A mai olvasó az immár majdnem véget ért huszadik századon áttekintve elképedve bámulhatja Jókai nemzeti liberális apokalipszisében a politikai éleslátást, és gyönyörűséggel feledkezhetik bele a páratlan hangnemkeverésbe, szatíra, science fiction és prófécia egymást átható zengetésébe. A terjedelmes életműből ehhez két írást kell kézbe venni: A jövő század regényét és A csigák regényét.
Hogy mennyire fontos a megbecsülten nagy művek mellett a holdudvarukat képező elfeledett alkotások ismerete is, arra szeretnék meglepő példát hozni. A szocialista kultúrpolitika hosszú ideig cenzurális tiltással sújtotta Jókai monumentális utópiáját, A jövő század regényét (1872–1874). Végre azután 1981-ben jelenhetett meg a kritikai kiadás sorozatában két vaskos kötetben, D. Zöldhelyi Zsuzsa sajtó alá rendezésében. A cenzúra azonban még ekkor is óvatos volt, a kritikai kiadás először két változatban jelent meg: az egyik tartalmazta a szövegen kívül a teljes magyarázó apparátust is, a másik csak magát a szöveget és csekély számú jegyzetet. Az első drágább volt, a másik olcsóbb. A cenzorok úgy döntöttek, hogy ezúttal csak a drágább és teljesebb változat jelenhet meg, így talán elriad a köznép a mű olvasásától. (Lehet, hogy az ördögi számítás bevált; az antikváriumokban ma is sokkal több példány található e regényből, mint az író más műveiből.)
„ez még megtörténhetik!”
Persze a vájt fülű olvasónak nagy tanulsággal szolgáltak a kommentárok. Például megtudhatta belőlük, hogy Jókai és Dosztojevszkij szinte egyszerre reagáltak a nihilizmusnak nevezett, Necsajev-féle kommunista terrorszervezet perére: Jókai e látomásos művel, Dosztojevszkij pedig az Ördögökkel (utóbbi sokáig szintén tiltás tárgya volt mind a Szovjetunióban, mind nálunk). Ez a kritikai apparátus igen gazdag hátteret tárt fel nem csupán Jókai Oroszországról és a pánszlávizmusról alkotott véleményének forrásairól, hanem a regény dualista államberendezkedésünkön szatirizáló álláspontjának forrásairól is. Továbbá beavat Jókai természettudományos és technikai fantáziájába vagy őstörténeti konstrukcióiba.
Mindezek az elemzések azonban – a kritikai kiadás műfaji követelményeinél fogva – széttagoltak voltak, és tulajdonképpen nyersanyagul kellett volna hogy szolgáljanak új, korszerű elemzésekhez. Ezek azonban vagy váratnak még magukra, vagy nem igazán tudják e regényt az életmű egészének perspektívájából megítélni. Monografikus látásmódhoz pedig elsősorban az szükséges, hogy elrugaszkodjunk egy-egy mű motívumainak konkrét forrásaitól, és megpróbáljuk megállapítani azt az irodalmi műfajt, világirodalmi kontextusával együtt, amelyet az író egy-egy műve megalkotásakor célba vett. Holott Jókai e regényénél is – mint több más esetben – nagy segítséget nyújt a kíváncsi olvasónak Előszavában (más műveihez utószót illeszt, értelmezési segédlet gyanánt a könyvhöz). Az Előszó így kezdődik:
„Ez a mű nem tart igényt arra, hogy az úgynevezett államregények közé soroztassék, minő Morus Tamás hírhedett Utópiája. Más regénynek a feladata egy mesét, melyet csak a képzelet alkotott, úgy adni elő, hogy az olvasó azt higgye, hogy az valóban megtörténhetett; ez a regény egy olyan koreseményt fog előadni, mely még nem történt meg, s küzdeni fog a nehéz feladattal, úgy rajzolni tényeket és alakokat, a jövő korszak kül- és belvilágát, hogy az olvasó azt mondja rá: ez még megtörténhetik!”
Vagyis Jókai lemond az utópia és az uchronia (a Sehol-ország és Semmikor-ország) műfaji kereteiről. Lemond továbbá a fantasztikus mese realista felöltöztetéséről; amit alkot, azt a társadalmi és a történelmi regény sajátos vegyületének tartja, ahol a jelen tendenciáit mintegy magyarázza és végzetes tartalommal ruházza fel a kikövetkeztethető jövőből rávetülő árnyék. Különös műfaj, de csak első pillantásra. Mintáját könnyű megtalálni, ha az ember a Szentírásban keresi. Ez a műfaj az apokalipszis, a Jelenések könyve; az újszövetségi kánonba ugyancsak János jelenései kerültek be, de tudjuk azt, hogy az apokalipszis műfaja, vagyis a rejtett dolgok kinyilatkoztatásának, feltárásának műfaja igen sok alkotást termett. Lényege e műfajnak, hogy a jövőben lejátszódó végzetes és döntő eseményeket ír le azért, hogy általuk értelmezze az író jelenét, illetve a megcélzott olvasóközönség jelenlegi és közeljövőbeni sorsát. A mitikus gondolkodás szintjén pontos megfelelője a fordított irányú műfajnak, vagyis az aitiologikus (azaz oknyomozó, okokat feltáró) őstörténeti elbeszélésnek. Amíg ugyanis ebben egy hajdan, az idők kezdetén lejátszódott történet indokolja és determinálja a jelent, és a jelenből fejlődő tendenciákat, addig amabban (az apokalipszisben) fordított időirányt figyelhetünk meg. Annyiban rokonok, hogy mindkettő célja Isten akaratának közlése, és ezáltal a mindenkori jelen teologikus magyarázata.
Dante és Milton fikciói
Jókait – több más íróval, művésszel és politikussal együtt – Kiss József mint A Hét szerkesztője, 1893-ban megkérdezte, hogy melyik a világirodalomnak az a hét könyve, amely neki a legkedvesebb? Jókai nem tudott csupán hetet felsorolni, s így válaszolt:
„Ha azt kérdeznék tőlem, hogy kik azok az írók, a kiknek műveit legtöbbször olvastam, legjobban bámultam, elsorolnám Petőfit, Aranyt, Hugo Viktort (sic!), Heinét, Shakespearet, Cervantest, Byront, Dickenst, Schillert, Göthét (sic!) Bérangert, Homért, Vergiliust, Horáczot, Shelleyt, Dantet, Miltont, Humboldtot, Macaulayt, Vörösmartyt… De én ezekért a művekért egy égő házba be nem rohannék, mert tartalmukat könyv nélkül tudom.”
Igen hosszan lehetne értelmezni ezt az imponáló listát, a neveket és a sorrendet is, most azonban csak két költőre utalnék nyomatékosan: Dantéra és Miltonra. Dante az Isteni színjáték írásakor azzal a fikcióval élt, hogy egy, a mű alkotásához képest korábbi időpontra, 1300 nagyhetére tette túlvilági utazását, tehát mintegy belerántotta a jövőt a jelenbe. Milton pedig két ősesemény: a Sátán lázadása és az első emberpár bűnbeesése segítségével értelmezte az egész emberi történelmet és a jövőt. Jókai rengeteget tanult tőlük. „Legmiltonibb” felépítésű műve a Fekete gyémántok. A földtan és az őslénytan történetével, az ősvilág pusztulásával szimbolizálja a mitikus-epikus bűnbeesést. S mint ahogyan a Bibliában mindjárt a bűnbeesés után elhangzik Isten ígéretében az Ôsevangélium az Eljövendőről (aki majd eltapossa a kígyó fejét), e regényben is marad valamiféle isteni garancia a paradicsomi állapotok helyreállítására, ez pedig a Föld rejtett kincse, a kőszén. Berend Iván megváltó héroszként legyőzi az aktuális Sátánt, vagyis az osztrák bürokráciával összefogódzó nemzetközi katolikus pénzügyi maffiát, s visszavarázsolja az elveszett paradicsomot, legalább Magyarországra.
A jövő század regényében a projekció a jövőbe irányul, a múlt összes ősbűnét úgyis virulensen képviseli az 1951-be helyezett, de minden ízében a regény megírásának korából merített európai és világpolitika, valamint köz- és magánerkölcs. A Sátán szerepét ezúttal a cáriból kommunistává alakult oroszok játsszák, akiket az amerikai pénzvilág is segít. Tatrangi Dávid szótérikus fellépése legyőzi a Gonoszt, és megmenti nem csupán Magyarországot, hanem az egész világot. A biblikus, apokaliptikus hangütést nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen a regény végére nem csupán az elromlott emberi természet, hanem maga az elrontott Teremtés, tehát a teljes természet világa is megváltódik. (A huszadik században majd Hamvas Béla kísérletezik hasonlóval a Karneválban, jóval kisebb hatékonysággal).
Regényke – nem csak kagylógyűjtőknek
Kevesen tudják azonban, hogy A jövő század regényének van egy közvetlen előzménye, amelyben Jókai hasonló anyagból merőben más művet hozott létre. Ez A csigák regénye (1871). Műfaját tekintve – hogy az alcímet idézzük – Regény, – természetrajz, – vagy szatíra; vagy hogy a Nemzeti Kiadás 50. kötetében (1896) az író által adott megjelölést használjuk: regényke. Sajnos, az utókor vagy nem vett róla tudomást, vagy nem értékelte sem önmagában, sem A jövő század regényének előzményeként, sem az írói életmű egészében; aki emlegette egyáltalán, az is tökéletesen félreértette, mint például a különben kitűnő erdélyi Veress Zoltán, aki Jókai természettudománya (1976) című könyvében így jellemzi: „Voltaképpen szórakoztató természethistória kagylógyűjtőknek.” Jókai valóban kagylógyűjtő is volt, ez a műve azonban mindössze arról szól, hogy az elavult öntömjénező, klerikális és militarista, dualista Osztrák–Magyar Monarchiát – amelynek uralkodó körei eltávolítják a veszélyre érzékeny ellenzéket – el fogja pusztítani az agresszív orosz birodalom. Utóbbi, persze nem fog megkímélni egyetlen népet sem Európában, még azokat sem, amelyeket faj- és nyelvrokonság alapján felhasználhat. Ám idővel az óriásira dagadt birodalomszörnyet is kikezdi, majd megöli a korrupció. A fejlett országok azonban az orosz birodalom eltűnte után sincsenek biztonságban, mivel mohóságukban saját fogyasztásuknak alárendelve mindent, addig pusztítják a természeti környezetet, amíg szembetalálkoznak a proletariátus irgalmatlan tömegével, amely végül megsemmisíti a teljes emberi kultúrát.
Ezt a huszonegyedik századi perspektívákat előrevetítő rémjóslatot Jókai „csiganyelven” írta. Vagyis a tengerfenéken játszatja a cselekményt, a Monarchia uralkodóját megtestesítő csiga-, illetve kagylókirály a Tridacna Gygas, természetesen udvari és egyházi méltóságai is csigák, az egész társaság istene Neptunus, de csiga még a valóságot megíró és ezért üldözött költő – igazgyöngyöt termő kagyló –, mint ahogyan csiga a hazugságokat gyártó hivatalos történetíró is, és az egész csigabirodalom legfőbb ellensége a Polypus Maximus, az oroszokat jelképező nyolckarú szörnyeteg. E polip első említésekor világos, hogy a cárokról, Nagy Péter leszármazottjairól van szó, hiszen a XIX. század európai közvéleménye meg volt arról győződve, hogy a Nagy Péter végrendeleteként ismertté vált irat – amely szerint a cár e testamentumban meghagyta utódainak Európa elfoglalását – hiteles. A csigaország azért védekezik tehát, hogy
„ha egyszer el talál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolc karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a tengerben és a tenger fenekén él és mozog!”
(Ennek megfelelően természetesen a pánszlávizmust a regénykében pánpolipizmusnak nevezik.)
Kísérteties hasonlóságokat lehet találni A jövő század regényével akár a hazug főpapok, akár a korrupt udvari méltóságok, akár a gyáva és tehetetlen tisztikar jellemzésében. Megkapja a magáét a magyar honvédség is, amely szintén csiga, a Strombus Pugilis; úgy harcol utolsó csepp véréig, lelkesen és önfeláldozóan, ugyanakkor saját vezéreitől otthagyva és elárulva, mint majd az a bizonyos János, aki a messzi várost rohan megmenteni Adynál. A proletárnak megfelelő lény pedig nem egyéb, mint a minden hajót és gátat megfúró tengeri féreg, a Teredo Navalis nevű kagyló. A könyv vége ezért:
„A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja. Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják! Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbe fojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól. Ezt így tanítja a csigák története.”
Elhibázott Teremtés és fölösleges irodalom
Állatmeséről van tehát szó? Erről az ősi műfajról, amely egyébként – az Ószövetség is tanúsítja – nem idegen a prófétai beszédmódtól?! Vagy pedig a Vörösmarty- és Tompa-féle regék enyhén parodisztikus travesztiájáról? Úgy gondolom, hogy erről is, de többről is. Jókait a kiegyezés első évei, de főleg a porosz–francia háború és a párizsi kommün után olyan válság keríti hatalmába, amely egyszerre irányul az ember hagyományos képe, és az irodalom hagyományos műfajai ellen. Szinte Vörösmarty legpesszimistább látomásaira emlékeztető módon tartja elhibázottnak a Teremtést, és fölöslegesnek az irodalmat. A csigák regényével egy évben, 1871-ben tette közzé Párbaj Istennel című kisregényét is. Egészében nem nevezhető sikerültnek, végkifejlete az Új földesúrban kidolgozott módon békíti össze – mondhatni: a kiegyezés szellemében – a magyar és német elemet, de első fele irtóztató látomás a hétéves háború korából, amelyben a régiek által szentnek tartott ősi magyar hadivirtusról olyan elképesztő torzképet kapunk, hogy nincs az a huszadik századi író, aki így mert volna szembeszállni az egy-egy történelmi korszakra kötelezővé vált klisékkel. Jókai nem titkolja, hogy elítélő indulatát saját korának iszonyatos, véres háborúi váltották ki.
„Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket. Nem. Nem írok többet veres tintával. Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban ’Vitzliputzlinak’ hítták, Európában: ’tisztelt publicumnak’; a ki szomjazza a véráldozatot és boszúban telhetetlen, a ki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, ’milyen kevés! Tegnap ugyanannyi tízezerét itta a föld!’ A ki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, a miért százezeret nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján: a ki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére? Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. A ki tengerrel itta a vért, mit nyújtsak én annak embervért áldozatcsészéből? Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarczzal és sáros lábbal!”
Undorítja már a hősköltemény, irtóztatóan kegyetlen, minden emberségéből kivetkőzött főhősét pedig Isaszeghynek nevezi! Nem sokkal A kőszívű ember fiai után, amelyben eposzi módon énekelte meg Isaszeg hőseit – A polip által elpusztított csigaország a regénykében – még történelmi katasztrófája előtt – a civilizációkat jellemző vonással felruházott világ. A csigák úgy élnek, szeretnek, álmodoznak, hisznek vagy kételkednek, karriert építenek, vagy lelkesen szolgálnak, mint az emberek mindig és mindenhol. Nem rosszabbak, mint az emberek; mint ahogyan az emberek sem jobbak, mint ők. Az Isten csak hiedelem; hiúság mozgatja, erő pusztítja a világot. Nincsen tehát olyan szótérikus mozzanat, amelyre múltbeli őstörténet, vagy apokaliptikus tanítás figyelmeztetne. Hacsak nem maga az irodalom, mert az egész mű világából csupán a költészet marad fönn. Igaz, a költő pusztulása után.
„Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina [= gyöngykagyló, Jókai szavával gyöngyér] keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimúlt, megrohadt, s ha valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.”
Az a tökéletesen pesszimista antropológiai és históriai látomás, amelyet e kisregény – és a hozzá tartozó ars poeticaként értelmezhető keserű írói önvallomás – felmutatott, témában és hangnemben visszatér majd Jókai életművében, A jövő század regényének pozitív apokalipszise után is. Elég utalni az 1899-ben az öngyilkos Rudolf trónörökös, Jókai barátja emlékére kiadott emlékkönyvre, amely az író szerkesztésében és előszavával látott napvilágot. Ebben egyenesen abból vezeti le a trónörökös kétségbeesését, hogy az egyszerre pillantotta meg az egész civilizációt elpusztítani akaró két szörnyű erőt: a Monarchiára közvetlenül életveszélyes orosz fenyegetést és az egész kultúrát elnyelni kívánó nihilt, vagyis a nincstelenek, a proletárok törekvéseit. Utolsó regényében pedig (Ahol a pénz nem isten, 1904) az egyik főhős, a déli tengereken eltűnt különc Habsburg-főhercegről, János Szalvátorról mintázott Capitano immár a közelinek érzett ország- és világpusztulás elől húzódik vissza a hajóroncsból a képzelet szigetére. Győzni látszik Jókai mítosz-világának másik sarokpontja, a Sziget. Az a Sziget, amely gyermekkori eszmélkedésétől, íróvá válásától kísértette, és amelynek legtökéletesebb példáját a Senki szigetében teremtette meg – az Aranyembert csak egy évvel A csigák regénye után írta! (Megjegyzendő, a regényben a Tímár Mihály által az osztrák és a török kormánytól a Senki szigete számára szerzett területenkívüliség ötven évre szólt, ha utánaszámolunk a regény utószava alapján, ahova az író beépíti látogatóként önmagát, ez a mentesség éppen 1914-ben fog lejárni.)
Ám a regény főhőse, aki fölkeresi a Capitanót, nem marad a Szigeten. Hazájába tér, éppen azért, mert azt pusztulás fenyegeti.
És mégis mégis fáradozni kell… Jókai nem hiába nevezte többször is atyjának Vörösmartyt.
