Hídverés rovat

A tűzvarázs

Lambrecht Kálmán
Részlet Az őslények világa című kötetből
geológia, bazalt

Brünhilde
Parancsot adj:
Lobogjon a láng itt,
A szirtet övezze
Körben a tűz,
Nyaldossa körül.

Wotan
Loge, halld!
Ide figyelj!
A tüzes parazsat,
A lánglobogást,
Melyet egykor a földben
Bilincsre kötöttem:
Lángodat im
Feloldozom.
Ki hat, izzó sziporka,
Lobogj fel e szikla körül.”

Wagner Gyürüjének Walkürjében folyik le ez a geológiai meglátású párbeszéd a germán ősisten, Wotan és leánya, Brünhilda között. Átfonja az a csodás misztikum, amely a bayreuthi zeneóriás egész élete művét áthatotta. A hangok birodalmában, a paroxizmusig fokozott művészi öntudatlanság magasságaiban. nem pozitív tudás: isteni sejtés íratja vele e szóhoz is kötött, megrázó zenei akkordokba kicsendülő sorokat: a geológia alapigéit…

„A lánglobogást, melyet egykor a földben bilincsre kötöttem, feloldozom” – harsogják a fúvósok, zengi Wotan basszusa – és ugyanezt hirdeti a Föld titkainak halk szavú búvára: a geológus. A tűzhányók kitörése, Pompei és Martinique lávafolyamai, a Badacsony bazaltoszlopai mind azt hirdetik, hogy a Föld titokzatos őserői a földben bilincsbe vert lánglobogást föloldozták, s az izzó sziporka utat tört.

„A tűz az Isten, ő az öserö,
Övé a világ. Fenn és idelent
Fényben, melegben ő uralkodik;
Alkot és szétbont, enyészt és teremt”

olvassa ki Tompa [Mihály] A tűz szellemeiből. És valóban: a tűz az őserő. Az szülte meg bolygónkat, az élteti az életet és az semmisíti meg majdan Földünket s a többi bolygókat. Már a naiv népek ősi legendáiban is ott él ez a megismerés a tudat alatt; tudományos tétellé azonban csak nagy későn érlelődött.

Az ősi Königsberg város falai között 1755-ben nevezetes kis munka jelent meg Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels címen, névtelenül. Szerzője, az akkor huszonkilenc éves Kant Immánuel csak röviddel e füzet megírása után lett magántanára a hírneves egyetemnek. Nevét csak névtelen kis könyve segítette a hír szárnyaira, mert uj és alapos magyarázatot nyújtott sok távoli probléma megoldására. Azt tanítja kicsiny könyve, hogy Naprendszerünk a káoszból, mozgó ősanyagból keletkezett, amely valamikor az egész világűrt betöltötte. A csillagos égbolt homályos ködfoltjai most vannak a sűrűsödés, a bolygórendszerré válás állapotában: az ősköd most vajúdik, forma és rendszer után tör s ami nálunk a jelen, az ott, azokon a születő világokon csak évmilliók után fog bekövetkezni.

A szférák zenéjének alapakkordjai vannak kottába szedve ebben a névtelen könyvecskében. Csak egy lépést keltett még megtenni, hogy a filozófus meglátása a csillagászat alaptételévé váljon.

És ezt a lépést alig négy évtized multán Laplace marquis, a napóleoni konzulátus későbbi külügyminisztere tette meg, amikor 1796-ban Exposition du systéme du monde című, kétkötetes művében kidolgozta a ködelméletet.

Az ősköd, az az izzó gáztömeg, amelyből a Naprendszer kialakult, egyenletes, forgó mozgásban volt egykoron. Forgása következtében gyűrűk váltak le róla s ezekből alakultak ki a bolygók, míg a központi gáztömeg a kihűlés folytán összébb húzódott.

Az izzón forgó ősködből kialakultak a Naprendszerek, a bolygók és holdjaik: íme, a tűzvarázs.

És itt, a tűzvarázsban született meg a legfestőibb, legmegkapóbb kőzet: a bazalt is. Samoskö és a Detunata, Alsórákos és a Badacsony csodaszép bazaltoszlopai a földtan történetének legérdekesebb fejezetét juttatják eszünkbe.

Abraham Gottlob Werner, a freibergi bányászati akadémia érdemes tanára, 1788-ban a jénai irodalmi újságba rövid tanulmányt irt a német Érchegység scheibenbergi bazaltkúpjáról, amelyben kifejtette, hogy a bazalt üledékes, tengeri eredetű kőzet. Bár Desmarest, a sévresi porcellán-gyár felügyelője és Barthelemy Faujas de Saint-Fond, az első tudós, akit Franciaországban a geológia tanárává neveztek ki, már jóval előbb meggyőzően kimutatták, hogy a bazalt vulkáni eredetű és noha Werner iskolájának egyik tanítványa, Voigt azonnal szembeszállt mestere tévedésével, Werner csökönyösen megmaradt téves álláspontján és evvel lángra lobbantotta a neptunisták és plutonisták emlékezetes harcát. Werner és egyre kevesbedő hívei Neptunus birodalmából, a tengerből vezették le a bazaltot, de amikor egykori tanítványa, a jeles Leopold von Buch és Alexander von Humboldt is Pluto erejével, a tűzvarázzsal magyarázták a bazalt eredetét: kiderült Werner súlyos tévedése. Az évtizedekig húzódó irodalmi vitába Goethe is beleszólt, hogy termékeny életének egyetlen természettudományi botlását elkövesse. Szelíd xeniáiban írja:

„Sötét bazalt, az ördögfajzat
Pokolmélyböl felszinre kaptat:
Hogy alsóból első lehessen
Áttör kőbástyán, sziklatesten,
S a tudomány bár rendbe rakta,
Az egész Földet felforgatja.”

Még Werner halála után is mellette foglalt állást, 1819-ben írott xeniájában:

„Jó Werner alig lehunyta szemét
Elömlik Poseidon birodalma,
Uj Úr: Hephaistos már állja helyét,
De engem le nem bir halalma.
Credót előtte csak valljanak mások
Kik könnyebben kötélnek állnak,
De nekem biz’ nem imponálnak
Uj istenek s ma lett bálványok.”

Goethe azonban a Faustban maga is korrigálta álláspontját. A Walpurgis-éjben nyomatékkal hangsúlyozza még Thales ajkaival a tenger szerepét:

„Minden csak a vizből támad!!
S viz tartja fel azt, ami a nap alatt van!
Munkálj, oceán, örökös-szakadatlan,
Hogy ha te nem küldsz fellegeket
Dús patakot, zajlót, eleget,
Folyton kanyargó, kis vizeket,
S nagy folyamát, ha Te nem vezeted;
Hol venne a bérc s a világ tere éltet?
Te vagy az, ki reánk legüdébben ad éltet!”

de azért Seismos-szal, a földrengés istenével már hangsúlyoztatja a tűzvarázs erejét is:

„Mindezt én egyedül műveltem,
Elismerik csak egyszer legalább: –
Ha én nem rontok-bontok igy szünetlen,
Hogy volna oly szép e világ?”

Széppé tette a tűzvarázs a világot nemcsak azzal, hogy fantasztikus hegyóriásokat s a szakadékok zugában megbúvó völgyeket, kristályos tengerszemeket és erózió-szabdalta karsztplatókat varázsolt reá, de azzal is, hogy elővarázsolta az életet, a formákban, színekben, illatokban gazdag szerves életet.

Wotan búcsúja Brünhildetől (Wagner: Siegfried)
Konrad Dielitz festménye
Immanuel Kant (1724–1804)
Pierre Simon Laplace, the Marquis de Laplace (1749–1827)
Abraham Gottlob Werner (1749–1817)
Barthelemy Faujas de Saint-Fond (1741–1819)
Christian Leopold von Buch (1774–1853)
Friedrich Wilhelm Heinrich Alexander Freiherr von Humboldt (1769–1859)
Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832)