Megcsapottak rovat

A vár

Cholnoky Viktor
geológia, hőforrás, agyag, talajvíz, földcsuszamlás, Budapest

Mondják, hogy nagy események előre vetik árnyékukat. Ha ez igaz, akkor a „nagy esemény” fogalma nem egyez meg a „nagy szenzáció” fogalmával, mert tudvalevően a nagy szenzációk nem előre vetik az árnyékoltat, hanem, hogy úgy mondjam, utóárnyékot vonszolnak maguk után. A párisi Metropolitain balesete után egymást érték a rövidzárlat (a helyes magyar neve talán „réses áram” volna) okozta bajok, a Kerepesi-úti áruház égése után pedig két hétig alig volt nyugta a főváros tűzoltóságának.

Ilyen utóárnyékot rebesgetnek mostan Budapesten s a hír arról szól, hogy a Mátyás-templom megmozdult s kezd alácsúszni a Várhegy oldalán. Az olvasó eleve megnyugodhatik, a hírből egy szó sem igaz. Mátyás temploma áll, mint a Sion hegye és nem hajlandó megfordítva játszani el a dunsinani erdő történetét. Az egész história csak nem nagyon önálló szárnyalású fantáziának e szüleménye s arra a kaptafára van ráhozva, amelyet egy nem nagyon régi szenzáció nyújtott a kitalálásra kényelmes hírharangok számára. Másfél éve tán, hogy Óbuda felett megindult a Táborhegy legfelső rétege s kezdett csúszni – most is csúszik – lefelé a Dunának s bizonyára nem is áll meg addig, amíg bele nem omlik.

Aki azonban ennek az elemi katasztrófának a példájára akarja megindítani lefelé való útra Budapest legszebb templomát, annak sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy különbség van hegy és hegy között s hogy főképen milyen óriási a differencia a Táborhegy és a Várhegy alkotása között.

Ha megpróbáljuk megvilágítani ezt a különbséget, talán világosságot deríthetünk arra is, hogy milyen érdekesek éppen Budapestnek s közvetetlen helyzetének a geológiai alakulatai.

A Táborhegy katasztrófáját tudvalévően a hármas rétegezettsége okozta. Ennek a hegynek a magva kő, erre simul rá egy réteg agyag, erre pedig televény föld, amely a hegy felszínét alkotja. A humuszon át az esővíz leszivárgott egész az agyagig, amely azonban vízálló létére felfogta, át nem eresztette, csak síkossá lett tőle s alkalmas csúszófelületté a legfelső réteg számára. Valami – kétségtelenül elemi eredetű – erő azután egyszer csak megingatta a televényt, amely erre megmozdult, elkezdett csúszni lefelé s csúszik ma is. A katasztrófa oka az volt, hogy a Táborhegy egyik rétegét agyag alkotja.

Álljunk meg ennél a szónál, hogy agyag.

Az agyagot a Természet a maga nagy háztartásában ugyanarra a célra használja, amire az ember: edénynek. A föld mélye tele van agyagrétegekkel s ezek a rétegek fogják meg, vagy gyűjtik össze óriási horpadásaikban mindazt az eső- vagy hóvizet, amely a föld felszínéről le enged szivárogni a laza talaj, a lösz vagy a lyukacsos kövek, a dolomit, a többi mészkő, a láva, de még sűrűbb összetételű kőzetek is. Ha nem így volna a dolog, Jules Verne egy kis nekirugaszkodással megírhatná a világkatasztrófának azt a regényét, amely arról szólna, hogy a föld felszínéről az összes víz alászivárgott, le a középponti nagy katlanig s ott egyszerre gőzzé válva, úgy rúgta szét a föld golyóbisát millió darabbá, mint ahogy a puskapor veti szét a bombát.

Ez a jótékony páncél, az agyag, amely tehát épp úgy védelmez meg bennünket az alattunk levő veszedelemtől, mint ahogy a levegő a földöntúli világ bombáitól, a meteoroktól, amelyeket porrá éget, mondom, az agyag csaknem mint egy egységes lepedő terül el Budának és Pestnek a talaja alatt. Csakhogy ez a lepedő éppenséggel nem sima. Víznemissza létére az agyag a mámorig menő szeszélyességgel bukdácsol a föld felszíne alatt. Néhol a hegyek tetejére mászik fel, mint a Táborhegyen is, másutt alásüllyed kietlen mélységekig s közben hullámosan, öblösen, rücskösen terjeng szanaszét. És nagy feladatot szab ezzel a kútfúrókra, akik kénytelenek mindenütt a futását keresni, mert míg a fúrójuk a rétegéig le nem ér, addig nem kapnak állandó vizet. Óriási agyag-fazekak a víztartó-edényei a föld mélyében.

Nemrégiben az újságok jót nevettek azon a tényen, amit egy professzor konstatált; hogy Óbudán vannak öreg emberek, akik sohasem látták Pestet és fogalmuk sincs aszfaltról, villamos lángról és tükörüveges kávéházról. Bátor vagyok az óbudai bennszülöttek védelmére kelni s a javukra argumentumul felhozni három olyan budai specialitást, amiről viszont a pestiek közül legalább is igen kevés embernek van tudomása. Az egyik az, hogy a budai várban, csak egyetlenegy kút van, a plébánia udvarán, de az is a legmegbízhatatlanabbak közé tartozik a világon, a másik az, hogy ellenben mégis van több kút is a várban, csakhogy ez a többi mind a házak pincéjében van. A harmadik pedig. az, hogy Óbudán minden árvíz kétszer van.

Első pillanatban ezek a dolgok meglehetősen érdekesnek, sőt rendkívülinek tűnnek fel, de az okuk megkeresése után – természetesen – természetessé válnak. S az okuk semmi egyéb, mint az agyag szeszélyessége.

Az a geológiai nevén kiscelli agyag, amely a budai hegyvidéken bujdokol, Budafoknál és Kelenföldnél még a hegytetőkön kalandoz, De a Gellérthegy előtt egyszerre fejeset ugrik s lemegy az irdatlan mélységig, úgy bújik el a Gellérthegy és a Vár alatt s csak a Császárfürdőnél kezdi megint emelni a fejét. Hogy milyen mélyen járhat éppen Buda alatt, annak koronatanúi a budai hévforrások. Ezek a vizek olyan mély agyagkatlanból buzognak fel, amelyet már a középponti tűz melege tesz forróvá.

Buda felsőbb rétegei alatt így vakondokmunkát végezve az agyag, mint említettem, Óbuda táján ismét feljebb emelkedik, sőt Óbudán felszalad a hegyek tetejére is. Ez magyarázza az óbudai kettős árvizet. Amikor a Duna dagadni kezd, a föld alatt behatol a vize az agyag fölé alulról felhatolva, elárasztja az óbudai pincéket, de egyszersmind a közlekedőcsövek törvényénél fogva felszorítja a szintén az agyag szinetáján mozgó talajvizet a hegyek lankájára. Amikor azonban elkezd az árja leszaladni s kitakarodik a pincékből, felszabadul a nyomás alól a talajvíz, amely közben nagyon felgyülemlett s szintén előbb stációt tart az óbudai pincékben, csak akkor takarodik el, amikor a Duna egészen lehiggadt. Ezért van Óbudán minden árvíz kétszer.

Az egyik rendkívüliség tehát meg volna magyarázva. A másik kettőnek a magyarázata szintén az agyag, illetve negatívuma, hogy az egész Várhegyben nincs agyag, ez a nagy dudorodás a teljes egészében merő dolomit. Olyan kő, amely a vizet átereszti. Megmondhatója az alagút, amelynek szakadatlanul szakadó könnyzápora siratja, hogy nincs agyagburka. S megmondhatói legtöbbször telelevő várbeli alsópincék is, az úgynevezett sziklapincék. Mert föl kellett volna említenem a budai rendkívüliségek között azt a szintén kevésbé ismert dolgot is, hogy a várban temérdek sok, a sziklába vájt üreg van. Állítólag a török időkből való, mesterségesen vájt függőleges barlangok ezek, amelyek főként az Úri-utca kövezetét aknázzák alá, de találhatók másfelé is, sőt a Dísztéren is egy ilyen sziklapince beomlása okozta nemrég, az ismeretes földsüllyedést. Mi több, a várban vannak kettős pincék is, a mesterségesen épített pince talaja alatt kezdődik a természetes kőbe vájt sziklapince – és az ilyen kettős pincék felsőbbikében vannak a várbeli unikumszámba menő pincekutak.

Mi ennek a magyarázata? Az, hogy a föld felszínéről alászivárgó víz meggyülemlik a dolomitfalu sziklapincék üregeiben, de kikerüli a már oltott, tehát vízálló mésszel falazott mesterséges pincéket és furakodik tovább lefelé. S ezért lehet a Várban csak a pincékben kutat csinálni, mert az égből aláhulló cseppeknek kell a föld mélyében rezervoár, hogy sokasággá gyülekezhessenek. Vagyis a pincekút szivattyúja nem a föld mélyéből idéz fel vizeket, hanem csak megállít és visszaránt olyan vízáradatot, amely szakadatlanul törekszik lefelé a föld gyomrába, hogy ott, éppen a Vár alatt, a mélységes agyagfazékban kénes forrássá főhessen.

Hogy oda juthassak vissza, ahonnan elindultam, mindebből nyilvánvaló lesz, hogy a Mátyás-templom rendületlenül áll a helyén. Nincs alatta agyag, amely csúszófelületül szolgálhatna, kőbe rótt kő és kőhöz ragasztott kő ez a csodaépület. Ha megmozdulna, ha roskadozni kezdene, annak csak egy magyarázata lehetne. Az, hogy alatta, vagy a környékén is volna beomlófélben levő sziklapince. Csakhogy ez a veszedelem sem félős, mert amikor 1883-ban a főváros mérnöki hivatala felvette a sziklapincék térképét, kétségtelenül konstatálta, hogy éppen a templom rayonjában sehol földalatti üreg nincsen.

Szóval az agyag, ez a mi földalatti jó barátunk, aki önkénytelen ellenségünkké lett a Táborhegyen, óvatos távolságban marad Magyarország földjének koronájától, a budai Várhegytől s mint valami jótékony kobold, gyógyító erejű hévforrásokat fakaszt izzó katlana mélységes mélyéből.