

A továbbiakban bizonyítani kívánom, hogy bár József Attila folytat bizonyos költői tradíciókat, mégis világlátása, így a tájhoz, tágabb értelemben a kozmoszhoz radikálisan új viszonyt alakít ki. Ő volt az első költő a 20. században, aki az égboltra nem mint lélekkel felfogható, misztikus csodára nézett. Tudományos analízisek után, a modern tudományok eredményeit megértve, az univerzumot nem látványként ábrázolta, hanem az ember és világ egységét megértve a legnagyobb mértékben emberi relációként fogta fel az egészhez való tartozásunkat. Mindezt elméleti munkái, levelezése, de legfőképpen költői képi világa igazolja. Lássunk elsőként egy példát József Attilától, ahol a táj saját teste folytatása, nincs különálló költői én és táj, a költő nem megfigyelője a természetnek, nem gyönyörködik a természetben, hanem eggyé válik vele. A vers késői korszakából való, az egyik legreprezentatívabb „tájverse”.

Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak
(1934)

„Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben…”

A vers, melyben a költő saját teste s a külső világ között nem tesz már különbséget, sok előzmény után született, ezeket elemezzük egy kicsit részletesebben. A táj belső világgá alakul át, a földi és az égi világ nem válik többé szét, mint a romantikában, az égi világ is a miénk, a kozmosz egésze lesz az ember tere. A csillagok már nem csak szemet gyönyörködtető látványként jelennek meg, hanem társként, akár saját személyiségünk szimbólumaként.

Medáliák
(1927–28)

„ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem –
világizzása hőmérsékletem –”

Az első vers, amelyben már nem egyszerű hasonlatként szerepelnek az égitestek, a Medáliák.

A vers egésze identitás keresés, sorsát, helyét keresi 23 évesen a kozmosz relációjában is, magát a világ egészével azonosítja. Szinte valamennyi egységében kitekint saját mikrokozmoszából a makrokozmoszba. Indításként magát elefántnak képzelve „megsímogattam a holdat, a napot”, a gyengédség, a simogatás konkrét vágya fogalmazódik meg benne, a kozmoszba vetíti saját létállapotát. … „az ég fölött, mint lent a fellegek, / egy cirógatás gazdátlan lebeg” – az űrbe nézve érzi magányát, szeretetigényét. A lebegés, a szeretet, ami talán rá vár, sokkal keményebb megfogalmazásban később a Téli éjszakában is visszatérő motívum lesz, de ott már lemondással, remény nélkül. „Mert annyi mosoly, ölelés fennakad / a világ ág-bogán.” Már nem reméli a beteljesült szerelmet.

Áldalak búval, vigalommal
(1927)

A szerelem, mint ihletforrás a korai versei közül itt kapcsolódik a legszebben az égi világ képével:

„Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.”

Az égig nyújtózó, a szerelmes erdő analógiája a szerelmes költőnek. A földi világ és az égi világ egysége, az ég elérésének vágya a szerelem lelkiállapota, élménye. Az erdő szerelmes, égig ér a karja, képes arra, hogy a mindenséget magáévá tegye. A költő és a természet között ismét nem lehet különbséget tenni, nem hasonlít, nem metaforaként használja az erdőt, hanem eggyé válik vele, magáévá teszi a szerelemből sugárzó fényt.

Harmatocska
(1929)

Korai önarcképében már a rá nagyon tipikus képi világot használja, apró földi motívumokat, a természet legkisebb látható szépségeit kapcsolja össze kozmikus képekkel, mely már nem a felettünk elhelyezkedő égbolt stabilitását, hanem éppen a folyamatos mozgását idézi. A jóság kapcsolódik a félelemmel, a fű és a csillagok remegésében is saját félelmeit látja.

„Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.”

Gyöngy
(1928)

A csillaghullás képe, mint a szerelem elmúlásának analógiája a Gyöngy című versében figyelhető meg. Motívumai a fény és a sötétség, a csillag és a göröngy, a hullás és a porlás ellentétei, majd ezek transzcendens egyesülését reméli az égi világban. A szerelemvárást, a gyengédség utáni vágyakozást, ami a fiatal költő legfontosabb életérzése, sorra univerzális képekkel vetíti elénk.

„Kezed csillag énnekem
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden.

Göröngy, göröngy elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint
egybefogva szíveink.”

A dal műfaja különösen bájossá teszi ezt a korai szerelmes versét. A csillag-göröngy ellentét a vágyott nő és a magát még nem elég felnőttnek képzelő költő képét sugallja. A földi göröngy a költő önképe, törékeny, elporlad, de a nő képe, a csillag is lehullhat. Nem látszik stabilnak kapcsolatuk, bár annak szeretné látni. Ezért fordul ismét az égi világhoz, ahol lehetőség lesz transzcendens egyesülésükre.

A világegyetem tágulásának költői megfogalmazása is megtalálható korai vesei között. A tágulás, szűkülés üteme a versben a női mell hullámzásának analógiája.

Piros hold körül
(1928)

„Piheg a meggy kicsattant ajka,
még a kórón is fönnakadna.
S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
Az egész világ! Mint a melle…”

Az analógiás képhasználatok után, az érett költő mélyebben kezd foglalkozni a lét legvégső kérdéseivel, ontológiai, ismeretelméleti problémákat akar megoldani, a sors, az önazonosság, a költői lét, az ember helye a kozmoszban, a születés, az élet, halál, szerelem lesznek a nagy létösszegző, filozófiai verseinek központi problémái. Keresi helyét a világban, a természettörvények és a társadalmi törvények determinizmusa között. Átlépve azon a naiv hiten, hogy a társadalom megváltoztatható, a természet törvényei kezdik egyre inkább foglalkoztatni. Ha nem is természettudósként, de autonóm művészként egy olyan univerzumot rajzol meg, melyben az ember szükségképpen magányos, ahol az ember magát csak a mindenséghez mérheti. Ez morális követelmény is, ugyanakkor tükrözi elmélyült tudását kora tudományos irodalmáról. Nem egyszerűen visszatérő költői kép, motívum, a világegyetem képe a költőnél, hanem mély meggyőződés arról, hogy ez a világ a miénk, érthető, és élhető.

Költészetében bár nem elhanyagolható kora filozófiai irodalmának hatása sem, de a természettudományos elmélyülés is átütő erejű költői motívumaiban. Lehetséges, hogy a század nagy tudományos felfedezései, melyek egymásra épülve, egymást kiegészítve és egymással vitázva épültek fel egy olyan kozmosz megmagyarázására, mely semmiben sem hasonlítható a klasszikus világszemlélethez; mindez szemléletében közel állt a költő világképéhez, biztosabb tudást jelenthetett számára, mint amit kora filozófiája kínált. Sőt a számára ekkoriban fontossá vált Bergsont is éppen azért olvasta, mert hasonló problémákkal küszködött. A filozófiai szkepszis – mely éppen a század 30-as éveiben uralkodott –, amennyiben megjelenik József Attilánál is, mélyebb kétségbeesésből származik, mint amit akár az egzisztencializmus meg tudott fogalmazni. Ezek a gondolatkörök nem érintik mélyen költészetét, kétségbeesése saját létállapotából fakad, nem filozófiai divat. Tudjuk, hogy olvashatja, de biztosan foglalkozik Einstein akkor már magyarul is megjelent, a relativitáselméletéről szóló kis könyvével, lehet, hogy nem érti pontosan, de megérti szellemét, és megérinti költészetét.

Levegősebb lesz költészete is. Bár mindig saját helyének meghatározásával, önképének felépítésével foglalkozik, problémái már nem tisztán társadalmiak, a marxizmussal nem csak politikai okokból szakít, hanem a 30-as évekre észreveszi tudományos tarthatatlanságát is. Képi világában szintetizálni tudja a számára evidenciának tűnő hegeli determinizmust a 20. századi természettudomány éppen ezt is cáfoló világképével. Egységben képes látni magát a kozmosszal, a tájjal, része lesz kicsiben és nagyban is a világmindenségnek. Egy fűszál tökéletessége, egy könnycsepp, melyből hangya iszik, és a csillagok rezgései a világegésszé állnak össze költészetében. Biológiailag folytatódik a természetben, organikusan lesz egy vele, így része lesz az egész univerzumnak. Ilyen módon alakul át a kicsi naggyá, a hatalmas kézzel fogható, tenyérnyi kicsivé.

Téli éjszaka
(1932)

„A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang…

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.”

„A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve / lassúdad harangkondulás” A kék hideg színe, a vas keménységével együttesen félelemmel telivé teszi a téli éjszaka képét. A kék szín is visszatérő jelző lesz költészetében, majd a Reménytelenül című versben találkozhatunk ismét ezzel a motívummal.⁹ A fegyelem morális követelményként jelenik meg a versben, a képek a fantázia termékei, lélekben végignéz ezen a tájon, ahol csak embertelenséget lát. Verselése gondolatai száguldását követi. A kozmikus képek már állandóvá válnak. Az éjszaka képéhez, de a paradoxonokkal teli, szépséges, ugyanakkor embertelen éjszakához erősen kötődik az égbolt látványa. Az űr hidegsége, a molekulák „összekoccanása” egyrészt a gondolat tündöklését, másrészt paradox módon a lét egyre nehezebb elviselhetőségét jelzi. Saját léte, „a külön kis téli éj”, ami a tehervonat asszociációját is tartalmazza, gyerekkori emlékből táplálkozik, melyek egyre gyakrabban jelennek meg verseiben. De mert emlék, lágyítja a kozmosz hidegségének képét is:

„Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.”

Az ölnyi végtelen vonatkoztatható a mi kis világunk és a végtelen világegyetem gondolatához, pszichoanalitikus értelmezés szerint talán a női testre is. A világ fenyegetettsége, saját létének disszonanciái, gyerekkori félelmei mind-mind univerzális képekkel kapcsolódnak össze.

Reménytelenül
(1933)

Két részből állítja össze versét. „Lassan, tűnődve” zenei indítással kezdi az első részt. Meditatív gondolatokat oszt meg velünk meg az emberi lét reménytelen állapotáról. A második versszak áttér az egyes szám első személyre, jelezve, valójában saját létéről beszél. Ismét fontossá válik a morális követelmény, bármilyen is a lét: „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén”. Szaporodnak a szemlélődő típusú versek, mintha úgy érezné, ő már kívül van a világon, még utoljára szétnéz ott, ahol nem tud tovább élni. Szíve már máshol van, a csillagok között.

„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok”

A végső állapot, „a semmi” fogalma akár a filozófiából is magyarázható, a végső létállapot, a halál képe. De saját tradícióját, valamint a magyar költészet tradícióját egyaránt követve lágyítja a halál képét a „kis” jelzővel, a szelíd csillagokkal, akik már nem bántják, csak nézik a félelemtől vacogó költő szívét.

A Vas színű égboltban alcímet adja a második résznek.

A belső világ szétesése, a meghasonlottság József Attila verseiben is gyakran az idő metaforájával jelenik meg. Törékeny az ember, az emberi lét, nincs határozott támasza térben és időben. A múlt nehézzé válik, de nehézségi erő nélküli, e költői paradoxon a természettudományok paradoxonjainak felel meg, ehhez szervesen kapcsolódik a lengés szójelentés könnyedsége. Az idő némává vált, nem segít, a nehéz és a könnyű relatívvá vált. Az űrbe kitekintés már visszatérő motívum költészetében. Az idő némasága, kék színe a hidegség képzetét keltve szépséges szinesztézia, mely a Téli éjszakából már ismert.

„Bennem a múlt hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő…”

A fenyegetettség érzése, az időtlenség, az idő megbomlása, az elmúlás gondolata fenyegető is lehet. Gondoljunk most Malevics, Dali képeire. Malevics arcnélküli férfiportréja (Félalakos kompozíció sárga ingben), ahol a férfiportré feje mutató nélküli óra alakú, Dali széttört órái (Az emlékezet állandósága) ugyanezt az időtlenséget mutatják, a veszteséget. Ismert később a lírából is Celan mutató nélküli óraarca:

„Óraarcod
kék tűztől porlad,
elajándékozza számait.”

Óraarcod. = Zeitgehöft [Időudvar]
A szerző fordítása¹⁰

Az említett példák mind-mind a széttörtség, a veszteség, a régi, megbízhatónak tűnt világ meghasonlottságainak jelképei.

Óda
(1933. június)

Az univerzum és a szerelem örökkévalóságának egysége az Óda alapmotívuma. Itt még egyszer a régi szerelmes versek mintájára, de a képi és gondolati világ összetettebb alakításával, a szerelmet remélő férfi szólal meg, aki a szerelemben megtapasztalja a transzcendencia élményét. Az elveszettség gondolata itt más értelmet nyer, nem az egzisztenciális magány élményről, sokkal inkább a testi egymásra találás gyönyöréről, és ritmusából fakadó elveszettség élményéről van szó.

„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben…”

A szerelem örök vágya erősebb a csillagok változó világánál, a földi érzés intenzívebb akár a szupernóvák életénél. A szerelmi aktus végi zárójeles magára eszmélés újra univerzális képpel zárja a verset, ha most az elemzés szempontja miatt a Mellékdaltól eltekintünk.

(„Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem…”)

A csillag motívum már nem az öröm képéhez kapcsolódik, a költőileg átélt szerelmi aktus utáni elveszettség érzés áll szemben a kozmosz állandóságával, hatalmasságával, erejével.

Eszmélet
(1934 első fele)

Gondolati versei között kitüntetett helyet kapott vers az Eszmélet, pontos elemzések sora foglalkozott már ezzel a költeménnyel.¹¹ Így ebben az írásban, mint az eddig említett verseknél sem törekszem teljes elemzésre, de azokat a motívumokat megmutatom, melyek összefüggenek a költő természettudományos képhasználatával.

„Fülelt a csend-egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.”

A szabadság, a véletlen, a determinizmus problémái foglalkoztatják a költőt. A szabadság csak képzeletbeli, a vers végigtekint mindazokon a meghatározottságokon, melyek elvileg teszik lehetetlenné a szabadság elérését. Ebből nem maradhat ki a természet, a természettörvények sora sem. Ő, aki a csillagokra mindeddig úgy tekintett, mint a megvalósulás, a szépség, a szerelem szimbólumaira, itt asszociál arra a paradoxonra, hogy ez az univerzum a miénk, de ugyanakkor a börtönünk is. Éppen az egekbe nézve érti meg, hogy törvényeink relatívak:

„És felnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.”

A szabadság és a korlátosság csak együtt értelmezhető, nem csak a filozófia, de a természettudományok szerint is. Ezt megértette József Attila kora tudományából, és ha minden apró részlet nem is mozgatta meg költői fantáziáját, de lényege biztosan.

Ennél több egy költőtől nem várható, saját világképét alkotta meg, ami éppoly jelentős a 20. században, mint bármelyik említett természettudományos esemény, felfedezés. Jelentősége éppen akkora, mint a természettudományoké, felfedezte, hogy a világ a lírában is csak paradoxonokkal írható le. Saját léte is csak paradoxonokkal volt érthető, így vált költészetében a költői én eggyé a természettel, ezzel a technikával megteremtve a század legbájosabb, legtragikusabb és egyúttal leginkább elgondolkodtató életművét.

Késői költészete már a betegséggel vívódás, a remény és reménytelenség, a versírással való küzdelem jegyében értelmezhető. De mint ahogy erre Tverdota György rámutatott, és Füzi László tanulmánya is megemlíti,¹² még néhány versben megpróbál a régi hangon a világegészről írni.

„Költőnk és Kora”
(1937. augusztus)

„Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…

Én a széken, az a földön
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe’,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat…

Űr a lelkem. Az anyához,
A nagy Űrhöz szállna, fönn.”

A költői én börtönként éli meg a naprendszerbe zártságunkat, paradox képpel kivetíti a világűrbe a mélyen benne lévő anyahiányt. A vers egyaránt foglalkozik a fizikai világkép költői megformálásával, a táguló világegyetem paradoxonával, és saját ürességével, amit az űr fizikai fogalmával lelki jelenségként képes leírni. Érdekesen kapcsolódik össze az ösztönszféra anyakomplexusa a teoretikus tudással.

A Miben hisztek… (1937. szeptember–október) című versben is használ megszilárdult költői motívumként fizikából tanult fogalmat.¹³

„Miben hisztek ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek,
csak kerülgetitek egymást óvakodva?

Szerelem tart-e, béke és igazság,
titeket féken,
vagy pisla, hunyorgó ravaszság,
mely farkasszemet néz az ürességben?

A tömegvonzás?…”

Itt már mintha ironikusan használná a tudományos kategóriákat, már nem az érdekli, hogy valójában mi az égitestek összetartó ereje, lelkileg a szerelem, a béke és igazság lenne a neki való, saját magát összetartó erő. A makacsság akár magára is vonatkozhat, bár az égitestek jelzője. Miben hisz a költő? Semmiben, főként a gyógyulásban nem hisz többé. Üresség, farkasszemet nézni a világgal, ezek már a nagyon beteg költő kemény tanulságlevonásaihoz tartozó képek.

(Az Isten itt állt a hátam mögött…) (1937. szeptember–október) kezdetű verstöredékben a félelem, mosoly, hűség értékeit vonultatja fel az üres űrben tántorgó világgal szemben. A morális értékek újra felnagyítódnak, fontosabbak lesznek a világ megértésénél.

„Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon”

Amilyen módon súlyosbodik betegsége, olyan erősen szakítja el a korábban egységben látott világegyetemet az Énre és az Űrre. Az űr egyre inkább a bizonytalanság, a félelem, az üresség szimbóluma lesz, szemben a fiatalkori verseivel, melyekben saját világának volt szerves része. Utolsó korszakában, ahogy erre Tverdota György utal¹⁴, a nagybeteg költő újra felidézi a táguló világegyetemről való tudását saját helyének meghatározására. Ebben a halálra készülő, szellemileg is leépülő utolsó pár hónapban még egyszer inspirálja a tudomány költészetét. De:

„A líra logika;
de nem tudomány”

fogalmazza meg egyik utolsó töredékében végső ars poeticáját. És amikor maga is észreveszi, hogy bezárult önmagába, nem gyógyul meg, akkor inkább a halált választja. Azt, hogy tudatos választás volt, bizonyítják utolsó versei, de már az említett Költőnk és korában is az alkony képe, az alvadt vér, a hullafoltok képei riasztó verszárással a végre utalnak.

Harminckét éves volt.